Part 7

Az első időkben magam mint egyszerű munkás dolgoztam a vakolathordásnál és nem volt alkalmam bepillantani azoknak a felsőbb osztályoknak munkakörébe, akik a torony építését tervezték és irányították. Viszonylagos nagyságom és ennek megfelelő testi erőm csakhamar pótolhatatlanná tettek: egymagam többet végeztem nyolcvan-száz _bullok_-nál, ugyannanyi idő alatt. De éppen ez a testi fölényem adott lehetőséget utóbb, hogy társadalmi osztályomból kiválva, bizonyos előjogokat élvezhessek, amik alkalmat adtak megismerni a _bullok_ társadalom keresztmetszetét. Barátokra és összeköttetésekre tettem szert: ezektől tudtam meg aztán a következőket.

A tornyok egy-egy _bullok_-nemzetségnek állami életben való tömörülése által jöttek létre. Az államok élén királyok, fejedelmek, köztársasági elnökök, vagy egyszerű hatósági szervezetek álltak, az illető torony politikai izlésének vagy hagyományainak megfelelően. Ezek a vezetők gondoskodtak róla, hogy minden egyéni munka összhangban működjék közre a közös cél: a torony továbbépítése és betetőzése felé. Ezenkivül a rend fenntartását és a torony belső és külső védelmét irányították, – utóbbira azért volt szükség, mert az a veszély, hogy valamelyik közeli torony népe egyszerűen elfoglalja az épületet, minden torony fölött ott lebegett. Kialakult a „toronyvédelmi jog“, mely a _bullok_-ok hihetetlen találékonysága, technikai ügyessége mellett fantasztikus eredményeket hozott. Hogy a következőkről az olvasó akár csak halvány fogalmat alkothasson, valamit még hangsúlyoznom kell. Az, amit mi itt Európában „homo faber“-nek, „technikai ember“-nek nevezünk, olyan mértékben fejlődött ki a _bullok_-oknál, amilyenről nálunk csak a legvadabb képzeletű szerzők: egy Wells, egy Shaw merészelt ábrándozni legőrjítőbb álmaiban. Ez a technikai képesség, ami nálunk, egyelőre, inkább csak az erőművi világban produkált csodákat, náluk kiterjed a szerves élet minden területére. Nálunk csak a legújabb időkben és csak óvatos tapogatózásokkal kezdenek foglalkozni az élő szervezetek átalakításával, – a _bullok_-oknál az a probléma, hogy egy szemet, egy májat, egy agyvelőt kicseréljenek, hogy egy tüdő helyébe két vesét ültessenek át, hogy két agyvelőt kicseréljenek, vagy félbevágjanak, hogy szárnyakat, uszonyokat növesszenek más szervek helyébe, hogy egy hal kopoltyúját beleillesszék egy _bullok_ szívébe; nem nagyobb kérdés, mint nálunk a telefon, telegráf, Röntgen-fény, gőzhajó és repülőgép: míg ez utóbbi technikai eszközök előállítása a _bullok_-ok számára egyszerű gyerekjátékká sülyedt.

Ezt meg kell érteni, mielőtt belefognék a „toronyvédelmi jog“ kialakulásának történetébe. Mióta ez a kérdés, kényszer formájában, felszínre vetődött, a _bullok_-társadalom fejlődésében sajátságos átalakulás indult meg, amit a „kettősség“, „széthasadás“ szóval lehetne talán jellemezni. Minden szerv és minden szerszám úgy kezdett formálódni, hogy kettős célt szolgáljon: a torony építését s ugyanakkor annak védelmét is, ami persze egyértelmű a támadással. Minden _bullok_ egy személyben munkássá és katonává formálódott át. A vakolólapátokat ha megfordította az ember, vakolatlekaparókésnek is lehetett használni, a téglaformák úgy voltak szerkesztve, hogy robbanóanyaggal megtöltve, egyben téglarobbantó aknát is lehessen csinálni belőle. Ugyanazokkal a kapcsokkal, amikkel összekötnek két lécet az egyik toronyban, a másik toronyban szét lehetett azokat feszíteni. A szerszám, ami itt épített, ott rombolt, – ami egyik toronyban leveseskanál volt, hatlövetű forgópisztolynak bizonyúlt a másikban, – itt mákosrétes gyanánt ették ugyanazt, amitől odaát úgy fordultak fel a _bullok_-ok, mint a patkányméregtől. A _bullok_ bonyolult testén minden szerv szerepe megkettőződött: a repülésre való szárnyacskák végén éles karmok fejlődtek, amikkel pompásan lehetett szárnyakat felhasítani; a dobhártyák úgy alakultak, hogy szükség esetén rettenetes zajt lehetett verni velük, amitől megsiketül az ellenséges _bullok_; a szemek árkában, a könnyzacskók helyén, apró mirigyek fejlődtek, amiknek mérges váladéka megvakította azt, akire ráfreccsentették. Voltak _bullok_-ok, akik ujjaikat meghosszabbították és kihegyezték, hogy szúrni is lehessen velük; mások két karjukhoz még egy harmadikat növesztettek, ami oldalt, a derekukról, fityegett le, éles és hegyes volt és kemény, mint a vas.

A „toronyvédelmi jog“ nagyszerű fejlődése szellemi téren is éreztette hatását. Az összetartozás érzését, ha lehet, még fokozta az a tény, hogy ezt az összetartozást széthúzás fenyegette – az egyén és társadalom viszonya tökéletesen tisztázódott. Azokban a nagyarányú mozgalmakban, amikben szabadulásom előtt részt vettem, alkalmam volt megismerkedni _Halvargó_-nak (szűkebb hazámnak) legkiválóbb társadalomtudósával és államférfiával, _Xa-rá_-val, ugyanazzal, akinek oldalán harcoltam később, mikor a nagy háboru bekövetkezett. Ez a _Xa-ra_ világosított fel sok homályos kérdésben, – neki köszönhetem, ha a _bullok_ társadalomtudományban némi jártassággal dicsekedhetem s szerényen hozzászólhatok társadalmi, politikai és gazdasági kérdésekhez.

Egy alkalommal a _bullok_-társadalom jövőjéről beszélgettünk _Xa-rá_-val. Én csodálatomat fejeztem ki mindarról, amit eddig a kultura és civilizáció terén tapasztaltam, – felsoroltam minden tudományt és művészetet s kimutattam, hogy milyen nagyszerű eredménnyel dicsekedhetnek. Hihetetlen, mennyi mindenfélével foglalkoznak a _bullok_-ok _Halvargó_-ban és egyebütt is: s mindennel azzal a végtelen áhítattal és komolysággal foglalkoznak, amit a közös nagy cél sugalmaz – az a cél, amit csak kiváló elmék látnak tisztán, de amit a legutolsó munkás is ösztönszerűen érez. A tudomány minden ága szóbakerült: fizika, kémia, asztronomia, asztrología, geodézia, numizmatika, história, hisztológia, filozófia, filológia, filatélia, filantrópia, filharmonika, kiromantika, kriminológia, fiziológia, pszihika, pszichiatria, pszichofiziológia, pszihogeodézia, fiziopszihopatológia, patofiziokémgezia, fizoasztronumiz-filkiropszihogeospektri-gonometriai- judikamentropoantripológia és a többi. Mindezek módszeresen kifejtve és összeegyeztetve, ellenőrizve és megszövegezve, egységbe foglalva és kielemezve alkotják azt az egészet, amin a Torony épül. _Xa-ra_, a legcsodálatosabb elmék egyike, valóságos polihisztor, mindenhez hozzá tudott szólni: – ismerte mindegyik tudomány fejlődéstörténetét és állapotát, állásfoglalását a jelenkorban, a legnagyobb könnyűséggel beszélt gyakorlati és elméleti kérdésekről, szakszerűen és általánosan. Főként azonban a társadalomtudományok érdekelték, ezen a téren nemcsak felfogó és megértő, de alkotó lángelme is volt, – néhány csodálatos, örökéletű művében, miután az elméletek eredményét leszögezte, erkölcsi magaslatra jutván, azt az útat és módot is megtalálta, amin keresztül, illetve aminek segítségével a társadalomnak haladnia kell, hogy az ösztön és akarat tényét összeegyeztető szükségességének világos parancsát követve megérjen egy jobb lehetőség, felismerésének magaslatát jelző állomás állapotára.

Erre a pontra érve, örültem, hogy az egész beszélgetés alatt fokozódó nyugtalanságomon talán enyhíthetek (aznap reggel nagyon leverten ébredtem: _Opulá_-val álmodtam megint) s feldobtam a kérdést, hogy állunk mindezek után a _goncsargó_-val, vagyis azzal a természeti tüneménnyel, amit a _bullok_-ok valami földrengésfélének képzelnek s ami tornyaikat halomradönti. Először hagyta el számat az „_oiha_“ szó, mióta _Halvargó_-ba kerültem. _Xa-rá_-ra láthatóan kedvezőtlen hatást gyakorolt ez a tárgy. Fészkelődni kezdett, kicsinylően mosolygott, szórakozott válaszokat adott, másról akart beszélni, – majd hirtelen kitörve, csodálkozásának adott kifejezést, hogy olyan művelt és felvilágosodott ember, mint én, ilyen haszontalan és gyermekes dolgokkal foglalkozik. Ami a _goncsargó_-t illeti, unatkozó és műveletlen filozófusok, elmúlt századokban, mikor a _bullok_-társadalom, természettudományos gondolkodás és módszeres kutatás nélkül szűkölködvén, hiú kozmológiákat, mitoszokat és legendákat gyártott még, ilyes mesékkel próbálták elaltatni a megismerésre szomjazó kulturálatlan tömegeket. Egyike ezeknek a meséknek a _goncsargó_ is, az a teozofikus vagy misztikus feltevés, hogy valami csodálatos, felsőbb akarat vagy intelligencia intézi a tornyok sorsát: ez hozott létre bennünket, _bullok_-okat, a maga gyönyörűségére, vagy szükségletére s az is dönti romba bizonyos ponton nagyratörő álmainkat. Ő, a maga részéről, anélkül, hogy hitetlen, vagy tagadó szellem volna, meg van győződve róla, hogy az effajta transzcendens, vagy metafizikai koncepciók a fejlődés szempontjából károsak, egészen reménytelen és terméketlen játékai a _bullok_-értelemnek, mely bizonyos határok között mozog és a Felfoghatatlan nem tartozhat munkájának pozitiv tárgyai közé. Egyébként a fejlődéstörténet kezdi kimutatni, hogy a _goncsargó_-nak nevezett összeomlás, ami időközönként elsöpri a kulturát, bizonyos atom-bomlást előidéző kórokozó anyagok működésére vezethető vissza – ezeknek a kórokozóknak vagy üstökösöknek létezését kétségtelenül kimutatták: mindig jelen vannak, amikor a csillagászok _goncsargó_-t jeleznek, az égbolton, fényes tömegek, vagy gomolygó, átlátszó ködfoltok alakjában, melyek matematikusaink által még ki nem mutatható pályán keringenek a tornyok felett. A spektrálanalizis már összetételüket is megállapította: nincsen bennük semmi olyan anyag, mely a _bullok_-ok testében elő ne fordulna. Nagyon természetes, hogy a naiv ős_bullok_ ezeket a rejtelmes, imbolygó ködfoltokat, melyeknek hosszú, aranyuszálya végigsöpri az eget s elborítja tornyainkat is fényével, valami felsőbb erőnek, vagy akaratnak hitte, _oihá_-nak nevezte el, félt tőle és imádta, – de valójában tehetetlen, kialakulatlan tömegek ezek, akár szervesek, akár szervetlenek, kezdetleges állapotban maradt ősanyagok. A műveletlen paraszt és a tudatlan lelkű, képzelődő költő kisértetet lát bennük, amit _oihá_-nak keresztel el aztán, megtartva az ősi mitológiák kifejezéseit.

Kissé zavartan hallgattam a kiváló tudós fejtegetéseit és bátortalanul emlékeztettem őt a _bullok_-művészek festményeire és szobraira, melyek _oihá_-kat ábrázolnak sajátságos helyzetekben. _Xa-ra_ atyai jóindulattal mosolygott és ismételten biztosított engem, hogy _oihá_-k nincsenek. Ezek a képek és ábrák bálványoknak tekinthetők: pozitiv magvuk részben az előbb említett kórokozó anyag, részben a _goncsargó_-k alkalmával fellépő tömeg-pszihózis, mely megszédíti és agyrémekkel tölti el az érzékeket: nem lévén hozzászoktatva azokhoz az erős ingerekhez, amiket effajta természeti tünemények kiváltanak. Ebben a sajátságos elmezavarban aztán a _bullok_-ok, közöttük, mint különösebben érzékeny, tehát könnyebben megzavarható idegrendszerű egyének, az úgynevezett költők és művészek tipikus módon viselkednek. Ágaskodni kezdenek, nyújtózkodnak, szemük kifordul, fejük megdagad, összefüggéstelen szavakat dadognak: mintha csodálatos látomások gyötörnék őket. Meg kell adni, hogy a fentemlített ingerek nagyon erősek és legyőzésükhöz igen fegyelmezett elme szükségeltetik: – ő maga, aki csillagvizsgálóból figyelte egyszer egy ilyen közönségesen _oihá_-nak nevezett ködfolt közeledését, csaknem megzavarodott tőle, kiáltásokban tört ki, artikulálatlan és értelmetlen hangokat ejtett, amiket hangutánzó betűkkel később fel is jegyzett magának, ilyeneket, mint „ó, ó, ó, édes, gyönyörű, Nusikám, numcikám, mancikám, kuncikám, puncikám, életem, csillagom, mindenségem, zsófikám, kegyen (vagy legyen?) a feleségem stb.“

Nyilvánvaló, magyarázta tovább _Xa-ra_, hogy a költőknek és művészeknek ezeket a különben igen hatásos és sugalmazó megnyilatkozását csak a szigorúan ellenőrző kritika szemüvegén át szabad nézni, ha azt akarjuk, hogy ezeknek a _bullok_-oknak működését is be tudjuk kapcsolni a művelődésnek és fejlődésnek abba a folyamába, mely a társadalom radikális megszervezését és átalakítását célozza: le kell vonni belőle azt, ami betegesen túlfűtött képzelődés, ábránd, őrület, agyrém: redukálni kell a valóságra, ami lelkükön át elferdítve, túlozva, összezavarva, kielemezetlenül ömlik elő – ki kell hámozni ebből a zagyva, csillogó halmazból az egyszerű, általános abstrakciót, a valóságos tényeket, a nagy szociális igazságokat, mint amilyen a történelmi materializmus, a létért való küzdelem, a nemek harca, az erősebb kiválása és a fajvédelmi különítmény. Ezeket kell szem előtt tartani, hogy egyre szélesebb rétegeket vonhassunk a nagy munkába, felvilágosítva a tömegeket, azokat a ködfoltokat is, amiket _oihá_-knak neveznek, hogy egykor hasznos, munkás tagjai és támaszai lehessenek a _bullok_-társadalomnak.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Halvargó külügyi helyzete // Háboru a tornyok között // A háborut követő társadalmi mozgalmak rövid leírása // Szerzőt elfogják, megmenekül, majd egy csodálatos tünemény révén elhagyja Capilláriát és visszatér hazájába

_Halvargó_ külügyi helyzete az utóbbi években válságosra fordult. Az Egyesült Tornyok Birodalma, mióta az „Általános Toronyvédelmi Jog“ kodifikálva lett, hatalmas lendületben vetette rá magát a fegyverkezésre. A szikrát egy heves _goncsargó_ dobta ki, mely három tornyot pusztított el: a szerencsétlenséggel _Halvargó_-t vádolták a többi tornyok, az volt a vád, hogy túlépítkeztünk, túlsok anyagot halmoztunk fel, ez a torlódás megsűrűsítette a vizet fölöttünk, áramlatokat idézett elő s ezeknek tulajdonítható az összeomlás. A Birodalmak vezető férfiai egyre hevesebben sürgették az összetartás fokozását, erőteljesebb munkára serkentették a polgárságot, nehogy a többi tornyot is utolérje végzete – hangoztatták a lefegyverzés szükségességét, amit, ha kell, erőszakkal is, tűzzel-vassal végre kell hajtani.

A mi időszámításunk szerint junius közepe felé aztán kitört a háború a tornyok között. _Halvargó_ a Baloldali Szövetséghez tartozott s mint ilyen, elszántan és elkeseredetten szállt síkra meggyőződése mellett, mely szerint a _goncsargó_-t nem az építkezés csökkentésével, hanem inkább fokozásával lehet csak megakadályozni: evégre kivánatos volna, hogy két-három torony közös államfő alatt működjék, s ezeket a tornyokat, ha másképpen nem megy, el kell foglalni erővel. Éppen azért, mihelyt a háború kitört, vízmentesen elzártak minden kijáratot, nehogy a gyáva csőcselék megszökdössön s kitérjen katonai kötelezettsége elől. A kijáratok elzárásával sikerült elérni azt a lelkes hangulatot, mely a támadáshoz szükséges – az egész torony izgalomban volt, mindenki az egyetlen kijárat, a tetőpárkány felé tolongott, ahol az első összeütközések folytak a szomszéd torony katonáival. Magam _főszurkálói_ rangban kerültem ki a harctérre, ahol, mint bátor katona, csakhamar érdemeket szereztem, áthatva a Toronyvédelem eszméjétől, mely a világot örök békével és boldog munkával kecsegtette.

Magát a hadjáratot s az utána következett időket más könyvben írtam meg, mely azóta sok kiadást ért el. Itt röviden csak a főbb adatokkal foglalkozom. Eleinte nagy sikerrel harcoltunk, rengeteg foglyot ejtettünk, ezeket a torony pincéjében zártuk el és tápláltuk, – sajnos, óriási veszteségeink utánpótlását képtelen lévén bevárni, december végén a _kurgi bullok_-ok elől kénytelenek voltunk visszahúzódni, feladni a terepet. A _kurgi_-k felgyujtották tornyunkat és a védelemre visszamaradt őrséget lemészárolták. A _Halvargó_-val szövetségben álló tornyok vezetőségében is meghasonlott az egyetértés: egy eldönthetetlen nyelvtani kérdés adott alkalmat a hadvezetőség és diplomácia közti nézeteltérésre. A diplomácia nyelvtudósai azt követelték, hogy a _bullok_-társadalom nagy érdekeire való tekintettel törölni kell a szótárból és köztudatból az egyes szám első személyű személyes névmást s a többes szám névmásával kell behelyettesíteni, – szerintük minden bajnak az volt az oka, hogy az „én“ névmás vonzatait lehetetlen összeegyeztetni a „mi“ névmáséival – hogyha egy diplomata azt mondta, „_mi_ hajlandók vagyunk utolsó csepp vérünkig stb.“, akkor ebbe a „mi“ szócskába beleértették az „én“-t is, vagyis őt magát, ami képtelen helyzetet idézett elő míg ha a katona a harctéren azt mondta, „én éhes vagyok“ vagy „én megdöglöm“, ebből az ellenséges torony diplomáciája mindjárt arra következtetett, mintha odaát valami baj volna, holott erről szó sem volt. Ebből mindenféle félreértések származtak, amiket a diplomaták szerint, az „én“ szó és fogalom gyökeres kipusztításával lehetett volna csak elintézni.

Ennek a felfogásnak hirdetői diadalt arattak, minthogy egy újabb _goncsargó_ az egész mozgalomnak új irányt adott. Már a háború alatt az egyes tornyok belsejében szakadás következett be – a harcolók fele be akarta fejezni a háborút, a másik fele folytatni akarta. A két párt harcba keveredett egymással, eleinte tornyonkint, később, felismerve azt az erőt, ami a tornyok közti szövetkezésben rejlik, az egyes tornyok háborúellenes pártjai összefogtak egymással, szemben a háborús pártok blokkjával, mely szintén toronyközien szövetkezett akaratának, a tornyok közti háború folytatásának, keresztülvitelére.

Ez a háború igen soká tartott, mindkét részről rengeteg foglyot zsákmányoltak, – végre nagyobb fegyverkészletével és kegyetlenebb, hevesebb támadásaival a mérsékelt, háborúellenes párt győzött s rákényszerítette a békét ellenfelére.

A Többesszámú Személyes Névmás ötös tanácsa, miután ilyenformán diadalmaskodott, hozzálátott második nagy feladatának, a békés munka biztosításának előkészítéséhez. Ebben ismét nézeteltérések támadtak – a nyelvtudósók egy része az első személyű személyes névmás eltörlése után követelte az első személyű birtokos névmás kipusztítását is: azzal érvelve, hogy a „miénk“ szó fölöslegessé teszi az „enyém“-et és megoldja a gazdasági kérdést. Hiába érvelt a Másfél Éves Csecsemők Konzervativ Pártja azzal, hogy az „enyém“ szót előbb ismeri az ember, mint az „én“-t s így annál általánosabb jelentőségű – a forradalom ellenállhatatlanul kitört s felzúdította az alsó párkányok dolgozóit. Tudósok jelentkeztek, akik kimutatták, hogy a _bullok_-ok eddig rengeteg munkát pazaroltak azzal, hogy emeletenkint építették fel a tornyot, – hiszen a cél a tenger felszínének elérése lévén, teljességgel elégséges, ha mindjárt a legfelső emeletet kezdik el építeni s ehhez a munkához haladéktalanul hozzáfognak. Evégből leghelyesebb, ha az alapot építő _bullok_-ok feljönnek a legfelső emeletre, leszorítják a fentieket a pincébe, lerombolják az eddigi építést és újra kezdik az egészet, fönt, a tizedik emeletnél. Darabig győzött ez a felfogás, a rombolást megkezdették, az ellenállókat lecsukták – míg végre valaki rá nem jött, hogy nem ér az egész semmit, mert azok a _bullok_-ok, akiknek a tizedik emeletet kellene építeni, még kicsikék, éretlenek: a felnőtt pinceépítők pedig nem értenek hozzá. Más megoldást kell keresni.