Part 9

Az igazságban különös ékesszólás van. Szavaim mélyen hatolhattak szivébe. Láttam, hogy szép keble a fodros ruha habja alatt halkan hullámzani kezd, hogy komoly, fenséges arczát csodálkozva, ámulva, aztán mintegy megdicsőülve fordítja felém. Kezével, melyet előbb visszavont, bensőséggel, melegen megszorította az enyimet.

– Úgy legyen! – mondá s megint elfordult. Azt hiszem, egy könnyet rejtett el előlem. És e perczben tisztában voltam, hogy ő az, a kit annyi ideig kerestem.

– Úgy fogom hívni, a hogy maga akarja, – mondám, elcsodálkozva, hogy mily halkan beszélek. – Carmelának nevezzem?

– Nevezzen – Mélának, – viszonzá még halkabban.

Megcsókoltam finom kezét és gyöngéden kérdezém, hogy mi történt vele tegnap és ma közt, hogy oly egészen másnak találom? Hogy remélem, nem esett baja?

– Semmi bajom, herczeg, – mondá s mintegy kérdőleg nézett szemembe. – Csak elgondolkoztam azokon, a miket tegnap beszéltem és – és – elszégyeltem magamat.

E szavakat kimondva, a támlásszékbe vetette magát, tenyereit arczára csapta és keserves zokogásra fakadt.

Nem tudom, meddig néztem őt némán, meghatottan, meddig álltam ott mozdulatlan és tehetetlen, meddig voltam rémült tanúja e szilaj, forró fájdalomnak, a milyent csak egy ostorozott test vonaglásai, egy meggyötört angyal sóhajai bírnak kifejezni. Mindent megértettem, s el voltam telve bánattal és csodálattal. Ez oly nő vezeklése volt, a ki elég tiszta arra, hogy bukottnak nézze magát, mert szavával vétkezett.

De hát így volt-e? Nem túlságos bűnbánat ez egy szóval ejtett bűn miatt? Nem kellett valami nagyobbnak, valami tettleges botlásnak lappangni alatta? Halkan megszólítottam s szeliden lebontottam kezeit könnyben úszó arczáiról. Mint a síró gyermeknek, megsimogattam puha haját, míg búbánata apadni kezdett.

– Igaza van, barátom, – mondá végre, – gyermek vagyok s a szerint kell velem bánnia. Üljön le és hallgasson meg. Azt akarom, hogy ne higyjen egy szót sem abból, a mit tegnap beszéltem. Elérem-e? Képes leszek-e, s ön – képes lesz-e eltörölni annak minden nyomát? Őszintén, igazán! Mondja, képes lesz-e?

– Én mindent hiszek, a mit ön mond, a hogyan és a mikor mondja. Tegnap is hittem önnek, ma is hiszek. A színlelés nem az ön kenyere.

– Igaza van, – mondá méla mosolygással, – de tegnap kivétel történt. Ön hitt nekem, jól éreztem. Nem is volt puszta színlelés. Hiszen, Istenem, én nem is tudok hazudni. De mégis hazugság volt – hazugság, mert oly dolgokról beszéltem, a melyeket nem ismertem – helyesebben: a melyeket nem ismerek. _Ezt_ elhiheti. Kérem, ezt az _egyet_ higyje el. A szerelemről úgy beszéltem önnek, a hogy a kegyeskedő az égi lényről beszél, a kit sohasem látott. Csak az éj sötétében jutott eszembe, hogy ön szavaim után hihetné, hogy a szerint _éltem_, a hogy beszélek. Ez nem igaz. Az örök szerelemre mondom, _nem igaz!_ Soha férfit nem szerettem – ez előtt. Cselekedhetném úgy, a hogy szólottam – de nem tettem. Elhiszi? El! Köszönöm! Köszönöm! – Most pedig – az ég szerelmére – hagyjon el!

Könyörgő tekintetének engednem kellett. Helyéről felszökve, összekulcsolt kezeivel az ajtó felé mutatott. Hallgatagon ott hagytam a szobát, noha minden ízem marasztalt, és a nélkül, hogy tudtam volna miként, az erdei kanyarodón találtam magamat – hazamenőben.

Hangos nevetés zavart föl merengésemből. A _másik_ állott előttem. Széles karimájú parasztos szalmakalapja elragadóan furcsa keretül szolgált a kedves arcznak. Csókolni való volt, s hogy ezt neki meg nem mondtam, az legjobban bizonyította, hogy mily hatást tett rám Carmela. Komoly hangon kértem, engedje meg, hogy egy darabig elkisérhessem. Mély bókkal felelte, hogy ez neki nagy megtiszteltetés; s hogy tudom-e már végre, melyik az _igazi?_ Tudom, mondám, s megkértem, mondjon el mindent, a mit barátnője felől még tud. Erre már komolyabban nézett; elfogadta karomat s fölszólított, hogy csak kérdezgessek, ő majd megfelel, a mennyire csak lehet.

Mindenelőtt azt kivántam tudni, hogy Spadaro Carmela honnan ismer engem?

– Nem ismertem be, – felelé a Kék sajátságos mosolylyal, – hogy az én barátném az ön Carmelája. De tegyük föl, hogy ő az, akkor igen jól el tudom képzelni, hogy önt ismerheti. A herczeg úr ott lakott az ő házukban. Hogy ön nem láthatta őt, abból korán sem következik, hogy ő önt ne látta légyen. Gyermek volt s a gyermek kiváncsi. Talán – nem mondom, hogy így volt-e, de így lehetett – talán a padlás-szobából, a hová atyja őt eldugta, ki-kitekintgetett a veszélyes emberre, talán mindenféle gondolatra jutott unalmas számüzetésében… Talán nemcsak az ön külső megjelenése – mely iránt fogadja teljes elismerésemet – hanem előkelő rangja is foglalkoztatta lányias képzelődését… Homályosan emlékszem, hogy egy vén asszony kártyából azt jövendölte neki, hogy egy Principe felesége lesz. Herczeg, szép ember, incognitó, jövendölés: kőből kellene annak a lánynak lenni, a ki ezek iránt érzéketlen maradna.

A kék szemű ezen szavaknál ismét csintalanul nézett, mintha kifigurázna; de azért megmaradt a benyomásom, hogy Carmela szerelmi vallomását hallom – másodkézből. Minden derengeni és világosodni kezdett előttem. A lány már Capriban érdeklődött irántam s Oszkár annyival inkább féltette terveimtől. Most, hogy megjavultnak talált, maga ejtette módját, hogy Carmela közelébe férjek. Oszkár most mint egy Mágusz állt előttem. Majd hogy kalapot nem emeltem, midőn a kedves kék szeműhez lehetőleg könnyed és elfogulatlan hangon azt a kérdést intéztem, hogy hát Partos Oszkár mije Carmelának? – _Mindene_, – mondá a kicsi ünnepélyesen; – de önnek mégsem áll útjában.

Ezzel ott hagyott s ismét homályban maradtam. Csak az világos előttem, hogy Oszkár tanácsa és segítsége nélkül a tömkelegben tovább nem haladhatok. Azért írtam neki – s holnap reggel kezében lehet a levél – holnapután itt lehet ő maga…

Mily új érzés; inkább izgatottság, mint öröm, több borzongás, mint vágy. De ez érthető. Nem kaland előtt állok – vőlegénynek érzem magamat – vakon belenyúlni a jövő titkába, – e szép rejtélyt feleségül venni – hogy ne lenne szédítő érzés? E papiron, mely őszinteséget követel, nem is merem boldogságnak nevezni, a mit most érzek. Mégis ezt az elfogult félelmet nem adnám a gyönyör minden viharos rázkódásaiért, melyeken keresztül mentem. Egy Magdolna, ki tisztának találná magát – csak ő érezhetne olyant, mint most én, midőn egy érzelem szűziességét fedezem föl magamban. Tudja Isten, azt hiszem, nem is úgy szeretek, mint férfiú, hanem azzal a felső óhajtással, melylyel e leány gondol az ismeretlenre; mintha – menyasszony volnék…

Szeretném látni őt, – mindjárt, ez új, szokatlan érzés világában – őt, ki enyém, s kit mégsem akarnék magamévá tenni imádság, gyónás, eskü nélkül. Borzalmas szép lehet, ezt a holdvilágos tavaszi éjt ablaka alatt tölteni és közelvalóságát érezni. Nem birok ellenállani. – Megyek!

– Április 2. 5 óra reggel.

– – – Áldalak Carméla! Imádkozom hozzád, édes, magasztos bűntársam! – – –

Meg kellene halnom. Boldogabb embert még nem temettek a földbe.

Van hát odaadás, mely szentebb minden lemondásnál. Van boldogság, mely imádkozni tanít, hogy: köszönöm, teremtőm, hogy létrehoztál!

Carmela _nőm_. Annak tekintem, bármi történjék. Háza előtt találtam őt, épen mintha összebeszéltünk volna, hogy éjjel találkozunk. Hallgatagon, megbeszélés nélkül jöttünk le a tenger szélére. Egy gazdátlan csónakba szálltunk. A teli hold világított az esküvőhöz, a derengő oczeán, a távoli hegyek voltak tanúink. Nőm, nem kedvesem. Ő az első, az egyetlen, a kit nem nézek bukottnak, mert enyém lett. Ily odaadón, ily önfeledten, ily kéretlen, egyszerűn, óhajtás és megbánás nélkül még asszony nem szeretett senkit… Enyém, bármi történjék. Oszkárt türelmetlenül várom. Szükségem nincs rája, de diadallal állhatok eléje, mert igazam lett. Sejtelmem jósszerű volt. Carmela az lett, a minek képzeltem: megváltóm.

A nap jelentkezik. Csaknem fáj a hajnal. Hát ha fordulatot hoz? Ez éjszaka bár örökké tartana.

De holnap is lesz éjszaka…

– Ápril 2-dikán, este.

Ott voltam; Carmela nem volt látható. A hölgyek Fiuméba rándultak. Különös. A cselédség nem tudja, mikor jönnek meg.

Furcsa. Nyugtalan vagyok s úgy érzem, hogy utánuk kellett volna mennem. Mégis itt ülök és mélázom. Minek is sietnék. Oszkár eljön s nélküle úgy sem teszek döntő lépést. Miért nem? Nem elég erős-e érzésem arra, hogy a maga törvénye legyen? Mit mondhat ő olyant, a mi elhatározásomat gyengíthetné vagy megszilárdíthatná?

Elhatározásomat! Hát el vagyok csakugyan határozva? Carmela nem kivánt elhatározást. De úgy érzem, hogy nem láthatom őt viszont máskép, mint e szóval: Légy nőm!

S hát kell-e, hogy viszont lássam?…

… Minő gondolatok ezek!… Utálat!…

… Az utálat nem dönt. Meg kell magamat ismernem. Ha azon gondolatnál, hogy ő mindörökre az enyém lesz, egyebet érezhetek a legmélyebb boldogságnál, akkor őt csak boldogtalanná tehetném… S ha egyáltalán lehetséges volna, hogy valaha ráunjak, akkor jobb lenne és férfiasabb, az első ölelés után megfutamodni, mint bevárni – az utolsót.

Futás. Gyáva szó. De bizony futás lenne – még pedig rögtöni. Szökés – Oszkár elől. Szemébe bírnám-e mondani, hogy mégis neki volt igaza?

De hát akarok-e én futni? Nem vágyódom-e e nő után? Nem szeretem-e őt?

Vágyódom utána, szeretem őt, nem féltem, hogy értékéből valaha veszítsen. De féltem magamat… Azt hiszem, akkor szeretném őt _örökké_, ha többé nem látnám soha.

Minő pokoli kétségekkel gyötrődöm? Sohsem ingadoztam, mikor szakítani kellett. Csak akkor volnék ingadozó, mikor kötni kell magamat? Megváltozott a jellemem?

Nem. Szívemben nincs habozás – csak a fejemben. A megrögzött szokás, mely utolsót vonaglik.

Mindegy – e napom meg van keserítve. Mért kellett elmennie? Ha most elém jönne, váratlanul, egész szépségével és szerelmével – egy pillanat alatt tisztában volnék…

– Portenstein Carmela – … illik ez így?…

XIII. (Kiderül.)

A herczeget félbeszakították. Táviratot hoztak: Oszkár jelentette, hogy reggelre itt lesz.

Erik herczeg nem tudott hova lenni ámulatában, haragjában. Megtiltja, hogy Carmelát lássa! Fegyvert hoz! Ez már sok volt a protectióból. Világos, Oszkár jogot tart e nőre. De minő jogot? Nem lehetett a férje – a herczeg meg volt győződve, hogy nem… Föl kellett e rejtélyt derítenie. Partos csak másnap érkezhetett. A herczeg el volt tökélve, hogy nem várja meg, hanem még az nap menekül Carmelával. Most már nem ismert habozást és kétséget. Most már tudta, hogy szereti és hogy nem hagyja.

Fölsietett a Torlics-lakba. A «másik» fogadta. Kivánságára, hogy Mélával szeretne szólni, azt a különös választ nyerte, hogy rosszul van és _senkit_ sem fogadhat. Hiába volt minden kérlelés. A kis kék szemű komolyabban nézett, mint máskor, s nyomatékkal kérte, hogy álljon el kivánságától. A herczeg erre csak azt kérte, hogy néhány sort írhasson s várhasson a feleletre. Hamarosan megírta, a mi mondani valója volt, a borítékba beletette Oszkár táviratát is és várakozott. Tíz percz mulva kijött a kék szemű s egy kis papirt adott neki; csak annyi állott rajta: – Nem láthatom. Holnap hírt kap tőlem. – Dúlt szemmel nézett Erik a szép asszonyra. Ez nem tudott magyarázatot. Csak annyit mondott szomorúan: – Nagyon megbánthatta Mélát. Sokat sír. – Aztán jó’szakát kivánt.

Mennie kellett. Ő sem töltött sokkal jobb éjt, mint Partos Oszkár. – –

Reggeli kilencz órakor szemben állott egymással a két férfiú.

– Partos úr, – mondá a herczeg, magát feszesen meghajtva, megkaptam az ön táviratát. – Szabad-e mindenekelőtt kérdeznem, milyen jogon meri megtiltani, hogy az illető hölgyet láthassam?

Partosnak erőfeszítésbe került a szólás. A gúnyt nagyon is arczátlannak találta. Véresre harapta nyelvét, mielőtt rekedt halksággal mondá: – Herczegségednek tréfálni méltóztatik. Spadaro Carmela az én nőm.

A herczeg szeme villámlott. – Áruló! – kiáltá. Aztán elcsodálkozva nézett Oszkárra. – De nem lehet. Nem igaz… S ha úgy volna is, akkor alapos kifogásom alá esnék e házasság.

– S mi lenne e kifogás!

– Az, hogy – nehéz ezt elmondani… Az, – hogy e házasság – – érvénytelen.

Most már Oszkáron volt a sor csodálkozni.

– Nem értem herczegségedet, – mondá. – Nem hittem volna, hogy az elégtétel elől, melylyel nekem tartozik, ily feleseléssel akarjon kibujni. Végezzünk. Kérdezze meg jelenlétemben magától e nőtől, hogy kinek a nevét viseli – illetőleg viselte.

– Je ne demande pas mieux, – felelé a herczeg. – Menjünk el hozzá azonnal.

A két úr szótlanul ment le a fogadó lépcsőjén s egymás mellett haladtak föl a Torlics-nyaraló felé. Partosnak összefacsaradott a szíve, mikor meggondolta, hogy a herczeg vezeti őt, hogy ő maga nem tudja az utat azon házhoz, hol a neje lakik… Szó nélkül haladtak egymás mellett, egyenlő nyugodt lépéssel, dobogó szívvel. Midőn a nyaralóhoz értek, élénk sürgést-forgást láttak a ház körül. Egy kocsi állott a kapu előtt; a kertész a cselédekkel málhát rakatott föl a bakra.

– Óh! Itt van! – kiáltott föl Partos, a kapufélfához kapaszkodva. Felesége e perczben jött ki a küszöbre, útra öltözve, rövidke fátyollal kalapján. Mindez, az üde reggeli levegővel elragadó széppé tette a kedves nőt. Oszkárt felismerve, nagyot sikoltott örömében. – Oszkár! Hála Istennek! – S oda sietett keblére.

Oszkárt e hang megremegeté az örömtől; mégis félretolta karjával a szép asszonyt és a bámuló herczeghez fordult:

– Herczegséged még szükségesnek látja a kérdezősködést?

– Nem értem, uram. E hölgy –

– Az én nőm.

– Akkor csak szerencsét kivánhatok. De ő nem Spadaro Carmela.

– Igenis az. Inkább az, mint Partosné. Szóljon maga, asszonyom!

Carmela nagyot kaczagott. Visszaveté fátylát, hogy még jobban nevethessen férje ura szeme közé.

– Nem tagadhatom, – mondá mély bókkal a herczeg felé, – hogy én vagyok Spadaro Carmela. De én ezen udvarias gavallér Carmelája vagyok, a ki épen most lökött el magától. Van azonban másik Carmela is, a ki, úgy látszik, a herczegséged Carmelája. Fájdalom – nincs többé jelen. Ma éjjel szökött el mellőlem, nem hagyva hátra mást, mint számomra öt szót és herczegséged számára egy levelet, melyet most akartam arra menet a fogadóba felküldeni. Égek a vágytól, megtudni, hogy miért tünt el oly hirtelen. Nekem csak ezt írta: – Isten hozzád. El kell mennem. – De tán bemehetnénk a házba? Szabad a karját kérnem, tanár úr? De ne taszigáljon ám!

Oszkár félénken és bámulattal nézett kis feleségére. Ugy találta, hogy nagyot változott az asszony; de még nagyobb változást önmagában fedezett föl. Tudta, hogy nagyot vétett neje ellen s mégis a helyett, hogy restelné, boldog volt. Gépiesen nyujtotta karját. Azt sem tudta, hogyan érkeztek a szalonba s pár percz mulva oly helyzetben látta magát, a milyenben sohasem volt életében: ott térdelt a gyönyörű teremtés előtt, szép kezeit csókolgatta és mint a megvert gyermek, sírt: – Óh, lelkem, Carmela – mennyit szenvedtem!

Carmela pedig oly végtelen boldognak érezte magát protectori állásában: hogy ő fent ül, a férje meg térdel, hogy ő bolondozott, s a férje kér bocsánatot – mindez oly új és mulatságos volt, hogy könnyei közt is nevetett. – Óh te szegény, szegény bűnös! – És kedvére csókolgatta Partos égő homlokát.

A herczeg ezalatt a verandára ment és fojtott lélekzettel olvasta az eltünt nő bucsúszavait. Sokáig olvasta, nedves pillákkal: pedig nem is lehetett oly hosszú az a levél, hogy oly soká kelljen olvasnia. Végre kihívta magához Oszkárt. – Ő nagysága, – mondá Carmela felé némi zavarral, – meg fog bocsátani, hogy…

– Jól van, jól, – felelé az asszonyka. – Nem hittem volna, hogy herczegséged csakugyan megszomorítja azokat, a kik jó szívvel vannak hozzá. Ön az oka, hogy kedves barátnénk elmenekült. Nem tudom, mivel bántotta meg. De nagy dolog lehetett. Tegye jóvá, mert szeretném herczegségedet szeretni.

Ezzel félre vonult. A herczeg odaadta Partosnak a levelet. – Remélem, – mondá izgatott hangon, – hogy most ismét jó barátok lehetünk. Több megbocsátani valóm van, mint neked, fiatal ember. Capriban megóvtál egy betöréstől – de csak azért, hogy magad lophass… Ne szabódjál, ne méltatlankodjál, nem – adok ezekre semmit s te sem vagy jobb a Deákné vásznánál. De a dolog rosszabbra is fordulhatott volna. Ha a te feleségedbe találok bolondulni – pedig ördöngös nő s egészen arra való – akkor egyikünk ma nagyon boldogtalan lenne, sőt valószinűleg mindhárman. A végzet okosabb volt. Boldog vagy – de az én boldogságom is a te kezedben van. Mondd meg tisztára, _ki az a leány, ki ezt a levelet írta?_ Hol kell őt keresnem? Tudnod kell róla, mert megérkezésed hírére szökött meg és te rád hivatkozik. Olvasd!

A levél így szólt:

«Isten hozzád, Erik, te régi vágyam, kései szerelmem, egyetlen álmom, egyetlen valóságom! Megérkezik az az ember, a kitől meg fogod tudni, hogy nem vagyok érdemes birtokodra: neki elhiheted. De _nekem_ is higyj, mikor azt mondom, hogy megérdemeltem a rövid boldogságot, melyet tőled nyertem. Évekkel ezelőtt bele akartam tolakodni életedbe – nyomorult, nőhöz nem illő módon. _Ezt_ a vétkemet bocsásd meg a _másik_ kedveért, a mely a _nő_ vétke volt. Bebizonyítottam, hogy van szivem. De e másik vétkem, melylyel az elsőt jóvá tettem, egyszersmind száműz mellőled – futnom kell, mert hiányzik bennem a gyalázat bátorsága. Futok, mert rossz vagyok arra, hogy feleséged, de nem vagyok elég rossz arra, hogy csak kedvesed legyek.

Óh mért nem maradtam jobb, vagy mért nem lettem rosszabb!

Nem tudlak kiérdemelni! A nő, kit karjaidba zártál, ha úgy élt is mint egy Diána, de úgy gondolkozott, mint egy Bacchansnő. Gazdagság, becsvágy, tétlenség és zabolátlan képzelet – szövetkezve oly olvasmánynyal, mely a valóság örve alatt eltörölné az erkölcs nemességét – mindez megmérgezé eszmevilágát, letarolta szemérmetességét – s így eszével vétkezett, a nélkül, hogy a bűnt ismerte volna. Partos megmondhatja, mennyire meg volt ő rémülve a női természet torzképe által, melyet bennem fölfedezett. De ő nem tudja, mi volt a főoka e fásultságnak; nem sejti, hogy szerencsétlen voltam, mert a magam becsülését elvesztettem oly botlás által, melyet _veled_ szemben követtem el. Ő megmondhatja, hogy az a nő, ki olyanokat beszélt és cselekedett, mint én, nem lehet a te nőd. De azt nem tudja ő, hogy oly nő, ki mindezeket még azzal tetézi, hogy a szeretett férfiút csellel magához vonja, azért még nem elég silány arra, hogy becsülés nélküli szerelemben boldogságot találjon. Megaláztam magamat, jó Erik, hogy fölemelkedjem. S íme, nem lelek magamban erőt az emelkedésre. A szemérem, melyet holtnak hittem, akkor ébred föl bennem, mikor el akarom temetni. Rémült tekintettel néz rám, mint a kísértet és fülembe súgja: Még élek! Ne temesd el az élőt! – S ez űz el mellőled!

Ne kövess! Áldjon meg a sors! Kövesd férfiasságod fényes csillagát! Légy boldog! Légy nyugodt! Ugy emlékezzél rám, hogy általad nem rosszabbá, csak jobbá lettem. Isten veled! Isten veled!

_Mela_.»

Oszkár fejcsóválva adta vissza a levelet.

– Mindig ilyennek ítéltem, – mondá, – mégsem tudok kiokosodni belőle.

A festő bámulattal vette észre az aggódó tekintetet, melylyel a herczeg szeme rajta csüggött.

– Ki az a nő? – ismétlé… – Szeretted?

Partos meg nem állta, hogy ne mosolyogjon. – Féltékeny! A herczeg! Ez új dolog. Nem. Nem szerettem, sem ő engem. Hogy a _botlás_ alatt mit ért, arról semmi képzetem… de hiszen azt mondja, hogy a herczeggel szemben követte el. A legrosszabb, a mit róla tudok, az, hogy frivol beszédekben leledzett és a szerelemről furcsa fogalmai voltak – körülbelül olyanok, mint herczegségednek. De különös is az, Erik herczeg. Először találja meg herczegséged egész tökélyben, a mit keres; egy ragyogó szép nőt, a ki szereti, de nem akarja lekötni, sőt maga szántából valósítja meg a «soha többé!» elméletét – és herczegséged ezzel sincs megelégedve. Azt hinném, hagyná menni ez üstököst a maga pályáján. Vagy komolyan menekülni kiván, akkor hasztalan üldözné! vagy csak színleli a futást, akkor visszajön magától.

A herczeg az asztalra csapott az öklével, hogy indulatán könnyítsen.

– Ember! Hát nem értesz? Szeretem őt! Meg kell őt találnom. Meg fogom találni. De az a botlás! Miféle botlásról beszél?

Oszkár gondolkozott. – Talán házasságát érti, – mondá kételkedve.

– Házasságát! – kiáltá a herczeg. – Hát csakugyan férjes nő!

– Nem tudom, miért nem bír herczegséged e gondolathoz hozzá szokni. Férjnél volt. Önt szeretve, egy majdnem gyámoltalan aggastyánnak, Montelione herczegnek, karjai közé vetette magát, csakhogy herczegnő legyen; mert annyit tudok, hogy nem aristokrata vérből való; valami dúsgazdag német gyárosnak a leánya.

A herczeg újra bele nézett a levélbe. Apró lidérczek czikáztak emlékezetében. Minél jobban nézte az írást, annál ismerősbnek tetszett előtte. Végül az aláíráson akadt meg a szeme. Mela! Most is folytatja az alakoskodást? Igazán Carmelának hívták-e őt is? – Partos e kérdésre azt felelte, hogy Mela csak megrövidítése a _Melitta_ névnek, s hogy látott névjegyet, melyen Montelione herczegnő egyszerűen Montelione Melának nevezte magát.

A Melitta névre a herczeg homlokára csapott. Ő az! Wuertz Melitta! mondá mosolyogva. A _másik!_…

A verandára sietett, mintha ki kellene integetnie a tengerre, hogy visszahívja a szökevényt. Merengve dűlt a hintaszékbe, a melyen Melitta ülni szokott. Lelkében, mint viharos éjjel, nagy hullámokat vetett a visszaemlékezés. Ott látta magát berlini szobájában, élete legborúsabb óráján: előtte a becstelenség, mögötte a meghunyászkodás, kezében a töltött pisztoly, melytől egy perczig a lét ostoba rébuszának együgyű megoldását várta. Aztán látta a visszatérő ügynököt, a hogy párolgott az izgatottságtól – és látta a hideg, számító bankárleány alakját, a ki apja halottas ágya mellől pénzutalványt küld neki, egy jól fogalmazott, okosan gondolt levélke kiséretében. S most – az volt az a hőkeblű lény, ő, a forró, odaadó, önmegtagadó, jóságos, szégyenkező szökevény!

Szíve egyszerre tágult és elszorult valami fájó melegségtől. Részvét fogta el, fájdalmas könyörület e nagy, e nyugtalan és mégis oly állhatatos szerelem iránt. És büszke is volt rá, hogy így meg volt szeretve… S most égett a vágytól, megjutalmazni és viszonozni e szerelmet, boldogítani és megnyugasztani azt az izzó, gyötrődő asszonyszívet s mint édes vánkoson rajta pihentetni meg jövendő életét… Honvágyat érzett utána és végre megnyílott előtte a legédesb szerelem titka: az a szerelem, mely isteni is meg emberi, az a szerelem, melylyel _boldogítunk_…

Boldogan, majdnem derülten tért vissza Partoshoz, hogy többet tudjon meg Melittáról és eddigi életéről. Partos nem igen tudott újat mondani, kivéve azt, hogy a Montelione-parkban is közel voltak egymáshoz. Erik ebben új bizonyságát látta azon végzetszerű hűségnek, melylyel ez asszony lelke folyton körülte lebegett.

Carmela, kit Oszkár segítségül hívott, már többet tudott mondani. Ő ismerte a Melitta történetét és kárörvendve leplezte le a cselt is, melyet a két asszony idejövet kiforralt, de melyet ő, Carmela, a maga feje szerint módosított a kivitelben. A herczegnő ugyanis nem akart eleinte egyebet, mint alkalmat arra, hogy Portensteint lássa és vele megismerkedjék; Melitta maga a társalgóné álarcza alá akart rejtőzni. Hogy ő is Carmela legyen, nem jutott eszébe. – Ez az én eszmém volt, – mondá büszkén Carmela és nagy fölénynyel mosolygott az ura felé. – De tegnap óta, – folytatá, – Melittának nyilván komoly oka volt megbánni a tréfát. Fiuméba bizonyosan már szökés szándékával ment, mert ott meglátogatott egy Florio-féle gőzöst, mely Genuába készült s melynek ma reggel kellett indulnia. Aztán haza jöttünk, s leszállás közben valami parancsot adott a kocsisnak. Éjszaka illant el és most kétségkívül úton van Corfú felé s onnét haza megy Palermóba…

– – Másnap Portenstein herczeg is elindult Sicilia felé…

*