Part 6

– Ide nézz, – mondta nyugodtan s átlátszó, halványsárga ujjai, mint apró lángocskák, erősen fogták a rugdalózó állatka derekát. – Látod ezt a zavaros, bonyolult kis gépezetet? Eredetileg, ahogy te magyarázod, s ahogy legendáink is bizonyítják, egyetlen szerv volt, egyetlen célra szolgáló része a nagy egésznek, amit ti, odafönt, embernek, mi, idelent, _oihá_-nak, azaz Nőnek nevezünk. Alakja elnagyolt körvonalakban, ma is emlékeztet származására, ha hinni lehet a leírásnak, ahogy te a földi „férfi“-t jellemezted megjelenésének lényegében. Ez a szerv, ez a része az egésznek, levált rólunk és külön fejlődésnek indult. És felszerelte magát mindennel, ami csak az Egészet illeti meg és nem az Alkatrészt: szemekkel és fülekkel és szájjal – nézd, uszonyai is vannak, szárnyai is vannak, – mindent egyesíteni akart magában, azt hitte, tökéletessé lesz, ha minden tökéletesnek formáját magára ölti. Csakhogy az élet bölcsességét nem lépheti át az sem, aki bölcsebb akar lenni az életnél – s aki a természetnél jobban akar sietni, az sem siethet más úton, mint a természet, – megelőzheti csak, de a maga területén.

– Nem érted ezt a világos beszédet? A füledből, amit az élettől kaptál, csinálhatsz tökéletesebb fület: hiszen telefonjaitok vannak és ezer mérföldre tudjátok kinyújtani hallóérzéketek – és csinálhatsz a szemedből tökéletesebb szemet – hiszen közelről látjátok a holdat távcsöveitekkel és bálnának a vízben úszkáló ázalagot, ha szemeteket üveggel szerelitek fel. És lábadat, mely arra való, hogy elmozdítsa testedet állóhelyéről, felszerelheted vasúttal és repülőgéppel, hogy ezerszer tökéletesebben feleljen meg a célnak, amire a természet rendelte. Ime, a tökéletesedés természetes útja a boldogság felé, – akarat, értelem és belátás a természet szolgálatában, szentháromság, amivel a természet felülmulja önmagát, mikor megnyilatkozik legtökéletesebb formájában, az emberben. Annyi kell csak hozzá, hogy tisztában legyünk vele: mire valók az alkatrészek, mielőtt hozzáfogunk a tökéletesítéshez? Mert aki a fülével akar látni és a szemével hallani, az letért erről az útról és eredményt nem fog elérni. Ez a féreg, ez a részecskéje a csodálatos _oihá_-nak, fellázadt az Egész ellen s azt hitte, felveheti vele a versenyt, feleslegessé tudja tenni, pótolni, utolérni.

– Képzeld el, hogy a fül fellázadna az ember ellen, leválna róla, önállósítaná magát s új életet kezdene. Akárhogy erőlködik, _igazán_ nem tud egyebet, mint hallani, – látni _igazán_ nem fog soha, áltatja csak magát, nevetséges torz lesz belőle, társtalan, boldogtalan állat – nem szerzi meg azt, amire vágyott s elveszti azt, amije volt: reménytelen erőlködésében, hogy láthasson, megsiketül. És így járna minden más szerv, mely egyebet is akar, mint amire alkottatott: ha hallani akar a szem és látni a fül.

– De hát az értelem… – szóltam én közbe.

– Valóban, az értelem, – folytatta _Opula_ és mosolygott. – Mit gondolsz róla, mire való? Meg tudnád-e mondani pontosan? Én azt mondom neked, nem arra, amire ti odaát használjátok. Az a bonyolult, rendkivül finom szerv, mely ott reng, titkosan, még a mi gyöngéd testünkben is láthatatlanul, a koponya kecses csontedényében, ezer selyemszálat bocsát ki magából a test minden részébe, örömet s fájdalmat gyűjtvén egybe és osztván szét. S igyekszik örömmé és jóérzéssé és boldogsággá feldolgozni mindent, amit összegyüjtött – még a fájdalmat is, ha munkájában nem zavarod s nem kényszeríted rá, hogy egyébbel foglalkozzék, mint amire való.

– De hát az öntudat… az Én érzése… az a feszült ösztön, hogy megismerjem az igazságot… a lélek…

_Opula_ mosolygott.

– Aki az Én számára keres valamit, az nem az igazságot keresi, csak a maga igazát. Hagyd az Én-t – mi egy szervről beszéltünk, amit ti _agy_-nak neveztek – és ez nem az Én, annak csak egy része, – ha a legbonyolultabb és legtökéletesebb része is. Avagy, hogy hívjátok ti odaát – én-nek mondod-e a lelkedet? Nem: az „_én lelkem_“, úgy hívod, úgy-e, elismervén, hogy nem te vagy az, csak egy részed, mint ahogy mondod „az én kezem“, vagy az „én lábam“. Hagyd az „én“-t – ezzel a bonyolult szervvel, amit léleknek nevezel, nem fogod megtudni soha, ki az… De miért nyugtalankodol? Ha lelkiismeretfurdalás nélkül használod kezed, és lábad arra, amire valók: használd a lelked is éppen úgy – ennek az egyetlen lénynek, akit mi egy boldog felkiáltásban _oihá_-nak, ti pedig kissé szárazon Embernek neveztek, minden öröm, szépség és mámor és istenhez való emelkedés forrásának boldog figyelésére, minden lehetőség formájára – mert őbenne van meg minden lehetőség, úgy, ahogy előtted áll, kézzel, lábbal és lélekkel. Ez a lélek dolga és feladata – erre alkottatott. Végezze hát dolgát, amig bírja s aztán pihenjen el – s majd jön új lélek, hogy új örömre serkentse halhatatlan testünket, – mert a lélek halandó, csak a test halhatatlan.

– Ember… lélek… test… öröm és bánat… _oiha_… – dadogtam –… de ha ebben merül ki minden… kire bízzam hát… melyik szervre… ki foglalkozzék az Emberiséggel… a nagyszerű fajtával… embertársaimmal… nőkkel és férfiakkal… az Emberiséggel, melynek hivatása van e Földön… Te csak az Emberről beszélsz… a testről… kézről, lábról… szemről és fülről… az öt érzékről, mely a testet, az embert szolgálja… a hatodiknak nevezed a lelket… de hát kinek lesz gondja az Emberiségre, ha a lelket lefoglalod az Ember számára?

_Opula_ mosolygott.

– Hát elfelejtetted a hetediket?

Ránéztem.

– A szerelem… – dadogtam megsemmisülve.

_Opula_ mosolygott és magasra emelte a kezében fickándozó _bullok_-ot.

TIZEDIK FEJEZET

Szerző pillanatnyi elmezavarban szerelmi vallomást tesz Opulá-nak // Kiderül származása // Kényszermunkára itéltetik

Körülöttünk villództak a vizek – messze vörösen világított a higanytó. Fejem fölött halak csapkodtak, alvilági szörnyetegek: egy ijesztő fej bukkant fel, zöld szemekkel, csápokkal és nyúlványokkal. Kissé távolabb formátlan, fekete tömeg sötétlett: elsülyedt hajó roncsa – kéményéből zölden tekergett ki éppen egy óriáskigyó, mint a füst. A roncs nyüzsgött és mozgott: fedélzetét, árbócait, egész belsejét _bullok_-ok lepték el, dolgoztak rajta, szétszedték és összerakták, mohón kutattak rajta, vizsgálódtak és tanultak. Most már tudtam, hogy ők voltak azok, akik, mikor ájultan s talán már félholtan is leértem a tenger fenekére, közrefogtak és megmentették az életemet: mű-kopoltyút szereltek fel rám, aminek segítségével egylaki emlősállatok is élhetnek a víz alatt, – ezt a műszert, a víz alatti mesterséges tüdőt, ők már régen felfedezték, mint mi, odafönt, a repülőgépet és a gőzhajót. És otthagytak, mielőtt magamhoz térhettem volna, új feladat után sietve.

Ők mentettek meg, ők vállalták velem a szolidaritást, ezek a kis szörnyetegek – ezek a dolgozók és keresők és feltalálók és felfedezők és katonák és szenvedők, akiknek igyekezetét egyetlen, homályos vágy sarkalja, tüzeli: eljutni hozzánk, ki a szárazföldre, hogy egyesüljenek velünk a közös, nagy munka lázában.

Két fülem mellett a mesterséges kopoltyúk zúgni kezdtek és zengett a fejem, elviselhetetlen nyomást éreztem, egyszerre eszembe jutott a rettenetes vízoszlop, mely fejemre nehezedik, csöndesen és végtelenül – azt hittem, rögtön megfulladok. Kitártam karjaimat és jajongó, vonító panasz tört ki a mellemből. Ekkor éreztem, hogy valaki ajkamra teszi a kezét.

Megfordultam és _Opulá_-t pillantottam meg, aki csodálkozva és részvéttel nézett rám. Abban a pillanatban elhallgattam. Egyenesen állott előttem, hatalmas és mégis gyöngéd testén keresztül, mint a ködfátyolképen át, ki lehetett venni a mögötte rengő vízinövények derengését. Oly megfoghatatlanul szép volt, hogy pillanatra azt éreztem, mintha megszünnék lenni, öntudatom, énem, mindaz, amit külön tulajdon életemnek ismertem, feloszolna és eltünne, hogy helyet adjon ennek az egyetlen valóságnak. Az arca fölém hajolt és világosan éreztem ekkor, hogy inkább akarom erről az arcról tudni, hogy van és világít fölöttem, mint tudni, hogy élek, – hogy ennek inkább kell lenni, mint nekem. Eltakarta fölöttem a zöld vizeket: boldog megnyugvás fogott el és bizalom, mintha a napba néznék, a Napba, én, az ő szülöttének és gyümölcsének és magzatának, a sötét, szomorú Földnek gyermeke: – a Napba, amit oly rég nem láttam már s amit, jaj, látni akartam megint.

S közben, míg ezt éreztem, észre se vettem, hogy beszélek, dadogok valamit, hánykolódva és szenvedéllyel, aminek semmi köze sem volt boldog és nyugodt, megbékélt érzésemhez. Amit mondtam, töredezetten, össze-vissza, értelmetlenül, ennyi, vagy ilyenféle lehetett:

– Te nem hasonlítsz senkihez, akit eddig láttam, _Opula_, mélység királynője. Nem hasonlítsz senkihez, de az vagy, akiről mindig tudtam, hogy van – odafönt, a Földön, egy mosolyban, egy tekintetben – a virágos mezőn, a tavasz illatában, enyhe, csillagos ég alatt, viharban és napsütésben. Én mindig tudtam, hogy az isten jelen van valahol, bujkál, talán a hátam mögött van, vagy most villant el mellettem, gyorsabban, mint a fény. Azt is tudtam, hogy rejtőzködik, fűben és fában – és hogy megtalálom, ha nagyon odafigyelek. Én figyeltem, ahogy csak tudtam, feszülten, kitárt szemekkel – és néha már azt hittem, megtaláltam: megtaláltam a figyelemben, megtaláltam _magamban_ és hogy én vagyok az. De most már nem tudom, mit higyjek. Hogy én vagyok-e az, vagy te, – lehet, hogy te vagy az. Engedd, hogy megcsókoljam libegő aranyhajad, a napsugarat. Vagy nem is a hajad, hanem a szemed, – vagy a térdedet talán. De nem – hiszen ahhoz le kellene hajolni, – és én már tudom, hogy lehajolni nem szabad. Mondd hát, mit tegyek, – mondd, ki vagyok? Nem, nem akarok lealjasodni hozzád – hiszen tudom, hogy közönyös vagy és nem törődsz a csillagos éggel. Nem törődsz – de talán csak azért, mert te magad vagy az – mert neked nem kell emelkedni odáig, mint nekem. Mondd hát, mit tegyek? Ki vagy, isten, vagy állat? mert hozzám nem hasonlítasz, csak annyit tudok. Én sokat szenvedtem, harcoltam és verekedtem magammal és a hozzám hasonlókkal. Lehajolni nem szabad. Kihajolni nem szabad: ezt írják nálunk a kocsik ablakára. Ugy-e, értesz. Szeretnélek megcsókolni, – nem, inkább nem, mennem kell, dolgom van, én nem maradhatok itt. Nekem dolgom van odafönt, itt nagyon sötét van és nagyon langyos a közeg, – odafönt várnak engem. Szeretlek. Nekem semmi közöm ezekhez a rút állatokhoz – érted? Nem igaz, hogy én _ezt_ akartam, nem igaz, hogy egy vagyok velük – ó, én jól tudom, amit te hirdetsz, anélkül, hogy szólnál: hogy szépség, jóság és igazság egy és ugyanaz, – hogy nem lehet jó és nem lehet igaz, ami rút, – de hát ki mondja meg, mi rút, mi szép, ha nem tulajdon lelkem? S a tükör, amiben szép arcod tükrözik, lehet-e rút, lehet-e darabos és karcolt, ha szépnek mutat? Nem, ami szépet ad vissza, maga is szép – ugy-e, hasonló vagyok hozzád? Nem vagyok hozzád hasonló, hiszen én többet akarok, mint te, – téged akarlak. Engedj, dolgom van, – mondd, mit tegyek? Odafönt valami fény hunyorog, – nekem azt el kell érni, jössz-e velem? Kiviszlek innen, a mélységből és a homályból, hogy azt érezd, amit én, mert méltó vagy rá: feltöröm koporsód fedelét. Kell, hogy visszaadjam neked ezt a mámort és gyönyörűséget, amit keltettél bennem, – vagy neked nincs rá szükséged? Elég, elég, – te nyugodt vagy és vársz, de én nem várhatok, nem várhatok tovább, – ó, milyen rossz vagy és én milyen jó, – ó, milyen szennyes vagy és én milyen tiszta, – én is rossz akarok lenni – én is be akarok szennyeződni – nem várhatok!…

Ilyeneket dadogtam, jól emlékszem: ilyen ostoba, szennyes zavar bugyborékolt ki belőlem. Megtörültem a szájam és megnéztem a kezem utána: sár és genny és tajték volt a kezemen. Nem mertem _Opulá_-ra nézni, mert meg voltam győződve, hogy nevet. Rettenetesen fel voltam indulva, vártam, hogy magamhoz térjek az őrületnek ebből a rohamából. De ekkor csodálkozó kiáltást hallottam – ijedten pillantottam rá.

_Opula_ nagyra meresztett szemmel, egészen elálmélkodva, szinte ijedten figyelt: kinyújtotta egyik ujját felém. Zavartan néztem végig magamon, és felfedeztem meglepetésének okát.

Mit mondjak az olvasónak? Hogy értessem meg magam, hogy illetlennek ne gondoljanak, mikor valójában nem vagyok az. Nos, – a látvány, ami tudtomon kívül _Opula_ elé tárult, s aminek kialakulását magam sem vettem észre a felindulásnak abban a rohamában, amivel földöntúli szerelmet vallottam neki – ez a látvány alkalmas volt felvilágosítani őt, hogy nem vagyok _oiha_, még abban az elkorcsosult formában sem, ahogy képzeletében, az én előadásom alapján, a földi nő képe élt. Meglepetése, bár igen nagy volt, arányban állott azzal a jelenséggel, ami ezt a meglepetést okozta. Tikkadtan bámultam magam is, de nem volt módomban eltüntetni az áruló jelképet, amit szépsége és az én rajongásom idézett fel harsogó nyiltsággal a homályból, ahol eddig rejtezett.

– _Bullok_… – mondta aztán _Opula_, le nem véve tekintetét rólam… – _Bullok_… – ismételte és lassan hátrálni kezdett.

Utána akartam vetni magam, de a _Bullok_, mintha kettőnk közé állt volna, hogy most már nyiltan, fenyegetően, parancsolóan szétválasszon bennünket, megállásra kényszerített.

Le voltam leplezve, nem tagadhattam tovább, hogy lényegileg ahhoz a megvetett fajtához tartozom, mely legfeljebb táplálkozásra és házépítésre jó – éreztem, hogy _Opula_ szemében végleg elvesztem és hogy soha bizalmára nem méltathat többé.

Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy itthagyjam Capilláriát s ha még lehet, meneküljek. De a fent körülirt tárgy nem engedett. Hogy értessem meg magamat illőképpen az olvasóval? Erről a tárgyról Capilláriában való tartózkodásom alatt egészen megfeledkeztem volt – nem szabad elfelejtenie, hogy vízben tartózkodtam másfél évig, ami fölöslegessé tette bizonyos műveletek sajátos és körülményes elintézését, úgy, ahogy azokat a szárazföldön megszoktuk. Most tehát, amikor váratlanul megjelent a szinen, s még hozzá ily öntudatos és jelentős alakban, az a különös érzésem volt, mintha tőlem független, önálló élőlényről lenne szó, mely váratlanul, deus ex machina módjára, szólt bele az események menetébe. Érzéki csalódás volt, pillanatnyi őrület látomása, vagy felismerése a valóságnak, nem tudom – de úgy rémlett, hogy egy hatalmas _Bullok_ ragadott meg a derekamnál fogva, amiről, vagy akiről azt hittem, hogy hatalmamban tartom, s most erősebbnek bizonyulva nálam, nyiltan és bevallottan mutatta ki, hogy arra kell mennem, amerre ő vezet. Kínlódva erőlködtem, hogy leüljek, vagy másfelé forduljak. Hiába. A víz örvénylett körülöttünk, lihegve rohantam, úsztam és lebegtem, mint akit lova elragadott. Végigcikáztunk a tornyok között – _bullok_-ok tömege kisért száguldó utunkban, előreszegzett fejjel, mereven, mint megannyi kilőtt, szárnyas nyíl, a kék vizen keresztül.

Tudtam, hogy épp ellenkező irányban kellene menekülnöm, éreztem, hogy vesztembe rohanunk. Egy kanyarodónál feltűnt az a hatalmas épület, szárnyas homlokzatával, aminek kapujában először pillantottam meg _oiha_ bennszülöttet, Capilláriába érkezésem napján. Most üres volt az ajtó. Az üres ajtón át rohantam be, feldöntve mindent magam körül. Néhány _oiha_ rebbent el mellettem, riadtan – nem volt megállás, a _bullok_ ragadott magával. Ajtók csapódtak be körülöttem, nekiverődtem a falnak, mint egy kormányavesztett légcsavar – mindenüvé, ahol egy _oiha_ eltünt s ahol a következő pillanatban üres deszkák meredeztek felém. Egy-egy pillanatra megjelent _Opula_ ijedt, riadt arca, ajkán valami torz mosollyal – a _Bullok_ ilyenkor feldühödve utánakapott: nekivágott a tetőnek, ahonnan lankadtan zuhantam vissza. Vergődött, megint felemelkedett, forogni kezdett velem, pörgött egyre sebesebben, fejemre állított, mint a csigát, zúgott és zakatolt… és nem tudom, hogy még mi történt, mit mívelt, meddig tartott ez a dühöngés, mert a világ elfeketült körülöttem és elvesztettem eszméletemet.

Mikor magamhoz tértem, első érzésem az volt, mintha most érkeztem volna Capilláriába: újra élném az első nap furcsa kalandját. A földön feküdtem, összekötözve: annak a finom, aranyselyemnek pókhálója kötött gúzsba, ami az _oihá_-k fejéről indul s úgy lengedezik szerte a vízben, mint valami palást.

Megpróbáltam fölemelni a fejem, de alig sikerült. Néhány pillanat mulva, hogy életjelt adtam magamról, fölemeltek, anélkül, hogy kezeimet, vagy lábaimat feloldották volna és leültettek egy alacsony székre. Mellettem, másik széken, _Opula_ ült, fején fátyollal – előttünk kis asztal volt, az asztal mögött tekintélyes _oiha_ foglalt helyet.

A capilláriabeli Legfelsőbb Törvényszék volt ez, úgy, ahogy magam előtt láttam, – _Opula_ képviselte a vádat, azért ültették mellém. Nem tudom miért, az egész most következő jelenet, elitéltetésem, egész komor ünnepélyességével, emlékeztetett engem valamire, amit már egyszer átéltem – erőlködve törtem a fejem, mi lehetett az, de csak akkor jutott eszembe, mikor elitéltetvén, már kifelé vittek éppen – s fásult közönyömben is bosszantott, hogy ugyan miféle képzettársítás lehetett, mely ezt a nagyon is komoly aktust összehozta agyamban _esküvőm_ emlékével – az egész ugyanis esküvőmre emlékeztetett, nem tudom miért.

Vád és itélet igen gyorsan követték egymást. _Opula_ azt állította, hogy félrevezettem őt, valami ördöngős művészettel elhitettem vele, hogy abban az országban, ahonnan származom, az _oihá_-kat képviselem. Miután azonban kiderült, hogy lényegben _bullok_ vagyok, amint a _bullok_-ok iránt táplált különös rokonszenvemből már régebben gyaníthatta volna, nem tartja helyesnek, hogy közöttük éljek és megfertőzzem a levegőt. Arra kérte a Törvényt, hozzon igazságos itéletet.

Az itélet néhány perc alatt megvolt. Az ország különös, de határozottan humánus szokásainak megfelelően _alternativ_ itélet volt, kétféle büntetés, melyek közül választhattam, hogy melyiket óhajtom elszenvedni. Egyik halálos volt, másik nem sokkal kevesebb. Arról volt szó, mit akarok inkább: hogy, mint _bullok_-ot, _Opula_ születésnapjára leöljenek, föltálaljanak és megegyenek – vagy pedig életfogytiglani sáncmunkát vállalok-e, mint erős és használható _bullok_, többi társaim között, ama tornyok építésénél, melyek az _oihá_-knak lakóházul szolgálnak: mely utóbbi büntetést természetesen megláncolva tölteném el, mint az rabokhoz illik. Érdekes, de úgy látszott, hogy az _oihá_-k felfogása szerint a halálos itélet volt az enyhébb: ennek felolvasása közben _Opula_ felém fordult s mintha kegyelmesen és biztatóan mosolygott volna – mosolya oly finom és gyengéd volt, hogy pillanatra kisértésbe estem, arra a gondolatra, hogyha holtan is, ez a szép száj fog belém harapni. De aztán a józan megfontolás fölülkerekedett bennem s tisztelettel és alázattal bejelentettem a Törvényszéknek, hogy inkább az életfogytiglani kényszermunkát vállalom.

Sötét szobába kisértek át, kezeimet feloldották, lábamra hosszú zsineget kötöttek. Ekkor láttam utoljára _oihá_-kat. Magamrahagytak és rámzárták az ajtót. Egész éjszaka egyedül voltam, tengeri pókok és rákok között a sötétben. Átkoztam sorsomat és a végzetes elhatározást, hogy annyi balsikerű vállalkozás után ismét útrakeltem: megesküdtem, hogyha valaha megszabadulnék innen, soha nem hagynám el többé szeretett hazámat – aztán, holtfáradtan és kétségbeesetten, elaludtam. Úgy látszik, ebben a mély álomban történhetetett, hogy nagy faládába csuktak és átszállítottak a sáncok közé, mert reggel már ott ébredtem fel. Egy kiálló párkányon feküdtem, körülöttem _bullok_-ok dolgoztak serényen. Kiváncsian és részvéttel néztek rám és serkentettek, hogy én is dolgozzam.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Szerző megkezdi kényszermunkáját a bullokok között // Halvargónak, annak a toronynak, melynek szerző polgárává lett, leírása // Szerző megismerkedik Xa-rá-val, Halvargó államtitkárával // Nehány felvilágosítás az Oiha-legenda eredetéről

Capilláriában töltött életem második fejezetét, mely korántsem volt oly boldog és derüs, bár eseményekben sokkal gazdagabb volt, s melyet a munkás _bullok_-ok között töltöttem, elitéltetésemtől Capilláriából való szabadulásomig, csak egészen röviden mondom el, szigorúan ragaszkodva azokhoz a tényekhez, melyeknek felsorolását méltán elvárhatja az olvasó magamfajta útleírótól, akinek írói és költői erények hijján egyetlen érdeme az, hogy hűen és lelkiismeretesen elmondja, amit látott.

Éppen ezért mellőzöm az első három hónap történetét – egy másik, nagyobb munka tárgya lehetne annak a tüzetes leírása, hogy miként szoktam meg a furcsa kis szörnyetegek társaságát, hogy szerettem meg őket, hogy fedeztem fel lelküket s annak sok jó tulajdonságát, hogy tanultam meg nyelvüket, szokásaikat; hogy lettem, eleinte kényszerítve, lázadozva, később a magam jószántából lelkesen és becsvággyal, társadalmuknak hasznos tagjává; hogy győztem le bizalmatlanságukat és kedveltettem meg magamat velük, mert eleinte bizalmatlanok voltak hozzám: a beavatottak tudták rólam, hogy az _oihá_-k közül kerültem hozzájuk és legnagyobb meglepetésemre ez a hír korántsem azt a tiszteletet és irigységet váltotta ki belőlük, amire számítottam – inkább gúnyosan beszéltek velem és rólam ezzel a kalandommal kapcsolatban. Az olvasó méltán kivánhatja tőlem, hogy ne untassam őt érzelmi életem elpanaszolásával, – hát csak annyit jegyzek fel, hogy magam voltam hibás benne, ha nem tudtak komolyan venni, az első időkben: _Opulá_-tól való elszakadásom oly fájdalmasan hatott rám s oly levertté és szerencsétlenné tett, hogy búskomorságomban valóban élvezhetetlen voltam abban az időben.

Ez az én személyes lelki ügyem, _Opula_ iránt táplált reménytelen szerelmem, elfogulttá és önzővé tett s méltán keltett ellenszenvet irántam a _bullok_-ok között, akiket abban az időben, mikor önhibámon kivül odakerültem hozzájuk, éppen nagyfontosságú társadalmi és politikai kérdések foglalkoztattak, csupa olyan eszme, ami az egyéntől önfeláldozást és önzetlenséget követel a köz érdekében. Ezekről beszélek hát inkább, remélve, hogy hasznossá tehetem magam, ha néhány szerény adatot szolgáltatok ama kitünő és komoly férfiak rendelkezésére, kik ma Európa sorsát igazgatják s vezetik a jólét és tökéletesbülés felé, s szívesen lemondok arról a biztosabb és olcsóbb, de komoly férfihoz méltatlan sikerről, amit unatkozó nőcskék és álmodozó kis diákok soraiban érhetnék el, ha e lapokat szerelmi nyavalygásaim áradozásával tölteném meg.

Az a torony, ahová száműztek, nem a legnagyobbak, de kétségkivül a legrégibb és legfejlettebbek egyike volt Capilláriában. Alapjait sok évvel ezelőtt rakták le a jelenleg építő _bullok_-ok ősei, (a _bullok_-ok élettartama sokkal rövidebb, mint az _oihá_-ké) kiket a toronyban ma uralkodó fejedelem, _Kar-kar-ka_ ősapja, _Kol-ko_, vezetett erre a vidékre. A szomszédos tornyokkal békés egyetértésben éltek hosszú ideig, míg a múlt században egy _goncsargó_ (így hívják ők azt a katasztrófát, mikor az _oihá_-k kifüstölik őket és elfoglalják tornyaikat: olyanféle természeti tüneményt értenek alatta, mint nálunk a földrengés) alkalmat nem adott bizonyos összetűzésekre, amiknek következményeit a következő, utolsó fejezetben, igyekszem majd röviden elmondani. Ennek a _goncsargó_-nak ugyanis a _bullok_ történelemtudósok többféle magyarázatát adják: vannak, akik szigorúan tudományos alapon elemzik, mások rejtelmes erőket emlegetnek. Mind a két felfogásnak megvolt a maga pártja a különböző tornyokban és a felülkerekedett pártok irgalmatlanul kipusztították a legyőzötteket. De ezek a barbár idők ma már elmultak és a körletben épülő tornyok népe kulturában és civilizációban hallatlan arányú fejlődésnek indult. Fellendültek a tudományok és művészetek – előbbiek a _bullok_-ok testi és lelki tulajdonságainak a toronyépítésre alkalmasság szempontjából való tökéletesítése: utóbbiak a _bullok_-fajta szellemi nevelése irányában. Kiváló kutatók foglalkoztak a _bullok_ egyéni és faji strukturájával: természettudósaik kikutatták a törvényeket, melyeknek alkalmazása nagyszerű felfedezésekre vezetett a gyakorlati életben.