Part 11

Emma reszketett az indulattól. Andaffy, kit a levél elmaradása bizonyosan nem hagyott nyugodni, minden perczben megjelenhetett. Mit kelle gondolni felőle, ha fölszakítva találja a levelet? Gyorsan! Ezen segíteni kell. Reszkető kézzel vevé elő a rózsaszínű borítékot, hogy elhamarkodása nyomait egy gyors szorítással eltüntesse. Egyszerre, midőn a pecsétjegyet megáztatandó a boríték felső részét fölemelé, megállott és félbenhagyta munkáját.

Arcza égett, szemei mohó csillogással függtek a félig föltárt vonásokon, melyek nyilakként látszottak keresztül-kasul szelni egymást.

Mi zavarta meg a leányt? Mért nézett oly aggodó szemmel majd az ajtóra, majd a kötögető öreg asszonyra?

Görcsösen nyomá két kezét hullámzó keblére. A kis szoba oly csendes, néma volt, hogy szivének heves, áruló dobogását hallani vélte.

És újra a levél után nyult. Valami delejes erőnek kelle e sima, varázsillatú papirban rejlenie. Mint egy álomban látta le-letünni a rózsaszinű leplet a fehér tartalomról; le-le, lassan, majdnem észrevétlenül – s íme a boríték az asztalra hullott s a levél Emma kezében volt.

Emma összerázkódott: «Ha most találna jönni!»

És szörnyű félelmének engedve gyorsan keblébe rejté a levelet.

Ha Andaffy e perczben találna jönni, Emmára nézve nem maradt más kigázolás, mint – hazudni, s azt mondani, hogy nem érkezett levél. Emma, a sziklaerős, nyugodt lelkű Emma, megszegte a levéltitkot; ő, kinek közönyös kezén bizton és sértetlenül ment át sok ezer levél; ő, ki oly féltékenyen őrzé az érintkezés határait és egy bizalmas szócskát sem viselt el: most tolakodva hatolt be egy idegen viszonyaiba és nem átallá kikémlelni magán élete titkait!

E változás egy éj műve volt: Emma a mult éjjel először nem aludt volt.

V. (A levél.)

Lepergett egy félóra. Andaffy nem jött. Lassan-lassan eltünt a lázas hév. Emma arczáról lassan-lassan lelohadt a vihar. Csak szemei csillogtak még mélyebben és tüzesebben és keblét bűvös lánggal égette a levél titka.

Emma az öreg nő után nézett. Ez elszundikált volt, miután a harisnyát elkészíté. Most egyedül volt Emma magával. Elővevé a levelet és olvasá:

«Oh kedvesem! Mit véthettem ön ellen, hogy ma nem jött el? Készen vártam a leczkére és alig valék képes palástolni lázas várakozásomat. Pedig mellettem ült anyám, rám szegezve azt a szörnyű kémlő tekintetet, melyet egy idő óta rémülve vettünk rajta észre.

S ön, kiért szenvedék és aggódám, ön nem jött. Nem jött, épen e napon, melynek oly iszonyúnak kellett reánk nézve lennie, s melynek rémülését egyedül kelle tűrnöm.

Vagy már sejté ön a rettenetest, a mi történt? Már megsúgta tán szive, hogy minek kelle bekövetkeznie?

Igen, Bélám, a mitől rég rettegtünk, s a mit kimondani még sem mertünk: megtörtént. Béla! Szivem megszakad e gondolat szörnyű súlya alatt Béla – el vagyunk árulva!

Szerelem! Rettenetes édes titok! Megmérhetlen kínos gyönyör! Mért adtak téged nekünk az istenek, ha nem tudnak adni erőt, tégedet elrejthetni, megőrizhetni.

Bélám! Kedves, szegény Bélám! Mily remegve féltettük a kincset! Mint szenvedtünk és tűrtünk érette! Mint ültünk szemközt egymással égő ajakkal s nem mertünk szólani, kéz-kéz mellett, s nem mertünk érintkezni! Csak egymás szemeiben mertünk olvasni; csak pillantásaink voltak érzelmünk félő, titkos hirnökei. Oh átok reátok, ti csalárd hirnökök, – ti voltatok árulóink.

Nem írtam önnek tegnap; nem is írhattam, mert őrszemek kisértek.

Ma, midőn oly nehezen vártam jöttét és a várakozásom arczomra írta türelmetlenül kérdő szavát: «Hol maradt ő!» anyám e szavakkal szólított meg:

– Grófnő! Úgy látszik, rosszul érzi magát. Ez a zongorajáték önt szerfölött hevíti.

– Oh nem, kedves anyám! – felelék ijedten, – egyáltalán nem!

– De igen, édes gyermekem, s én elhatározám egészsége érdekében a leczkét egyelőre felfüggeszteni. Monsieur Andaffy nagyon is szenvedélyes zenész, magával ragadja önt is szenvedélye rohamába, pedig az ön alkata nagyon gyönge. Jövőben ön két kézre fog zongorázni. Meg fogom ezt mondani Andaffy úrnak.

Oly hangon mondotta ő ezt, melynek fagyos éle elvágta minden további ellenvetésemet. Ott ültem, érezve, mint dúlta a vihar belsőmet és mégis erőszakosan kelle fékeznem keblem hullámzását, hogy kínom ki ne áradjon.

Végre, midőn ön nem jött, szobámba mehettem és kínom ezredrészét könyzáporba önthettem ki.

Oh, Andaffy, Andaffy! Mivé tett ön engem! Miért kelle nem sejtő, ifjú életemnek az ön szeméhez füzetnie, mért minden gondolatomnak és vágyamnak önnel egybefolynia, hogy önön kivül élni, létezni megszünjem? Rang- és kortársaim ezrei oly boldogúl élnek, örömet lelve apró csecse-becsén és gyermekes tréfákon, boldogok ruhájuk pompája, büszkék hiuságuk által, míg én…

Oh nem! nem! Bocsáss meg, oh bocsáss meg, kedves ifjú, egy gyenge boldogtalan lénynek! Bocsáss meg nekem, ki nem vagyok méltó büszke lelkedre, de bocsáss meg általad szentelt fájdalmamnak! Óh rút hálátlanság, mely egy perczig uralkodtál rajtam! Nem! Nem szabad szemrehányásokat tennem neked, mert te valál ébresztőm egy halvány színleges életből a valódi létre.

Mi a leány, mielőtt szeretni tanul? Korlátolt, jelentéktelen teremtmény! Emberi lény, mely előtt zárva minden, mi az istenség képmásává tehetné! Beszéde hiú s hallgatása álméltóságban pompáz, mely a semmis, tartalmatlan belsőt szemfényvesztő palásttal takarja. Boldogtalanok, kik nem fogadták be keblök merev földébe a szerelem csiráját! Életük a derült egű, de virágtalan pusztához hasonlít. Örökké felhőtlen felettök a menny, örökké nyugodt s vihartalan a lég; de siket-némákként járják pályájukat és virág nem nyílik derült egük alatt.

Itt fekszem térdeimen én, a dúsgazdag grófi gyermek, jajgató, tört keblemmel és fohászkodom a szeretet atyjához és hálát adok neki ez összezúzott szivért; hálát neki, hogy megáldott legszentebb érzelmével általad, éltem mennyei harmatja te! És hálát adok neked is, kedves Bélám, hálát, hogy felemeltél a csillogó arany porból szived trónjára, fölnyitád előttem azon varázsvilágot, hol a szeretet templomában te vagy a király és áldozár, azon bűvös világot, melynek fénye oly igézőleg sütött reám, lángoló szemedből. Oh Béla, Béla, ne hagyj el, mert örökre tied vagyok!

Örökre! Mert most sem fognak tőled elragadhatni. El vagyok határozva, merészelni a legmerészebbet, daczolni világot hódított balitéletekkel, daczolni a rossz világgal, érted, ki jobb világom vagy!

Van egy hű anyai barátnőm, ki gyermekségem boldog éveit őrizé és boldogságomért most is mindent megtenni kész. Őt szabad olykor meglátogatnom. Reá fogom bízni titkunkat; ő lehetővé teendi, hogy gyakrabban találkozzunk.

Isten hozzád, Bélám, élj addig boldogul és bízd szerelmem erős szárnyára lankadó reményedet. Viszontlátásig, élj boldogul!

Még egyet! Ervin bátyám egyetemi barátod, tarts tőle, mert őt tartom árulónknak!

A sírig

_Evelinád_.»

VI. (Stadiumok.)

Közel tizenegy óra volt, midőn Emma fölkereste ágyát. Szemei izzó fényben égtek az apadhatlan könyek fátyolán keresztül. A levelet újra és újra átolvasta volt és minden olvasás után úgy érzé, mintha egy-egy ürömcsepp hullana szive fenekére.

«Mi a lány, mielőtt szeretni tud? Korlátolt, jelentéktelen teremtmény!» Könnyű papirra lehelt röpke szavak voltak ezek és mégis az ő szivét nyomták, sebezték s úgy érzé, mintha izzó betűk vésettek volna keblébe, mélyen, fájóan, eltörülhetetlenül! Igen, ő jelentéktelen, korlátolt teremtmény volt e szép tündöklő grófi leány mellett, ki boldognak érzé magát, leszállhatni rangja polczáról, le a nemes ifjú szivéig! Oh! Mi volt ő hiú, üres elzárkózottságával, merev, érzéktelen, száraz kőszivével, nevetséges negélyével, nagyralátó mindennapiasságával amaz eszményi lényhez képest, ki tudta mi az: szeretni; – ki oly odaadó, oly lángoló, oly szép volt! Oh igen, szépnek kelle lennie, szépnek, mint a rózsa, mely a győztes lovag sisakját diszíti. Oh, bizonnyal, ő igéző szép volt!

És Emma izzó arczát a vánkosba nyomta és keservesen zokogott.

Sokáig sírt így, nem tudván eltelni a soha nem ismert könyekkel! Enyhe vigaszt talált ő a könyek végtelen ömlésében. Lassan-lassan szálltak le az álom szánakozó istenei, lelki szárnyaikkal hűsítvén a forró szép homlokot, édes bódító csókban szíván fel a fájdalom harmatját. Emma pillái lezáródtak.

Irigyelték őt, a bájos jó gyermeket! Tudtán kívül, álmában, e poros világból az édenbe viszik őt mosolygó angyalok: földön szunnyadt el, s ha majd fölébred – szeretni fog.

Rózsaszemű tündérrel álmodott, oly széppel, dicsővel, mint a júliusi nap hajnala.

Remegve lépett a tündérhez, oda terült lábai elé és csókkal illeté ruhája illatos szegélyét.

– Könyörület, dicső lény, könyörület a koldúsnak, ki megelégszik boldogságod hulladékaival! Tied ő, egyedül a tied! Ő tégedet szeret! De engem ne hagyj elsülyedni jelentéktelenül, érzéktelenül: hagyd őt szeretnem!

Ekkor csengő, hangos kaczajra fakadt a rózsaszemű tündér, karjait szétterjeszté és szétfolyt párolgó ködbe. S midőn a köd eloszlott, a tündér helyén nem volt semmi, mint egy rakás rózsaszín levél. S ezek susogni, zörögni, oszlani kezdének s előlépett egy ifjú, ragyogó, de szelid s tavaszi mennyként mosolygó szemekkel s föltárá karjait és – ő volt, és Emma boldogan nyugodott karjai közt.

… Andaffy nagyon csodálkozott, midőn másnap megjelenvén, nem csak levelet, hanem nyájas megszólítást is kapott.

– Látja, Andaffy úr, – mondá Emma nyugodt bensőséggel, bár szemét más felé fordítá, – látja, már tegnap jöhetett volna. A levél már egy napja várja önt.

Andaffy hévvel ragadta meg kis kezét, melyet ő szeliden visszavont.

– Oh, mily jó ön! Ön aggódott egészségemen! Ön tegnap visszahítt! Ön részvevőnek mutatkozott irántam. Hogy érdemlem meg ezt? Én szerencsétlen elhagyatott ember vagyok, ki jóságát semmikép meg nem hálálhatom. De ön épp oly angyali jó, mint angyali szép!

Emma gyorsan elfordult. Vérét lázadva érzé szivébe tolulni.

– Hisz… ön… el sem olvassa a levelet! – remegé elfogultan.

Andaffy felszakasztá a borítékot.

– E levél könyek nyomát viseli – szóla megdöbbenve és pillantása kémlőleg függött a leány arczán.

– Talán… sírt a levél írója, midőn – megírta?

– Úgy van, ő sírt. Oh, e drága könyek! – szóla Andaffy hévvel – s el sem olvasva a levelet megragadta és hevesen megszorította a leány kezét, és ismétlé: «Ő sírt.»

Emma nem mert föltekinteni, gyorsan valami dolgot keresett a levelek körül. Midőn megint fölnézett, Andaffy már nem volt a szobában.

Hetek folytak el és Emma ezalatt titkos részese volt egy boldogságnak, mely nem volt az övé. A levelek mind oly könnyen voltak beragasztva, hogy egyszerű kiváncsiság, nem pedig lángban égő titkos szerelem kell vala ahhoz, hogy fölbontásukra csábítsa a tizenhat éves leányt. Emma tolvaja lőn a rózsaszinű levelek titkának. Aggódó lelkiismeretét azon gondolattal szeretné csitítgatni, hogy ez oly orzás volt, mely csak őt boldogítá, a nélkül, hogy a mások boldogságát megzavarta volna, valamint olykor tán egy elrejtve virágzó ibolya ugyanazon napsugárban fürdik, mely teljes arany áldását a ragyogó tulipán kelyhébe önti.

S ő fürdött a napsugárban, szeme derült sugarában, s csak az volt sajátságos tulajdona e napnak, hogy csak napnyugat után tünt fel a kis Emma láthatárán. Mert szabályszerűleg, mint eddig, minden második estén vendége volt Andaffy a kis szobának. Mintha nem is a levelekért járt volna el, gyakran leült Emma mellé s csak félórai beszélgetés után vitte el az előbb oly epedve várt kincset.

Emma nem is tudta, miért tesz ő kivételt éppen ezen ifjú irányában, míg a többiekkel csak éppen oly idegenszerűen bánt, mint azelőtt. Nem is vetett számot magával: azt érzé csupán szive mélyében, hogy az ő élete csak most kezdődött. Mily üres volt eddig minden vágya és gondolata! Most volt egész nap mire gondolnia. Nyugtalan kis fejéből, mint az erdei forrásból bugyogtak a csillogó, villogó eszmék, melyek egymást űzék, mint hullám a hullámot, előre csak egy czél felé, s a czél Ő volt. S ő oly jó, oly nyájas volt! A homályos kis szoba napfényt nyert mosolyától, s Emma szivében a boldogság s megelégedés űztek vidor gyermekjátékot.

Ez első állomása volt Emma szerelmi történetének; a szerelem boldog gyermek-napjai, midőn ez nem akar mást csak szeretni; midőn távolból szeretünk, igény nélkül, óhaj nélkül, azt sem kivánva, hogy azon istenség, kinek áldozunk, hódolatunkról csak tudjon is. De ez megváltozék. Idővel a kis Emma, valahányszor egy-egy levélből tudomást vett a szeretők leendő találkozásáról, metsző fájdalmat érze szivében. Ily estvéken aztán nem volt képes, sem a szokott nyájassággal az ifjú szemébe nézni, sem közönséges elfogulatlanságával folytatni a beszélgetést. Nem felelt az ifjú szavára még akkor sem, midőn az részvevőleg tudakozódék szomorúságának oka után. És mégis, midőn elment, nagyon fájt neki. Ez volt a féltékenység korszaka.

Még a harmadik, a legnehezebb stadiumon kelle Emmának keresztül mennie; azon phasison, midőn a lánggal égő szerelem szenvedélye hatalmával leküzdi azt, mi erősebb az egész világnál, azaz: önmagát. E végső harczot sem kerülheti ki a kis Murányvár. Nagy vala a kis «Széchi Mária» bűne Amor ellen: ezért meg kell töretnie merev kis szivének, hogy fölvegye magába a szerelem dús vetőmagvát. Kisérjük a kedves gyermeket még e próbára is; ez lesz az utolsó.

VII. (A katasztrófa.)

Egyike volt azon estéknek, melyeken rózsaszínű levél nem szokott jönni. Azon végzetteljes napot kivéve, melyen Emma az idegen levél pecsétjével együtt önnön szívét is fölbontá, szakadatlan rendben minden második estén érkeztek volt a levelek. Ma már azért sem jöhetett, mert küldő és vevő – a mint Emma azt a tegnapi levélből megtudta volt, – ma a szokott helyen találkoztak pártfogójuk oltalma alatt.

Emma elzárkozék, s mélázva ült az asztal előtt, kezére támasztva fejét. – A boldog grófi lány! Titkon az éj fátyla alatt láthatta őt s nem kelle annyiszor elfordítania kipirult arczát. Óh, ha ő is így találkozhatnék vele, csak egyszer! Tán kimondhatná azt, mi úgy égette szívét, mire oly büszke volt s mit mégis kimondani szégyelt – – tán kimondhatná.

Nem! Azért sem! Soha soha! Inkább hamuvá égni titkos lángtól, mintsem koldulni annak hulladékiért, mit Andaffy oly pazarul vetett oda egy más leánynak. Nem, ezt nem teszi soha!

No várj, kis Széchi Mária! Murányvárt már körülállják Amor király nyilas őrei. El nem osonsz! Föllázadni ő felsége tekintélye ellen? Várj csak! Megadod az árát!

Megérkeztek a levelek. Emma bámulva látta, hogy az ismeretes rózsaszínű boríték is ott volt közöttük. Ma is? Mért ma is? Hisz egy óra mulva találkozniok kellene!

Remegő kézzel nyitá meg a borítékot. A levél csak kevés sorból állott, de ezek nehéz tartalmúak lehettek, mert Emma mihelyest átolvasta, sikoltva dőlt a székre és kezével takarta el arczát.

A levél tartalma a következő:

«Kedvesem! E sorokat éltem veszélyeztetésével irom.

Bátyám megtudta titkunkat. Tudja a helyet, az órát és magán kívül van.

Megtiltotta elhagynom a házat. Magához vette pisztolyait. Csak egyikét tölté meg. Véres elégtételről szólott.

Béla! Bátyám aristocrata!

Nem tudom, mi ád erőt az írásra, ha nem a kétségbeesés ereje az, mely belőlem szól: Béla! kerüld e találkozást. A kétségbeesés őrjöngése az, mely azon reménynyel biztat, hogy e sorok még jókor fognak kezedhez jutni.

Jókor! Óh mennyei hatalmak! Bennetek bízom! Engedjétek e levelet, melyen Béla élete függ, egyik jó angyaltok által kezéhez jutni. Imádkozok és reménylek.

_Eveline_.»

VIII. («Kis Murányvár» megvétele.)

A külváros mohos temploma előtti nagy tér csendes volt s csak a sűrűn ültetett gesztenyefák árnyai népesíték meg a nappal oly látogatott sétányt. A teli hold olykor biztatólag mosolygott le, mintha azt akarta volna mondani: «Ne féljetek! Itt vagyok én!» De ekkor felhő foszlányok lebegtek boszantón agg szemei elé, s elkomorodott a jó öreg az izetlen tréfán.

Tizet kongott a torony órája, midőn a városból kiszolgáló járdán két nő alak közeledék. Minél kisebb lett azon köz, mely az elsőt a sétány teréről elválasztá, annál nagyobb lett az, melyben társnéja őt követte. Végre mintegy futva ére el az első a tér közepére, s a második csak nagy lihegve jött utána.

Tíz óra! Itt a hely, a tizenhatodik fa mellett. Ő nincs itt! Óh, ha nem jönne! Mily boldog volnék!

– Hah!

A meglepetés e hangját azon körülmény okozta, hogy azon fa árnyéka, mely mellett a nők állottak, egyszerre hosszabbra nyult s egy férfiúi alak vált ki belőle.

– Ne ijedj meg, kedvesem. Én vagyok.

– Ön!

– Ön! Mi hideg e nyári est; édes, meleg szavadat jéggé olvasztja! – Ön. Óh, add kis kezedet, hadd melegedjék forró ajkamon! s az ifjú hévvel ragadta meg a leány kezét.

Ez egy perczig szótalan maradt: egyszerre, mintha hirtelen gondolat villant volna föl agyában, megrázkódva súgá: – Ime kezem; de csak azon föltétel alatt, hogy általa engedi magát vezéreltetni.

– Hová?

– El innen.

– El? Miért!

– El. Rögtön el. A többit azután.

– Rögtön el? De miért el? Én szeretem e helyet, s neked ez rémületes! És «_Önnek_» szólítasz? Te nem szeretsz!

– Andaffy! Az Istenért, jőjjön velem! Bizzék bennem!

– Én nem bízom benned. Nem vagy őszinte irántam. Nem követlek, míg meg nem tudom e különczködés okát!

– Okát! Hallja tehát! Én… Nem, nem! most nem mondhatom meg! Andaffy! Kérem, esedezem, kövessen! Óh, minden perczben… Andaffy, kövessen, ha… szeret!

– Ah! – felelt Andaffy elragadtatva, – a varázsszó ellenében tehetetlen vagyok. Vezess, angyalom!

A leány hévvel ragadta meg Andaffy karját és majdnem futva vezette őt magával. Gyakran tekintett maga körül, mintha valamitől félne. Teste remegett, keble hullámzott, mint a tengerár, melyet a teli hold bűvös fénye vonz.

Lassan-lassan lecsendesedett viharos izgatottsága. Minél közelebb jutottak a belvároshoz, annál lassabb lőn járása, annál csendesebben vert szíve.

Mindkettő szótalan volt. A leány mélyen látszott valamiről gondolkozni; az ifjú a leány szavát várta.

Egyszerre, midőn a belváros tekervényes utczahálózatába értek, egy szeglet mellett a leány elbocsájtotta az ifjú karját és maga után vonva kisérőnőjét, eltünt a jobbja mellett kezdődő utczába.

Két ugrással utána termett az ifjú és kezén ragadta a szökevényt.

– Andaffy! kérem önt, bocsásson! Én nem vagyok az, kinek ön tart. Bocsásson!

– Tehát, ki vagy! – kérdé az ifjú, és az ellenszegülőt a közelben pislogó lámpa felé fordítá.

– Én vagyok!… Emma!

– Emma, igen, Emma. S ki másnak tartottam volna önt?

– Annak, kit ön a templomtéren várt. Óh, ön nemes ifjú; elnyomja bámulatát, hogy meg ne sértsen. De kiméljen tovább is, bocsásson! Nekem haza kell mennem!

– Haza? Igen! De engedje meg, hogy a kedves tisztet, melyet a szerencsés véletlen rám bízott, szent kötelesség gyanánt teljesítsem. Fogadja el karomat és hadd kisérjem kegyedet.

Emma habozott, de végre elfogadta az ifjú karját. Néhány perczig ismét szótlanul haladtak egymás mellett, midőn Emma egyszerre megállott és újból kiragadta karját az ifjúéból.

– Nem lehet! Ezt nem birom tovább; ön valamit gondol, mondja ki!

Andaffy mosolyogva közeledett a leány felé és lehajolva piruló arczára, mélyen tekintett tündöklő szemébe.

– Kimondjam, mit gondolok? Jó! De csak az ön felszólítására. S ez jusson eszébe, ha az a kis daczos szív zokon találná venni, mit a fülnek súgok. Én azt gondolom, hogy mi fölötte boldog lehet az, kinek kedvéért ön ma e szokatlan sétát tette.

– Ön… _még_ valamit gondol.

– Hogyan?

– Ön nem kérdi: ki az?

– Mert tudom.

– Nem tudhatja. Az égre esküszöm, hogy nem is fogja tudni.

– Neve…

– Ne mondja ki! Kérem, ne mondja ki! Ha már kell, hogy kimondassék, legyek én az, a ki mondja. Uram, én bűnt követtem el, s magam akarom magamat megbüntetni s azért magam vallom be; én önt megcsaltam!

– Lehetetlen, szép Emma!

– Én tilos módon hatoltam be leveleinek titkába!

– Lehetetlen, szép Emma!

– De megnyugtat az, hogy a bűnöm félig gondviselés műve volt, mert ez mentette meg az ön életét.

– Lehetetlen, szép Emma!

– Lehetetlen, szép Emma! Óh ne ejtsen kétségbe e nyugalmával. Ön gúnyolja vallomásomat – ezzel büntetésemet kiállottam. Vegye e levelet, mely ma jött az ön számára. Ezt felbontottam s ez meg fog mindent önnek magyarázni. Ön megvethet, de ezzel tartozásom le van róva. Isten önnel!

Emma e szavait a visszafojtott zokogás szakítá félbe! elfordult és indulni készült, de az ifjú gyengéd erőszakkal tartá vissza.

– Emma! Hallgasson meg! Hallott-e valaha ajkamról szót, mely a gúnynak csak árnyékával is bírt?

– Nem, de ma…

– Ma?

– Ma ön egészen megváltozott. Ön máskor szomorú volt, ma víg, máskor beszédes, ma szótalan, ma nyájas hozzám, ma oly… oly lenéző nyájas, oly szánalmasan leereszkedő!

– Óh, Emma! Ez élesen látó szép szem is megcsalhatta önt! Ön félreért engem; nyugodtabb vagyok önnél, mert önt tévedésben látom, míg én világosan látok mindent. Tévedését sajnálom s ön leereszkedőnek tart. Ön azt vallá, hogy engem megcsalt. Én azt felelém: lehetetlen, szép Emma. Hogy ön Emma, azt ön maga bevallotta; hogy szép, azt sem fogja tagadhatni.

– Andaffy úr, ön ismét gúnyol.

– Az égre! Nincs nagyobb gúny, mintha az ajak önmagát akarja meghazudtolni! De tovább. A gúnyt e szerint csak abban találhatta, hogy azt mondtam: Lehetetlen. Pedig igazam volt. Lehetetlen volt, hogy ön e levél olvasása által megcsaljon, mert e levél nem nekem volt szánva…

– Nem önnek? De hát…

– Nem nekem, sem Evelinának, a ki _nem létezik_, hanem önnek.

– Nekem? Hogyan? Andaffy úr, én szegény leány vagyok, védtelen ön ellenében. Ne faggasson talányokkal! Ne játszék velem!

– Emma! Ön látott engem gyakran, ön beszélgetett velem, ön szemembe nézett. Mondja ki nyiltan: hiszi-e valóban, hogy önnel játékot űzhetnék? Hiszi-e? Emma! Szóljon!

– Óh… nem!

– De tudja-e, hogy ki űzött játékot önnel? Ön maga! Ön elámítá önmagát! Ön e kis szív dobogását, mely hivatva volt, egy életboldogság ütere lenni, egy szélkelep üres kelepelésére akarta hangolni. Emma, nézzen szemem közé! Nem játék volt-e ez? Ön élni akart és nem szeretni. Nem játék volt-e ez! Én csak ámítást győztem le ámítással! E levelet szétszakítom és eloszlatom vele az álomképet, mely lelkedet fogva tartá! Te letettél az ámításról; te lemondtál önmagadról, hogy megmentsed veszélyben vélt életemet! Ez erős szivedhez szintoly méltó volt, mint az, hogy csalásomat – most megbocsátod! Emma! Nem csalatkozom benned! Nemde, megbocsátasz?

Emma egy ideig szótalan maradt, míg Andaffy csókokkal halmozá el kezét. «Kis Murányvár» meg volt véve. De a kis Széchi Mária most is erős volt és érzelmének urává levén, e szavakkal búcsúzott:

– Andaffy! Evelina holnap írni fog. Jőjjön el a levélért.

E szavakkal elsuhant.

Andaffy másnap is levelet vitt a portás szobájából. Mik voltak a levélben, ezt, kedves olvasó, a legjobb akarat mellett sem mondhatom el, mert ezek – már való dolgok voltak.

MENNYI?

X vármegye Y. városa fölött beborult az ég. Bele is ütött a mennydörgős ménkő a legmagasabb épületbe, a törvényszék házába. Az elnök urat agyonütötte, a jegyzőt csak súrolta. Más szóval: a törvényszéki elnök bűnügyi vizsgálat alá került, a jegyzőt felfüggesztették. Az igazságügyi miniszter pedig, a ki mindig készletben szokott tartogatni jó és megbizható tisztviselőket, de bölcs takarékossággal nem pazarolja őket, csak mikor a rosszakat kikóstolgatta, – a miniszter úr, mondom, egy újdonatúj törvényszéki elnökkel és egy egészen jó karban levő aljegyzővel ajándékozta meg a megye székvárosát.