Part 7

Carmela nem vetette föl e kérdéseket; de néha érezhette, ha öntudatára nem jutott is, hogy egészen férje szerint alakulván, a gyűjtött kincsért sokat el is ejtett abból, a mi a magáé volt. Pedig az ily hódítás az, mely sohasem foly le lázadás nélkül. Könnyebben áldozzuk föl azt, a mink van, mint azt, a mi bennünk van. Carmela néha sajnálta levetett hibáit és – némely bolondságát. Ha csak tarka sallang lett volna is, mégis helylyel-közzel híját érezte és kedve volt búsulni utána. Férje boldogította s ő büszke volt, vele lépést tarthatni; de néha elcsodálkozott, hogy mért tudott ő leánykorában a legbolondabb csekélységen jókat nevetni, a legbárgyúbb mesén pedig jó verset sírni, s mért, hogy mindebből most egészen kitanult? Mily pompásan tudta ő régen a tanítót kifigurázni, hogy a többi lányka görcsöket kapott nevettében; hogy tudott éjféltájban átsuhanni Maruccia nénihez, a ki mesélt és jósolgatott neki! Mind ez a bohóság hová lett? Néha oly jól esett volna az ura fülebotját megfogni s addig nyomni, míg feljajdul; miért állott ellene e csábnak? Egy este, mikor Oszkár sokáig késett a városban, már el is bújt a szekrénybe, hogy jót nevethessen rajta, mikor majd hiába keresi és elkezd aggódni. De nem volt bátorsága kijönni a szekrényből, a míg férje a szobában volt; csak mikor észrevétlenül tehette, osont ki félve rejtekéből s egy másik oldalról ment elejébe, szégyelve a csint. Úgy szeretett nevetni – de mostanság bizony csak akkor nevetett, ha ura méltóztatott rákezdeni.

Ezekről az asszonyka eddig mélyebben nem gondolkozott; ma mindez nem akart kimenni a fejéből. Hisz ma váltak meg először, mióta férjnél volt; vagy ezer éjszaka közül ez volt az első, a midőn nem pihent oldalán. E kirándulás eszméje oly váratlanul jött, s oly hirtelen hajtatott végre… Ijedtség is, öröm is volt neki utazni. Megijedt, hogy férjét elhagyja; de örült is rajta, nem tudva világosan, miért? Csak utazás közben gondolta el, hogy tán az önmagával való találkozásnak örült, mert egyedül lévén, tán újra megleli a régi, bohó Carmelát? E mellett egy kissé bosszantotta is, hogy ezen fontos lépésben neki magának semmi része sem volt; csak a herczegnő kegyelméből kapott szabadságot és csodálkozni sem igen mert, hogy Oszkár eleresztette. Férje azt mondta, hogy utazik, ezzel minden el volt határozva. Hisz ő szivesen utazott, örömestebb, mint hitte volna; de miért nem mondta soha férjének, hogy szeretne utazni, és miért nem jutott Oszkárnak eszébe, hogy tán nincs kedve elmenni? Tán haragudott urára? Dehogy! Óh – dehogy! Inkább magára haragudott, hogy oly könnyen elvált tőle és hogy most inkább kivágyódott az ismeretlen felé, mint vissza az ismert világba. Oszkár ebben ártatlan volt. Hisz Oszkár őt úgy szereti – oly komolyan, oly biztosan, oly szentül, a hogy csak a maga művét szereti az ember. Hátha hálátlan vagyok? kérdé magától, – hátha…

– Ismételem a kérdést: _Szereti az urát?_

A nagy szemek még nagyobbat bámultak mint rendesen, mikor a kérdés így ismétlődött. Már-már zavartan el akartak fordulni, a mi annyi lett volna, mint bevezetés arra, hogy minden kétségeit kivallja – mert a férfi akkor tekint félre, mikor hazudni készül, az asszony akkor, midőn igazat mond, – ekkor fölébredt benne az asszonytermészet. Eszébe jutott, hogy szép és fiatal nő az, a ki vallatja, a ki oly hirtelen le akarja rántani a leplet szíve szentségéről. Ez önvédelemre sarkalta. A kék szemekből a kis manó villámlott ki s mosolyogva viszonzá:

– Hogy szeretem-e az uramat? _Hát ön szereti-e?_

A herczegnő nagyot nevetett.

– Ön egy kis ravasz, – nem csalódtam magában. –

– Hogy-hogy, Principessa? –

A társalgás olaszul folyt, olasz élénkséggel. A herczegnő még közelebb ült Carmelához; szép arczát két tenyere közé fogta és bizalmasan beszélt szeme közé:

– Mindig gondoltam, hogy maga nem lehet oly egyszerű, a milyennek látszik. Minden szép asszonyban egy ördög lakik, különben nem is lehetne szép. Az úgynevezett malaszt nélküli szépségek voltaképen hamisság nélküli szépségek. Tudtam én, hogy él önben az ördögöcske, ha méltóságos urától nem mer is mocczanni. Alig kerül ki a mester bűvköréből, már megszólal a pajkos manó. Azt kérdi Manócska, hogy én szeretem-e a maga urát. Nem, Manócska, nem szeretem. Tán szerettem volna, de ő oly unalmasan becsületes és hű – oly antik, – én meg únom az antik alakokat, kivéve a satyrokat. Az én kérdésemnek egészen más a czélja, mint hogy elszeressem a maga férjét. Egy történetkém van a maga számára, de csak úgy mondhatom el, ha bizonyos vagyok benne, hogy maga egészen bizonyos arról, hogy szereti az urát.

– Egy történetke! Jaj, mondja el!

– Elmondom, – de előbb biztosíték kell. Oly történet az, melyet férje nem mondott el magának, pedig ő is tudja. Tehát vannak rá okai. De nekem is vannak okaim, hogy elmondjam. Partosnak kötelessége lett volna, hogy önt beavassa; de talán kételkedett, hogy eléggé szereti-e, hogy baj nélkül meghallgathassa. Azért újra kérdem: szereti-e az urát?

Most már lehetetlen volt nem válaszolni. Nőolvasó be fogja ismerni, hogy oly asszony is, ki férjét gyűlöli, ez esetben kész lett volna esküvel erősíteni hő szerelmét. Történetkéről volt szó! Carmela is megesküdött, és nem tett hamis esküt. De midőn a herczegnő komolyabban ismételte, hogy oly mélyen és igazán szereti-e Oszkárt, hogy egy _hibáját_ is megbocsátaná, akkor az asszonyka egészen kipirult és sugárzó szemekkel kiáltá:

– Carissima principessa, mondja el, mondja el! Szeretem Oszkárt – ki ne szeretné? De ahhoz, hogy _imádjam_, csak egy hiányzik; az, hogy valami hibája is legyen!

– À la bonne heure, – mondá a herczegnő könnyebbülten. – Világos. A tanár úr tökéletessége elnyomja önt. Ezen könnyíthetünk. De a kis história nem oly komoly, mint a bevezetés volt, hanem igen jó megfér egy kis vacsorával, a milyent a fogadós ide csomagolt. Mindenekelőtt terítsünk.

A díszes ét-kosár, mely minden kivánatos ízzel meg vala rakva, nemsokára kifejtette szép adományait. Az utazás egyetlen alkalom, a mikor a nő férfiak jelenléte nélkül is élvezetet talál az evésben. A herczegnő ép oly jóízűen evett-ivott, mint a hogy mesélt; Carmela kellemes és fokozódó izgalommal hallgatta, s észrevétlenül lépést tartott vele az evésben és ivásban is. A história, melyet hallott, az ő saját igazi története volt s a herczegnő örömmel látta, hogy Carmela tisztán kómikus oldaláról fogta föl. Nagyokat nevetett az asszonyka Portenstein herczeg fölsült cselein, bolondos elvein, s hogy mily könnyen fog szíve tüzet, hogy még könnyebben elhamvadjon. S azon is nagyot nevetett, a mivel a herczegnő befejezte történetét, mondván: – Mindebből láthatja, hogy derék ura voltaképen hamis kópé (persze szerelemből) s hogy a szegény herczegnek szépen kitörülte a szemét.

Nevetett, mondjuk, de némi erélylyel hozzátette:

– De az enyimet is. Voltakép Oszkár sem volt jobb véleményen rólam, mint az a drágalátos Principe. Ugyan miért? Igazán azt hitte-e, hogy csak egy pillanatra is habozhatnék, ha választanom kellene? Ilyen két ember közt! Egy naplopó és egy művész közt, egy kéjutazó és egy gondolkozó közt, egy szerelmi mesterember és egy – férfi közt! Hisz az nem is választás! Volna-e nő, a ki itt még ingadoznék? A férfiak nagyon ostobáknak tartanak bennünket.

– Ki tudja? – viszonzá elmerengve a herczegnő, karikát fujva czigarettejéből. – Volt-e önnek más választása? Tudhatta-e előre, hogy vajjon egy ily gavallér, egy előkelő bolygó, egy pompás tollú vándormadár, ki csak souverain élvezetre van teremtve, a világ díszeül, nem teherhordó állatnak – hogy vajjon ily férfi nem tenne-e, – tán épen állhatatlanságánál és megfoghatatlanságánál fogva, – nagyobb benyomást szívére, mint ünnepélyes férj ura? Persze, a házasság…! Ha ez a női boldogság eszményképe, akkor meghiszem, hogy a professzor úr a férfiak netovábbja. De ha a házasság csak eszköz, és a czél a szerelem, akkor az oly férfiú, milyen a herczeg, mégis kissé veszedelmessé válhatnék magácskára nézve.

– Ennyit sem, ni! – felelé Carmela, középső ujjával elfricskázva a czigarette hamvát a herczegnő köpenyéről. – Szeretnék vele találkozni, hogy bebizonyítsam.

– Az nem oly lehetetlen, mint gondolja, – mondá a herczegnő nagy élénkséggel, még közelebb férkőzvén az ámuló Carmelához. – Hallgasson rám, lelkem…

A vonat már a zöld Styria déli határán dübörgött; a kocsi-osztályokban már a kék lepel borította az álmos mécseket; az utasok már jobbadára a leghihetetlenebb fekvésben szundikáltak s a legképzelhetetlenebb hangokon hortyogtak s csak mint a más világról hallották a mozdony füttyeit: de a két szép asszony még mindig vigan fecsegett és szőtte a beszéd fonalát végtelenül. A herczegnő előbb csak atyja elköltözéseig mondta el Carmelának a történteket, most megtoldotta a legújabb fordulattal, a herczeg Bécsbe megérkeztével. Carmelát a Partos aggódásai, a «Corpus delicti» hirtelen eltávolítása (a hogy ő az abbaziai kirándulást nevezé) mód nélkül mulattatta. Azután önmagáról beszélt a herczegnő, vigan, cynikusan – de ezt már komolyabb részvéttel hallgatta a kékszemű asszony; a kis ördög, úgy látszik, már elszundikált lelkében, s csak az angyalka virrasztott… Az elbeszélés után vita következett, elmélkedés a nőkről, a férfiakról, szerelemről, házaságról, arról, a mi tiltva van s arról, a mi meg van engedve… És végül tréfák következtek, meg _tervek_, meg egy kis _összeesküvés_…

Carmela nem emlékezett, hogy éltében ily jól mulatott volna; kevés híja, hogy azt nem találta, hogy először boldog életében. Több ízben behunyta szemeit, mintha így jobban tudná megragadni vidám gondolatait, melyek csapongtak agyában és nem akartak helyt állani. A herczegnő mind hosszabb szüneteket tartott s végre elhallgatott; Carmela lassanként álomba mosolyogta magát.

A Karst fölött szürkült a reggel s már távolról az Adria rózsás tükre ragyogott. Carmela békésen aludt, mosolygós gödröcske játszván üde arczában. A herczegnő erősen nézte. – Mily szép ez a nő! Csak álmában ne lássa! Nem is fogja!

Egy negyed óra multán a vonat megállott a mattuljei kis pályaudvaron, a hol az abbaziai kocsik várták az ásítva didergő utasokat.

XI. (Viszontlátás – elválás.)

A legkellemesebb meglepetéssel olvasta volt Portenstein herczeg a névjegyet, mely az elveszett jóbarát közellétét oly váratlanul jelentette. Midőn másnap a festő-akadémia elé ért, valóságos szívdobogást érzett. Ösztönszerű lénye előre is lelkesedéssel töltötte el az újra éledő baráti viszony iránt. Nem lehetett már harag közöttük; hisz Oszkár az idegen név mellé odaírván a régit, gyöngéden jelezte, hogy vele szemben a régi akar lenni. Hogy _neki_ is van megbocsátani valója, az a herczegnek örömében eszébe sem jutott. Megszokta, hogy fiatalabb, de határozottabb társában felső forumot lásson. Most a jellem főlényéhez még a bevégzett művész tekintélye is járult – a tanítványból mester fejlődött. Elfogult örömmel kopogtatott a herczeg az ajtón, melyre Partos neve írva volt – s melyen belől a festő már hasonló nyugtalansággal várakozott, az alig engedelmeskedő ecsettel kezében.

Az első pillanat megoldta az igézetet. Egy kézszorítás, egy ölelés – s a herczeg azonnal érezte, hogy minden rendben van. De szóval is el akart hárítani mindent, a mi a multból nyomasztólag hatolhatna közéjök. – Egy indítványom van, kedves Oszkár, – mondá. – Beszéljünk mindenről a világon – hísz annyi a megbeszélni való, – csak _egyről_ ne. Azt indítványozom, _temessük el ezennel ünnepélyesen Spadaró Carmelát_. Ő választott el bennünket – voltaképen nem ő maga, hanem az a délibáb, melyet én róla alkottam. E percztől fogva megszünök rá gondolni – nem fogok róla kérdezősködni, ezennel bevádolom, elítélem, lefejezem, eltemetem. Halva van – requiescat – jól van?

Partos egy kicsit elpirult s azt mondta, hogy – jól van. – Aztán – kérdezetlenül – kezdte magyarázni, hogy miért változtatta meg nevét. Magyarországon születvén, hol családja egyik ága a Partos nevet viselte, azon rokona kedveért, kitől örökölt, ő is Partosnak nevezé magát. S ezzel áttértek a festményre, a mely őket újra összehozta, megnézték a műhelyben levő munkát és vázlatokat s beszéltek a fejlődésről, melyen Oszkár felfogása és technikája keresztül ment. Ez oly élénken foglalkoztatá a lelkes műbarátot, hogy hajdani párfogoltjának külső életviszonyaira alig gondolt. Nem igen érdeklődött családi élete iránt s inkább csak udvarias sajnálkozással vette tudomásul, hogy Partosné egészségére való tekintetből távol van. Csak annyit kérdezett, hogy nincs-e komoly baja, a mely a művész munkakedvét rontaná s azon készséggel és orvosi bölcseséggel, melyet mindnyájan tanúsítunk, mikor valami betegséget csak hallomásból ismerünk, hozzá tette, hogy bizonyosan meggyógyul, csak gyermeke legyen.

Aztán magára tért át a herczeg, utazásaira és benyomásaira. Elmondta, mekkora híját érezte Oszkárnak keleti utazása közben. Most azon a ponton volt, hogy öccse, az uralkodó herczeg óhajtására haza menjen, de nem végleg – legalább a mennyire tőle függ, – mert ő borzad azon otthontól, mely oly ridegen kilökte magából. Az uralkodó herczeg igen szerencsétlen volt. Egymásután elhaltak gyermekei. Vakbuzgó hitében balsorsát annak tulajdonította, hogy a család kegyetlenül bánt Erikkel, midőn a lemondásra kényszeríté. Pedig ő – Erik herczeg – nem tart haragot. Hajlandó hazamenni, hogy erről biztosítsa öccsét és megvigasztalja. Aztán megint világgá – talán Indiába… vagy déli Afrikába.

Oszkár általában nagy változást talált pártfogójában, még pedig az ő felfogása szerint, kedvező változást. A herczeg komolyabbnak, mélábbnak, sőt, bizonyos értelemben, fiatalabbnak látszott, mint négy évvel ezelőtt. A viszontlátás örömében oly bensőséget, ragaszkodást és egyszerűséget mutatott, mely Oszkár előtt egész új dolognak látszott s melegebben vonzotta őt hajdani párfogója felé. Kissé bántotta, hogy titkon megszólalt szivében azon önző gondolat is, hogy az álmodott Carmelára nézve ez a mostani Erik mindenesetre veszélyesb lehetne, mint az akkori szellemeskedő tourista.

Partos ettől fogva gyakran és hosszan találkozott a herczeggel és mindannyiszor Carmela merült föl előtte, naponként élénkebben és aggasztóbban. Pedig nem igen tudta, mi nyugtalanítja? A kedves és drága lény távolléte volt-e, vagy szemrehányás a multból, vagy aggódás a jövő iránt?

Partos sokat gondolkozott most feleségéről s erre az ő levelei is szolgáltattak anyagot. Az asszony gyakran írt, még pedig jól és érdekesen; de e levelek hangja új volt Partos előtt. Levelei csapongók és pajzánkodók voltak. Carmela jó kedvvel rajzolta a fürdőtársaság egyforma életét s hozzátette, hogy az majdnem oly unalmas, mint a währingi élet. A tájat gyönyörűnek találta és Caprihoz hasonlította, de hozzá tette, hogy Capri mégis csak más, – vajjon soha se fognak-e többé Capriba menni? Azt is írta, hogy isteni jó kedve van; csak egy kicsit vágyik férje urát látni, ha csak azért is, hogy megpróbálja, fél-e még a tanár úrtól? – Ez nagy szegett ütött Partos fejébe. Tehát félt tőle! Többször gondolta volt ezt, de nem akarta elhinni. Egyik levelében Carmela hirtelen átmenettel azt a kérdést vetette föl, hogy miért oly tökéletes az ő ura? Hogy az ily hibátlanság hiba az ő (Carmela) szemében. Gondolkozzék az Istenért, hogy nem talál-e valami hibát lelkiismeretében? Kétszeresen tudná akkor szeretni.

E levél kissé megijesztette Partost. Attól félt, hogy a herczegnő társasága elrontotta a kis angyal ártatlanságát. Szívéből kezdé óhajtani, hogy a herczeg távozzék és az epizódnak vége legyen. Ez óhaj váratlanul teljesült. Egy sietve írt levélben Portenstein értesítette, hogy hirtelen el kell utaznia; nem tudja, mikor térhet vissza Bécsbe, de mindenesetre meg fogja írni.

Partos mintha újjá született volna, oly könnyűnek érezte lelkét. Egy jókedvű, majdnem bolondos levélben – maga sem tudta, hogy jutott e hanghoz, – értesíté Carmeláját, hogy keresett magában hibát, talált is eleget s alig várja, hogy neki meggyónhasson. Csak igyekezzék mentől előbb hazajönni, mert eddig a herczegnő is bizonnyal ráunt Abbaziára. A herczegnőnek pedig megirta, hogy az ellenség eltünt s nincs többé szükség arra, hogy a herczegnő az ő kedveért száműzetésben éljen. Abbaziában élni, írá, és Meyersberg nevet viselni, mégis nagyobb áldozat az ily szép nő részéről, semhogy sokáig elviselhesse.

Első nap csak a herczegnő felelt. Azt írta, hogy Carmela társaságában oly jól és boldognak érzi magát, hogy áldozatról szó sem lehet. Csak nem lesz a tanár úr oly önző és irigy, hogy sajnálja tőle azt a megtisztulást és földerülést, melyet ő e kedves lélekből merít? Carmelának is jól esik az ottani élet. Oly víg, oly gyermekes, oly bolondos, mint soha: iskolás gyermek módjára élvezi a szabadságát. Ehhez egy kis czélzást csatolt a herczegnő, hogy tán nem ártana, ha a bájos gyermek otthon is tarkább oldaláról ismerné az életet. Oly okos és tanult nő, az összhangzatos míveltség remeke: miért a világ elől őt, s a világot előle rejtegetni?…

Partost e levél gondolkodóba ejtette. Mindig meg volt győződve, hogy feleségét boldoggá teszi. Addig védekezett azon túlzott hálaérzet ellen, melylyel neje benne oltalmazóját, jóltevőjét és mesterét tisztelte, míg végre mégis hallgatagon beleszokott felsőbbségébe. Most elmerengett azon, hogy mily szomorú lenne, ha kisülne, hogy azon lénynek, kit saját képmására formálni vállalkozott, igazi jellemét sem tudta fölismerni. S a mint így felcsillant előtte a lehetőség, hogy Carmela talán másforma, mint a minőnek ő eddig gondolta, hogy azon forma mögött, melyet urától nyert, egy sajátságos, előtte még ismeretlen lény lappang – valami nyugtalan, új érzet, valami új szerelem ébredett szívében. Nyugtalanság, hogy e lény őt igazán szereti-e? Új szerelem – az új lény iránt! S most úgy érzé, hogy eddig nem is szerette nejét, mert hisz önmagába csak nem szerelmes az ember. Álmodozni kezdett ez új szerelemről, oly boldogságról és örömről, melyet eddigelé nem ismert, talán – apai örömről…

Másnap Carmelától jött levél. Jelenté, hogy a herczegnőnek nincs nagy kedve visszamenni, ő maga azonban kész utazni, akár egyedül is, ha Oszkár úgy kivánja. De mielőtt hazamenne, egy vallomást kell tennie, mely már sokszor volt a nyelvén, de nem mert vele előállani. Pedig gyerekség az egész s most is szó nélkül hagyná, ha egy véletlenség nem jött volna közbe, melyet intésül kell tekintenie. A herczegnő Abbaziában egy igen előkelő és szellemes úrral ismerkedett meg, kit Bruckthal grófnak hívnak s ki igen sokat van velünk. – Az én szememben, – írá Carmela, – azzal az egy vonzerővel többje van, hogy egy kicsit rémszerű. Ugyanis csodálatos módon hasonlít valakihez, a kit évekkel ezelőtt sajátságos körülmények között láttam, – otthon, Anacapriban. S itt következik a vallomásom. Soha sem mondtam meg neked, hogy leánykoromban érdeklődtem egy férfi iránt, persze csak gyermekmódra. Német festő volt, a ki apámnál megszállt. Apa akkor padlásszobámba zárt s nem engedett nappal lejönnöm. Ez ingerelt s én folyton az ablakból leskelődtem a festőre. Meg is láttam, s magas, imponáló alakja annyira megtetszett, hogy kedvem volt lekiabálni: «Itt vagyok!» Mert elhitettem magammal – hisz oly fiatal voltam! – hogy ő álruhában bujt princz, ugyanaz, kit Maruccia néni nekem egy ízben a kártyából megjövendölt. Ennyi az egész. Vétek volt-e, hogy neked el nem mondtam? Hisz tréfából megtettem volna, ha egyáltalán szoktunk volna egymással tréfálózni. De komoly vallomásnak mégis nevetséges lett volna. Ma sem írnék a dologról, ha ez a Bruckthal gróf nem volna szakasztott olyan – mint az a német festő. Megfoghatatlan módon hasonlítanak egymáshoz. Meg nem állhatom, hogy legközelebb meg ne kérdezzem tőle, volt-e valaha Capriban…

Partos fejéhez kapott, mikor e levelet elolvasta. Forróságot érzett s homloka mégis oly hideg volt. Azt hitte, hogy mindjárt, készület nélkül, a pályaudvarra kell sietnie, s a leggyorsabb vonaton délnek röpülnie, hogy kedves madarát visszahozza a biztos kalitkába. Valami még tartóztatta. Egy kicsit szégyenkezett is, meg aztán véletlenség is lehetett a dologban. A festő, a ki elől akkor Carmelát dugdosták, más is lehetett, mint Erik herczeg, s akkor Bruckthal gróf sem lehetett Portenstein. Egy napig várt, hogy kijózanodjék s okosan tudjon gondolkozni. Másnap a következő levelet kapta Abbaziából:

«– április 1-én.

Drága Oszkárom!

Igen, csodálatosak a sors ösvényei. Vagy úgy mondjam: az _ön_ útjai? Mert _ön_ az, ki mint a végzet, mint a gondviselés intézkedett helyettem. Megleltem őt, Spadaro Carmelát – megleltem, kezemben tartom és úgy remélem, enyém lesz. A valóság fölülmulja sejtelmeimet, képzeletemet, legforróbb vágyaimat. Minden, a mi alantias és állhatatlan volt bennem, e nő által megnemesül, megállapodik. Érzem, ő benne van boldogságom, de azt is tudom, hogy e boldogságot végleg csak az _ön_ kezéből illik megkapnom. Valamikor megigértem önnek, hogy e nő, ha szeret, nem fog nekem csak játékul és mulatságul szolgálni. Beváltom igéretemet, nőmmé akarom tenni. De elismerem, hogy önnek van joga a döntő szót kimondani. Jőjjön el. Türelmetlenül várom! Boldog barátja

_Erik_.

U. i. Carmela nem tudja, hogy ön lejön. Az új hôtelben lakom, Bruckthal gróf neve alatt».

Partos Oszkár sápadtan, de nyugodtan állt ott műhelyében, midőn e különös levelet olvasta. A határtalan gúny, mely abból kirítt, nem csikart ki belőle szitkot vagy dühkiáltást. Azon emberek közé tartozott ő, kiket csak a lehetőségek nyugtalanítanak, de a bizonyossággal szemben megtalálják a kétségbeesés nyugalmát.

Leírta a következő táviratot:

«Bruckthal gróf, Abbazia. Megtiltom, hogy az illetővel találkozzék. Este indulok. Fegyvert viszek.

_Oszkár_.»

Milyen nyugodtan és egyformán baktatott az esti vonat a Semmering felé! Nyugodtan és egyformán mindazoknak, kiket üzlet vagy mulatság vitt délfelé s kiknél az első órák csevegés és lakmározás közt, a többiek békés szundikálással multak el. Nekik a dübörgő vaskocsi oly békés fekvőhelyük volt, mint gyermeknek a bölcső… De a megdühödött szörny zajongásával zúgta körül a vágtató gépezet azt a halvány férfiút, ki a coupé sarkába dőlve némán, mozdulatlanul bámult ki a holdfényben derengő hegyek közé. A vonat őrjöngeni látszott, a nélkül, hogy előre menne. Bércz és örvény, hegy és völgy kisérteties halványságban röpültek el szeme elől, mindig másformán, mégis mindig ugyanazok, – mint a mult, melyet elfelejteni nem lehet, s mely még sem tér vissza soha… soha! Oda van, oda egy élet boldogsága – egyetlen hazugság, jámbor hazugság miatt. Hát érdemes volt becsületesnek lenni?…

A vonat tovább száguld, bele a hosszú, hosszú éjbe, melynek vége – megsemmisülés…

XII. (A herczeg naplójából.)

Márczius 24-én (Bécs).

Irásba kell tennem, hogy elhihessem. A holtak föltámadnak. Spadaro Carmela él… Látni fogom.

Nevetséges. Hát hittem én valaha e szeszélyben? Mi nekem Spadaro Carmela? Hogy évekkel ezelőtt bele lovalhattam magamat egy rögeszmébe, annak még volt értelme. Carmelát szülőföldje legszebb lányának mondta a hír; féltékenyen őrizték; legjobb barátom útjába állott vágyaimnak és erkölcsös ellenkezésével föltüzelt. De mikor itt viszontláttam a jó barát becsületes, férfias arczát, az első percztől fogva igazat adtam neki s szégyelni kezdtem a gyerekes szeszélyt. Zsákban macskát szeretni! S érte föláldozni egy barátomat, a ki tőlem annyira elütő, ki valódi támasz és horgony lehet csapodár, libegő dilettáns életemben. Mikor Küstnert újra szívemre zártam, Carmela csalképe mint egy Homunculus cserépre törött; nevettem magamon s bizonyos voltam, hogy többé rá se gondolok.

Ma pedig ezt a levelet kapom: