Part 12

Az új törvényszéki elnököt Zalabérnak hívták s körülbelül 40 éves lehetett; a jó karban levő aljegyző neve Lezsinszky volt, kora nem egészen harmincz. Zalabér negyven esztendős létére újdonatújnak volt nevezhető, míg a huszonnyolcz-huszonkilencz esztendős aljegyzőnek amolyan viseltes szine volt. A jegyző úr ugyanis eddigelé «élt», az elnök ellenben csak hivataloskodott. Ez szembeötlő dolog volt még azokra nézve is, a kik véletlenül nem tudták azt a nyilvánvaló dolgot (az utolsó főrendi vita tette nyilvánvalóvá), hogy Lezsinszky úr voltaképen Lezsinszky báró volt s csakis családi okokból – azaz szegénységére való tekintetből – nem élt a méltóságos titulussal. Mily jól és mily gyorsan élhetett, hogy előbb kopott ki a Lezsinszkyék vagyonából, mint gesztenyeszin hajából! S mi mindent követhetett el, a mig annyira jutott, hogy az évi 1200 forintos fizetéssel járó aljegyzői állással beérje! Lezsinszky úrnak csakugyan – ruganyos alakja és kellemes arcza daczára (mert hiába, a kék vér nem tagadja meg magát) – valami hajótörött, menekült, maradék formája volt. Kivágott topánja, tarka, de elmosódott harisnyája, jól kikefélt kalapja, kissé görnyedt, de azért öntudatos tartása, viseltes keztyűje, mely nélkül sohase lépett ki az utczára, rövid pálczája, melyet nem a kezében, hanem mindig a bal hóna alatt hordott, rácsoló «r»-je és gáncstalan udvariassága, melyből mindig valami eltitkolt fölény rítt ki: mindez afféle Robinsonnak tüntette fel őt, a kit a fővárosból a vidéki élet szigetére vetett ki az élet vihara, s a ki most már csak elnyűvi utolsó emberi ruháit, mielőtt véglegesen hasonló állati bundába bujnék, a milyent a többi vidéki állat visel.

Egészen másforma volt az elnök úr. Zalabér úr ő nagyságán minden szabatos és tisztességes volt. Látszott, hogy a nagyságos úr teljes életében egy czélra törekedett, sohasem forgácsolta el erejét és idejét. Ez az ember bizonyára nem szokott szerelmeskedni, se kártyázni, se gírálni, se duellálni, különben negyven esztendős korában csak nem lenne törvényszéki elnök és nőtlen. Zalabér egyike volt a magyar faj azon ritka példányainak, melyeket a föltámadt Magyarország minden várakozás ellenére itt-ott fölszínre vetett: értem a komoly és józan törekvőket. Midőn huszonhárom éves korában bejutott az állami szolgálatba, tisztában volt az iránt, hogy az új államszervezetnek nagy szüksége lesz munkabiró és alapos emberekre, s hogy fajunk ily erőkben nem bővelkedik; hogy tehát oly embernek, a ki kész is, képes is dolgozni és magát összeszedni, lehetetlen carrièret nem csinálni. Zalabér tehát összeszedte magát és dolgozott, s így tizenhét évi munka és törekvés útján lassan, fáradságosan, de csalhatatlan bizonyossággal odakerült, a hol most állott: az Y-i törvényszék elnöki székébe. A zarándoklás dülőjén túl volt s föltehető, hogy Zalabér úr, midőn a magaslatot elérte, egy perczre föllélekzett s így szólott magában: – Most már kifúhatom magamat, pihenhetek és boldog lehetek. A boldogság pedig nem állhat csupa carrièreből, sem a pihenésből. A boldogsághoz, úgy sejtem, szerelem kell. Szeretni akarok; s hogy tisztességgel szerethessek, meg kell házasodnom. Életösvényem meredek részét, a melyre nem jó málhát vinni, bevégeztem. A mi hátra van, az valóságos séta, még pedig, ha csinos feleséget találok s a feleséggel csinos hozomány jár, igen kellemes séta.

Rendszeres ember így szokott gondolkozni, s így föltehetjük, hogy Zalabér törvényszéki elnök úr is így gondolkozott, midőn a városi kaszinóban kötött ismeretségeket a családi körökig folytatván, az aljegyző úrral egyetemben, ki meghitt barátja volt s kit jó modora miatt igen nagyra becsült, Y. városa hölgyeinek, anyáknak és leányzóknak egyaránt magát bemutattatta.

Képzelhető, hogy az Y-i hölgyvilág különben oly csöndes pontytavában mily élénk mozgalom támadt, midőn ez a két nevezetes agglegény-csuka kezdett abban uszkálni. Állami alkalmazásban álló, rangos és fizetéses kérő oly ritka dolog, hogy ha kettő egyszerre lép föl egy kis városban, nincs oly anya és eladó leány, a ki izgalomba ne jönne. Tény, hogy Alter és Kiss, valamint Monaszterly és Kuzmik soha sem szállítottak annyi remekművet Y. városába, mint azon farsangon, mely a két új birósági személy kinevezését követte; a mi mellesleg mondva, világosan bizonyítja azon tétel igazságát, hogy a megbízható igazságszolgáltatás az ipar emelkedésére is a legüdvösebb hatást gyakorolja.

Sajnálattal kell azonban kiemelnünk, hogy a divatárus üzletnek ezen örvendetes lendülete nem bizonyult tartósnak, Y. városa csakhamar meggyőződött arról, hogy a bárót (Lezsinszkyt szabadkozása ellenére csak így czímezték) nem lehet komolyan venni, mert ő maga nem akarta magát komolyan vétetni. Ő mindig csak az apákkal és az anyákkal foglalkozott, a lányokkal mindig meg igyekezett értetni, hogy ő «passé», vagy «fâné» vagy «raté», s folyton adta a jóakaró apai barátot. Mikor pedig a fiatal hölgyvilág üde naivitásával ennek erélyesen ellenmondott, a báró úr más módon iparkodott kitüntetni, hogy ő nem számbavehető ember; ugyanis jóízű tréfálódzással, de kiállhatatlan következetességgel hánytorgatta az ő 1200 forintos fizetését s nagyon is kétes előmenetelét, tekintettel azon sajnos körülményre, hogy csak ideiglenesen van alkalmazva, s hogy végleges kinevezése oly vizsga letételétől függ, melyre csak a jövő évben készül – készülni. Az ily beszédek mind az Y-i hajadonokra, mind az ő körültekintő tisztes anyáikra oly fagyasztó hatással voltak, hogy a báró úr nemsokára elérte kivánt czélját, azt, hogy őt senki se tekintse számbavehető kérőnek.

Zalabér úr viszont más, de még hathatósabb eszközt talált a legtöbb Y-i anya és lány kijózanítására: _egy_ lánynak udvarolt. Ezzel a többiek mindjárt tisztában voltak az iránt, hogy Zalabér úr nem komoly ember.

Ennél az egy lánynál azonban Zalabér úr aránylag rövid idő alatt annyira volt, hogy megkérhette volna, ha… ha megkérhette volna. Egy nevezetes akadály állotta az útját; prózai, közönséges akadály, de olyan embernek, a milyen az elnök úr volt, igen lényeges és életbe vágó akadály. A lány szép volt, jó családból való (igazi gentry vér), jó nevelésű, fiatal, szelid, jókedvű, házias, ábrándos is – szóval megvolt minden kivánható jó tulajdonsága; de nem tudódott, hogy mekkora a hozománya.

Hogy _lesz_ hozománya, az kétségen felül állott. Az egész megyében nem volt fiatal ember, a ki Köpcsényi Annát fényes parthienak ne tartotta volna. Atyja, Köpcsényi Fábián, földbirtokos volt; egy nagy pusztát birt, kettőt még nagyobbat haszonbérben kezelt. Azonkívül nagymérvű bortermelést űzött, s volt nagyszabású mintapinczéje, melyben saját terményein kívül még speculatióra vett borokat is a legújabb rendszer szerint kezeltetett. Az öreg Köpcsényi modern ember volt és azt állította, hogy a gentry az ő régi állását csak az újkor eszközeivel tarthatja fönn. Ő tehát a mezei gazdaságot iparral és kereskedéssel egyesítette; búzát, gyapjút, bort nemcsak hogy eladni szokott, hanem venni is. Volt pénztárosa meg könyvelője; – sőt azt is rebesgették, hogy mindenféle részvény is hever a pénztárában, s hogy a pesti tőzsdén külön ügynöke van.

Világos volt, hogy ilyen ember az ő egyetlen lányát (két fia volt még) nem fogja bizonyos hozomány nélkül adni férjhez. De ez a «bizonyos», a mely voltaképen bizonytalant jelent, nagy szeget ütött a törvényszéki elnök fejébe. _Mennyi?_ Ez volt az a kérdés, mely örökké gyötörte. Mig erre feleletet nem tudott, addig nem birta magát döntő lépésre határozni.

Ezt a fölfogást önök, tisztelt uraim, kik e sorokat olvassák, s még inkább önök, tisztelt hölgyeim, igen együgyűnek és mód nélkül közönségesnek találják. Magam is. Azonban az ember sokra képes, akarattal meg kitartással, a mint a kezükön járó és a lábujjaikkal varró «művészek» bizonyítják; de odáig a legügyesebb kautsukember sem vitte, hogy ki tudjon bújni a bőréből. Zalabérnak egyenesen más bőrbe kellett volna bújnia, mint a melyben eddigi terhes és díszes pályáját végigjárta, hogy az említett köznapi felfogástól szabadulhasson. Nem volt poéta (a ki tudvalevőleg semmibe sem veszi a földi javakat, mikor hőseinek megházasításáról van szó), de Harpagon sem volt, hanem egyszerűen rendszeres ember. Sohasem volt két lába egyszerre a levegőben, sohasem tett ugrást, mindig csak járt, a mi annyit jelent, hogy nem bízott sohasem a bizonytalanban s tudnia kellett, hová vezeti a legközelebbi lépés, mielőtt a fél lábát is fölemelte. Az ilyen ember, ha nem vezeti is önző pénzvágy, nem képes vaktában házasodni; rendszeressége és hívsága gátolja ebben, mert nem tudná magának megbocsátani, ha kisülne, hogy bármit elmulasztott, a mit okos és meggondolt ember nem szokott elmulasztani. Kétségtelen, hogy midőn a házassági szándékot – elvben – megállapította, első sorban szerető szív után vágyódott. De másrészt meg volt győződve, hogy sem neje őt, sem ő nejét nem lesz képes boldogítani, ha nem lesznek oly helyzetben, hogy az első három év költségvetését pontosan megállapíthassák, és tényleg meg is valósítsák. A rendszeres ember ilyen. Ha az elnök úr bizonyossággal tudhatta volna, hogy jövendőbelije, mondjuk: harminczezer forintnyi vagyont hoz a háztartásba, akkor megcsinálta volna a kálkulust, hogy ennek a kamatjából és az ő saját jövedelméből kitelik-e annyi, hogy két gyermekkel tisztességesen megélhessenek, s ha a számítás jól összevág, azt hiszem, a harminczezer forintos Köpcsényi Annát inkább elvette volna, mint bármely milliomos lányt. Közönséges földbirtokos apával szemben nem is lett volna ennyi aggodalma. De Köpcsényi Fábián vállalkozó, spekuláns, szóval kiszámíthatatlan ember volt. Lehetett millionárius, lehetett bankrótos. E kétségek örvényéből csak egy határozott kérdés és egy ép oly határozott válasz ránthatta volna ki Zalabér urat. A kérdés az lett volna, hogy: – _Mennyi?_ – A válasz az, hogy – _Ennyi._ – De Zalabér úr sokkal finomabb ember volt, semhogy ily kérdést tehetett volna, Köpcsényi úr pedig valószinüleg sokkal büszkébb, semhogy ily kérdésre feleljen.

Ily körülmények között elkerülhetetlen volt, hogy Zalabér úrnak érintkezésében a Köpcsényi családdal bizonyos tespedés ne álljon be. A fontos ügy, mint Bismarck mondá, kezdett eliszaposodni. Ezt nemcsak a szép Anna érezte meg, hanem atyja is kénytelen volt észrevenni. Egyik este Zalabér úr bevégezvén látogatását, Köpcsényi papa odaült leánya mellé és meggyóntatta. Kérdezősködésének veleje az volt, hogy Zalabér mondott-e már neki valami lényeges dolgot?

Anna elpirult s kétségkivül, ha lett volna édes anyja, annak a keblébe rejtette volna zavarát. De Köpcsényi úr özvegy ember volt s az özvegy ember egyetlen leányában mindig van valami érettebb, meggondoltabb vonás, a mely abból az érzésből ered, hogy neki az anya szerepét kell elvállalni önmaga felett is. A szép Anna sokkal okosabb és becsületesebb lány volt, semhogy édes atyjával ily komoly ügyben bujósdit játszék. Tehát kereken kimondta, hogy Zalabér úr neki udvarolt, hévvel és határozottsággal, bizonyos pontig; de hogy ezen a bizonyos ponton egyszerre megállott, mint a czölöp, s onnan hetek óta nem mozdul, sem előre, sem hátra.

Köpcsényi papa, a ki igen gyakorlati és szemfüles ember volt, erre ümgetve járt föl s alá a szobában, aztán még néhány részlet után tudakozódva, egyenesen megkérdezte lányát, hogy hát mit gondol ő a dolog felől? Hogy mért állhatott meg az a vonat az állomáson kivül? Hogy nincs-e tán oka Zalabérnak azt hinni, hogy a pálya «el van állva?» Hogy ő, Anna nem adott-e valami tévedésből olyan jelt, a mit a másik «megállj!»-ra magyarázhatott stb… S mikor Anna a maga szokott egyenességével azt felelte, hogy a pálya szabad, hogy neki Zalabér igen tetszik, s hogy mindig igen kellemesnek és vonzónak találta a vele való érintkezést, Köpcsényi úr ismét gondolatokba merült, hogy hát akkor mi az ördögért «bremzol» az az ember? újra föl és alá járt a szobában, míg végre homlokára csapva megállott és fölkiáltott, hogy: – Megvan!

Meg is volt. Az oly gyakorlati ember, a milyen Köpcsényi úr volt, nem maradhatott sokáig kétségben, hogy mi az oka Zalabér úr habozásának. Csakhogy a gyakorlati ember egy pontban hasonlít az eszményi emberhez, hogy ő is túlságba eshetik. Köpcsényi úr kitalálta, hogy a törvényszéki elnök urat mi bántja; ennyiben igen gyakorlati volt. De az már nagyon is gyakorlati volt, hogy lányának is megmondta a dolgot. – Látod fiam, – mondá egész jókedvvel, – a dolog igen egyszerű. – Zalabér azért nem megy előre, mert fenn akarja magának tartani az utat hátrafelé, a mig nem tudja hogy «lehet». Édes lányom, nem kell őt megitélned, ha komoly ember létére azt hiszi, hogy pénz nélkül nem lehet. Én részemről ezt rendén valónak találom s mondhatom, hogy én épen ilyen vőt óhajtottam magamnak, ilyen férjet neked. Ő tudni akarja, hogy mennyi a hozományod. A mai világban ez lényeges, joga is van rá, mert mi is tudjuk – az országos költségvetésből, – hogy neki mennyije van. Ez közös érdeketek; haszonleső vagy korhely kérő beérte volna azzal, hogy közfelfogás szerint jómódú ember vagyok és vakon megkért volna. Az ilyen embernek elég annyi, hogy van «pénz» hogy mennyi van, s hogy számszerint mennyi lesz belőle az övé, azzal nem gondol, mert sem számolni, sem gazdálkodni nem akar, csak arra számit, hogy bármennyit költsön, itt lesz az ipamuram, az ő gondja, nem az enyim. Zalabér nem így tesz. Hogy nem házasodik, a mig nem tudja, hogy megélhettek-e együtt, az becsületes dolog, hogy nem kérdezősködik, az gyöngédségre vall. Most a mi dolgunk – az én dolgom, ép oly gyöngéd, diszkrét módot találni arra, hogy tudassam vele, a mit tudnia kell. Hisz, hála istennek, eléggé örvendetes a helyzet s nincs okom a titkolózásra.

E szavakkal Köpcsényi úr az ő csinos lányát térdére ültette, megcsókolta és elmondotta neki ügyei állását. Hozzátette, hogy boldognak érzi magát, hogy őt jómódúvá, sőt gazdaggá teheti; hogy százezer forintot rendelt neki hozományul, s hogy végrendeletében legalább ugyanannyit, ha többet nem, remél rája hagyhatni. Ezzel, ha megtudja, Zalabér úr igen meg lehet elégedve. Évi 5000 frt ráadással úgymond, s egy törvényszéki elnök jövedelmével elég csinos háztartást lehet alapítani, kivált mikor még ugyanannyira van kilátás… Ezzel egy báró is beérhetné… Ad vocem báró! Pompás! Tudod, mit gondoltam? Elmondom a dolgot, csak úgy odavetve, Lezsinszkynek. Az jó barátja az elnöknek és visszamondja neki, ha nem bizom is meg vele. Kétségkívül ez a legdiszkrétebb útja… Ha eljön a báró, küldd be hozzám egy pipa dohányra. Ezzel Köpcsényi úr még egyszer homlokon csókolta szép leányát és visszavonult a maga szobájába.

Anna pedig, a ki ma hallotta először, hogy ő milyen gazdag lány, szótlanul és mozdulatlanul ült ott és hiába próbált örülni. Gondolkozott, gondolkozott, de semmi okos és világos dolgot nem tudott kigondolni; csak a fejét rázta, folyton azt súgva: – Mennyi?

Igazán megkedvelte volt a törvényszéki elnököt. Szépen termett, jó magyar arczú és igen okosan beszélő ember volt, s azonfelül törvényszéki elnök. Nagy dolog az egy vidéki lány szemében – de még a nagyvárosi lány sem szokta megvetni, ebben a mai, férfiszegény világban. Anna nemcsak hogy Zalabérhoz vonzódott, hanem valljuk meg, egy kicsit büszke is volt a törvényszéki elnökre. Nem volt az csupa hiúság; a szivének is jól esett, mint valami hálaérzet fogta el az, hogy a kitünő férfiú a város és megye valamennyi szépei közül őt tüntette ki figyelmével, még pedig őt egyedül, kaczérkodás és tapogatózás nélkül, az első naptól fogva, a mióta megismerkedtek. E különböző érzések – egy tiszta, fiatal szivben találkozva, a hajadon lány ifjú képzeletének hevénél összeszűrve, – bizonyára kitesznek egy érzelmet, melyet a lány szerelemnek mondhat. Anna hitte, hogy szereti Zalabért, tudta, hogy büszke rá. S íme, öt percz óta ezt a szerelmet hűlni, ezt a büszkeséget lohadni érezte. «Mennyi? Mennyi?» ez zsibongott a fülében. Okos lány volt, húszéves volt, apja lánya volt, de azért nem birta azt a kérdő számszót ez esetben annyira természetesnek találni, mint a hogy édes atyja tette. Az meg sehogysem fért a fejébe, hogy Zalabér úr e kérdésen oly nagyon fönnakadt, hogy «sem előre, sem hátra». Úgy érezte, hogy ha még oly fontos lenne is a kérdés, férfinak egy kedves lányért mernie is kell valamit; s hogy az, a ki nem mer, nyerni sem érdemes. Igazságtalanságnak tünt fel előtte, hogy Zalabér ily körülmények közt nyerhesse el őt, meg azt is, a mi – vele járt. E gondolatnál Anna a tükörbe nézett s önkéntelenül szebbnek találta magát, mint félórával azelőtt. Talán bizony gazdagabbnak is?

Lezsinszky bárót jelentette a szobalány. Anna tudhatta, hogy el fog jönni, mert megbeszélték, hogy ma hozza el Blaháné legújabb nótáit s hogy ő fogja Annát kisérni a zongorán. Mégis meg volt lepve a lány, hogy épen ma jön Lezsinszky. Elpirult láttára, mert eszébe jutott, hogy édes atyja általa akar Zalabér elhatározására hatni; e gondolatra szeretett volna a föld alá sülyedni – szerette volna a törvényszéki elnök urat arczúl ütni. Hát lehetséges, hogy annak az embernek oly közönséges, oly aljas gondolkozásmódja legyen? Nem lehetett valami más oka tartózkodásának? Hátha féltékeny? De ugyan kire? Talán bizony Lezsinszkyre? Nevetséges. Lezsinszky sokat járt a házhoz, de sohasem udvarolt; alighogy beszélt Annával; csak a zongorán kisérgette nótáit. Aztán Lezsinszky egyáltalán nem «komoly ember». Hát mi más oka lehetett Zalabér kételyeinek? Ezt kéne kitudni, még mielőtt a papa azt a végzetes és döntő «felvilágosítást» megadja. Mert arról bizonyos volt a lány, hogy ha Zalabér az ő készpénz értéke tudatában kéri meg őt, akkor mindennek vége, és Köpcsényi Annából sohasem lesz az életben törvényszéki elnökné.

Ez járt a fejében még mindig, mikor Lezsinszky már régen a zongora mellett ült és ő maga is már elénekelte volt gépiesen az első nóta jó részét.

A báró egyszerre abba hagyta a játékot és fölnézett a szép éneklőhöz. – Magácskának valami baja van, – mondta az ő szokott magnásos és protektoros fölényével. – Talán abbahagynók?

– Igenis, barátom, hagyjuk abba. Tele van a fejem.

– Akkor magára hagyom. Minek untassam?

– Nem untat engem, – ellenkezőleg. Nagy szolgálatot tehetne.

– Én? – mondá Lezsinszky nagy csodálkozással. – Ez már nagy dolog; hogy én szolgálatot tehessek valakinek – azt nem igen reméltem megérni. Hát még magának!

Anna komolyan, majdnem bánatosan nézett rá. – Édes báró, – mondá végre reszkető hangon, – igen nagy és nehéz kérésem volna önhöz, olyan, a mihez igazán – nagy bizodalom kell.

Lezsinszky elejtette a már kezében levő kalapot. Folyton mosolygó arcza mély komolyságot öltött; gavalléros fejhajtással mondá: – Beszéljen, kisasszony és mutasson bátran annyi bizodalmat, a mennyire szükség van, többet, mint a mennyit megérdemelni látszom. Lump vagyok ugyan, de csak a magam kontójára. Barátaim ügyében egészen tisztességes ember vagyok.

Anna csodálkozva nézett rá, de sokkal jobban foglalták el saját gondolatai, semhogy eszébe jutott volna, a kellő udvariassággal ellentmondani. A pamlaghoz vezette látogatóját és akadozó szégyenkezéssel így szólította meg:

– Kedves báró, ítéljen rólam elnézőleg, ha olyant találok mondani, a mi – nem illik egészen fiatal lány szájába. Igen sajátságos és súlyos helyzetben vagyok… Mindenekelőtt tudja meg, hogy atyám várja önt szobájában, egy pipa dohányra, mint mondá. Úgy tudom, hogy a pipa dohány csak ürügy. Igazi szándéka az, – meg ne ítéljen, kérem! – hogy önt felhasználja – az én érdekemben. Meg akar engem házasítani.

Lezsinszky zavarba jött. – Hogy érti ezt, kisasszony?

Anna erőt vett magán és folytatta:

– Édes atyám azt hiszi… azt képzeli, hogy az ön barátja, Zalabér úr, érdeklődik irántam…

– Helyesen képzeli, – vágott közbe Lezsinszky. – Csak nem kételkedik benne, hogy így van?

A lány vállat vont. – Meglehet. De nem ez a fődolog. Atyám szívesen látná, ha én – Zalabérné lehetnék; de úgy hiszi, hogy az elnök úrnak… tájékozásul némi felvilágosítással tartozik az ő… anyagi körülményeiről.

– Óh! – kiáltá Lezsinszky tiltakozó mozdulattal. – Csak nem hiszi, hogy Zalabér…

– Én semmit sem hiszek, mondá Anna, – s bizonyos lehet benne, hogy nem szólanék önnek e dologról, ha igen kényes és kényszerítő okaim nem volnának. Szóval, atyám, úgy tudom, az ön révén akar Zalabér úr tudomására juttatni bizonyos adatokat, melyekről azt hiszi, – ő, nem én, – hogy Zalabér úr elhatározásaira döntő befolyással lesznek.

– Kisasszony! Atyja igaztalan az én barátom iránt. Szavamat adhatom, hogy –

Anna, a ki örömmel hallgatta ezt a tiltakozást, mégis közbe vágott; félt, hogy Lezsinszky szavai őt meg találják ingatni eltökélt szándékában.

– Hallgasson végig, báró úr, – mondá némi hévvel. – Nem arról van most szó, hogy én milyen véleményen vagyok az ön barátjáról, hanem arról, a mi előttem sokkal fontosabb, hogy neki ne legyen oka rólam táplálni lenéző, sőt megvető véleményt. Atyám beszélni fog önnek az ő vagyoni körülményeiről. Kérem, legyen meggyőződve, hogy édes atyám derék, nemeslelkű ember, de legyen elkészülve egy dologra, arra ugyanis, hogy az én kedvemért, mikor azt hiszi, hogy az én boldogságomról van szó, mindenre képes, még – hazugságra is.

Lezsinszky elbámult. – Nem értem, – mondá némi elfogultsággal.

Anna, nekibátorodva, mind élénkebben folytatá:

– Édes atyámnak egyátalán valami beteges hajlama van – nagy, kerek számok csoportosítására. Az a szerencsétlen vállalkozási szenvedélye okozta ezt. Tartsa, kérem, ezt eszében, mikor vele beszél: ezt és irántam való vak szeretetét. Atyám fog önnek beszélni az ő nagy tőkéiről s a nekem szánt hozományról és örökségről. Lelki békém érdekében s az ön barátjának érdekében, melyet én is szivemen viselek, arra kérem önt, hogy hallgassa meg azt, mit atyám önnek mondani fog, látszólagos jóhiszemmel, de – _ne vegye komolyan_ és… ne mondja vissza Zalabér úrnak… fáj, hogy így kell önnek beszélnem, de helyzetem kényszerít s reménylem, hogy nem fog érte elítélni. És… én azt hiszem… hogy atyám vagyona, az is, a mit tán nekem szánt, szerencsétlen, túlzott vállalkozások által nagyon meg van terhelve s hogy nekem voltaképen semmi, – de _semmi vagyonom sincs_. Ezt – ezt az egyet szeretném Zalabér úrral tudatni, és önt arra kérném, – ha igazán számíthatok barátságára, – hogy barátjának ezt bizalmasan megmondja. Megigéri?

Lezsinszky e vallomást növekedő bámulattal hallgatta. Oly nagy volt csodálata, hogy nem bírt ülve maradni. Mikor a lány befejezte szavait és kérdő tekintettel fordult hozzá, a báró meghatottan állt előtte és kérdésére kérdéssel felelt:

– Szereti ön Zalabért?

Anna is fölkelt székéről. – Hogy szeretem-e? Az – a mostani körülmények között igen meddő kérdés. Tudassa vele a dolgok valódi állását; ez az első, a leglényegesebb, a mit megnyugtatásomra tehet. Én most nem érzek egyebet, mint aggodalmat; hogy szeretem-e Zalabér urat, azt – majd meglátom. Most pedig igérje meg, hogy megteszi, a mire kértem. Megteszi?

– Meg.

– Köszönöm. Most pedig, kérem, menjen be atyámhoz.

Lezsinszky hosszú, bámulatteljes pillantást vetett a szép leányra, aztán oda nyujtotta kezét. Úgy érezte, hogy meg kell ezt a kis kezet csókolnia, de meggondolta magát, mély tisztelettel hajtotta meg fejét és bement az öreg Köpcsényihez.

Másnap Anna erős szívdobogást érzett, különösen estefelé. Mégsem hitte volna, hogy ennyire szeresse Zalabért. Eddig megmondhatta neki Lezsinszky, hogy ő neki semmije sincs. Vajjon hát eljön-e mégis a szokott órában? Ha igen, akkor ez nagy diadal: akkor aztán csakugyan dicsekedhetik az ő elnökével mind a vetélytársakkal, mind édes atyjával szemben. De ha nem jön? Akkor – no akkor is jól van. Akkor világos, hogy Zalabér őt sohasem szerette, s akkor ugyancsak könnyű lesz róla lemondani. Könnyű-e? Hát mért dobog úgy a szive? Pedig bizonyos, hogy nem jön. Már hat óra. Csak igaza volt a papának. Mind ilyen a férfi… Hallga! Ni! Léptek, kopogtatás. Csakugyan – ő.

Anna kipirultan, sugárzó szemekkel ment eléje. Sohasem érzett iránta ily mély, ily őszinte vonzalmat. Keze reszketett, mikor odanyujtotta. Az elnöké is; csakhogy más okból. A lány előzékenysége mintha zavarná, mintha visszariasztaná. Elfogultnak, szórakozottnak látszik. Hát miért jött el?