Part 10

Partos tanár úr szép nejével már jó ideje elhagyták währingi magányukat és Bécs kellő közepében laknak, vígan lubiczkolva a bécsi víg élet árjában. Carmela asszony nagyban aratja a hódításokat, de csak egy udvarlójára büszke, olyanra, a kit minden nap újra akar meghódítani s ez az ő férje. Mióta kis Erik fiuk született, a szép asszony még inkább szépül s a tanár úr néha furcsa komolysággal kérdi, hogy mi vége lesz már ennek? De a szép asszony még komolyabban felel, hogy a tanár úr nyugodt lehet, mert ő bizony megöregszik, mire csak félig is oly szép lesz, mint Portenstein herczegnő.

A herczeg levelei Palermóból oly boldog békét tükröznek vissza, hogy Oszkár mosolyogni kénytelen rajtuk. De azért nagyon jól esnek neki. A jámbor hazugság jó véget ért. Hanem Partos sohasem felejté el azt a vasúton töltött végtelen éjszakát s megfogadta magában, hogy a gondviselést ezután a sorsra bízza, vagyis a jó Istenre, a kinek megvan az ilyenhez való bölcsesége, meg – némi gyakorlata is.

KIS MURÁNYVÁR

Diáktörténet

(1866)

A leány szíve néha olyan, mint az erdőség sürűjébe rejtett sziklavár. Azt hinnéd, könnyen behatsz a berek szentélyébe, ha játszva konyítod félre az ellenszegülő bokrokat: de egyszerre ott állasz merev falak tövében s képzelni sem mered, hogy valaha megszálljad. De ha van szíved akarni, nem szabad elveszteni bátorságodat. Íme a titok! Mindegyikébe a sziklaváraknak, bármi jól legyen is megőrizve, egy titkos, kicsiny _hátsó_ ajtó vezet, ezt kell fölfedezned; ha kopogtatsz – de halkan ám! – örömest fog előtted kitárulni és bevonul a titokteljes szerelem, halkan, csendesen, észrevétlenül…

I. (Emma.)

Emma oly név, mely a b…i egyetem hallgatói közt szájról-szájra jár. Emma a marczona öreg Brummer, az egyetemi portás csodabájú tizenhét éves leánya: az érdes sziklatönk oldalán nyilt kedves virág. Apja lánya ő, ugyanabból a merev anyagból készült; bájoló szobor, rideg érczszívvel a rideg érczkebelben. Mindazon deli ifjak közt, kik százával népesítik az egyetemi épület komor folyosóit, nem volt eddig csak egy is, a ki avval dicsekedhetik, hogy egyetlen nyájas sugarát fogta volna fel a sötét, fekete szemnek; egy sem, a ki csak félénk köszöntéssel is mert volna neki alkalmatlankodni.

Midőn a kis Széchi Mária – úgy nevezé őt az egyetemi polgárság magyar része – a portáslakból a folyosóra lépett, a Muzsák vakmerő fiai egyszerre félénken léptek vissza és élő sorfalat képeztek a leány előtt.

Ilyenkor pedig ő, sem jobbra, sem balra nem vetvén egy pillantást, oly nyugodtan és csendesen haladt át a rá leselkedő szemek kereszttüzén, mintha csak kívüle senki sem lett volna jelen. Képzelhetni fájdalmát azon ifjú uraknak, kiknek mindegyike annyi hódításról tudott beszélni, a hány győzelemről Napoleon öreg katonái.

Értetődik, hogy a körülmények ilyen szerencsétlen állásánál fogva mindenki: a legmartialisabb körszakállú szintúgy, mint a legábrándosabb szőke fürtű és csupasz állú fő, bűverejében való hitéről lemondani kényszerült és hogy a kis Emma szivét bevehetetlen várnak tekintették, melyhez a hódításnak gondolata sem férhet. Nem mintha nem lettek volna egyes vakmerők, kik egy-egy félénk támadást mégis koczkáztattak. Az egyetem legifjabb polgári, kik átjutván az érettségi vizsgálat szűk kapuján, az «alma mater» emlőiből legelőször csak a nagyvárosi arszlán büszke öntudatát szítták, ezek, mondom, sohasem hittek azon jelentés hűségében, mely a kis «Széchi Máriát» illetőleg közszájon forgott és gyakran határozták el, – nem tudom, a díj nagysága, vagy a győzelem dicsősége által tüzelve – egy-egy merész rohamot intézni a kis Emma szíve ellen. Kinálkozott is némi alkalom, a portás szép leányával érintkezésbe jönni. Emma mogorva atyjával osztozkodott az egyetemi hallgatókhoz érkező levelek kiadásának hivatalában. Ilyenkor egy-egy kiváló áhítattal odalehelt: «Jó estét»-tel, egy-egy különös czélzattal ejtett: «Nincs levelem»?-mel meg lehetne kisérteni a szerencsét. – De – különös! – nem volt példa rá, hogy az ilyen vakmerő ugyanazon arczczal hagyta volna el a portás szobáját, a melylyel belépett volt. A jövet mindig kissé sápadt arcz, menet mindenkor gyanusan közeledék a karmazsin piroshoz, s a jövet «eget kérő» orr, menet mélyen lenyult az ajak fölé, rosszul palástolva azt a keserű vonást, mely ott a «lefőzést» hirdette. S e symptomákat az egyetemi ifjak már oly jól értették, mint a sok tengert látott hajós a tengeri betegséget. Hisz mindnyájan tapasztalásból ismerték a keserves állapotot s vigasztalás volt másokon látni, mit mások ismét rajtok nevettek.

Ily módon már mindenki kikapta küzdelme díját: a karmazsin arczrózsát s a keserű mosolyra szemérmesen lenyuló orrt – s egyszerre csak elismert dolog lőn, hogy Emma kisasszony vagy épen nem nő, vagy ha az, akkor boszorkány, a ki hétköznap lányfővel jár, de a szombati estéket a Gellérthegy titkos soiréein tölti, hová Brummer úrnak hires seprőjén szokott ellovagolni.

Pedig ezzel nagyon igaztalanok voltak a jó fiúk a szép Emma – és nagyon elnézők önmaguk iránt. Mindnyájan zajos hirtelenséggel kopogtattak volt a sziklavár nagy kapuján, nem vévén fáradságot arra, hogy a titkos hátsó ajtót kikémleljék. Pedig az ő szivében is volt ily hátsó ajtó, mert Emma bizony csak nő volt.

II. (Andaffy Béla joghallgató úrnak helyben.)

Az egyetemi templom tornyáról ledörmögé a rekedt óra a nyolczat. E dörmögés estenként hű visszhangra szokott lelni a portás lakában. Brummer úr szeretetreméltó szokásai közé tartozott, hogy a harang utolsó ütését jóízű morgással kisérte, mely Emmának jelül szolgált arra, hogy félre tegye kötését és elfoglalja az íróasztal mögötti helyet, mert Brummer úr a korcsmába készül. Ezt pár perczczel később egy másik hangosabb dörmögés szokta követni, mely majd hogy emberi szóhoz nem hasonlított és mely Emmára nézve azt jelenté, hogy: «Szervusz, bakot ne lőjj: a leveleket össze ne téveszd!» Végül zajosan csapta be maga után az ajtót s ez megint jel volt; mert ilyenkor rögtön megnyilt a konyhára vezető ajtó és besompolygott Zsuzsa, a vén szakácsné, gyertyavilággal, melyet szótlanul letett az asztalra. Szintoly némán húzódott aztán a szoba legsötétebb zugába s folytatta Emma kötését.

Sajátságos csend volt az, mely e szoba szűk birodalmán souverain gyanánt uralkodott. Egy fiatal és egy öreg asszonyszemély, kiket az általános felfogás a fecsegés fonalának soha ki nem fáradó párkái gyanánt tekint, együtt van és hallgat. Még a légy is elült. Kerüli a nyugtalan ezt a csendes szobát: nyilván elunná magát.

Egyszerre az öreg asszony fölegyenesedik összezsugorodott helyzetéből. Emma mindig nyugalmas szemét az ajtó felé emeli. A folyosóról szokatlan zajos léptek hallatszanak s fölrepül az ajtó, még mielőtt a heves kopogtatásra «Szabad»-dal lehetett volna válaszolni.

– Jó estét! Kérem levelemet.

Emma csodálkozva és nem minden rosszalás nélkül tekint a türelmetlenkedőre, azután nyugodtan az előtte fekvő levelekre és kérdi:

– Czíme?

– Andaffy Béla.

– Nem jött ily czímű levél.

– Lehetetlen! Óh, teljes lehetetlen.

Emma könyvet vett elő s azt az ifjú elé az asztalra téve, mondá:

– A lajstrom.

Az ifjú futó pillantást vetett a könyvön át a leányra, azután mohón nyelte a lajstromot.

– Semmi! – szólt végre felindulással – semmi! De hisz ez nem lehet! Ebben tévedésnek kell lenni. Óh, kérem, az egekre kérem, nézzen utána a levelek közt. Talán mégis… De… bocsánat, visszaélek türelmével!

Emma öntudatlan pillantást vetett a hirtelenkedőre. Nem volt egyéb, mint néma kinyilatkoztatása annak, hogy: «Uram, ön sokat késik itt és szokatlanul sokat beszél». E futó pillantásnál nem kerülheté el Emma szemét némi sajátság, mely Andaffy úr alakját feltünővé tette. Hollófürtű, nagy izmos ifjú állt a leány előtt, sürű szakálla után itélve, már huszonnyolcz éves lehetett, míg sajátságos kék szempárja gyermekdeden mosolygó sugárral látszott meghazudtolni az arcz komolyságát és érettségét. Ki csak szemeiből itél, tizenhat éves fiúnak nézi. Az összbenyomás az volt, hogy bizony nem volt csúnya.

Nagyon tévednénk, ha azt hinnők, hogy e pillanatban a kis Emma fejében is ilyesmi fordult meg. Ő csak épen megnézte volt a fiatal embert, s amúgy mellesleg emlékezetébe véste alakját. Többször jöhetett még levélért és akkor elkerülhette azt az alkalmatlan kérdezgetést neve után.

– Visszaélek türelmével! – volt az ifjú utolsó szava. Emma ily udvariassági phrasisokra nem szokott felelni. Nem annyira a felizgatott ifjú megnyugtatása végett, mint azért, hogy minden további kérdezgetésnek elejét vegye, csak annyit mondott, hogy negyedóra mulva érkezik az esti posta.

Az ifjú erre sem készült még visszavonulni.

– Ah, – mondá hévvel, – köszönöm, kisasszony! Ez reményt nyujt. Hisz nem tart soká – bevárom.

Erre sajátságos szünet állott be. Emma hallgatott, kimeritettnek látván a tárgyat; Andaffy pedig valamit várni látszott, de midőn e valami nem akart megtörténni, bizonyos elfogultsággal kalapja után nyult és kiment.

Az utczára szolgáló ablakot nehéz cseppek verdesték; künn meglehetős erővel eredt meg az eső. De eszeágában sem volt a kegyetlen lánynak, hogy Andaffy urat a szobában várassa.

Itt benn ismét a régi csend vette át uralmát. Csak az ajtó előtt hallatszottak egyarányos léptek, ez ifjúéi, ki eső és szél daczára ott várakozott.

Emma akaratlan is hallgatózott e léptekre. – Fontos hirek lehetnek, – mormogá. Az öreg Zsuzsi bámulatában elejtette kötését. Megesett az a hallatlanság, hogy Emma magával beszélt!

Újból léptek, a levélhordó volt. Jól ismerte a ház rendjét, csak fejbólintással köszöntött, aztán az asztalra tette a leveleket s a könyvecskét, melyben az átvételt nyugtázni kellett.

Szokása ellenére ma Emma elmulasztá azt, mi máskor első teendője volt. Nem számlálta meg a leveleket s a levélhordót várakoztatta.

– Itt van! – szóla egyszerre. – Ah, gyönyörű illat! – És gyönyörködve hajolt le egy csinos, halavány-rózsaszín borítékú levélkére, melyre finom, árnytalan betűkkel volt írva: «Andaffy Béla joghallgató úrnak helyben». A pecsét helyét egy kicsi, ékes jegy foglalá el, melyen grófi korona alatt «E» betű volt látható.

A boríték oly finom, átlátszó papirból volt, mintha igazán gyengéd rózsalevelekből készült volna. Szerfölötti megerőltetés nélkül lehetett volna kibetűzni a levél tartalmát.

A levélhordó még folyton várakozott. Emma kezében tartva a levelet, az ajtóra nézett; de az ifjú nem jött még; nyilván a levélhordó távozását várta.

Végre minden rendben volt. A postás átvette könyvecskéjét és távozott. Ugyanazon pillanatban lépett be Andaffy úr.

– Nos?

– Itt van.

– Hála Istennek, – szólt az ifjú a legnagyobb elragadtatás hangján és a levelet kiragadva a leány kezéből, ajkaihoz vitte.

Azután rögtön mintegy föleszmélve némi elfogultsággal tekintett a portás lányára, kilesni elhamarkodása hatását s készen valamely ártatlan körülménynyel magyarázni szerfölötti örömét. De Andaffy úr csalódott. Emma nyilván nem vett észre semmit, legszorgosabban el lévén foglalva a levelek rendezésével. Ez láthatóan megnyugtatá az ifjút. A legnagyobb higgadtsággal tette tárczájába az áhított levelet s hideg köszöntéssel távozott.

III. (Egy parfümirozott levél következményei.)

Ismert dolog, hogy az érzékek visszaemlékezése erősebb, mint az elvont észé. Egy parányi kis nóta, egy sajátságos, röpke illat, egy régen izlelt íz világosabban és sokkal több részlettel képes elénk varázsolni a rég letünt napokat, mint az elvont emlékező tehetség leggondosabb buvárkodása.

Mind ez nem annyira igaz, mint régi. Persze, hogy az. De nem is azért áll itt e bevezetés, hogy szellemdús legyen, hanem hogy természetes módon magyarázzon meg egy nagyon különös dolgot, mely nagyon különös dolog pedig abban állott, hogy Emma kisasszony még a következő estén is visszaemlékezett a tegnapi kis jelenetre. Mondom, ez különös volt; sőt mondhatnám, hogy hallatlan volt, mert könnyebben történhetett, hogy lúdtoll hagyjon nyomot a csiszolt üvegen, mint hogy egy földi anyagból készült fiatal ember, akár egy negyedóra hosszat is, magára vonja a kis Emma figyelmét. Ki merné állítani, hogy a 28 éves szakállú és 16 éves szemű fiatal ember a vasnőre valami benyomást gyakorolt? Bizonyára senki, a ki Emmát ismeré. És mégis e napon Emma folyton a rózsaszínű levélre gondolt. Miért? Mert – – oly sajátságos illata volt.

Gyarlóság, a te neved orr! Szemünk, szájunk elzárhatjuk; kellemetlen szavakat hallatlanul hagyhatunk elsuhanni fülünk mellett; de sohasem gátolhatta meg halandó, hogy orra szárnyai egy váratlanul felpárolgó szag előtt föl ne táruljanak. Emma el tudott haladni a legdelibb ifjak gazdag során a nélkül, hogy csak egynek képe is visszasugárzott volna fekete szeme camera obscurájából; a legnyájasabb szavakat hallgathatta a nélkül, hogy hallotta volna; de nem akadályozhatta azt, hogy egy parfümirozott levél édes illata orrába ne csempészsze magát s ott naphosszat ne fészkelődjék.

Két nap mult el így s már is kezdett elpárologni a lenge illat a kis szobából, midőn ismét a levélhordó nyitott a szobába. Ez alkalommal a számlálás ugyan a régi rend szerint kezdődött, de nem ment egészen végbe: itt volt ujra a kis levélke, itt újra az ismert parfum. Emma öntudatlanul kivette a rózsaszinű borítékot társai közül és csak miután ezt félre tette, végzé be a levélhordóval való teendőit.

Különös egy levélke volt biz az! Oly csinos, takaros, oly sima, illatos, oly igazán csókolni való! S hisz az az ember valóban meg is csókolta. Persze ő, t. i. Emma, nem akarta észrevétetni, hogy e csókot látta, mert ő nem avatkozott soha más dolgaiba. – Levelet megcsókolni! Bolondság! Mi kellemes is lehetett egy ilyen papirban?

Emma közelebbről nézte a levelet. Diszítésül inkább, mint zárul látszott reá illesztve a pecsétjegy. Menthetetlen bűnnek tetszett Emma előtt, ily csinos, kedves borítékot a postabélyeggel elidomtalanítni. Pedig épen oly gyönyörű szép s karcsu «K» betű volt ez, mely a bélyeg kerületétől ketté hasítva látszott ki, – a szó, mely oly arányosan és szépen, de mégis bizonyos bizonytalansággal volt írva: «K–e–d–ve–sem!» Kedvesem!! Emma gyorsan a többiekhez dobta a levelet, s ösztönszerűleg visszafordult a vén Zsuzsa felé. Bolondos gondolat volt az öreg Zsuzsára nézni. Ez csak kötögetett, szundikált és nem láthatta, hogy mit gondolt a kis Emma!

E perczben kopogtatás hangzott s hevült arczczal lépett be Andaffy.

Még mielőtt kérhette volna levelét, Emma oda nyujtá azt.

– Köszönöm, kisasszony, – szólt Andaffy melegen, – nem is tudja, mily boldoggá tesz.

Semmi válasz.

Az ifjú összeszedni látszék minden bátorságát; nyilván valami merényt készült elkövetni.

– Kisasszony, egy kérelmet koczkáztatnék, ha nagyon terhére nem esnék.

Emma kérdőleg tekintett fel hozzá.

– E levél, – folytatá az ifjú felbátorodva, – nagyon-nagyon fontos híreket hoz nekem. Engedje meg, hogy itt fussak végig rajta.

Emma hallgatva oda tette az ifjú elé a bal keze mellett álló gyertyát. Andaffy felszakítá a levelet és a gyertyához hajolva, mohón falta a betűket. A leány mindig hevesebben látta hullámozni keblét, mindig ragyogóbban csillogni szemét; ekkor váratlanul átosont Andaffy tekintete a papiron és Emmáéval találkozott. Későn fordult ez ismét az asztalra vissza. Emma azt érzé, a mit eddig soha: hogy elpirult.

– Még egyszer köszönöm! – szólt az ifjú bucsuzván, – az én boldogságomhoz csak az hiányzott, hogy ily áldott galambpostája legyen!

Emmát komolyan kezdék bosszantani a rózsaszín borítékok. Volt bennök valami nyugtalanító gonoszság; illatukban nyilván valami bűvszer rejlett, mi az embereket átvarázsolta, természetükből kiforgatta. Ki látott ilyent? Beszélt-e vele egy deák valaha annyit egy levélről? Nézett-e ő valaha annyi megérkező levél közt csak egyet is nagyobb figyelemmel?

S mi gondja van egyáltalán idegen levelekre, ha még oly édesen illatoznak is? Mi köze ahhoz, vajjon az a jogász örömmel veszi-e levelét, vagy sem? Mit törődik ő ez idegennek családi viszonyaival? Mert nyilván nővére vagy anyja volt, kitől a levelek jöttek. Ki más is szólította volna őt «kedvesem»-nek?

Hogy nővére volt-e vagy anyja, – azt egyébiránt könnyen meg lehetne tudni. Csak az első szót kellene olvasni a «kedves» után, hogy «testvérem» vagy «fiam» áll ott. Olvasni? – Emma már másodszor is elpirult s elhatározá, hogy ily bohóságokra többé nem gondol, és hogy a rózsaszinű boritékot, ha még egyszer mutatkoznék, figyelmére sem méltatja. Emma a vén Brummer lánya volt és ha valamit egyszer elhatározott, az oly szilárdan állott, mint a szikla.

Rendesen két-két napi közökben érkezett meg a kis levél; rendesen minden második estén eljött Andaffy és örömsugárzó arczczal vette a levelet. Már megszokta azonnal megnyitni leveleit és Emma jelenlétében elolvasni. De úgy látszott, hogy vigyázóbbá lett, mert gyakorta félbeszakítá az olvasást, kilesendő, nem nyugszik-e rajta a leány kérdő szeme? – Pedig nyugton lehetett; sohasem találkozott többé Emma tekintetével, mely merev közönynyel függött az íróasztalon.

Idővel sajátságos fordulat állott be a különös levelezésben. Úgy látszott, hogy a levelek mindig hosszabbakká lettek, mert gyakran egy negyed óra is eltelt, míg az ifjú átolvasta.

Egyszersmind a hatás is egészen más kezdett lenni. Emma figyelmét nem kerülhette ki, hogy Andaffy az olvasás után nem mutatta többé azon örömet, mely eleinte annyira feltűnt. Sőt egy alkalommal úgy rémlett a lánynak, mintha valamit elmorzsolna szempilláin. Már meg sem szokta köszönni a leveleket, hanem néma bucsúval távozott. Emma nem akarta feszegetni magában, hogy mind ez mit jelent, hisz elhatározta, hogy nem gondol többé a levelekre.

Ekkor egy este megtörtént a történhető legszörnyűbb: nem volt rózsaszínű boríték a levelek között. A levélhordó nagy csodálkozással látta, hogy számlálgatja Emma a leveleket egyszer, kétszer, háromszor is, a nélkül, hogy az átvételt megerősítette volna.

– Hiányzik tán egy? – kérdé aggódva.

– Igen! persze! – – azaz hogy… Jól van, egészen jól van, – tevé hozzá gyorsan és megerősíté az átvételt.

A levélhordó fejcsóválva hagyta el a szobát.

Emma nagy nyugtalansággal tekingetett az ajtóra.

– Az Istenért, mit fog mondani? – mondá oly hangosan, hogy az öreg Zsuzsi ámultában ujjába szúrta a kötőtűt. Emma is összerezzent, mert épen most hallá az ismert lépteket. Érzé, hogy szíve összeszorul. Mit fog mondani az a szomorú fiatal ember? Bárcsak ne is jönne, mert szörnyű lesz őt látni.

Andaffy belépett; Emma régóta ma tekintett rá nagyobb figyelemmel. Az ifjú nagyon megváltozott. Szakálla hosszabb, arcza halaványabb, szeme oly mélán szomoru, oly felhőborús volt, mintha belőle minden perczben a könyek zápora akarna megeredni.

– Kérem, – mondá szenvedést eláruló hangon, – a levelet.

Emma nem mert reá tekinteni. Mintha nehéz álom nyomta volna, oly lassan, fojtottan fakadt ajkáról a szó, midőn mereven az asztalra szegezve szemeit – mondá:

– Andaffy úr! – először szólitá őt nevén – ma nem jött az ön számára levél.

Andaffy összerezzent; kalapja kiesett remegő kezéből. Görcsösen megragadta Emma kezét és remegő ajakkal kérdé:

– Nem jött? Ma nem jött?

Emma annyira megijedt, hogy észre sem vette, hogy keze az övében nyugszik, vagy inkább nyugtalankodik és remeg.

– Ma – nem – jött – ismétlé gépiesen.

Andaffy arcza rémítő kifejezést öltött.

– Jól megnézte-e a levelet? – kérdé esdekelve és mintha köny függne szempilláin.

Emma nem igen látott sírni, főkép ily fiatal embert. Brummernek csak akkor voltak könyei, ha a kapadohány fölötte sürűen füstölgött orrába; a vén Zsuzsi csak olykor jött kipirult szemekkel a füstölgő konyhából. Emma maga, sziklakemény szive s mindennapi, csendesen áradó életmódja mellett sohasem érzé azt a bizonyos reszketést fekete szempilláiban. Mindennek daczára vagyis inkább mindezek okáért sajátságos érzelmek kezdték őt ostromolni az idegen könyük láttára: érzé, hogy remegő s félhomályával minden tárgyat megremegtető fátyol ereszkedik szemére, midőn nagy erőlködéssel ismétlé:

– Minden bizonynyal, ma nem jött levél.

Andaffy nem tudott érzelmeinek ura lenni.

– Tehát vége mindennek! Jó éjt! – és kirohant a viharos éjszakába.

Emma látta őt eltünni, kipirult arczczal és vadul lobogó fürtökkel. Ijedve képzelé őt bolyongani a hólepte utczákon, fedetlen fővel a vihar…

– Oh, ég! Hisz kalapja még itt van a padlón!

Egy ugrással az ajtóban termett, és kisietett a kapu elé.

– Andaffy úr! – kiáltá a legmélyebb felindulás hangján. – Andaffy úr, a kalapját! Ön itt feledte a kalapját! Megbetegszik, az istenért!

IV. (Egy nyugtalan éj.)

Az öreg Brummer nem kevéssé ámult, midőn tizenegy órakor hazatérve, még kivilágítva látta ablakát.

– Mennydörgős adta lánya! – dörmögé, a zárba téve kulcsát, – csak nem aludt el az égő gyertya mellett!

Csakugyan! Ott ült az asztalra borulva, fehér karja vánkosára hajtva fejecskéjét és szunnyadt. Brummer úr legalább azt hitte, hogy szunnyad; mert midőn belépett, a lány egészen kikelve fölriadt és szótlanul, mint alvajáró, eltünt kamarájába.

A hajadon ágya olyan, mint egy földre ereszkedett pelyhes felhő, mely angyalt visz el honába. Alig száll belé kedves gazdája, a dagadó pehely lassan fölemelkedni kezd a föld zsibongása fölé. A tárgyak hátrább s hátrább maradnak, bódító, édes semmibe folyva szét és lenn a mélységben zavarodva sürögnek a nyugalom ellenségei, a gondolatok…

Emma álma mindig édes szokott lenni. Alig kötötte fejére a hófehér fejkötőt, feje már fáradtan a lágy vánkos mélyébe, az összekulcsolt kezek pedig csendesen a takaróra sülyedtek. Egy mély lélekzet és Emma aludt, – álmak nélkül.

Ma ez máskép volt. A vánkos nem jól volt elrendezve. Az ágy kemény volt és redős. És minden ránczból apró kis manók lebegtek ki, merész tolakodók, kik az álmot elűzék, csupa rózsapapirt zörögtetve kezeik között. S midőn végre bezárá szemeit és fáradt lelke föl akart emelkedni az álom lenge honába, egy lázas kezet érze a magáén nyugodni és fülében remegő hang susogá: «Nem jött?… Ma nem jött?»

Mért nem érkezett ma levél? Nem tudta a küldő, mi nagy fájdalmat okoz ezzel Andaffynak?

Nem tudta, mi epedő vágygyal sóvárog ez a finom vonások után? Hisz már oly régóta megszokta őket!

De micsoda levelek is lehettek, melyekre oly titokteljes szabályszerűséggel vártak? Micsoda levelek lehettek, hogy ujjongó örömhangokat s kétségbeeső könyeket sajtolhattak ki egy férfi szivéből?

Kitől eredtek? Nem olyanok voltak-e, mint egy felsőbb hatalom, melyről az ifjú jó és balsorsa, öröme és fájdalma függött? Nem hasonlók voltak-e a gondviseléshez, mely majd áldva, majd sujtva vezeti az ember sorsát? Egy hatalmas tündér, istenség volt talán az, a ki írta?… És mi oka lehetett, szegényt annyira sujtani, hogy ma nem írt neki? Nem volt-e többé oly méltó kegyére, mint azelőtt? – Nem, ez ifjú nem lehetett büntetésre érdemes. Szeme még most is oly hű, oly jámbor, mint valaha; – ő jó ember. Annál gonoszabb az a gonosz tündér… Vajjon milyen lehetett? Mindenesetre szép volt és ifjú, mint ő…

Mint ki?… Emma már nem volt egészen ébren s ha nem aludt is, de álmodott, és nem volna szép, álmát kilesnünk.

Másnap este Emma szokott némaságával ült az asztal előtt. Nagyon nyugtalannak látszott és több ízben tekintett az ajtó felé. Végre megérkezett a levélhordó. Emma fölsóhajtott, mert az elmaradt rózsalevélre gondolt. De ime! Nem a rég ismert illat volt-e az, mely a levélhalomból elészivárgott! Ide vele! És egy heves mozdulattal kiragadta a rózsaszinű borítékot a még föl nem bontott csomóból.

A levélhordó elámult. – No lám! – dörmögé – most föltépte a levelet.

Emma kiejté a levelet kezéből. – Az Istenért! Mit tegyek?

– Én nem vagyok oka, én leragasztva hoztam! Miért is ehült rá úgy erre a hiábavalóságra?

– Csak… Semmi… Olyan nagyon jó illata van!

– No nyugodjék meg, hisz csak ragasztójegy van rajta s ennek nincs csorbája. Könnyű lesz ismét beragasztani. Micsoda könnyelműség becsületes levelet ily izével pecsételni be. Az a bolond divat! – És dörmögve távozott.