Part 6

– Keressük tovább, hogy hol rejlett a bűnöm; mert kell bűnnek lenni a dologban, noha minden oly természetesen fejlődött, mintegy magától. Legkevésbbé sem volt szándékom az elköltözöttek nyomát tovább követni. Az öreg Rüdekének meg kellett mondanom, hogy mikor, hol ér el levele, mert mindenképen szívén feküdt, hogy a fölvett kölcsönt a kis birtok árából megfizethesse. Hazamenet meg sem álltam Rómában, és mindent, a mi oda számomra érkezhetett, Firenzébe rendeltettem. E küldemények között egy levelet találtam, mely arra bírt, hogy Rómába visszatérjek. Rüdeke beteg volt s Rómába czímzett levelében megkért, látogatnám meg keresztülutaztomban. Rossz állapotban leltem szegényt. Az orvos azon kérdésemre, hogy nem a római éghajlat árt-e neki s hogy baját talán elkerülhette volna, ha Capriban marad, tagadólag felelt. A betegség a tüdő meg-megujúló gyuladása volt s az orvos hite szerint bárhol is így jelentkezett volna. Ez megnyugtatott magamra nézve, de nem a szép leány tekintetében, a ki, ha helyesen olvastam a betegnek és az orvosnak arczvonásaiban, nem sokára egyedül fogott a világban állani. Rüdeke úr nyilván sejtette a dolgot, noha a lány jelenlétében a legnagyobb bizalmat mutatta közel felépülése iránt. Egy este – mert kötelességemnek tartottam, mindennap elnézni hozzá – Carmelát a külső szobába küldte és nyíltan kezdett velem közel haláláról beszélni. Végül azt kérdezte tőlem, el fogom-e hagyni árváját vagy oltalmazni fogom-e? Zavarba jöttem, mert magamban már rég kezdtem azon gondolkozni, hogy mint menekülhetnék a kedves lány veszélyes légköréből? Hogy a beteg embert megnyugtassam, azt feleltem, hogy baját nem tartom ugyan veszedelmesnek, de hogy barátságomban minden körülmények között bízhatik, s leánya is, ha tanácsomra találna szorulni, reám számíthat. Ezzel nem érte be. Tekintete aggódó és nyugtalan lett, kezem után kapott, mintha nem akarna többé elbocsátani, aztán tört hangon kérdé, hogy hát ne vihesse sírjába azt a vigasztalást, hogy Carmela lesz a feleségem? Meg voltam ijedve. Carmela e szomorú időkben, a mikor mindennap találkoztunk, új és egyre mélyebb benyomást tett lelkemre. _Szépsége_ ellen a rendkívüli hír, mely mint harsonás megelőzte, megóvhatott; kedves, egyszerű _lelke_ védtelenül talált. Különösen egy tulajdonsága vált veszedelmessé, mely ily ritka szép lényben meglepő, mintegy csodaszerű volt: a szerénysége. Tudta, hogy szép, mégis úgy tett, mintha a szépség semmit sem nyomna. Már több ízben kérdeztem volt magamban, hogy e bájos teremtés az ő végtelen egyszerűségében nem volt-e igazán az a lény, a ki a herczeget lefegyverezhette és megjavíthatta volna? Ezen gondolataim közé úgy esett az öreg ember kérdése, mint kő a kút mélyire. Visszhangjából, mely tompán kongott lelkemben, egy örvény mélységét véltem fölismerni – s így kitérőleg feleltem: hogy Carmela nem mutatott szerelmet irántam, hogy rosszabb volna őt oly férfihoz adni, kit nem szeret, mintha önnön oltalmára bízná stb. Az öreg bocsánatot kért merészségeért, hiszen tudhatta, mondá keserűen, hogy szegény leány becsületes úton nem jut szerencséhez. Hiába iparkodtam őt megnyugtatni. Végre látván, hogy falnak fordul és nem felel, jó’szakát mondtam neki és elmentem. Keresztül kelle mennem a külső szobán, a hová Carmelát küldötte volt. Úgy éreztem, el kell lopóznom a nélkűl, hogy feléje nézzek. De midőn a gyengén megvilágított szoba első tekintetre üresnek látszott, mégis önkénytelenül visszafordúltam. Ott guggolt Carmela, összezsugorodva egy szekrény mögött, arczát, két tenyerével eltakarva, mint egy gyermek, a ki a villám elől búvik. Hallottam görcsösen elfojtott zokogását s úgy éreztem, hogy nem hagyhatom el vigasztaló szó nélkül. Nyilván hallgatózott volt – beteg atyja miatti aggodalmában – s most tudta, hogy gyámolója el van veszve. De a többit is hallotta, a mit beszéltünk; ez meglátszott kínos zavarából, a midőn biztattam, hogy számítson reám, ha véletlen baleset fogná érni, pár akadozó szóval megköszönte «kegyes jóakaratomat,» – hozzá tévén, hogy ő nem fél – megél valahogy Capriban. De szegény atyja! S megáradtak könyei. Vigasztalgattam; egyszerre erőszakosan kirántá magát fájdalmából, megtörlé szemeit s jó’szakát mondott. Feléje nyujtott kezemet mintha nem látná, szótlanúl bement atyjához.

Elnéztem hozzájuk másnap, s a következő napokon. A tartózkodás, melylyel Carmela ezentúl fogadott, nem hagyott nyugtot. Az elfogulatlanság eltünt érintkezésünkből – és ez a betegágy melletti csöndes együttlétet még veszélyesebbé tette, mint a minő azelőtt volt. Minél kevesebbet szóltunk, annál beszédesebb lett tekintetünk s egy este, midőn a lány borus szeméből csöndes könnyek peregtek, kezeink is találkoztak. A beteg szundikált s én mintegy félve hajoltam föléje, a hogy a tilosban járó gyermek szokott félszemmel anyjára nézni. E közben valami hőséget éreztem kezemen. A szegény leány térdre borulva csókolgatta kezemet. S a midőn ijedten elrántom kezemet, s ő zokogva mondá: – Hagyjon el bennünket! Ne törődjék velünk! – fölemeltem és karjaimba zártam…

A beteg fölébredt; fölemelkedett ágyában, mosolyogva felénk terjeszté reszketeg kezeit, aztán könnyebbülten és kimerülten visszaejté fejét a vánkosra és meghalt.

IX. (Hadi tanács.)

A herczegnő és Tessen báró megoszlott érzésekkel hallgatták ez elbeszélést. A hölgy súlyosnak és kényesnek találta az esetet. Megengedte, hogy Partos végzetszerüleg jutott oda, hogy Carmelát nőül vegye. Védangyal gyanánt akart belenyulni életébe s végre kénytelen volt a cselekvő gondviselés szerepére vállalkozni, hogy a leány ne legyen szerencsétlenné azon ember által, ki fejébe vette, hogy sorsát intézi s ki talán szerencséssé is tette volna. Ez a féligazság átka, mondá, mely mindnyájunkat elér, a kik oly eszményi erő után törekszünk, melynek csak az észben van forrása, de melyről igazi természetünk nem tud semmit. Természetünk – ezt vitatá az előitélet nélküli hölgy – eredettől fogva önző és élvhajhász. A legnagyobb ámítás és kétszínűség, ez ösztönöknek magunkban és másokban hadat üzenni. Így Partos, midőn látszólag minden önzés nélkül egy kéjenczet rossz cselekedettől s egy ártatlan leányt az elcsábíttatástól akart megóvni, csupa rossz és hűtlen dolgot mívelt s mindhármukat megcsalta: először is jóltevőjét, ki elől most álnév alatt bujdokol; azután feleségét, kire a maga szerényebb sorsát tukmálta, választást nem engedve, meg se mondva neki, hogy oly ember, mint a herczeg, rá vetette a szemét; s végül önönmagát, mert most csak fölmondásra kötött házasságban él. Mihelyt ugyanis neje megtudja, hogy mi előzte meg e házasságot, érezni fogja, hogy most is van joga – választani.

Tessen lázítónak találta e felfogást. Az ő szemében Partos fölmentésére nem kellett semmi hivatkozás a fátumra; még ha kezdettől fogva is az volt a szándéka, hogy a leányt magának szerzi meg, akkor is teljesen igaza volna. Jóltevőjét semmiben meg nem csalta, csak férfiasan megtagadta tőle a kerítő szolgálatot. Neje iránt nagylelküen és gyöngéden járt el, midőn nem zavarta meg tiszta lelkét annak megmondásával, hogy mily veszélytől mentette meg. S a mi Oszkárt magát illeti, a báró nem látott veszélyt. A herczegnek nem kell megtudnia, hogy Partosné valaha Spadaro nevet viselt, még azt sem, hogy Carmelának hívják. A herczegnek így (ha egyáltalán szükséges őt a tanárnéval összehozni) semmi sem fog feltünni. – Ha önnek volnék, – végzé Tessen báró, – a herczeget el sem fogadnám: ha mégis megtenném, nem mutatnám be nőmnek; ha mégis bemutatnám, nem mondanám meg, hogy ki a feleségem, még pedig nem magamra való tekintettel, hanem magáért a herczegért, ki e részben maniakus és fejébe venné, hogy ön elorozta boldogságát.

Partos egyik nézettel sem tudott megbarátkozni. Nem tett rosszat, mondá, de mégsem érzi magát egészen tisztának a herczeggel szemben. Épen ezért kénytelen őt fogadni, mert a bujósdinak végét kell vetni. Szabadulni akar a hazugságtól. Majd megmondja neki: Én vagyok Küstner és ez Carmela. Ezzel be kell érnie a herczegnek. Persze az, hogy másnak a felesége, a herczeg szemében még csábítóbbá fogja tenni Carmelát. De ez a csáb egyszersmind korlát, melyen vágyai meg fognak törni s melyet vagy respectálni fog, vagy –

A herczegnő közbe vágott. Igen feszülten kisérte volt a beszédet, s most ellenvetéseit feltünő higgadtsággal és tisztasággal tette meg, mi lázasan égő tekintetével erős ellenmondásban volt.

– Az ön felfogása, – mondá, – igen tiszta és egyszerű; de a lehető következések kevésbbé egyszerűek. A herczeg az ön nyiltságára bizonynyal nem fog hadüzenettel felelni. Még önmagának sem fogja tán bevallani, hogy régi terveivel még most sem szándékozik felhagyni. Az első felháborodás elmulván, tán kezet fog önnek nyujtani azon nagylelkű kijelentéssel, hogy jól tette, a mit tett, s hogy Carmela a legjobb kezekben van. Ekkor aztán ön nem igen fogja eltilthatni, hogy egymással ne érintkezzenek, hacsak nevetségessé nem akar válni. E mellett azt koczkáztatja, hogy neje azt, mit öntől meg nem tudott, egész tisztességgel tőle tudja meg, még pedig az ő világításában. A herczeg aligha azt fogja neki mondani, hogy azért vetette magát utána, mert _kedvesévé_ akarta tenni; de igenis enyelegve, vagy komolyan meg fogja vele értetni, hogy szerelmes volt beléje – a híre után. Nem lesz elég udvariatlan, elhitetni vele, hogy személyesen megismervén őt, kevésbbé szépnek és bájosnak találja, mint a milyennek gondolta. S bizonyára nem fogja titkolni előtte, hogy esetleg _herczegnővé_ tette volna – sőt tartok tőle, egész bizonyosnak fogja utólag mondani azt, a mi annak idején halvány lehetőség volt. Nem mondom, hogy ez elég, egy nőt, a ki önt oly bensőleg szereti, magából kiforgatni. De nyugtalanitani és zavarni fogja őt, hogy ön sohasem szólt neki a dologról és el fog gondolkozni azon, hogy ön volt az, ki atyját rávette, hogy Capriból elköltözködjék. S ha végül ön jókor állna is a résre, hogy háza küszöbét férfiasan megvédje a herczeg ellen, mi következhetik? Egy hüvös reggeli óra a Prater tisztásain, a midőn ön pisztolyát azon jóltevő mellének szegezi, kit halálos ellenségévé tett.

– Eh, – mondá Tessen kissé idegesen, – olyan tragikus vége csak nem lesz.

– De lehet, – viszonzá nyugodtan a herczegnő, – s a kimenetel nem lehet más, mint végzetes. A megsebesült vagy a megölt vetélytárs veszedelmesebb, mint az éptagú udvarló.

– És hát mit tenne herczegséged az én helyemben? – kérdé Partos.

A herczegnő lassan és meggondoltan felelt:

– Két útja van. Az egyik az, a melyet én követnék, de melyet önnek hiába tanácsolnék. _Elmondanék mindent_ mindkettőjüknek, úgy nőmnek, mint a herczegnek s aztán hozzátenném: – Monsieur et Madame, faites votre jeu. Ismeritek egymást. Jogtalanul közétek állottam, íme szabad az út. Ha szeretitek egymást, akkor hivatlan prókátor voltam s illik, hogy eltünjem. Ha nem szeretitek egymást, akkor helyesen tettem, s nem én vagyok az, a kinek el kell tünnie. – Szivbeli ügyekben nincs más parancs, mint a természeté. Elvek, törvények csak zavarni és kötni tudnak, megoldani és helyrehozni nem. Ha így jár el, két hét alatt tudni fogja, hányadán van; s ha jól ismeri feleségét, már most is előre tudhatja, hogy az ön javára dől el a kisérlet. De ön nem fogja ezt az útat választani, mert ön az elvek és a tisztesség embere. Szóljunk hát a másik útról. Ön hazudni nem akar, de az igazat sem mondhatja meg. Tehát iparkodnia kell oly helyzetet teremteni, melyben lehető kevés kérdezősködésnek van kitéve s nem kényszerül hazudni, sőt feleségét is hazugságra tanítani. A herczeg tudhatja, hogy ön nős; de azért nem kell nejével találkoznia. _Nejét el kell tüntetni._

– Eltüntetni?

– Még pedig azonnal, még ma. A legegyszerűbb dolog a világon. – Csak bemutat nejének? – mondja a herczeg. – Kétségbe vagyok esve, – feleli ön, – nőm a napokban elutazott… Gyengélkedik… vérszegény… az orvosok déli levegőt rendeltek, stb. A herczegnek semmi gyanúja, mert hisz’ megérkezése előtt utazott el ő nagysága. A legrosszabb esetben odavetve kérdezi, hogy hol van a tanárné? Ön ép oly hangon azt feleli, hogy cousinejével a Rivierára ment és orvosi tanács folytán a szükséghez képest vándorol az egyik helyről a másikra. Ezzel vége. Különösen a _cousine_ meg fogja ölni a gyanúnak minden lehetőségét is, mert hisz Spadaro Carmelának nincs cousineje.

Tessen ezt a javaslatot egészen okosnak találta.

Partos szíve is könnyebbültnek látszott.

– Csakhogy honnan veszem azt a cousinet? – kérdé habozva. – Carmelának csakugyan nincs, és nem ismer egy nőt sem Bécsben – a minek különben magam vagyok az oka.

– Megmutatom önnek, hogy mi az igazi barátság, – felelé a herczegnő, inkább gúnyos, mint jóakaró mosolylyal. – Kész vagyok, önnek nemcsak tanácscsal, hanem tettel is kezére járni. _Én_ leszek a cousine. Nem csekély áldozat, mert égek a vágytól, e herczeggel megismerkedni. De lemondok e kivánságról – legalább egyelőre – hogy önnek kezére járjak. Ha rám bizza nejét (tudja, hogy jól férünk meg egymással), akkor holnap virradóra _Abbaziában_ lehetünk, még pedig oly név alatt, melyet én fogok választani s melyet önön kívül senkinek sem kell tudnia, még a bárónak sem. Szeretném látni, hogy ily körülmények közt hogy jöhetne Erik herczeg a mi nyomunkra?

Tessen, mint egy claqueur, úgy tapsolt a pompás tervnek, mely egyszerre megszabadítá az önvádtól, hogy ő hozta a bajt a festő házába. Kevesebb lelkesedéssel, de igaz hálaadatossággal fogadta Partos a herczegnő ajánlatát. Tudta, mily élénk a herczegnő titokszerű részvéte a herczeg iránt és egész nagyságában becsülte az áldozatot. Egy kicsit meghökkent ugyan az ellenmondáson, melyben a herczegnő szolgálatkészsége a herczeg nézetei iránt tanusított rokonszenvével állott. De másrészt tudta, hogy ez asszonynak a végletekre hajló jellemében a könnyelműség összefér a legeszményibb önmegtagadással s azonfelül a herczegnő áldozatkészségét arra magyarázta, hogy nyilván maga szereti a herczeget s így érdekében áll őt a Carmela nyomáról elvonni. E fölfogásban annyi megnyugvást talált, hogy örömest megállapodott benne. Biztosabbnak érzi magát az ember, midőn felebarátja önzésére, mint ha nagylelküségre számit.

A herczegnő ajánlatának főelőnye a festő szemében az volt, hogy nejét megkimélhette azon veszedelemnek még sejtelmétől is, melyet Partos a herczegben megtestesítve látott. A hirtelen elutazást a herczegnőnek teendő szivességre lehetett magyarázni. Sokszor panaszkodott volt Carmelának e szellemdús asszony fölött, ki a nélkül, hogy rosszat tenne, mintegy készakarva rossz hírbe keveri magát; sokszor beszélte el, hogy kérte a herczegnőt, változtasson magaviseletén s szabaduljon a hozzá nem való összeköttetésektől. Most úgy adhatta elő nejének az utazási tervet, hogy arról van szó, hogy a herczegnő néhány hetet Abbaziában töltvén, egy csapásra kirántsa magát tarthatatlan viszonyaiból, s hogy e czélra a Carmela társaságát kéri, a ki iránt mindig nagy rokonszenvet mutatott.

Így minden mintegy magától látszott összeilleni, s Tessen azon megnyugvással távozhatott, hogy a megoldás megvan és elfogadtatott. A herczegnő kész volt Partossal azonnal Währingbe hajtatni, hogy a fiatal asszonyt úti társul megkérje.

… Hét órakor elvitte a vonat a két szép asszonyt. Partos föllélegzett, midőn a pályaudvarról visszament a városba. Felesége kívül volt a bécsi levegőn; Oszkár most már nem félt a herczegtől, sőt sajátságos vágyat érzett, a találkozást siettetni. Kocsiját a Sacherfogadóba utasítá és kérdezősködött Portenstein herczeg után; nem volt otthon. Partos névjegyét hagyta hátra, melyen a – «Partos Oszkár, akadémiai tanár» – mellé onnan ezt a két szót jegyezte: – «quondam Küstner.» – Aztán merengve ment vissza elhagyott otthonába.

X. (Szereti-e az urát?)

Kettecskén utazni vasúton sajátságos dolog, mely annyiban hasonlít a házasélethez (hisz mai nap ez is rendesen a coupéban kezdődik), hogy sohasem folytatódik úgy, a hogy kezdődött. Ha meghitt ismerősök találkoznak a robogó boudoirban, akkor menten oly erővel ered meg a közlékenység áradatja, hogy azt hinné az ember, sohasem fog megapadni, hanem észrevétlen, mintegy játszva fogja az utazókat a megérkezés kikötőjébe ringatni. De lassanként mégis sekély pontokra ér a beszélgetés; a közlés «esése» csekélyebb lesz; a társalgás, mint az elsekélyedő Tisza, több ízben oly helyre kanyarodik vissza, a hol már megfordúlt, és nemsokára mindkét fél, midőn még látszólag élénk közöttük az eszmecsere, titokban a könyv vagy az ujság felé kandikál, s elgondolkozik, vajjon sértő volna-e most már valami olvasmányba mélyedni? Még nem őröltek le két órát a naphosszat tartó útból, s már is mindenik arcz egy holt lap betűin csüng, mindenik elme más-más gondolatokkal foglalkozik – épen mint olyan házasságban, mely túlságos áradozással kezdődött.

Ellenkezőleg járnak többnyire, a kik mint ismeretlenek szálltak az úti kalitba, s kik eleintén a jól nevelt kulturlények rejtett ellenségeskedésével méregetik egymást, hogy egy tekintettel elhatározzák, vajjon az úti társ mely osztályhoz tartozik: a tolakodóan udvarias vagy a dölyfösen tartózkodó osztályhoz? Állomás robban el állomás után, s a két emberfia a coupé két szélső pontján némán dűl vánkosára s minden telhetőt megtesz arra, hogy a másikat kitagadja a világból. Végre a véletlen elárulja, hogy nem siketnémák. Egy málhadarab gurul le a hálóból s mindketten sietnek fölszedni. A véletlen mindnyájunk gazdája – a tőle való függés kollegákká tesz bennünket. A málhadarab mindegyikünk fejére eshetett volna, az enyimre úgy, mint az övére. Szintúgy a nap is, a mint a Semmering kanyarodóin majd jobbról, majd balról süt be a kocsiba, mindkettőnket megizzaszt, s az alagutakban betolakodó füst mindkettőnket fojtogat. A hőség vagy a füst az egyik utasból egy szitkot vagy egy sóhajt csikar ki, mely a másik lelkén is könnyit. Ez adja az első szót: – F… meleg van! – S szó szóra talál, s az utolsó állomáson a két utazónak, ki talán tíz óra hosszat nem találta meg a nyelvét, annyi a kérdeni és mondani valója, hogy sajnálnak megérkezni… ép mint némely házasságban, mely lelkesedés nélkül kezdődött.

A ki e megfigyelésben némi igazságot talál, az föl fogja tenni, hogy a két hölgy, ki a Bécs-Mattuglie-Fiume-i szalon-kocsiban most ért a Semmering hátára, még igen kedélyesen fog elmulatni; mert eddigelé, noha meglehetősen jól ismerik egymást, Meidling óta csak igen ritkásan beszélgettek egymással. Már a fiatalabbik, a mint a legközelebbi alagút végén a döbörgés elgyengül, kis bőrvánkosát készül igazítani, hogy elszundikáljon, midőn társa hirtelen elhatározással mellette terem, megfogja kezét és e szókat intézi hozzá:

– Mondja, gyermekem, – _szereti az urát?_

A kérdés eléggé sajátságos volt arra, hogy a bájos kis asszonykát egy pillanatra kihozza sodrából, még ha jobban lett is volna rá előkészítve. De a kérdés oly csodálatosan vágott össze a tárgygyal, a melyre a szépséges nő eszméi már vagy két órája szakadatlanul voltak irányozva, hogy hatása e pillanatban villámszerű és kábító volt. Partosné oly szótalan ámulattal nézett utitársára, mintha valaki, a kivel ép most álmodott, egyszerre kézzelfoghatólag termett volna előtte. Úgy látszott, várta, hogy a kérdés ismétlődjék. E szünet közben vessünk egy tekintetet a kedves nőre.

Spadaro Carmela nem remeke – klasszikus értelemben – azon ódon talajnak, a melyen bölcsője ringott; de annyival bájosabb emberi lény, mert távolról sem hasonlit istennőhöz. Szépségét a természet úgyszólván elmés ötletekből alkotta szeszélyes összhanggá, mintha a teremtő erő rajta be akarta volna bizonyítani, hogy a legnagyobb genie, a természet, mindenre képes, még a szabály ellenére is. Carmela selymes bőrének bronze-szerű alapszíne van, mely a nyakán, ott, hol a hajzat apraja fodorodik, majdnem feketére sötétül; de barnás orczáin dús és életteljes pirosság játszadoz, mintha a délies arczulatból éjszaki egészség akarna kicsattanni. Finom és rendes a fekete szemöld, hosszú és gazdag a még feketébb pilla, gyengéd hullámokban simul a sötét selyemhaj, mely oldalt világitva, aranyos barnaságban csillog. De mindez csak alapszín, mely a fényesítő főszint várja – egy oly zene alharmoniája, melyet csak a melodia ébreszt igazi életre. E főszint, e vezérhangot a világos azurkék szempár adja meg, melyen át Carmela lelke oly békésen s mégis valami ámuló csodálkozással tekint világgá. Mikor alszik vagy szemeit behunyja, akkor vonzó, kedves arczot látunk, melyben az orr parányi félrehajlása és a telt ajaknak érzéki szélessége nem marad észrevétlen; de ha ez a két szem végtelen kéke tárva áll, akkor mindenek előtt őket látod, s minden egyéb csak az ő gazdag, meghatóan gyermekes fényükben tünik fel. E szempár nevetségesen nagy és nevetségesen világos; nézése oly őszinte és egyenes, e mellett oly kérdő és kiváncsi, a milyen csak a gyermeké lehet. Nem csoda, ha az egész asszonyra a gyermekség bélyegét nyomja. Pedig e nő termete egyáltalán nem gyermekded: ez alakon duzzadó élet és teljesség uralkodik – «alkotmányos» módon, mert e ruganyos erőt természetes arányosság és jól választott, elegáns egyszerű ruházat mérsékli. A Vénus-alkat féktelen vágyat kelthetne, de a kedves, nagy szemek óriási ártatlansága minden bűnös gondolatot elcsitít és lefegyverez. Lehetetlen volt őt látni és nem szeretni; de hogy vágyra is gyúljon az ember, vagy nem volt szabad a szemébe nézni, vagy el kelle altatni e hűséges őröket. Igazán, szivtelen kéjencz lehetett, kiben első tekintetre hevesebb kivánságokat kelthetett e verőfényes arczulat, mint hogy a tiszta homlokot gyöngéden simogatva, csak nézze, nézze…

Pedig a lélek, mely ez arczban tükröződött, igen távol állt a puszta gyermekdedségtől: abban egy kis manó egy angyallal ölelkezett: a pajzánság az ábrándossággal. Mi mindkettőt féken tartotta, az Carmela házassága volt egy komoly és jelentékeny férfiúval, kiben Carmela nemcsak férjét és urát, hanem jóltevőjét és gyámolítóját is látta. Ilyennek ismerte őt atyja szavaiból, a nélkül, hogy sejtette volna a veszélyt, a melytől megóvta. Csak azt tudta, hogy atyja kénytelen volt Capriból menekülni, hogy e menekülést Partos elősegítette, hogy atyjának egy kis vagyont kölcsönzött s hogy őt végül elvette, s így férje, atyja, hazája, mindene lett. Elég volt ez arra, hogy hozzá teljes életén át hű bensőséggel ragaszkodjék. Partos határozott, világos lénye, gyengéd és komoly vezetése azonban még tetézte azon mű sikerét, mely Carmela lelkének teljes meghódításában, szivének ájtatos megadásában állott. Nem volt a nőben gondolat, óhaj és ösztön, mely ne Partosra vonatkozott volna. Csak benne és vele gondolkozott és érzett, a mint hogy egész eszmevilágát tőle nyerte s egészen uj szellemi lénynyé vált az ő vezetése alatt. Férje csak ritkán s csak meghatározott czélokra vitte őt a városi életbe; így hát búsásan ráért, eltelni mindazon tanulmányokkal, melyeket a festő gazdag és finom szelleme számára kijelölt. A fiatal nő lassanként valóságos conpendiumává lett a legjobb értelemben vett míveltségnek; e miveltség modern volt a fölfogásban, melyet kedves esteli beszélgetéseik közben szívott magába, de klasszikai volt tartalmára nézve, mert Partos a legjobb korszakok javából merítette oktatása anyagát. A hogy öltözetet a művész izlésével, a magyar ember eredetiségével s a bécsi lakos chic-jével szemelt ki számára, úgy alakitotta át lelkét is. A délszaki nő tiszta és fogékony természetét a peripatetikus bölcsész becsvágyával igyekezett a műértő asszony színvonalára emelni, a nélkül, hogy gyermekded kedélyén csorbát ejtsen. Tökéletes alkotás sikerült neki e nőben, és ő szerette nejében alkotását. Vajjon nejét is szerette-e? Nem állt-e mint egy megfordított Pygmalion egy élő Galateával szemben, a kit addig formált, mig elég tökéletes volt arra, hogy szoborrá merevedjék?