Part 5

– Azt, Bécsbe érkezik, hol mint Montelione herczeg özvegye minden ajtót nyitva talál s ezen ajtók mellett elhalad, anélkül, hogy csak be is kukkantana. Az olasz nagykövetnél egyszer tett látogatást, azóta feléje sem néz. Inkább a consulhoz jár, mert az az apró szinházak apró nagyságait víg vacsorákra gyűjti; egy operette-tenorral, a ki még ostobább, mint hangjánál fogva lehetne, a czigányokhoz kísérteti magát; holdfényben kocsikáz a bankárvilág gavallérjaival, híres ujságírókkal sétál a Ringen. Az emberek arról disputálnak, hogy számos udvarlói közűl melyik dicsekedhetik kegyeivel; s mert egyikben sem tudnak megállapodni, majd nemsokára azt fogják mondani: Mindenki. Szóval, míg más asszony azon van, hogy lehető tiszta hírrel lehető sokat élvezzen, herczegséged mindent megtesz, hogy apácza-életet folytatva, ledér nő hírébe jusson.

– Apácza-élet! Hogy’ tudja?

Partos vállat vonva hallgatta e kihivó kérdést.

– Tudom, mondá, mert hetek óta naponként látom és hallom a herczegnőt és mert nem estem a fejem lágyára. Engem el nem ámít. A herczegnő a bűn szájhőse, olyan vasgyúrója a könnyelműségnek, ki mint a latin comoediabeli Bramarbas folyton emlegeti azon hőstetteket, melyeket – elkövetne. Pedig semmit nem fog elkövetni. Egy utczai kisasszony jobban adná Lucretiát, mint ön Messaliánt. Mondjon le erről a szerepről. Lássa, ha nem szeretném, nem mernék egy herczegnővel így beszélni, s ha nem ismerném jól, a megtiszteltetést, melyben kis nőmet látogatásával részesíteni szokta, bizonyára el nem fogadnám. Nem tudok mást képzelni, mint hogy szörnyen unatkozik, s a világi tisztesség ellen elkövetett apró rugdalózásokkal csak bátorságot akar magának csinálni, a gyakorlati ledérségre való bátorságot, melyre eddigelé nem tudott szert tenni. Ne tegye! Ne pazaroljon el oly jószágot, melyre valamikor igen nagy és sürgős szüksége leszen.

– Hogyan érti ezt? – kérdi a herczegnő élénken. Ajkai körül a gúny már régen eltünt, és feszült komolyság, sőt bágyadt szomorúság lépett helyére. Hangja rezgett, mikor e kérdést tette és Partos nyugtatólag fogta meg kezét.

– Eljön ám! – mondá biztatón, a hogy a gyermekeknek a karácsonfiát szokás igérni. Eljön bizonyosan, talán már közel is van. Minden pillanat meghozhatja Őt, a sors küldöttét, az ön reményeinek vagy félelmének tárgyát. Hogyan tudna előtte megállani, ha hozománya meg volna szegve, női természete meg volna hamisítva? Ön nem arra való, hogy ha szeret egy férfiút, hazudni tudjon neki. Oly csábítónak tetszik-e önre nézve, hogy majdan az első ember elé, a ki szívét hangosabb dobogásra készti, ily vallomással lépjen: «Kerestelek mindenféle tévúton, míg rád akadtam; most te vigy vissza a jó útra?» Hiszen nevetséges, hogy férfi létemre önnek prédikálok. De nem is erkölcsöt prédikálok én, hanem okosságot és őszinteséget. Ha már minden áron le akar térni a szokás és erkölcs ösvényéről, ha nem akar egy férfi eszménye, hanem csak szeretője lenni – Isten neki. De akkor tartogassa e boldog ember számára mind azt, a mit neki nyujthat: nem csak a gyümölcsöt, hanem a takargató lombot is, nem csak szépségét, hanem a hamvát is, a szeplőtlen nőiességet. Azt hiszi, hogy a jövő ezen embere jobban fogja önt szeretni, ha tudja, hogy nem áldozott neki semmit? Hiszen van olyan is; vannak emberek, a kik az asszonyban is, mint a vadban, a haut-goût-t szeretik. Az ilyenre vár? Reménylem, hogy nem. Rosszúl is járna vele, mert az igazi haut-goûtra a herczegnő nem fog szert tenni. Ön nem is fáczán, –

– Hanem liba, – mondá a herczegő nevetve. – Ön mindig szeretetreméltó.

– Igazán kár, herczegségeddel komolyan beszélni, – felelé a festő s visszatért vásznához. Bántotta a fordulat, melyet a hölgy a beszélgetésnek adott.

A szép asszony megint elkomolyodott. Merengve nézett Partosra, aztán odament, vállára tette kezét és halkan mondá:

– Nem kell haragudni. Igazán liba vagyok. Mondja meg őszintén: komolyan hiszi, hogy – eljön?

A festő mélyen nézett a komoly, halavány arczulatba, melyből a derült boldogságnak még lehetősége is mintha száműzve lett volna. Összefacsarodott a szíve, midőn e lankadt, kietlen vonásokban olvasott.

– Hisz jönnie kell, – mondá szintén halk hangon, mint a ki maga sem hisz jóslatában. – Csak kell, hogy éljen valahol az a megváltó lovag, a kire ennyi szépség várakozik. Csak aztán késő ne legyen.

– Késő? Bizony – máris elkésett. Évekkel, örökre! Hát azt hiszi, tanár, hogy olyan volnék, a milyen vagyok, ha még becsülném magamat? J’ai perdu l’estime de moi-même, voilà tout. Eh mit! Pfeif drauf!

Ő is visszatért festőpolczához.

– De az ég szerelmére, – kiáltá Partos bosszúsan, – mit vétett ön voltaképen? Hiszen lehetetlen, hogy csalódjam. Tisztességes asszonynak tartom! Bocsánat! Ez persze a legkevesebb, a mit egy herczegasszonyról mondhat az ember.

– Hagyjon nekem békét a maga herczegasszonyával, – fakadt ki türelmetlenül a hölgy. Nem vagyok én herczegasszony; talmi aristokrata vagyok. Atyám becsületes munkásember volt, a kinek okosabb tervei voltak velem. De én, liba, herczegnő akartam lenni, vagy nihilista, vagy más valami portentum. A könyveknek vagyok áldozata, melyeket faltam. Magam is akartam valamivé lenni, miután atyám gazdaggá tett. A selfmade woman! Én a magam alkotása vagyok. Hahaha! Gyönyörűen sikerült, mondhatom. Hogy mit vétettem, kérdi ön? Hát nem elég az, hogy Montelione herczegné vagyok? A római table d’hôte-nál azt a szegény öreg embert, kinek nevét viselem, elkaczérkodtam magamnak. Tudtam, hogy nincs benne két esztendőre való élet; tudtam, hogy vagyona elsülyed az adósság árjában; de nem tágítottam, míg férjem nem lett, mert herczegnő akartam lenni. S ezt egy tizennyolcz éves leány tette! Egy gyermek! És még becsüljem magamat!

Partos egy darabig elhallgatott. – Ez az egész? – kérdé aztán. – Nem szép dolog – de elvégre ön szép volt és gazdag s mindenesetre többet adott, mint a mit kapott. – Higyje meg asszonyom, – folytatá, erélyes homlokát ránczbaszedve, – kevés ember van a világon, a kinek nincsen semmi oka, önmaga vagy más előtt elpirulni. De azért szomorú volna lemondani az önmagunk becsüléséről. Emberek vagyunk. A viszonyok néha oly tömkelegbe sodornak, melyből a legbecsületesb lélek sem tud egyenes úton szabadulni.

Ezt Partos annyi meggyőződéssel mondta, hogy a herczegnőnél kevésbbé élénk eszű nő is kiérezhette, hogy tapasztalásból beszél.

– Ön is? – kérdé ámulva. – Lehetséges ez? Az ön lelkét is furdalná valami?

– Általánosságban szólottam.

– Magáról szólott. Bocsásson meg, indiscrét vagyok. De – mégse. Föltártam önnek egész valómat, mint jó barátnak. Ön szívemhez szólott, mint barátom, mint gyóntatóm. Úgy-e, ön azt bizonyítgatta, hogy egy-egy botlás miatt nem kell mindjárt beadni a kulcsot, hogy az ember kiküzdheti újra az önmaga iránti respectust? Jó; hajlandó vagyok kisérletet tenni, ha megmutatja, hogy mikép járt el ön? Oly derék és jóravaló ember mivel vádolhatja magát? Nem lehet az oly rettenetes dolog, hogy rám ne bízhatná. Elmondja?

Partos mosolygott. – Egy cseppet sem rettenetes, – mondá, – de nem szeretném elmondani.

– Tehát semmi rossz dolog? – kérdé a szép asszony.

– Semmi rossz. Inkább jó szándék. De gyávaság – nem, csak félénkség a kivitelben az, a mit szememre hányhatok. Kérem, ne tegyen több kérdést.

– Nem teszek. De találgatnom szabad. Tudom, hogy ki lebegett szeme előtt, midőn azt mondotta, hogy mindenki lehet olyan helyzetben, hogy valaki előtt elpiruljon. _Portenstein_ herczegre gondolt.

Partos türelmetlenül felelt:

– Herczegségednek még most is e rangtársán jár az esze, a kivel állítólag sohasem beszélt. Annyit kérdezősködött utána s én mindent elmondtam, a mi érdekelhette. Megrajzoltam jellemét, gondolkozásmódját s megmondtam azt is, hogy nagy fájdalmamra ez ismeretséget – mondhatom: e baráti viszonyt – meg kellett szakítnom.

– De hogy mi okból tette, azt soha sem akarta megmondani.

Partos, e megjegyzést hallatlanná téve, így folytatá:

– Elmondtam, hogy elvesztettem nyomát, mint ő az enyimet s hogy remélem, hogy soha sem fogunk többé találkozni. S mikor kívánságának eleget tettem volt, kértem herczegségedet, ne szóljunk többet e tárgyról. Herczegséged megígérte…

– Meg – de eszem ágában sincs megtartani ez ígéretet. Eh, mit! Ide jöttem Európa legdélibb pontjáról ebbe a hideg Bécsbe, csak hogy mindent megtudjak, a mit ön a herczeg felől tud. Palermóban észrevettem, hogy fordúlt meg ön hirtelen, hogy irult-pirult, midőn a Montelione-parkban véletlenül rábukkant. Ön ezt fölindulásával magyarázta, melyet az elhagyott jóbarát hirtelen föltünése okozott, a kitől haragban vált meg. De magát a haragot, a szakítás okát és folyamát nem akarta elmondani.

– Herczegséged meg fogja engedni, hogy erről most is hallgassak. Nem vagyok híve a gyónásnak.

– De meghallgatta az enyimet.

– Sohasem bátorkodtam kérdezősködni. Még az iránt sem, hogy mi oknál fogva érdeklődik azon férfiú iránt.

– Hát elmondom.

– Nagyra becsülöm a herczegnő kegyét, de le volnék kötelezve, ha e tárgyban nem tisztelne meg bizalmával.

A herczegnő ajkait harapta. Bizony, a festő magaviselete e perczben elég rideg volt, és oly természetre, mint Montelione herczegasszonyé volt, sértőleg is hathatott.

De a herczegnő elnyomta érzését és azzal az udvariassággal, mely bizonyos körökben gorombaság, könnyedén meghajtotta fejét.

– Barátomnak tartottam a tanár urat, – mondá. – Bocsássa meg elbizakodásomat. Nem fog ismétlődni.

Az ajtó felé indult, midőn belépett Tessen báró.

VIII. (Hogyan történt?)

Tessen kiérezte azt, a mit minden okos ember kiérez, mikor oly szobába jön, a hol ketten bizalmasan feleseltek. Ily helyen annál hűvösebb a levegő, mentül hőbb volt a tusa, s a feszültség annál feltünőbb, minél fesztelenebbül akarják leplezni. A báró, a ki sokkal gyöngédebb természetű okokra gondolt, mint a melyek valósággal fenforogtak, mint igazi világfi azzal sietett a helyzeten könnyíteni, hogy egy ugrással in medias res rohant, Partosnak másnapra bejelentvén «legujabb barátját,» Portenstein Erik herczeget. – Megbocsát, – tevé hozzá, – hogy bejelentés nélkül jöttem. De mikor magam is mást jelentek be, – de mi lelte magukat?

E fölkiáltást a báró a legnagyobb discretio mellett sem volt képes elnyomni. A kiket ő ez új tárgy hirtelen fölvetésével ki akart segíteni a zavarból, azok szobrokká kövülve álltak előtte, merev tekintettel, egymásra bámulva.

Partos előbb tért magához.

– Nem csalódik? Portenstein _Erik_ herczeg?

– Úgy van. Portenstein Erik herczeg. Mi ebben oly különös? Egyptomból érkezik – véletlenül találkoztunk. Talán ismeri?

Partos új kérdéssel felelt.

– És azt mondta, hogy engem, Partos Oszkárt, akar meglátogatni?

– Úgy van, önt, Partos Oszkár tanár urat. De mit csodálkozik ezen? Hiszen úgy tesz, mintha tanuló volna a festő-egyetemen, nem pedig egyik híres professora.

– Jó, jó – de hogy egy Egyptomból érkező utas az én nevemet ismerje, az mégis feltünő.

– Megengedem. De nem is a neve tünt fel neki, hanem festménye, az «Önimádat» a kiállitáson. Sajátságosan meghatotta. Persze, személyes vonatkozás is volt a dologban. Azt mondta, hogy a festmény modora oly valakire emlékezteti, a kivel barátságos viszonyban élt, egy fiatal festőre, a ki – sajátságos! – szintén Oszkár volt. Kister vagy Küster…

– Küstner Oszkár, – mondá Partos és félre téve ecsetjét, föl s alá járt a műhelyben.

Tessen csodálkozva nézett a herczegnőre, ki a maga részéről le nem vette szemét Oszkárról. A halványság és lankadtság eltüntek a szép asszony arczáról. Kipirúlt arcza, szikrázó szeme egészen más nőt mutattak…

Tessen ámulva nézte a föl s alá rohanó Partost.

– Ön ismeri Küstner Oszkárt? – kérdezé.

– Mint magamat, felelé Partos keserűen. Aztán félig magában folytatá: – Mit bámulok? Hiszen egyszer meg kellett ennek történnie. Hideg vér, hideg vér.

Tessen előtt kezdett valami derengeni.

– Saperlipopette! – kiáltá, homlokára csapva tenyerét. – Ez szép história. Akkor talán méltóztatik ismerni a híres Spadaro Carmelát is?

Partos ökölbe szorított kezekkel rohant a báró felé.

– Hogy ismerem-e? – dörgé. – Igenis, ismerem. Talán azt gondolta az úr, hogy el fogom tagadni? Feleségem!

A báró meghajtotta magát.

– Gratulálok, – mondá. – De azért nem kell úgy kiabálni. Persze, már tegnap is eltalálhattam volna. – S azzal a közvetlenséggel, mely a bécsi ember ajkára nevezetes pillanatokban mindig bécsi kifejezést csal, fölkiáltott: – Verfluchtes Kaffeehaus!

Partos megint föl s alá rohant, mint oroszlán, ki először van a kalitban s minden vasrúd között kibuvót keres.

– Zu dumm, – mondá végre ő is, bécsiesen. – A dolog nem olyan tragikus.

– Én is a mondó volnék, – jegyzé meg Tessen némi félénkséggel.

– Tehát a herczeg önnek mindent elmondott? Ez hasonlít hozzá.

– Mindent, a mit tudott. De hogy kegyed Küstner és hogy neje született Spadaro Carmela, arról a legkisebb sejtelme sincs.

– Óh! Hisz méltóságod maga is csak tőlem tudta meg. Milyen ostoba vagyok! De a rossz lelkiösméret mindig ostoba.

Itt megszólalt a herczegnő is.

– A rossz lelkiösméreten – mondá higgadtan, de némi gúnynyal is – legjobban könnyítünk, ha meggyónunk. De tanár úr nem híve a gyónásnak. Elkísér-e, Tessen?

Tessen karját nyújtotta.

– Ne még, – kiáltá Partos. – Kérem herczegségedet, maradjon. Szükségem van jó tanácsra. Meggyónok.

– Hát egyedül távozzam? – kérdé Tessen discrete.

– Maradjon, kérem, báró úr is, ha nem untatja a dolog. Megbeszélni a herczegnővel is lehet az ügyet, de a jó tanácsért, tartok tőle, önhöz kell folyamodnom. Egyébaránt úgy is mindent tud, kivéve az összefüggést; érdekemben van, hogy éppen ezt ismerje. Kérem, üljenek le, – bezárom az ajtót, üljünk hadi tanácsot.

Kiment és megmondta a szolgának, hogy nincs otthon senkinek; Partosnénak is, ha véletlenül jönne, mondják meg, hogy az úr elment. Aztán visszatért, az ajtóban megfordította a kulcsot és fölkérte a bárót, mondja el, miképen ismerkedett meg a herczeggel és mit tudott meg tőle. – Ezzel, – mondá, – fölment engem sok ismétléstől és a herczegnőnek módot nyujt arra, hogy egy embert, kit csak híre után ismer, a saját világításában is megismerjen.

Tessen elmondta tegnapi benyomásait, azok elhagyásával, a mik a herczeg száműzetési korszaka előtt történtek; ezeket kényes természetűeknek tartotta s különben sem tartoztak a Partost érdeklő dologhoz. A herczegnő feszűlten, növekedő érdekkel hallgatta. Minden részlet fontosnak tetszett előtte, a mi a herczeg jellemére és gondolkozására világot vethetett, úgy hogy több helyütt fölkérte Tessent, hogy a herczeg saját szavait ismételje; a Carmela története csak másod sorban érdekelte. Végül, mintha egészen elfeledte volna, hogy Partost nem a herczeg jellemzése, hanem a saját, meglehetősen kényes helyzete érdekli, elkezdett a német aristokrata elveiről értekezni, a kit ő egy cseppet sem hóbortosnak, hanem inkább elsőrangú gyakorlati bölcsésznek tekintett.

– Bocsánat, herczegnő, – jegyzé meg Tessen, én csak elmés bolondnak nézem őt. De nem erről van most szó, – ha nem csalódom – arról, hogy kedves mesterünk kényes helyzetében miként viselje magát a herczeggel szemben? Ha be lehetne bizonyítani, hogy ezen érdekes jövevény rögeszmékben szenved, akkor a legegyszerübb dolog az volna, ha egy félreeső nyájas házikóba vitetnők, kerti kilátással. Csak hogy tartok tőle, hogy erre a kellő bizonyság nem lesz egyhamar megszerezhető. Még egyszerűbb lenne a dolog, ha ő herczegségét egészen épeszű embernek lehetne tekinteni. Ez esetben Partos úr őt a legmelegebben fogadná, elvinné házába és bemutatná neki hölgyét, hogy ime, herczeg, ez Partosné született Spadaro Carmela; be fogja látni herczegséged, hogy bizonyos tervek, melyeket e hölgyre nézve táplálni méltóztatott, ma már túl vannak haladva s nem kerülhetnek többé napirendre. A baj az, hogy a herczeg se nem egészen bolond, se nem teljesen ép elméjű. Ebben rejlik, szerény hozzávetésem szerint, az egész nehézség.

– Nem egészen, – felelé Partos, a ki e jelenés alatt egy szót sem szólt, s most visszanyerte higgadtságát. – A nehézség rám nézve főleg abban van, hogy egyszer életemben nem mondtam igazat, illetőleg elhallgattam az igazságnak egy részét. Ha úgy jártam volna el a dologban, mint minden másban szoktam, akkor most a herczeget vagy épen nem, vagy teljes nyugalommal fogadnám. Hogy elfogult lelkiismerettel kell őt viszontlátnom, az nyomja szívemet. S még más is. A nőm sem tud semmit arról, hogy mily úton jutottam hozzája. Azt hittem, hogy bemocskolnám lelkét, ha a herczeg szándékairól beszélnék neki. Most mind ezt tisztázni kell. El lehettem készülve erre. Hazugság nem maradhat elintézetlen. Olyan, mint a szálka a húsban; ki kell húzni, vagy gennyedés támad.

– Hazugság… hazugság… – mondá Tessen elgondolkozva. – Úgy emlékszem, boldogúlt atyám aphorizmáiban (legértékesebb hagyatéka) olvastam egy tanácsot a hazugságról… «Ne hazudj soha – _félig_.» – Azt hiszem, kedves tanár, hogy tovább kéne hazudnia, véges végig. A herczegnek sejtelme sincs arról, hogy bájoló neje ugyanaz a hölgy, ki iránt neki is érdeklődni méltóztatott. Minek tudná meg ezentúl? Ha pedig nem tudja meg, akkor ő Nagysága egyszerűen az ő régi, bár hűtlen barátjának felesége, és

– _Nem_ voltam hűtlen, – felelé a tanár nyomatékkal. – Hallgassák meg, miként történt minden. Én már láttam volt Carmelát, midőn a herczeg őt még csak nevéről ismerte. Az anacaprii kis templomban találkoztunk. A bibliának nincs mindig igaza. Nem az talál, a ki keres, hanem az, a ki nem keres. A homályos szentélyben egy oltárkép előtt álltam s hogy a kellő nézpontot megleljem, egy lépést hátráltam, midőn lábam valamiben megakadt. Nem értem rá megnézni, hogy mi – mert már is hanyatt feküdtem, bosszankodva és szégyenkezve is, mert mellettem valaki kaczagott. Egy lányka volt, ki ott imádkozva térdepelt s kinek ruhájában megbotlottam. Ez a lány Carmela volt. Bocsánatot kértem, a miért elestemben káromkodtam. Azt felelte, hogy sebaj, az apja is szokott káromkodni, még pedig szintén németül, s hogy a legjobb emberek is néha káromkodnak. Így megeredt a beszélgetés – németül is folytattuk, mert ő mindjárt egy kicsit kérkedett ebbeli tudományával, s úgy találtam, hogy rendkívül szép és vidám lelkű egy teremtés. Mélyebb benyomást nem tett rám. Azért nem is szóltam a herczegnek a találkozásról, a mint egyátalán elvem volt, a szép asszonyokról és lányokról, a kikkel találkoztam, előtte hallgatni. –

– Helyes! – dörmögé Tessen.

Partos folytatá:

– Mikor a herczeg először említette nekem a híres Carmelát, igazság szerint talán megmondhattam volna neki, hogy ismerem. Meg is teszem, ha hozzá tehettem volna, hogy kevésbbé szép hírénél. Ezt hazugság nélkül nem mondhattam, tehát inkább elhallgattam. Hazugságom tehát voltakép igazmondásból eredt. A herczeg mind jobban belehevült szeszélyébe s azt javasolta, hogy együtt költözzünk a Rüdeke házába. Ez elől kitértem; de nagyon furdalt, hogy az elfogulatlan, kedves teremtést űzőbe vette. Megvallhatom ma, hogy atyja szigora daczára nem jól őrzöttnek tartottam a leányt. Vidámságát és pajzánságát könnyelműségnek néztem, s a hogy velem tréfálgatott és végül megkért, hogy ne áruljam el, hogy oly hosszan beszélgettünk, azt a benyomást hagyta volt bennem, mintha épen a szigorú őrizet tette volna őt titkos pajkosságokra fogékonynyá. Azt is mondotta, hogy apja úgy őrzi, mint valami elbűvölt herczegkisasszonyt, s nevetve hozzá tette, hogy a szomszédasszony is a kártyából «Principé»-t jósolt neki. Mindez fejemben járt, mikor a herczeg Anacapriba készült. A nélkül, hogy legkevésbbé is magamra gondoltam volna, a szép leány szerencsétlenül járt nénje kísértett előttem s elképzeltem a mostoha apa gyötrelmeit, ha Carmela is úgy találna járni. Elhatároztam, hogy megintem s megmondom neki, ki az a festő, a kit hajlékába fogad. A herczeg felsült s én szabadabban lélekzettem egy jó cselekedet öntudatában, melyben az önzésnek semmi része sem volt. Tudják, mi következett. A herczeg nem mondott le az ostromról; azt kívánta, hogy mint szövetségese, mint kémje lopózzam abba a várba, melyet ellene védelmeztem. Ezt sokalltam. Azon a ponton voltam, hogy egyszerűen szakítsak vele. De eszembe jutott, hogy akkor már azért sem mondana le a játékról. A mily kártyás természetű, gondolám, csak fokozná a tétet, mindaddig, a míg megnyeri a parthiet. Fejes lettem, mikor őt oly nyakasnak láttam s elhatároztam, hogy ez egyszer elvágom az útját. Fogadkozásaira, hogy csak azt a nőt keresi Carmelában, a ki örökre lekösse, s hogy csak akkor fog vele «kezdeni», ha én is az «igazi»-nak találom, semmit sem adhattam. Carmela nem volt Gretchen, s a herczegről egyáltalán nem hittem, hogy Faustnál lelkiismeretesebb fogna lenni. Hagytam tehát Nápolyba menni és megszálltam Rüdekénél, de csak azért, hogy kereken megmondjam ennek, mi járatban vagyok. Többet is tettem. Egyenesen megkérdeztem tőle, hogy hajlandó-e eladni a lányát, hozzátévén, hogy utóvégre lehet, hogy ezzel a lányt is szerencséssé teszi. Sőt azt hiszem, egy kicsit biztattam is, elmondván neki a herczeg sajátságos nézeteit, még pedig egészen a herczeg értelmében: hogy t. i. le is köthetné magát annak, a ki le bírná kötni. Szóval, bizonyos ujsághirdetések stilusában szóltam, melyek azon erényes mondattal szoktak végződni, hogy «házasság nincs kizárva.» Ennyire szívemen feküdt, hogy a herczeggel szemben tiszta legyen a lelkiismeretem. Hisz az öreg német tisztes képű gazember is lehetett, a kis leány pedig oly ártatlan-ravasz keverék, mely legalkalmasabb a herczeg kóborlásainak véget vetni. E beszéddel majdnem életemet koczkáztattam; mert Rüdeke, a ki idővel fél taljánná lett, dühében kés után nyúlt. Kicsavartam kezéből s most már szívem szerint beszéltem neki. Az öreg erre sírt, mint a gyermek s egyszerre oly gyámoltalannak is érezte magát, mintha gyermek volna. Mit tegyek? – kiáltá folyton – mit tegyek? Aztán fölnézett elhúnyt felesége arczképére, melyet valamely festő fénykép után ajándékba készített neki s térdre borúlt előtte: «Tanácsolj! Szegény gyermekedet akarja!» Igazán szívszaggató látvány volt. Egyszerre felugrott, mintha látománya lenne. – Tudja, mit fogok csinálni? – kérdé. – Ő súgta meg, a jó asszony. Azt teszem, a mit ő akart annak idején s a miben én meggátoltam. Elmegyek, elhagyom ezt a szerencsétlen házat. Mert félek, nem annyira a herczegtől, mint magamtól. Leszúrnám, a hol érném. S aztán mi legyen Carmelából?

– Ez oly argamentum volt, mely rám is hatott. Azért helyben hagytam elhatározását, sőt segítettem a kivitelben, egy kis tőkét kölcsönözvén neki (jókor örököltem), mely a kis birtok árához csatolva, elegendő lehetett új életpálya megkezdésére. Eddigi üzlete folytatásáról szó sem lehetett s így elhatározta, hogy Rómába megy s ott valamely fogadóban mint kapus keres alkalmazást, a miben németül tudása segíthette. Nem tettem ellenvetést, csak annyit jegyeztem meg, hisz elég lesz, ha félesztendőre tűnik el innen. A herczeg, ha egyszer nyomuk veszett, egyhamar nem fog Capriba jönni, s aztán csak találkozik Carmelának való férj, s ezzel minden félelemnek vége szakad. Egy héttel rá a terv végre volt hajtva s már hírt is vettem Rómából, hogy az öreg ott lakást fogadott s keresi az alkalmazást. Most már én is fölszedtem sátorfámat s a herczeg számára hátrahagytam a tudvalevő levelet. Egy kissé bántott, hogy így suttyomban kellett eltünnöm; de mégis nyugodt voltam, mert egészben tisztességesen jártam el.

– Bizonyára, – mondá Tessen.

– Eddigelé igen, – jegyzé meg a herczegnő.

Partos folytatá: