Part 13

Lidércznyomás alatt nyög az olyan beszélgetés, a melynél senki sem szól arról, a mi szivén fekszik. Zalabér is, Anna is mint igazi mentőangyalt üdvözölték az egy órával később érkező Lezsinszkyt. Ő is kissé elfogultnak látszott, de a világfi elfogultságában is el tudja kerülni az ügyetlenséget. Lezsinszkynél az elfogódás nem akadozásban, hanem abban nyilatkozott, hogy megeredt a nyelve. Tréfált, csevegett, zongorázott és mindenképen «lendíteni» igyekezett a hangulaton; sőt egy-két ízben úgy rémlett a lány előtt, hogy majd bátorító, majd méltatlankodó jelekkel sarkalni iparkodik valamire a ritkaszavú elnök urat. Anna nem értette a helyzetet; végre, hogy némi felvilágosítást nyerjen, a zongorához szólította a bárót. – Énekeljünk egyet.

Lezsinszky követte a lányt a zongorához, és mialatt együtt keresgéltek a kotta között, Anna súgva kérdezé: – Megmondta? – Meg, – felelé Lezsinszky. – Nos?… – kérdé a lány feszülten. – Nos – itt van. Kell ennél több? Látja, hogy gentleman.

Gentleman, persze. Restelt szakítni az nap, mikor először látta tisztán a helyzetet. Lezsinszky a beszélgetést ravaszul azon kezdte, hogy szereti-e a lányt? Az elnök határozottan mondta hogy igen. Csak ezután állott elő a báró a többivel, híven referálva mind Köpcsényi papa százezreiről, mind a lány zérusairól. S mikor Lezsinszky azon végezte, hogy – «Angyal ez, barátom, a milyen nem születik minden nap. Érdemeden felül is boldog lehetsz vele. Hogy szerethet, hogy atyját így beárulja neked!» – akkor az elnök úr kénytelen volt azt felelni, hogy – bizony ritka teremtés. – S mikor a szokott látogatás órája ütött, eljött, mint rendesen, de inkább kénytelenségből, mint szabad akaratból, inkább szeméremből, mint szerelemből.

És így eljárt a házhoz még jó darabig – beszélgetni, társalogni, de nem nyilatkozni. Anna már megszokta így; barátságosan fogadta, de nem várt tőle semmit és inkább Lezsinszkyvel beszélgetett. Hanem az öreg Köpcsényi nem tudott beleszokni ebbe a kétes helyzetbe; napról-napra jobban csodálkozott, míg végre elhatározta, hogy törik, szakad, valahogyan dülőre viszi a dolgot. Egy este látogatóba küldötte Annát és maga várta be Zalabért. Lezsinszkyre fordította a szót s azt kérdezte az elnöktől, hogy mi a véleménye e mágnás hivatalnok jelleméről? Zalabér azt felelte, hogy könnyelmű – volt, de szorgalmas hivatalnok s kiválóan becsületes ember. – Hát föltétlenül megbízik minden szavában? – kérdé a földbirtokos. – Föltétlenül, – volt a felelet.

Köpcsényi úr a füle botját vakarta. Már bizonyos, hogy ha a báró visszamondta, a mit tőle hallott, akkor Zalabér hitelt is adott neki. De hát ha nem mondotta?… Itt új gyanú támadt az öreg úrban és félig tréfás hangon folytatá:

– Hát nem tartaná őt arra képesnek, hogy egy kis ártatlan csínnal kifogjon rajta? Példának okáért, hogy valami gazdag parthie kedvéért, melylyel báróságát felfrissíthetné, egy kicsit elárulja barátját? Tegyük fel, hogy Lezsinszky megtudná, hogy van egy lány, a ki ön iránt érdeklődik, s hogy a lányra jócska vagyon néz, mondjuk egy negyed millió, lehetetlennek tartja, hogy a báró úr ezt ön előtt eltitkolja, vagy valami zavart csináljon, hogy ő foghassa el az aranyhalacskát?

Zalabér eleinte nagy érdeklődéssel hallgatta az öreget. Eszébe jutott, hogy Anna az utóbbi hetekben igen bizalmasan és nyájasan társalkodott Lezsinszkyvel és hogy ebből ő nem egyszer azt a reményt merítette, hogy hátha a báró vállalja magára a csomó megoldását, hátha ő veszi el azt a derék, szegény leánykát? De mikor Köpcsényi uram a negyedmillióra tért, akkor a törvényszéki elnökben megszakadt a türelem fonala, szánakozva nézett az öreg úrra és elhatározta, hogy véget vet mindennek. Köpcsényi úr állítólagos szélhámossága megszüntette minden további tépelődését. – Hogy nincs semmije, – gondolta magában, – azt elnézhetném; de svihákoskodik is. Svihák legyen az ipam? Ments isten!

Másnap nem jött el, harmadnap sem. Anna nem csodálkozott elmaradásán; de Lezsinszky magán kívül volt.

A következő délelőttön a törvényszéki pandurok nagyon csodálkoztak, hogy mily szokatlan zaj van az elnök úr irodájában. Lezsinszky volt nála és a beszélgetés oly hangon folyt, mintha a két úr meg akarná egymást fojtani. – Egyszersmindenkorra mondom, – így hangzott az elnök kemény szava, – hogy nem lehet. – Én meg azt mondom, – dörgé a báró hangja, – hogy ha van benned becsületérzés… – Ezentúl csönd lett, de öt perczczel utóbb Lezsinszky kijött és sietve otthagyta a hivatalt.

Egyenesen Köpcsényiékhez ment és bejelentette magát Anna kisasszonynál. – Búcsúzni jöttem, – e szavakkal üdvözlé az elhalványodó leányt.

– Elmegy? – kérdé az, egy székhez kapaszkodva.

– El. Elhagyom ezt a várost, a megyét, a hivatalt.

– És miért?

– Azért, mert nem szolgálok Zalabérral.

– S miért? Megsértette?

– Nem, mert megsértett; hanem mert nem gentleman.

Anna könnyebben lélekzett; kitalálta, hogy Zalabér levetette végkép az álarczot és most ő is szabadabban nézett Lezsinszky szemébe. Elmondatta vele, hogy mi történt, aztán szeliden, sőt némi vidámsággal mondá:

– Nem kell hamarkodni. Ön túlságos szigorral ítél barátja felett. Mindenekelőtt tudja meg, hogy Zalabér úr nekem soha sem mondta, hogy szeret, tehát semmit sem vethetek szemére, ha elhatározásaiban szabadnak érzi magát. Aztán – beszéljünk őszintén, nincs-e igaza, ha nem mer egy majdnem vagyontalan lányt elvenni? Csak térjen magába és mondja, hogy ön is nem úgy tenne-e az ő helyzetében?

– Az ő helyzetében – _én?_ – kérdé Lezsinszky csodálkozva. – Ha nem volnék elkallott existentia, ha tanulmányom, biztos hivatalom és kenyerem volna, a melyből a feleségem is megélhetne – és _ilyen_ feleségem!… De hogy’ képzeljem magamat ilyen helyzetbe?

– Ne térjen ki a kérdésem elől, – felelé a lány. – Úgy a hogy itt áll, a maga helyzetében is, a mely még sokkal közelebb áll az enyimhez, elvenne-e?

E szavakat oly kedvesen, oly édes pirulással, mégis oly pajkosan, sőt némi gúnyolódással mondotta, hogy a báró fejéhez kapott, nem tudva, jól érti-e vagy sem? Megfogta a lány kezét; a kéz reszketett, a piruló arcz elfordult, – már most tudta, hogy megértette.

– Isten és emberek előtt, – mondá dobogó szívvel, de határozott és ünnepélyes hangon, – szegényen és gazdagon, mint napszámos, vagy mint herczeg: mindenképen ellenkezőjét tenném annak, a mit Zalabér tett, ha ön – engem szeretne.

– Pedig _szeretem_, – mondá a lány, egyenesen nézve szeme közé – régóta szeretem és neje akarok lenni, noha azt mondja, hogy lump. De az majd elválik. Akar-e atyámhoz jönni? Én fogom megkérni tőle az ön kezét.

Lezsinszky keblére ölelte a könyek közt mosolygó lányt és háládatos, hő imádattal nézett harmatos szemeibe. Aztán összeszedve minden bátorságát – mert félt az öreg úr regényes százezreitől – begombolta kabátját és bekopogtatott Köpcsényi úrhoz.

Bámult az öreg és majdnem a föld alá nézte a váratlan kérőt, mikor Anna előállott a dologgal. Köpcsényi Fábián meg volt győződve, hogy az ő negyed milliója zavarta meg a báró fejét és lesujtó, majdnem sértő tekinteteket vetett Lezsinszkyre. – A báró úr, – mondá végre, – nagyon megbecsül tisztességes szándékával; de félek, hogy nem vagyunk összevalók. Én nem báróságot óhajtok a lányom számára, hanem _férfiút_, a kinek viszonyai körülbelül megegyeznek –. De itt Anna félbeszakította Fábián úr szónoklatát: – Édes apám, – mondá, – ne beszéljen ezekről. Mi csak áldását kérjük, egyéb semmit. Valahogy csak megélünk. Lezsinszky tudja, hogy nincsen semmim s hogy nem is lesz…

– Mi–i–it? – dörgé az öreg kidülledt szemekkel. – Nincs semmid? És nem is lesz? Tudja? Tudja ám, hogy van is, lesz is, jobban mint magad. És tőlem tudja! Különben nem is állna itt mint kérő.

Lezsinszky nagy zavarban állott ott s kissé elszorult a szive, hogy milyen megátalkodott szédelgő az ő leendő ipja… De azután ránézett mosolygó kis menyasszonyára és az ő biztató szeméből erőt merített ennek a kínos jelenetnek az elviselésére. Köpcsényi Fábián e közben egy kicsit meggondolta magát; egy kicsit haragudott arra a tökfilkó törvényszéki elnökre, a ki így lóvá tétette magát, egy kicsit örült is, hogy nagy kópé az a báró, egy kicsit meg megindult a szíve a lánya kérésén: szóval, belenyugodott a dologba és elhatároztatott, hogy másnapra közhírré teszik az eljegyzést.

Lezsinszky nagyon boldog volt ezen a nevezetes napon: de mégis bántotta, hogy este felé az öreg úr behívta szobájába és egy álló óráig magyarázta neki – a negyed milliót. Örült, hogy szabadult tőle. – Szentül hiszem, – mondá magában, mikor haza felé ment, – hogy nem csaló, hanem félbolond. Maga is azt hiszi, hogy gazdag ember…

Zalabér volt az első, a ki szerencsét kivánni jött s ez alkalommal kibékült a báróval, tudatva vele, hogy alapos reménye van, végleges kinevezését, melylyel nagyobb fizetés is jár, felsőbb helyen kieszközölni… Az egész város pedig tele volt a Lezsinszky szerencséjével – némi boszuságára a bárónak, a ki tudta, hogy nem a menyasszonyát irigylik, hanem a hozományt, mely pedig – nincsen.

Az esküvő előtt három nappal azonban egy kis kellemetlen jelenet történt a jegyesek közt. Megérkezett ugyanis az Anna kelengyéje Budapestről. Az öreg úr dicsekedve mutatta meg vejének, – a vő ellenben igen nyugtalan pillantásokat vetett a menyasszonyra, a ki majd megpukkadt nevettében. Végre Lezsinszky félrevonta jegyesét a mellékszobába és komolyan kezdett tiltakozni a kelengye ellen, hogy ez comtessenek vagy bankárlánynak való kelengye, nem egy jegyzőné asszonyságnak s hogy ő nem veheti a lelkére az ily adósságra szerzett pompával kezdeni háztartását… Anna elpirult, aztán fülébe súgott valamit – a mire a vőlegény roppant ostoba képet vágott és kissé elhalványodott… Nem merném mondani, hogy nem örült, de azt sem lehet tagadni, hogy szörnyen elszégyelte magát.

Ugyanis Zalabér jutott eszébe, s hogy mily színben fog ő feltünni az elnök előtt, ha kisül, hogy… Szaladt is nyomban az ő nagyságos főnökéhez és elmondta neki az egész dolgot, töviről-hegyire, főkép azt, hogy Anna Zalabér ellen fordította cselét, de őt is megejtette vele. – Most már, barátom, – így végzé, – vagy bocsáss meg, vagy verekedjünk meg. Hanem őszintén szólva, jobb szeretném, ha megbocsátanál, mert nem szeretek lőni, mikor nincs igazam.

Zalabér úr sem kivánt lőni; nyilván ugyanazon oknál fogva.

FIFINE BOSZÚJA

A Rue de la Paixbeli Cercle des Courses verandáján…

Ön csodálkozik, bájos olvasónő és kérdi, hogy mi a kő ütött a szerzőbe s hogy magyar ember létemre és mágnás nemlétemre mi az ördögöt keresek Párisban a Sportsmenek klubjában? Nos, beismerem, hogy a mit itt elmesélek, az ép úgy történhetett áldott hazánkban, mint a sokat átkozott franczia Babylonban. Hősömet szintúgy nevezhetném Mindszenty grófnak, mint a hogy valósággal Comte Gaston de Tourain-nek hívják. A Cercle helyébe nagysád bátran képzelheti a hatvani-utczai Nemzeti Kaszinót. De én magam ezt nem tehetem, mert bajban volnék, hogy tán kitalálja történetem személyeit. Ellenben nagysádnak nem baj az, ha az egész históriát Francziaországba helyezem. A francziáknál úgy is divattá lett egy idő óta, hogy regényeikben azt, a mi képtelen, Magyarországon játszatják. Nagylelkű boszút veszek rajtuk. Mert először is az én novellámat nem fogják francziára fordítani, tehát a párisiak nem fognak rajta boszankodni; másodszor pedig ez az én történetem, ámbár eléggé csodálatos dolog, de korántsem oly képtelen, hogy valósággal meg ne történhetett volna. Nem is mondom én, hogy meg nem történt. Lehet, hogy épen azért teszem át szinhelyét idegen földre, _mert_ valósággal megtörtént. Ki tudja? Tőlem nem fogja azt megtudni senki – de senki.

Tehát a Cercle des Courses verandáján egy szép tavaszi estén ott ült Olivier de Cuny és az esti lapokat böngészte. Unatkozott, de nem azért, mert az esti lapokat olvasta. Inkább megfordítva állt a dolog. Azért olvasta az esti lapokat, mivel unatkozott. A club üres volt, mert szépen sütött a nap és pünkösd szép ünnepe a küszöbön állott. Cuny Olivér a pompás étteremben egymagában végezte el ebédjét. Semmi sem gátolta, hogy a Champs Elysées egyik kávéháza előtt jobb levegőben és víg társaságban ne élvezze siestáját: ott a leghiresebb viveurök közt szíhatta volna czigarettejét, ihatta volna cognacos kávéját és nézhette volna a Bois de Boulogneból hazaözönlő fogatokat, melyeknek mindegyikéről egy-egy kis regényt tudott vagy költött az arszlánvilág. De Cuny nem érzett kedvet e társaságot fölkeresni, mert ő ott nem tudott volna kedvére unatkozni. Pedig van óra, van nap, vannak hetek, midőn csupa unalomból nem is akarunk egyebet, mint unalmat: a hogy példáúl egy fájó fogat megpiszkál, megszivogat, megnyomogat és megkopogtat az ember, hogy az elkerűlhetetlen fájást szándékos fájdalommal tetézze. Cuny Olivér tehát _akart_ unatkozni. Elégedetlen volt, nem sorsával, de önmagával. Gazdag volt, tűrhetőn csinos és fiatal (Párisban a férfi 40 éves korában kezd fiatal lenni) és hozzá még tehetséges is. Sokat olvasott, meglehetősen festett s még meglehetősebben irt. A club számára irt bohózatos revueje még irodalmi körökben is feltűnt és literátor hirébe hozta. Ez sarkalta becsvágyát s ő elhatározta, hogy most már magasabbra tör. Darabot akart irni, formális, teljes színművet; égett a vágytól, hogy kipróbálja tehetségét; gondolkozott, tervezgetett, készült: de irni, ahhoz lusta volt. Tárgynak s anyagnak nem volt híjával; száz terv közül választhatott. Csakhogy ezek a tervek, melyek már évek óta vonzották, épen olyanok voltak, mint némely asszony. Első tekintetre megragadók, vonzók, eredetiek; de ha az ember megismerkedik velük, közönségesek, laposak s a mellett kiszámíthatatlanok.

Az esti lapok is unalmasak voltak s Olivér épen a szőnyegre akarta ejteni az utolsót, mikor a szinházi rovatban egy kis közlemény megragadta figyelmét. Elolvasta és mosolyogva rázta fejét. – Ejnye! Ki hitte volna!

A közlemény így szólott:

«A Bouffes de l’Elysée szinházat érzékeny veszteség sújtja. Mademoiselle Adolphine Orsay, kit a közönség inkább Fifine kisasszony néven ismer, kijelentette az igazgatónak, hogy visszavonul a színpadtól. Hogy hova és meddig, senki sem tudja. Fifine az ő kedves kis lakásából – s úgy látszik Párisból – egyszerűen eltűnt, szó nélkül, nyomtalanúl. Hogy boldog vagy boldogtalan szerelem-e az, a mi a szinpadot e bájos művésznőtől megfosztja, egyelőre el nem dönthető kérdés. De hogy szerelem van a dologban, kétségtelen; mert Fifine kisasszonyt évek óta nem látták imádó kiséretében. Már pedig az oly művésznő, a kinek nincsen imádója, okvetetlenül szerelmes. E hitünkben nem fog semmi sem megingatni, még az sem, ha maholnap ki talál sülni, hogy a szép hölgy klastromba vonúlt. Sőt ebben új bizonyságot fogunk látni a mi föltevésünk mellett.»

– Lám, lám! – mondá Olivér, a findzsa szélén lehorzsolva czigaretteje hamvát. – Ki hitte volna! Gaston négy napos házas, Fifine eltűnt. Hát mégis van igazi szerelem? Csak nem lett öngyilkos? Eh! A ki az élettől készül megválni, az nem ir előbb a szinházigazgatónak. De utolsó levele Gastonhoz! Hogy szólt csak?

«Ön tehát házasodik s velem egyszerűen tudatja, hogy vége mindennek. Pedig nincs? Csak házasodjék meg és legyen boldog, ha tud. Nem fogom megakadályozni, bár tehetném; nem akarok nevetséges lenni és hasznát sem tudnám venni az oly szeretőnek, a kit erővel küzdöttem vissza magamnak. De _boszút_ fogok állani, _példátlan, hallatlan boszút_. Megmondom előre, hogy el legyen rá készülve. S ha majd azt mondhatja, hogy tud példát rá, hogy nő _így_ boszúlta meg magát hűtlen kedvesén, akkor nem bánom, ha azt is mondja, hogy megérdemeltem hűtlenségét.»

Így szólt körűlbelől a Fifine levele. Szegény Gaston félt tőle, én meg betüről betüre kimutattam neki, hogy vak töltés: az igazi boszút nem szokták előre hirdetni. De hogy a lány így eltűnik, az mégis csak szeget üt a fejembe. Hallatlan boszú? Hát valóban újat találna? Kiváncsi volnék, hogy van-e leleményessége, hogy talál-e valami igazán eredetit? Olyant, a mi se nem vitriol, se nem méreg, se nem pisztoly, sem öngyilkosság az esketés alatt, sem elkeseredettségből kötött házasság, sem hirlapi botrány, sem névtelen levél az anyóshoz vagy a menyasszonyhoz… De mi hát? Ha újat találna – akkor igazán kedvem volna, vele megismerkedni és őt munkatársul szerződtetni új darabomhoz… Új darabomhoz! Milyen tökkel ütött csacsi vagyok! Van is nekem darabom! Jut is valami eszembe!… Mi baj, George?

George a klub komornyikja, nagy ezüst tálczával állt ott, melyet mély tisztelettel odanyújtott az önmagával társalgó Olivér orra alá… «Távirat de Cluny úrnak. Az inas utána hozta, mert rajta áll, hogy sürgős.»

Olivér átvette a sürgönyt, nagy szemeket meresztett, mikor elolvasta. – Gastontól. Négy napi házasság után. Hihetetlen.

A távirat így szólott:

«Jer azonnal Tourainba. Iszonyú helyzet. Állomásfőnöknek telegrafirozz, hogy mely vonattal érkezel. Titoktartás szükséges. Incognitó jőjj, kastélyba nem szállhatsz. Tragédia vagy bohózat: tőled várom a megoldást. Gaston.»

Olivér előkérte a vasuti menetrendet; rövid lapozgatás után a touraini állomásfőnöknek ezt sürgönyözte: «Reggeli ötkor érkezem. Cuny.»

Aztán haza hajtott – pakkolni.

*

Reggeli ötkor a Pomme d’or-hoz czimezett touraini szálló legszebb szobájában együtt ült a két jó barát.

– Fránya színben vagy, Gaston. Csak nincs komoly baj? – kérdé Olivér.

– A legnevetségesebb dolog a világon. De nekem elég komoly arra, hogy öngyilkosságba kergessen, ha nem tudsz kigázolást.

– Na, na! Halljuk csak.

– Azon kezdem, a mit különben úgy is tudsz, hogy Geneviève, az én kis feleségem, most lesz tizennyolcz éves. Mikor először beszéltem neki a szerelmemről, mindjárt e szavakkal szakított félbe: Gaston úr, mielőtt tovább beszélne, feleljen egy dologra – de becsületére: mondta-e már azt, a mit nekem mondani készül, más lánynak is?

– Sapristi. Erős dolog. Azt mondtad persze, hogy soha!

– Természetes. Geneviève elragadó volt. Elszánt komolysága, mosolygó ajka, könybe lábadó szeme oly hatással voltak rám, hogy a szentségre is megesküdtem volna. Bizony a legnagyobb szentségtörés az lett volna, az ő szent hitét megingatni. Tehát becsületemre mondtam, hogy soha. Mondhattam is, mert igazán azt, mit iránta éreztem, még soha más nővel szemben nem éreztem volt. Ha pedig nem éreztem, hát nem is mondhattam. Nem igaz?

– Igaznak tán igaz, de logikának roppant illogikus. Tovább. Ebből a kis sophismából csak nem eredhetett valami komoly baj?

– Nem ám – ha ezzel beérte volna. De ő mind inkább beleszeretett ebbe a gondolatba, tán jobban, mint belém. A leggyöngédebb odaadás a legrajongóbb szerelem perczeiben mindig erre tér vissza. Minden reményét, szerelmét, büszkeségét és bizalmát, szóval egész élete boldogságát erre az egy rögeszmére alapította, melyet meg nem szűnt fejtegetni és részletezni, melyet mind nyakasabban igyekezett fixirozni: az én – az én – hogy is mondjam – az én érintetlen tisztaságom eszméjére. Nem irtóztató ez?

– Hüm… Persze… De ha hisz benne…

– Hisz. Szörnyen hisz. Én csak lassan kezdtem őt egészen érteni. Anyjának az a szerencsétlen gondolata volt, hogy őt az ellenkezőre készítse elő. A derék asszony jót akart és másforma leánynyal szemben ez egészen gyakorlati s okos eljárás is lett volna. De Genevièvere rettenetes hatása volt a dolognak. Magánkívül volt, mikor anyja hosszas kerülgetés után meg akarta vele értetni, hogy a férfiak általában, azaz legtöbben közülök… s a t., hiszen értesz. A lány meg volt rettenve s oly természetességgel, s oly meggyőződötten kérdé: hogy, úgy-e bár, az ilyen férfiak nem szoktak megházasodni?, hogy édes anyjának nem volt bátorsága, a megkezdett leczkéből kivonni az erkölcsi (vagy mondjuk: az erkölcstelen) tanulságot. Meg volt győződve, hogy Geneviève, ha csak legcsekélyebb gyanúja támadhatna, hogy én is ama «legtöbb férfi» osztályba tartozom, legyőzhetetlen undorral fogna tőlem elfordulni. Anyósom tehát meghagyta lányát ama boldog hitében hogy én valami Cherub vagyok, s nekem az a szép s nehéz szerep jutott, hogy menyasszonyomat e hitében megszilárdítsam. Mentségemre hozzátehetem, hogy szentűl megfogadtam magamban, hogy a kegyes hazugságot igazzá teszem és a jövőben valósággal az leszek, a minek a multra nézve látszanom kellett.

– Nagyszerű. Igen szépen volt mondva. Nos – tovább?

– Kérlek, ne tréfálj. El fog múlni a tréfáló kedved. Szándékomat azzal kezdtem foganatba venni, hogy Fifinenek kiadtam az utját.

– Ad vocem Fifine. Tudod-e, hogy eltűnt Párisból?

Gaston nagyot sóhajtott.

– Hát ki tudná, ha én nem? Itt van.

– Itt! Tourainban?

– Itt. Kastélyomban.

– Nálad! Négy nappal esküvőd után?

– Nálam? Nem. A feleségemnél. Nem négy nappal esküvőm után, hanem _esküvőm napja óta_. Háznépemhez tartozik.

– Az lehetetlen! – kiáltá Olivér. – Tourain Gaston gróf, neje Tourain Geneviève, született Sayès bárónő és Orsai Fifine, a Bouffes de l’Elysée énekesnője együtt töltik a mézesheteket Tourain kastélyban! Ilyent még nem gondolt ki regényköltő.

– Bizony, Olivér, – bajos elképzelni az én helyzetemet. Megérkezünk a menyegző napján – boldogságban úszva, ebbe a magányos révbe. Az állomáson diadalkapu, a park határán rózsakoszorús, fehér lányok, tarczkdurrogás, szónoklatok; – a kastély ajtajában reszketeg örömmel fogad Madeleine, az öreg kulcsárnő és bevezet bennünket őseim lakába. Megcsókolom kis nőmet, a ki reszket a boldogságtól és az izgalomtól s öltöző szobájába kísérem. A mint onnan visszafordulok, hogy magam is szobámba vonúljak, ott látom Madeleinet, a ki bátorítólag nógat egy másik személyt, hogy csak álljon idébb. Amaz nagyon félénk teremtésnek látszik, mert a biztatás daczára az ajtósark félhomályában áll meg. Az öreg Madeleine mentegeti, hogy a gróf úr megbocsát, de szegény lelke úgy látszik megijedt a gróftól. A grófnő új komornája. Hiszen megtelegrafiroztam gróf úrnak, hogy Jeannette, az a szobalány, kit Sayès bárónő előre küldött, hirtelen elment; láza lett és semmi áron sem akarta magát falun gyógyíttatni. Szerencsére volt egy ismerőse Párisban, a kinek épen nem volt állomása, s a kit jó lélekkel ajánlhatott. Telegrafiroztunk s épen ma jött meg, elég jókor. Neve Suzette, Lafleur Suzette, papirosai rendben vannak. Megengedi, gróf úr, hogy bemutassam? No, álljon hát errébb, bolondos leány! A gróf úr nem fogja megharapni… Erre a kis Suzette közelebb jő. Az inas behozza a lámpást. Odanézek. Kit látok, a mint mély bókkal bemutatja magát? Ő az! _Fifine_, Orsay Fifine, mint _feleségem szobalánya_!

– Hatalmas!

– Kővé merevedtem. Egy hang sem fért ki torkomon. Még mielőtt magamhoz térhettem volna, Fifine befejezte alázatos bókolását, egész nagyságában fölemelkedett és egy elszánt, megvető s kihivó pillantást vetve rám, szó nélkül benyitott feleségem lakosztályába, hogy az átöltözésnél segítse.

– Borzasztó helyzet! Szegény Gaston! És mit akart? Mit akar még?

– Ezt kérdeztem magamtól, ezt kellett tőle is kérdeznem. Okvetetlenűl szólanom kellett vele, úgy éreztem, még az nap, négy szem között. Ki kellett tudnom, hogy mi szándékkal jött és minden áron kivinni, hogy pusztuljon el innen. De hogy lehessen vele egyedül szólni – feltünés nélkül? Facsartam az agyvelőmet, hogy módot találjak, és el voltam keseredve a sors keserű iróniáján, mely azt hozta magával, hogy esküvőm napján nem volt egyelőre forróbb óhajtásom, mint az, hogy légyottom legyen Orsay Fifine-nel, a komédiás nővel.

– Bizony szép boszú! – mondá Olivér őszinte bámulattal. – Rettenetes leány! Nagyszerű leány!

Gaston folytatá:

– Végre találtam módot. Behívattam Madeleinet és azt mondtam neki, hogy mégis megfontolandó dolognak tartom, oly cselédet venni föl házunkba, a kit egyikünk sem ismer; hogy szükségesnek látom, a szobaleányt és papirosait valamivel jobban megtekinteni; küldje hozzám az új komornát bizonyítványaival együtt, még ebéd előtt. Madeleine kissé furcsán nézett; de tiz percz mulva magunkra voltunk Fifine-nel.

– Roppantul érdekel a dolog. Hát mit mondott?