Part 4

Csodákat regéltek szépségéről, de arról a gondosságról is, a melylyel őrizték. Testvérnénje, hír szerint ép oly szép, ha nem szebb még, mint ő maga, egy franczia művész ledérségének áldozata lett. A szégyen, a testi és lelki szenvedés korai halálba sodorták. Anyja, ki özvegy állapotában egy szegényes szállót tartott, e szörnyű eset után megfogadta, hogy második lányának jobb gondját viseli s már el volt tökélve, házát eladni és biztos keresetéről lemondani, csakhogy idegennel ne kelljen többé érintkeznie. E szándéka egy ott élő német embernek értésére esett, ki már egy-két éve a kis fogadóban élt s ki e pompás levegőben talált volt gyógyulást súlyos bajából. Kiszolgált porosz altiszt volt, a kinek orvosa déli éghajlatot rendelt, Caprit jelölve meg neki oly pontúl, a hol kevésből eléldegélhet. Ez ember otthoni kis földjét eladván, úgy találta, hogy az anacaprii kis fészekben, mint jómódú magánzó, kamatjaiból megélhet. A korcsmárosné visszavonulási szándéka mint Damokles kardja függött szerény jóléte fölött. Végre ajánlkozott, hogy megveszi a fogadót s az alkudozásnak az lett a vége, hogy a fogadósnét is elvette. Férfioltalom alatt a szegény asszony kevésbbé féltette kisebbik lányát s így a fogadónak német gazdája, Carmelának német atyja lett.

Rüdeke úr e kettős hivatalát egy porosz királyi őrmester egész tekintélyével és alaposságával teljesíté. A fogadót jó karban, a leányt, a kit gyöngéden szeretett, szoros őrizet alatt tartotta. Ritkán engedte idegenekkel érintkezni, soha sem olyanokkal, kik gyanúra okot adhattak. Szeretete és szigora fokozódtak, mikor felesége meghalt s a leány egészen reá volt utalva. Legszivesebben fogadta házába a német festőket, kivált ha szegényesen léptek föl. Mostohalányát alaposan megtanította német szóra, s a hir azt beszélte, hogy német festőhöz remélte nőül adni – a minthogy pl. a Capribeli híres fogadós is, az öreg Pagano, a nagynevü párisi festőhöz, Hennerhez adta lányát, ki most évenként a leggyönyörűbb freszkókkal ékesíti ipja vendéglátó hajlékát.

A hir, mely a fiatal Carmela páratlan szépségét és szemérmetességét emlegette, untalan körülzsibongta fülemet, mikor pár hét óta Capriban mulattam. Több ízben fölsétáltam Anacapriba, s azon a czímen, hogy földije vagyok, de meg nem nevezve magamat, egy-egy pohárkára betértem Rüdeke bácsihoz. Reményem, hogy a szép lány elémbe kerül, mindannyiszor dugába dőlt. Elhatároztam, hogy nehány napra egészen odaköltözöm. Ecsetet, vásznat és festéket hurczoltam magammal, remélvén, hogy Cerberus hazámfia majd tehetséges festőt lát bennem s így tán nyilik alkalmam, a féltett lánykával találkozni. Küstner, a kit magammal kivántam vinni, a «betörés»-ben semmi áron sem akart részt venni. Egyedül költöztem tehát oda s festő szerepemet, úgy hittem, meglehetős szabatossággal játsztam. Rüdeke tiszteletteljes, de nem igen nyájas gazda volt. Részemről nagy odaadással és szorgalommal vázoltam, rajzoltam és festettem, s azt hittem, már teljesen meg van nyugodva s kezdtem mostoha lányát szóba hozni; hogy annyit hallottam kedvességéről és tisztességéről s hogy boldog volnék, ha csak egyszer is mintául ülne – természetesen, apja jelenlétében. A bácsi fejét rázta, azt mondván, hogy az ő leánya még nem ült senkinek és hogy nem is fog; megigérte anyjának, hogy meg nem engedi. Tréfára fogtam a dolgot s azt mondtam, hogy mégis csak veszedelmes, a fiatal leányt még a férfi látásától is félteni; hisz tudja, hogy német leányaink, a kiknek teljes szabadságuk van, meglehetősen erényesek, – s hogy az elkülönítés a lányokat rosszabb gondolatokra viszi, mint a jól mérsékelt szabadság. Hát hogy valóban nem lehetne-e a szép gyermeket egész tisztességgel megnézni és tökéletességeiben gyönyörködni? Hisz a festő elvégre nem boszorkánymester, a ki mindjárt megbűvölné?

Rüdeke vállat vont. – A festő, – mondá – még nem ördög. De egy festőruhába bujt _herczeg_ nem lányomnak való társaság. – Ezzel alázatosan levette süvegét s ott hagyott.

Le voltam tehát leplezve s ezen az uton tovább nem haladhattam. Nagyon bosszantott és bántott a dolog. E láthatatlan lány szépsége mind sűrűbben kóválygott képzeletemben. E mellett gyötört az is, hogy a lányról csak lelki képzetet bírtam magamnak alakítni: látható kép nem akart bennem létrejönni, sőt féltem, hogy képzeletem szegényesnek és köznapinak talál bizonyulni, ha magasztalt szépségéről fogalmat alkotok. Ellenben jellemét világosan elgondoltam. Úgy képzelém, hogy ábrándos és gyermekded egyúttal; hogy kifejlett nőiesség duzzad benne, körülborongva az ártatlanság ködétől, mely inkább a vallásosság, mint a vele született jellem eredménye lehetett; hozzá erős, mélyen érző szívet, mely a legnagyobb szenvedélyre és a legnagyobb odaadásra képes: szóval Margitot, olasz vérrel. Elképzeltem, hogy e lélekkel szembeszállok; kifestettem, hogy mily édes volna e szívet föltárni önmaga előtt. Belehevűltem azon sejtelembe, hogy ő az a lény, mely nekem a keresett nyugpontot megadhatja, a ki a tünékeny diadalon túlragadna odáig, a hol lekötném magamat és a szerelem vándoréveit befejezhetném. Elhatároztam, hogy nem engedek, mig őt meg nem láttam. Első kisérletem megbukott – tisztára. A féltékeny őrt mindenekelőtt biztonságba kelle ringatnom s e czélra legjobb volt, tisztesség okáért még egy hétig ott maradni s aztán visszavonulni. Ezt meg is tettem s bucsúzásomkor láthattam, mily jól esett a fogadósnak, hogy a gyanús vendégtől szabadul.

Capriba visszaérve, fiatal barátomnak számot adtam az expediczió sikertelenségéről. Úgy találta, hogy jól van ez így s hogy a sors megóvott egy nagy bűntettől. Ez alkalmat adott azon régi vita alapos megújítására, melyből ön az imént egy mutatványt kapott. Kifejtettem neki, hogy nem vagyok kéjencz, hogy látnom kell azt a lányt: talán mindkettőnk szerencséjére. Oszkár ép oly hitetlen volt, mint most ön. Azt mondta, ha mennybéli angyal volna is a lány, nyomorúltan ott hagynám a porban, mihelyt megtépegettem volna szárnyait. Egyébaránt bizonyosan szó sincs róla, hogy angyal s ne hitegessem azzal sem őt, sem magamat, hogy épen egy anacapribeli pórleány legyen hivatva a földönfutó gyönyörvadászt patriarchává varázsolni. Aztán hihetőleg sem szépsége, sem lelki kitünősége nem lesz oly egetverő, mint a hogy elképzelem.

Ezt nyilván fölcsigázott képzelődésem lelohasztása végett mondotta. De én szaván fogtam, hogy megnyerjem kigondolt tervemnek.

– Hisz ebben, – mondám, – igaza is lehet s őszintén szólva, jobban is szeretném, ha így lenne. Az ön kezében van, hogy bizonyosságot szerezzek. – S mikor csodálkozva nézett rám, előálltam javaslatommal. Azt mondtam, hogy a Rüdeke gyanúja elől, melyet eljárásommal fölkeltettem, még ma Nápolyba megyek, még pedig mindenestül, mintha végleg elutaznám. Szerencse, hogy ő – Oszkár – arra a kivánságomra, hogy velem jöjjön Anacapriba, rá nem állott. Most egészen véletlenül, a nélkül, hogy a derék Rüdeke gyanúját felköltse, ott cseppenhet. Neki, csöndes és higgadt magaviselete mellett, bizonyára sikerülni fog, a lánynyal találkozni és szólhatni. Bolondság tőlem, beismerem; de ennek a bolondságnak, mondám, nem lehet máskép véget vetni, mintha azt a csodás lényt meglátom és megismerhetem, ha másként nem, egy elfogulatlan és megbizható barátom szemei által.

– Mondta, hogy «barátom»? – kérdé Tessen báró. – Igen? Nos, az jó volt, de szükséges is; mert mint szegény és herczegségedtől függő embert sajátszerűen érinthette az efféle ajánlat.

– Hüm, – dörmögött a herczeg, ajkába harapva. – Tehát ön is! – – De legyünk igazságosak, kedves báró. Mindenekelőtt megjegyzem, hogy ő ez időben már egy cseppet sem függött tőlem. Több mint három év múlt el, mióta találkoztunk. Művészi egyénisége ez idő alatt kifejlett és megállapodott; festményei jól keltek, persze csak külföldön, a nélkül, hogy otthon is hírt szereztek volna neki; ehhez az is járult, hogy egy nagynénjétől újabban kis vagyont örökölt. Hisz tényleg nem sokkal ezen epizód után vissza is küldte egyszerre mind azt, a mit évek alatt reá költöttem. Tehát függő állásról szó sem lehetett. De ha másként lett volna is, nem úgy bántam-e vele mindig, mint barátommal? Vonzalmamért és bizalmamért nem tartozott-e többel, mint hálával, nem tartozott-e barátságával? Hát folyton arra kellett volna gondolnom, hogy én herczeg vagyok, ő meg roturier? Nem kivánhattam-e inkább én, hogy ő felejtse el a köztünk létező különbséget és hogy a szolgálatot, melyet tőle kértem s melyet csakis jó baráttól lehet kérni, baráti szolgálatnak tekintse? Tehettem én arról, hogy herczeg voltam, ő meg festő s hogy nem volt más barátom? Csak igazságosak legyünk! Legyünk igazságosak!

Elhallgatott és némi elfogultsággal várta a Tessen válaszát. De ez, úgy látszott, nem igen kivánt itéletet mondani.

– Tehát megtagadta? – kérdé kitérve.

– Nem. Ráállott, de kiérthettem volna szavából, hogy kutya van a kertben. Egy órával később visszatértem a tárgyra, oly hangon, mely meggyőzhette, hogy kérésemet nem könnyelműségből, se nem kicsinylésből intéztem éppen ő hozzá, hanem ellenkezőleg azért, mert nagyon becsültem a jellemét. Én, mikor kicsit elmélyedek érzelmeimben, inkább szenvedélyes, sőt, tartok tőle, sentimentalis ember vagyok. Megvallom – nevetséges ugyan, de úgy volt – majdnem könnyeztem, midőn bocsánatot kértem tőle, ha kérésem tán megbántotta volna. Megmagyaráztam neki, hogy az ő közbenjárása kezeskedik mellette, hogy a titokszerű Carmelához azon erkölcsi komolysággal fogok közeledni, mely az ő itéletét megilleti – mert ő rajta, Oszkáron, lesz az itélethozás. Csak ha ő is azt hinné, hogy e leány képes egy magamszőrű bűnöst megtéríteni, fognék hozzá közeledni. Ebben csak megnyugodhatott?

– És mit felelt?

– Meglehetős ridegen szólott. Képzelődésem láza, mondá, oly fokot ért el, hogy nem fogok engedni és tágítani, mig a lányt meg nem láttam. – Nos, – folytatá, – ha ez így van és herczegséged el van tökélve, e szerencsétlen gyermek nyomát követni, akkor nem árthat, sőt csak használhat, hogy én előbb ismerjem őt! Lehet, sőt valószinű, hogy sem szépsége, sem lelki magva nem éri fel ezt az emésztő tüzet.

– Nos, – mondá Tessen, – hisz így megegyeztek?

– Meg, – felelé a herczeg, – s én meg is voltam nyugodva. Csak időt kért. Megállapodtunk, hogy addig maradok Nápolyban, míg ő ír vagy maga jön át érettem. Elmentem és két hétig hir nélkül maradtam. Irtam, hogy nincs-e semmi közölni valója? Semmi válasz. Telegrafiroztam. Semmi. A harmadik hét végén már szakadt a türelmem fonala, Capriba mentem mindenekelőtt, a régi fogadóba. Azt mondták, hogy Küstner elhagyta a szigetet s levelet hagyott számomra. E levél arra kért, hogy feledjem el őt mint egy háládatlant; hogy visszafizeti, a mit rája költöttem, nem mivel ezzel leróni vélné tartozását, hanem mert módjában van s mert igen jól tudja, hogy festő-tanulmányaim csak jótéteményeimnek ürügyei voltak. Ezeket szivéből köszöni s mindig tisztelni fog, mint jó és nemesszívü embert stb… Jellememnek azt a sötét oldalát, folytatá, mely nem jóságosnak, sőt gonosznak és kegyetlennek tetszik, nem itélheti el egészen, mert végre is azon belátáshoz jutott, hogy az (képzelje csak, báró!) _részbeli elmezavarból_ ered. Ez okból a rábízott ügyben úgy viselkedett velem szemben, mint egy őrülttel szokás. Tévútra vitt. Rüdeke házába azzal a szándékkal lépett, hogy a leányt, ha beteges vágyaimnak tápot nyújt, tőlem és terveimtől megmentse. Ezt megtette, a lány biztonságban van – s én (már Oszkár véleménye szerint) megmenekedtem egy bűntény, a lány a szerencsétlenség elől. Jól tudja, hogy ez nekem rosszúl fog esni; nem is fogom őt viszontlátni soha. Végül biztositott, hogy megbocsáthatok neki, mert ő is megbocsát; s hozzáfűzte – elég impertinensül – azt a tanácsot, hogy ha jövőre találkoznék, a kit barátságommal ki fogok tüntetni, sohse bízzam meg oly szereppel, a milyent ő neki szántam.

A levelet széttéptem s szótlanul ott hagytam a fogadót. Útközben eszembe jutott Rüdeke után tudakozódni, azon ürügyön, hogy Anacapriban lakást akarnék rendelni egy ismerősöm számára. Erre megtudtam, hogy Rüdeke elköltözött a szigetről, lányostul. Örökölt, mondák, s szállóját eladta. Nem maradt hátra más, mint ott hagynom a helyet, hol a képzelt szerelemért elvesztettem a barátomat.

Ez a Carmela és Oszkár története. Voltakép nincs rajta semmi s önt hiába untattam egy óra hosszat. Partagosz úr festménye az oka. Szeretném látni ezt a művészt. Hol is lakik?

– A városon kivül, valahol Nussdorf felé. Külön házban él szép feleségével, a kit nem mutat be sehol. Ő sem igen fogad. Tanár az akadémián s ott találni őt műhelyében. Ha holnap délben meg akarja látogatni, előre bejelentem neki herczegségedet. Valószinűleg egy szép hölgyet is fog ott találni, a ki érdekelhetné: Montelione herczegnőt.

– Palermóból?

– Ismeri?

– Őt magát nem, hanem gyönyörű nyaralóját. Ott voltam öt évvel ezelőtt. Hogy kerül Bécsbe ez az asszony?

– Fest; Partos tanítja. Sokat fecsegnek róla, mert a hölgy nem mutatta be magát a társaságban s minden délelőtt ott ül az érdekes magyar műhelyében.

– Szép?

– Gyöngy. De hisz látni fogja. Hát bejelentsem?

– Kérem. De – most jut eszembe, hogy holnap nem lehet. Lord Avendalehoz, ki ma este érkezik, reggelire igérkeztem. Tehát holnaputánra, ha szíves lenne…

– Tehát holnapután.

Ezzel Tessen báró elbúcsúzott, mélyen meghajtva magát új ismerőse előtt.

– Érdekes bolond, – mormogá, mikor kiért az utczára.

VII. (Ledér asszony.)

A festő-akadémia szellős, de mogorva termeinek egyikében ütötte fel Partos tanár úr művészi tanyáját. Ott állt ma is, mint minden nap, vászna előtt, talán még szótlanabbul, mint máskor. Mint hetek óta, ma is ott ült vele szemben érdekes fiatal tanítványa, özvegy Montelione herczegnő, csöndesen dolgozgatva. Néha-néha oda pillantott a mesterre, a kinek mindene, kivéve szemét és kezét, aludni látszott. A herczegnő szépsége megkapó volt már az első tekintetre is. Sudar, tán túlságosan magas termete, parancsoló, halvány arcza, kissé gúnyos, de üde ajkai, ébenfekete hajzata, mely fénylő simára volt fésülve, a szépség oly részletei voltak, melyeket csak utólag méltányolt a néző, miután az _egész_ kábító hatásától magához térhetett. Ilyenkor aztán észrevehette, hogy ez előkelő, szép és fiatal asszony arczán valami unottság és szeszélyesség uralkodik, valami perczenként ellebbenő homály, mint az őszi napfényben derengő vidéken, melyen a szél kergette felhők árnyai mutatkoznak. E szempár néha fényes, néha sötét volt, vidám sohasem.

– Mester, – mondá vagy tíz percznyi hallgatás után, – maga ma unalmasabb, mint rendesen.

A mester próbált mosolyogni, mi elég rosszul sikerűlt, és – hallgatott.

– Mester, – folytatá a herczegnő, – maga nem csak unalmas, hanem goromba is.

– Hogy-hogy?

– Hallgatásával nem csak beismeri, hogy maga unalmas, hanem még hozzá teszi, hogy én is unalmas vagyok.

– De herczegséged – hiszen…

– Persze, herczegséged! Egyebet nem tud mondani. Pedig maga nem ostoba. Tudja, mi nekem a herczegség? Sifli!… Ich pfeif’ drauf!

Partos ámulva tekintett föl s méltatlankodott.

– Már honnan vette megint ezt a kifejezést?

– Jó bécsi kifejezés. Szeretem. Az Orpheumban pompás couplet-t énekelnek ezzel a végsorral: Ich pfeif’ auf All’s in der Welt, besonders auf’s Geld. Szörnyű schneidig.

S ezzel elfütyölte a nótát is.

– Tehát az Orpheumba jár? – kérdé szemrehányólag a művész. – Ön, mívelt és előkelő hölgy létére, valóban élvezetet talál a Sängerei-ok alantas mókáiban?

– Hogy ne találnék? Hát min mulassak? Talán a bécsi felsőbb társaságba járjak? Elle m’a rudement embêtée, a római, a párisi, a londoni magas aristokratia. Szent Isten! S ebbe a társaságba vágyódtam én, gyermekkoromtól fogva! Ennek a becsvágynak a kedveért mindennemű alacsonyságot követtem el, sőt férjhez is ezért mentem. Az úgynevezett gondviselés elmés volt. Azzal büntetett, hogy megtette kivánságomat. Brr! Pedig azt mondják, hogy a bécsi társaság még rátartóbb és butább, mint a Faubourg St. Germain-é. Nem kérek belőle. Éljen a Sängerei. Ich pfeif’ auf Ihre Aristokratie.

S ujra elfujta a nótát.

– Mit rázogatja bölcs fejét? – folytatá bosszankodva. – A népénekesek nótáiban gyakran ugyanannyi bölcsesség rejlik, mint a legmagasztosabb művészetben, mindenesetre pedig több elmésség van bennök, mint a divatos vigjátékokban. Azt hiszi tán, mert Montelione herczegnőnek hivnak, csak jambusokban mulathatok? Hisz ezt is megteszem, de csak néha. Tegnap «Faust»-ban olvasgattam. Fenséges. De az értelme ugyanaz maradna, ha így átkozná el a világot:

Wenn aus dem schreklichen Gewühle Ein süss bekannter Ton mich zog, Den Rest von kindlichem Gefühle Mit Anklang froher Zeit betrog, So pfeif’ ich Allem –

– Az égre! – rimánkodott a festő.

A herczegnő csak folytatta:

So pfeif’ ich Allem, was die Seele Mit Lock- und Gaukelwerk umspannt –

– Ich pfeife auf den Saft der Trauben, Ich pfeife auf die Liebeshuld, Ich pfeif’ auf Hoffnung, pfeif’ auf Glauben Und pfeif’ vor Allem auf – Geduld!

Igy travestálva a Göthe megrendítő sorait, a különös asszony földhöz vágta ecsetjét, nagyot kaczagott a Partos szörnyűködésén és czigarettát kért.

A festő szánakozó csodálattal nézte kipirult szép arczát.

– Mit gondol most? – kérdé a hölgy, rágyujtva. – A tisztelt tanár úr bizonyosan úgy találja, hogy igen kommunis vagyok? – S ezzel a zsámolyt odatette szorosan a Partos székéhez, leült és kihivóan nézett szeme közé.

– Azt gondolom, herczegnő, hogy ön angyal, a kibe egy ördög bujt. Ha valaki ezt az ördögöt kikergethetné!…

– Pompás. Maga ritkán beszél, de akkor nagyot mond. Csakhogy miért nem akad ördögűző számomra? Angyal! Az nem. De maradhatna egy nő, s ez több, mint angyal, mert nem olyan unalmas. Tudja-e, Partos, hogy ön voltaképen nevetséges ember? Most megmondhatom, mert a veszély elmult. Egy ideig azt hittem, hogy maga fogja az ördögöt belőlem kiűzni. De maga kutyába se vett, s így nem maradt számomra egyéb, mint hogy magát is – tanárszámba vegyem.

S ezzel szeme közé fujta a dohányfüstöt.

– Az égre kérem, – mondá Partos bosszúsan, – ne rágalmazza magát. Lázító az, a hogy a herczegnő önmagával bánik. Nem úgy tesz-e, mintha rám akarta volna magát kötni?

– Úgy teszek, kedves tanár, mert úgy van. Rá akarom magamat valakire kötni – minden áron. Magára inkább, mint másra. De maga philister. Nemcsak hogy szereti feleségét, hanem hű is hozzá. Ez kezdetben imponált; most nevetségesnek találom. Legyen tehát nyugodt; nincs már baj. Rágalmazom magamat? Hogy-hogy? Mert kimondom az igazat? Tehetem. Gazdag vagyok, független, nincs előítéletem. Megengedhetem magamnak az igazság luxusát. Az igazság az, hogy mindnyájan – hímek és nőstények – a tilos után epedünk. Maga kivétel – talán. Talán mégsem. Ha annyira ragaszkodik a feleségéhez – megengedem, hogy eléggé szép asszony – akkor fölteszem, hogy e nő önre nézve a tiltottnak ingerével bir. Talán nem is szereti önt; ez is inger. Talán úgy lopta. Mit néz olyan különösen rám? Jó, ne személyeskedjünk. Hát, mondom, mind a tilos felé vonzódunk. Csakhogy maguknak, férfiaknak, kiváltságuk van arra, hogy fölkeressék a tilost, ellenben nekünk várnunk kell, hogy az keressen föl bennünket. Persze, mi sem vagyunk hijával a tisztes provokáczió némely eszközeinek. Egy lopva vetett pillantás, egy-egy szándékos pirulás, egy-egy sóhaj – és főkép a kaczérság grand-jeu-je: a tulságos szemérmetesség, mely oly nyomatékos a visszautasításban, hogy utóvégre mint kihívás hat… Eh, én gyűlölöm ez álczákat; én tagadom a támadás privilegiumát, melyre a férfiak igényt tartanak. Unatkozom, de mennyire! ezen a világon, mely mindent ád, csak tápot nem szivemnek, sem tüzelő anyagot égő képzeletemnek. Tehát keresem, igenis _keresem_ azt a férfiut, a kit szerethetek s a kinek meg is fogom mondani, hogy szeretem, oly egyenesen, oly kereken, vagy tán – mit tudom én? – oly reszketve és pirulva, mint akármely ifju szokta megmondani imádottjának. Térdepelni sem röstellek majd, a hogy az urak térdepelnek, ha kedvem lesz rá. Szemérmetesség, női tartózkodás – persze! Szemérmetlenség-e, oly érzést, melyet mindenki magasztosnak mond, elárulni, csak azért, mert asszony az ember? Nőietlenség-e, odaadást mutatni, mikor égünk az odaadás vágyától? A szinlelés teszi-e a nőiességet? Belénk neveltétek ezt az úgynevezett nőiességet, a hogy a khinaiak elkorcsosítják asszonyaik lábát, hogy ne bírjanak messze járni. A török a nő arczára erőszakolja a leplet; a keresztyén a nő _szivére_ kényszeriti a pánczélt. A zsarnokság mind a két esetben ugyanaz. Talán nemcsak zsarnokság, hanem raffinement. Hogy önök ne nélkülözzék a hódítás ingerét és örömét, azért _nekünk_ erősséget kell játszanunk s a szemérmetesség bástyája mögött éheznünk és dideregnünk! Tiszta szédelgés!

Partos félre tette ecsetét és ránézett. – Herczegséged, – mondá, – most addig beszélt bolondokat – pardon – mig végre okosat is talált mondani. Lássa, én erősen hiszem, hogy bolondságai a rossz könyvekből erednek, melyeket olvasni szokott, okossága pedig a saját fejéből.

– Kiváncsivá tesz, – felelé a herczegnő. – Bók az ön ajkairól, zsémbes mester, oly ritka dolog, hogy kár volna meg nem érteni. Halljuk!

– Azt mondotta, hogy a szemérmetes tartózkodás, melyet a nőtől követelünk, talán csak a férfiak találmánya, a kik akadályokat kivánnak, hogy legyőzhessék. Legyen így. Mi következik belőle? Az, hogy az asszony sokat veszt bájából, mihelyt maga hárítja félre ezen akadályokat. Én különben másként vélekedem. Én azt hiszem, hogy a szemérem és tartózkodás a nő lényéhez tartozik s hogy, a mit ön intézménynek tart, a természet törvénye. De akármint legyen is, a nő mindenesetre helytelenül cselekszik, ha kevésbbé szép akar lenni, mint a milyen. A _kihívó_ asszony pedig nemcsak hogy veszít szépségéből, hanem egyszerűen _rút_. Utálom a festett nőket; a legszebb szín, melyet nő arczára rakhat, undok a természetes bőr életteljességéhez képest. De hát mit mondjunk oly nőről, a ki _szennyes_ színekkel kendőzi magát, csakhogy olyan ne legyen, mint a többiek? Kéjencznek ez pikáns lehet; az igazi férfiút vissza fogja riasztani. Az ön beszéde, herczegnő, csupa korom, csupa önfeketités. Egy szót sem hiszek el belőle; de azon számos pillanatban, mikor furcsa nézeteit vitatja, herczegséged minden szépsége és szelleme daczára előttem már – nem nő… Lássa, ez udvariatlan beszéd. De jó szándékkal mondom. Nyilvánvaló, hogy herczegséged még sohasem volt szerelmes. De ha az lenne és választottja előtt ily hangon találna szólani, akkor nem fog neki tetszeni. E dicső termettel, e büszke, szép arcz-éllel, e szikrázó szemekkel vissza fog neki tetszeni! Nem hiszi el? Herczegséged «Faust»-ból idézett, a maga módjára. Én is szoktam benne olvasgatni, mert hát mi egyebet olvasson a mai ember, ha költészetet keres, a mely modern, de még sem rút? Azt a fiatal boszorkányt, kit Mefisztó a Valpurgisz-éjjeli tánczra Fauszt mellé ád, szépnek vagy rútnak képzeli-e?

– Csodaszépnek – természetesen.

– Lássa, pedig ezt a pokoli szépségű lényt, a ki oly csábítóan tánczol és danol, az epedő Faust hirtelen ott hagyja. Miért?

«Nem bir örvendeni danáján, Piros egérke ugrott ki a száján.»

Ah! Herczegséged befogja száját! Helyes. Fogadja meg tanácsomat s tegyen ugyanígy, mikor ideáljával találkozik. Meglátja, ennek csodás hatása lesz. A térdeplésre nem is fog rákerülni a sor, legalább az ön részéről nem. Haragszik?

– Nem. Csak folytassa. Szeretem, mikor oly nevetségesen eloquens. Magán jól fest az erkölcsösség.

Partos nem nagyon kapott a dicséreten. Megint előfogta ecsetjét és koronként oldalt nézve szép tanítványára, festés közben folytatta:

– Nem szeretek ily hosszan beszélni; önhittségnek látszik. De ha már elkezdtük s herczegséged kegyes meghallgatni, kiöntöm a szívemet. Mondja csak, herczegnő, milyen gyönyörűséget talál abban, hogy tönkreteszi hírnevét?

– Hirnevemet?