Part 5

Ebéd után nőm kissé lepihen, én pedig levelezésemet intézem el. Orvosi rendelésem következik, majd, ennek végeztével, elnézek kicsit a körbe, ahol fontos pártpolitikai kérdésekkel foglalkozunk: mindig van valami, ami ezeket a kérdéseket aktuálissá teszi – gazdasági, kereskedelmi ellentétek más országokkal, amik esetleges összetűzésekre adhatnak alkalmat, ha hazánk és hozzám hasonló polgártársaink érdekeit másképpen megvédeni nem tudjuk. Nőm közben barátnőit látogatja, szabónőjét keresi fel: fáradhatatlan abban a törekvésben, mely a nő legszentebb kötelességét: hogy mindig szép és kivánatos, a férfi tevékenységének buzdítója és jutalma legyen, alkotja. Este, mikor magunkra maradunk, élvezhetem aztán az említett jutalmat, aminek édességét nem sokat kellett magyaráznom _Opulá_-nak – egy rövid, boldog felkiáltás elég volt.

Elmondtam még úrnőmnek azt is, hogy boldogságom természetesen nem volt mindig zavartalan. Nőm gyakran volt rosszkedvű és lehangolt. Voltak vakmerő férfiak, akik, irígyelve boldogságomat, igyekeztek őt elhódítani tőlem. Céljukat hízelgéssel, nagy szerelem és egyéb javak kecsegtető igérgetésével igyekeztek elérni. Nőm gyakran volt kisértésben és én rettenetesen szenvedtem. De a végén én győztem mindig s a kisértőknek el kellett ismerni, hogy abban a harcban, amit egy Darwin, egy Weininger, egy Molnár Ferenc, egy Ady Endre írtak meg és hirdettek a legnagyobb és legborzasztóbb harcnak, én vagyok az erősebb. Egy-két párbajom is akadt, melyekben többnyire én sebesítettem meg ellenfeleimet – mint seborvos, mondhatom, elég súlyos sebek voltak, egyik pláne halálos kimenetelű.

Beszéltem arról, hogy ezekben a nehéz időkben sokat foglalkoztam azzal a nagy kérdéssel, mely korunkat is leginkább foglalkoztatja: a nő problémájával. Sokat olvastam és gyakran jártam szinházba, mint az emberi lélek legizgatóbb és mindig időszerű politikájának fórumára. Szépirodalomban járatos ember lévén, bő kivonatokban vázoltam századunk és a mult század legnagyobb költői alkotásait s ezeknek a tanulságait: lángelméjű férfiak műveit, melyekből tökéletesen megismerhetővé válik az a rejtély, amit nőnek nevezünk. Beszéltem azokról a nagyokról, akik a férfierkölcs, a magasabb bölcselet éles szemüvegén át rajzolták meg a nőt s azokról, akik a testi szerelem durva és egyszerű tényeit akarván csak látni, úgyszólván szabad szemmel, tehát tökéletlenebb műszerrel figyelték és ábrázolták őt.

E rendszerben egy kalap alá került Zola és Marquis de Sade, naturalizmus és pornográfia (ez utóbbiról hosszabban beszéltem, részletekre térve ki, amiket itt, illemből, nem ismételhetek) – és külön, előkelő közösségbe kerültek a női lélek titkának hivatott boncolói – egy Flaubert, egy Stendhal, egy Bataille. Röviden előadtam a tartalmát egész sereg modern drámának: elvonultattam Ibsent, Strindberget, Maeterlincket, Gerhart Hauptmannt, Shawt, Bernsteint. A házasságtörési drámáról külön beszéltem, arról a módról, ahogy hol tréfásan (háromszög!) hol tragikusan írták meg a nő ingatag jellemének szörnyű következményeit a férfi sorsában.

_Opula_ itt váratlanul közbeszólt és azt a csodálatos kérdést tette fel, hogy Strindberg milyen fehérnemüt és felsőruhát hordott – és milyent hordott Duse a „Kaméliás hölgy“ cimű darab főpróbáján. Arra kért, írjam ezt le részletesebben, mert a többi fejtegetést két szóból is megértette volna, ehhez azonban tüzetesebb adatokra van szüksége. Kissé meglepődve engedelmeskedtem: elmondtam, hogy Strindberg toalettjével röviden végezhetek – Európa férfiai nagy vonásokban, úgyszólván, egyenruhát hordanak, egyszerű szabású burkot, melynek hivatása elrejteni a férfi meztelenségét, meg a test vonalait, minél gazdaságosabb módon: e célra öt cső szolgál: egyikbe a derekunkat, kettőbe a karunkat és kettőbe a lábunkat dugjuk bele. Ezeket a szürke, vagy fekete szövetből (soha másszinüből) készült csöveket két darabbá varrják össze, kabáttá és nadrággá, oly módon, hogy a meztelen test két természetes választóvonala, derék és térd, ne érvényesülhessen. Ezt az öltözéket hordja Európában minden férfi, tehát az említett Strindberg is ezt hordta, amig élt, bár nem értem, mennyiben tartozik ez a tárgyhoz. Nehezebb feladat a második kérdésre felelni – dámáink a legváltozatosabb és leggazdagabb ruhákban járnak ugyanis: ez öltözékeknek célja, éppen úgy, mint az állatvilágban, kettős: csekély részben szolgálják az időjárás elleni védelmet, főfeladatuk a nőknek sajátos, női értelemben való érvényesülése, a férficsábítás, a férfi vágyainak ingerlése, oly módon, hogy a nő illatos és letépni való virágnak, vagy még inkább kivánatos gyümölcsnek hatását keltse s fokozza értékét a férfi szemében.

_Opula_ megjegyezte, hogy szeretné, ha kevesebb hasonlattal élnék – ezeknek célját nem tudta felismerni s azt állította, hogy a hasonlatokkal éppen úgy vannak szárazföldi _bullok_-jaink, mint azok az elaljasodott (elcsúfított) _oihá_-k, akik közöttünk élnek s akiket én „nők“-nek szoktam nevezni, a ruhákkal, melyekkel testük tökéletlenségét akarják tökéletessé tenni. Ha nem tudjuk elég szenvedéllyel és örömmel szeretni, vagy megszerettetni azt, amiről beszélünk, mindjárt hasonlatot ráncigálunk elő a hiány pótlására, mint a kereskedő, aki azt mondja a vajról, hogy „olyan, mint a mandula“, vagy a manduláról, hogy „olyan, mint a vaj“, mert nem bízik benne, hogy az árú önmagáért beszél, saját tulajdonságaival is hatni tud. Ha a mi elkorcsosodott _oihá_-inknak ruhákra van szükségük ahhoz, hogy virágnak, vagy gyümölcsnek kivánjuk meg őket, ez csak azért van nyilván, mert ruha nélkül nem eléggé virágok és nem eléggé gyümölcsök. Különben ezt nem is tartja lényegesnek, mert előadásom alapján most már körülbelül tisztában van azzal, amit meg akart tudni. Csak azt nem érti még, hogy van az, hogy amikor megtaláltak engem, olyanféle ruhában voltam, mint amilyennek a _bullok_-ok ruháit írtam le.

Most végre megértettem, hogy _Opula_ engem nem tart _bullok_-nak, azaz férfinek, hanem az elkorcsosodott _oihá_-k neméhez számít, – magához hasonlónak, nőnek vél, tekintettel testi megjelenésemre, mely az ő szempontjából valóban inkább hasonlított „érzelmes lény“-hez, azaz nőhöz, mint ama szörnyetegekhez, akik Capilláriában a felséges férfit képviselik. Egyelőre óvakodtam őt tévedéséről felvilágosítani, – őszintén szólva, ebben az országban ez a tévedés inkább hízelgő volt reám nézve – de észszerűbbnek is látszott, ha nem világosítom fel a valóságról; mert hiszen, sajnos, nem volt okom remélni, hogy akkor is szóba állana velem és méltatna érdeklődésére, ha megtudná, hogy _lényegben_ közelebb állok ama férgekhez, akik csak megvetést és undort keltettek benne.

Ennek a balhitnek köszönhettem bizalmát, nem volt jogom, de bátorságom se volt visszautasítani ezt a bizalmat. Bár elkorcsosultnak, mégis csak _oihá_-nak tartott, számított rá, hogy meg fogom érteni őt s hogy végeredményben megegyezünk, ha _bullok_-okról van szó. Ruházatomra vonatkozóan tehát kitérő választ adtam, céloztam holmi kalózokra, akik megtámadták hajónkat, mielőtt az elsülyedt, s engem kényszerítettek rá, hogy átöltözzem! Ebből megtudta _Opula_, hogy a mi _bullok_-jaink testileg körülbelül akkorák és olyan fejlettek is, mint mi _oihá_-k vagyunk, – ami ugyan eléggé különös, de „semmiképpen sem jelenti azt, ahogy vallomásaimból is látja, mintha lelki, értelmi és érzelmi szempontból említésre érdemes különbség volna köztük és a capilláriabeli _bullok_-ok között“. Ezt magam is elismertem, úgymond, mindazzal, amit kérdéseire adott válasz formájában elbeszéltem.

Álmélkodásom nem ismert határt e váratlan kijelentésre: hiszen éppen az ellenkezőjéről akartam őt meggyőzni mindannak, amit, íme, levont előadásomból. Kértem, mondaná el, miben látja ezt a hasonlóságot, amihez képest a különbségek „említésre érdemesnek“ se mondhatók.

_Opula_ válaszából végre megtudtam, ami eddig csak homályos, kialakulatlan sejtelem formájában élt bennem, mint kis gyermekben a származás titka; megtudtam, hogy természetrajzi és élettani szempontból milyen szerepet játszanak Capilláriában a _bullok_-ok a fajfenntartás nagy munkájában. Röviden, néhány szóban közlök erről annyit, amennyit a tudományos tárgyilagosság és útleíró lelkiismeretem okvetetlenül megkövetel: távol áll tőlem, hogy illetlen részletekkel háborítsam fel a szemérmes olvasót.

Nos tehát: az _oihá_-k, éppen úgy, mint a mi asszonyaink, eleveneket szülnek, mégpedig önmagukhoz hasonló _oihá_-kat. A megtermékenyülés kérdéséhez Capilláriában nagyon keveset értenek, legtöbben nem is tudnak róla, hogy a magzat fogamzásához egyéb is kell, mint egészséges szervek és jó táplálkozás. Néhány tudós _oiha_, a mi „elkorcsosult“ fajtánkhoz hasonló, mégis kimutatta – és ezt hosszas keresztkérdésekre sikerült csak megtudnom, – hogy azok az _oihá_-k, akiknek étrendjéből hiányzik a csemege, amit ittlétem első napján szolgáltak fel: a frissen sajtolt, eleven _bullok_-velő, nem szülnek addig, míg újra kedvet nem kapnak erre a csemegére. Úgy látszik hát, a _bullok_-velőben van valami anyag, ami nélkül nincs szaporodás: de erre nézve megoszolnak a vélemények. Ami a _bullok_-okat illeti, azok, minden jel szerint, a tengerfenék salakjából kelnek életre, – hogy egymás között szaporodnának, mint a tengerfenék más férgei és csúszó-mászói, erre nézve nincsen semmi bizonyíték – azt sem sikerült eddig kimutatni, hogy eleveneket szülnek-e, avagy petéket raknak, mint a hüllők. Annyi bizonyos, hogy a végtelen tengerfenéknek azokon a vidékein élnek csak, ahol _oihá_-k is vannak: vadon nem fordulnak elő, de az _oihá_-k társaságában mindig és mindenütt, igen nagy számban, mint afféle élősdiek – tenyésztésükről nem is kell gondoskodni, elég nagy számban tenyésznek önmaguktól is, arra a célra, amit, mint háziférgek, az _oihá_-k életfeltételeinek létrehozásában szolgálnak.

Ennyi volt az, amit _Opulá_-tól a _bullok_-ok természetrajzára vonatkozóan megtudtam. És ez nem volna sok, semmiképpen sem kielégítő, ha nem volna módomban hozzáfűzni néhány megállapítást, mint szerény kutatásaim eredményét, – oly kutatásokét, melyeket önállóan, az _oihá_-k utasítása nélkül, végeztem Capilláriában. E megállapítások, vagy inkább felfedezések, a mi tudományos gondolkodásunkban igen nagyjelentőségű eredménynek tekinthetők: Capilláriában oly érdektelen természetűeknek bizonyúltak, hogy mikor _Opulá_-val közöltem őket, abban a reményben, hogy mint egy capilláriabeli Darwint, vagy Newtont fog ünnepelni, aki felfedezte a _bullok_-okkal való rokonság elvét: vállat vont, azt mondotta, hogy lehetséges, amit mondok, de egy csöppet sem élvezetes, vagy mulatságos.

Felfedezésem útját és módját nem írom meg, unalmas volna; végső eredménye röviden ennyi:

A _bullok_-ok, akiket Capilláriában hasznos férgeknek tartanak, mint nálunk a selyemhernyót, s legfeljebb annyit ismernek el róluk, hogy az _oihá_-k szaporodását stimuláns gyanánt elősegítik, – a valóságban még ma is, mint az _oiha_-mitológia már említett legendája tartja, az _oihá_-k testéből származnak: csak a születés sajátságos, elkorcsosult módja rejtette el ezt a tényt az _oihá_-k szeme előtt. Minden _oiha_ születésekor száz-kétszáz _bullok_ is napvilágra kerül – mégpedig a _placentában_, azaz méhlepényben. Igen apró, szabadszemmel alig látható férgecskék ezek az ujszülött kis _bullok_-ok, érthető, hogy az _oihá_-k, akik nem kedvelik az undorító anyagokban való vájkálást, mint a mi természettudósaink, eddig nem vették észre őket. A méhlepényben nyüzsögnek és szülés idején az _oihá_-k ürülékében is van ilyen apró _bullok_-magzat: ha aztán, a méhlepényt és ürüléket elsodorja az áramló víz, az algák és korallok ágai közt megkapaszkodnak a kis _bullok_-ok, vagy elkeverednek a fenék iszapjába: ott indulnak fejlődésnek. Innen a hit, hogy a tengerfenék salakja öklendezi ki őket magából.

Végeredményben hát, a mi természettudományi gondolkodásunk szerint, azt lehetne mondani, hogy az _oihá_-k és _bullok_-ok ugyanolyan viszonyban állanak egymással, mint nálunk a férfiak és a nők. De Capilláriában, ahol a „_két nem_“ ismeretlen fogalom, ahol az ember, _a felsőbbrendü lény, a teremtés koronája_ fogalmak kizárólag az _oihá_-kra vonatkoznak, azt állítani, hogy egy _oiha_ és egy _bullok_ ugy viszonylanak egymáshoz, mint egy egésznek két fele, mint a legfelsőbb életlehetőség két egyenrangú tényezője: éppoly nevetséges és ostoba állítás volna, mintha nálunk, a szárazföldön, azt próbálná kimutatni holmi hóbortos tudós, hogy az emberi méltóságot nem az értelem és belátás, a lélek székhelye, az emberi agy képviseli, hanem például a máj, vagy a vese, vagy a lép, vagy a nemi szerv, vagy egy erjesztőgomba, ami táplálkozásunkat elősegíti.

KILENCEDIK FEJEZET

Látogatás a bullok-telepen // Bullok-művészek // Tér és idő // Úrnőm nehány sajátos nézete az emberi fajtáról // Test és lélek // A hatodik és hetedik érzék

A következő napok egyikén aztán _Opula_ olyan magyarázatát adta az egész bonyolult kérdésnek, ami, amellett, hogy világosan meg lehetett érteni, annyira ellentétben állott minden hitemmel és tudásommal, hogy hosszú időbe tellett, míg magamhoz tértem, legalább annyira, amennyi ahhoz kell, hogy az ember gondolatait rendbeszedje.

Úrnőm készülő _bullok_-telepeket látogatott éppen és megengedte, hogy elkísérjem. A villódzó, zöld fényben egész sora lengett bizonytalanul az épülő Bábel-tornyoknak – új külvárosa capilláriai székhelyének, makacsul, fáradhatatlanul dolgozó _bullok_-tömegek műve: külön-külön mindegyik egetverő létrának készül, megannyi kísérlete egyetlen gondolatnak, hogy elérjék egyszer ama tenger felszínét, melynek fenekén e boldogtalan férgek dolgoznak, harcolnak és pusztulnak, meg újra megfeledkezve róla, hogy céljukat soha el nem érhetik. Bementünk az egyik torony belsejébe is: úrnőm szakértelemmel nézegetett körül és kijelentette, hogy ez az épület, az _oihá_-k szempontjából nézve, néhány nap mulva elkészül. Három fal már elég magas; ha a negyedik is eléri őket, értesíteni fogja barátnőit, hogy jöhetnek a füstölőkkel.

Megható volt látni a kis _bullok_-ok nyüzsgését, sürgés-forgását, erőlködését. _Opula_ megjelenésére sem hagyták abba a munkát: néhányan váltak csak le a párkányokról, odajöttek, körüluszkálták, apró szemeiket kimeresztve. „Megfigyelnek!“ mondta _Opula_ mosolyogva, aztán, szavait magyarázva, hozzátette, hogy e kis lények között vannak művészi ösztönüek, akik a készülő torony falát rajzokkal ékesítik: ezek a rajzok mindig, kivétel nélkül, _oihá_-kat ábrázolnak, különös helyzetekben, ami arra enged következtetni, hogy e kis szörnyetegekben él valami derengő sejtelem a szépségről és boldogságról, az élet valódi céljáról. Ezeket a kis művészeket a dolgozó _bullok_-ok lenézik és csúfolják – _Opula_ hangutánzó szavakkal utánozva őket, értésemre adta, hogy „vallásos“-aknak, „hivők“-nek hívják őket _bullok_-társaik: az _oihá_-t ábrázoló képet pedig „bálvány“-nak, „isten“-nek. Maguk a művészek „végzet“ és „sors“ hanggal jelzik az ábra jelentését.

Ebből megértettem azt, amit _Opula_ természetesnek talált, nekem azonban eddig érthetetlen volt: hogy miért nem ismeri fel a _bullok_ munkája egyetlen ellenségét és kisajátítóját, az _oihá_-t s miért nem harcol ellene, ahelyett, hogy egymást marcangolja. A _bullok_ felsőbb lénynek, metafizikai erőnek tartja az _oihá_-t, elvont fogalomnak, ami magában foglalja az életet, – ellene küzdeni tehát, az ő furcsa értelme szerint, annyi volna, mint önmaga és az élet ellen szállni harcba. A naiv művész, közöttük is, mint emberek között, istennek nevezi ezt az erőt: lerajzolja őt, áldozatot mutat be neki művével, hogy kiengesztelje és meghallgatásra bírja.

Megnéztem egy ilyen bálványképet: – _bullok_-ok térdeltek előtte, akik _Opula_ megjelenésekor szétrebbentek, a képre mutogattak és lökdösték egymást. Csak körülírással tudnám elmondani, mi volt a tárgya ennek a két _oihá_-t ábrázoló képnek: annyit mondhatok róla, hogyha másolatát közölni akarnám jelen mű szövegében, semmiféle ország cenzurája nem engedné meg ezt a közlést. Röviden szólva, a kép közönséges trágárságot ábrázolt, fajtalan műveletet: (a két _oihá_-n kivül néhány _bullok_ is szerepelt rajta) olyant, amilyenekkel nálunk kéjencek szokták mulattatni kis hölgyeiket, rejtett zsebekből húzva elő, döntő pillanatokban, remélve, hogy felgyújtják vele hölgyük képzeletét.

Megvetéssel és undorral fordultam el és kértem _Opulá_-t is, hogy vesse tekintetét inkább a verejtékező és dolgozó _bullok_-tömegekre. Felhasználtam az alkalmat, hogy jelképezzem velük azt, ami iránt eddig hiába igyekeztem tiszteletet kelteni benne, amit férfimunkának, férfiértelemnek, férfiakaratnak neveztem. Ime, mondottam emelt hangon: van valami, ami boldogságnál, örömnél többet jelent, amiért fel lehet áldozni az életet – valami szent, ismeretlen célú hivatás: a kötelesség. Kant úgy mondja: fejem fölött a csillagos ég és bennem _a kategorikus imperativus_. Ezek a kicsi lények tornyot emelnek, hogy elérjék – ti mindannyiszor tönkreteszitek munkájuk eredményét, de mit tesz az? ők belefognak újra, hittel és bizalommal. S ez a reménytelen verekedés nem szebb, nem magasztosabb, mint elpuhulva kéjelegni az élet örömeiben – az életnek ez a tagadása egy szebb, magasabb élet kedvéért nem méltóbb-e a lélekhez, mint beletörődni a végtelen jelenbe, nem kivánva a nagyszerű jövőt?

Úrnőm csodálkozva nézett rám és megjegyezte, hogy térről és időről olyan kiáltásaim vannak, amiket rendkivül unalmasaknak talál: arra kér, hagyjam abba. Magas és mély, mult és jövő – ezek ostobaságok, hiszen egyiket se éljük át (élvezzük, ahogy ő kifejezte) – mivel az _oiha_ nincs mélyen és magasan, hanem ott van, ahol van, vagyis saját lelkében, a világ közepén, örökké jelen és mindig boldogan. Ami a _bullok_-ok magasság-vágyát illeti, azt se tartja egy cseppet se mulatságosnak és változatosnak. Mert hiszen mit érhetnének el, legjobb esetben, feltéve, hogy valamelyik tornyot egyszer sikerülne befejezni? Feljutnának a tenger felszínére – kijutnának a szárazföldre, abba az országba, amiről én beszéltem neki, s ahonnan, állítólag, származom. De hol van ebben az országban az a magasabb, boldogabb életforma a számukra? Odafönt valamivel nagyobbak a _bullok_-ok, de lényegben, mindabból, amit előadtam, azt látja, hogy ugyanolyan ostobák (boldogtalanok), ha nem ostobábbak, mint idelent. Valamivel elbizakodottabbak talán, ennyi az egész és az, hogy helyzetüket, ha lehet, még kevésbé ismerik fel és vallják be önmaguknak.

Amit a házasságról elmondtam, lényegben nem más, mint Capilláriában a _bullok_-tenyésztés. Hogy a mi _bullok_-jaink csövekbe bujnak, az nagyon természetes – a mi _oihá_-ink akarják ezt így, nem tűrvén el, hogy fizikai mivoltuk fitogtatásával ők is vágyakat keltsenek s ezen az alapon ingyen tartassák el magukat. Egyébként bebizonyíthatja, saját vallomásomból, hogy a mi szegény _bullok_-jaink is, lelkük mélyén, istenségnek tekintik az _oihá_-kat és fölényeskedésük tagadása csak annak az öntudatlan érzésnek, hogy alulmaradtak.

Egészen elhülve kértem, magyarázza meg szavait. _Opula_ saját vallomásomat tárta elém, a maga felfogásában. Elismertem, úgymond, hogy a „nőkérdés“-sel, ahogy mi nevezzük, – eltekintve azt a néhány feministát, akiket nem is nőknek, csak elkorcsosodott férfiaknak tekint – úgynevezett „lángelmék“ foglalkoztak minálunk: hogy tehát e kérdésnek a megoldásához, amit a nők egyszerűen a létükkel és életükkel oldanak meg, minden nehézség nélkül – a férfiak között legalább is lángelme szükségeltetik, értelmi kiválóság, mindent feláldozó szorgalom és erőfeszítés. Hogy van az, hogy a női lélek rejtélyét mindig férfiak boncolgatják, a nő jellemét férfiak elemzik: a nagy eredmények e súlyos tudomány mezején férfiak nevéhez füződnek, a nők adatokkal szolgálnak csak e tudományhoz? A női értelem alacsonyrendűségét, a nő szellemi szegénységét én azzal akartam bizonyítani, hogy íme, még önmagukat se tudják meghatározni – ahhoz, hogy fogalmunk legyen róluk, egy férfi lángelméje kell, mert tulajdon lelkükről tulajdon vallomásuk nincsen. Ezen az alapon azt is lehetne mondani, hogy az isten alacsonyabbrangú értelem az embernél, mert hiszen nem adott magáról önéletrajzot és jellemleírást: amit tudunk vagy hiszünk róla és működéséről, emberek fedezték fel és határozták meg – ő maga hallgat és cselekszik. De a valódi hivő tisztában van vele, hogy az ő hallgatása és a mi imánk abban a viszonyban leli értelmét, amely isten és ember közt fennáll – hogy nekünk szükségünk van istenre, de istennek nincsen szüksége reánk.

Határozottan állítja, hogy a mi nagy nőismerőink szívesebben lennének nők, mint nőismerők, – Strindbergnek pedig és a többi pesszimistáknak, akik a nő aljasságát abban látják, hogy szívesebben élik a maguk életét, mintsem azon törjék a fejüket, hogy Strindberg milyen ember lehet és hogy lehetne őt boldoggá tenni, – ezeknek egyszerűen savanyú a szőlő. Egyébként is úgy látszik, hogy minden hóbortos elméleten és eszmeépületen keresztül valami névtelen vágyakozás lakik a mi _bullok_-jainkban, hogy nőkké lehessenek ők is, „lealjasodjanak“ és otthagyják bábeltornyaikat. Magam ismertem el, hogy a nőies férfiakat jobban szeretik a nők, mint a férfias nőket a férfiak – mi mást jelent ez, mint egy egységes embertipus felé való vágyat, vágyat a „lealacsonyodás“, a „sülyedés“, az „effeminálódás“ felé – röviden szólva sejtelmes honvágyát minden földi embernek Capillária felé, a tenger fenekére, amit eddig csak nekem, Gullivernek, adatott megismerni, s ahol egyetlen nem él, boldogan és derülten, a Nietzsche Übermensch-e – de ehhez az egyetlenhez inkább hasonlítanak a nők, mint a férfiak.

Ugyanezt a homályos ösztönt nemcsakhogy nem cáfolja meg, de inkább bizonyítja az, amit az „egyneműek szerelmé“-ről, erről a „fajtalanság“-ról beszéltem, ami férfiak és nők közt is előfordul nálunk, szerelmi elfajulás formájában: – azzal a különbséggel, hogy míg a nők egymást, éppenúgy, mint Capilláriában, nők gyanánt szeretik – addig a homosexuális férfi partneréül „nőies“ férfit keres, női neveket ad neki, női ruhába öltözteti fel, elannyira, hogy felmerül a kérdés, ha már a nőt keresi a férfiban is – miért nem fordul egyenesen a nőhöz? S a kéjenc, akit említettem, miért mutat meztelen női testet a nőnek, akit szerelemre akar hangolni: nem ugyanazon oknál fogva, amiért a _bullok_-ok festegetik az ő bálványképeiket? – Hiszen, ha azt hinnők, hogy a nőnek _lelkileg_ is ugyanakkora szüksége volna a férfira, mint a férfinak a nőre – szüksége volna rá, nemcsak eszköz gyanánt használná, egyéb eszközök hijján, – akkor az önmaga meztelenségének csábító feltárásával próbálná meggyujtani a nőt. Mi tréfásan használjuk a szót, hogy a nő ennek és ennek osztotta „kegy“-eit és nem vesszük észre, a valóságban milyen komolyan így van.

Szent Antalt nők kisértették a pusztában és ő istenhez fordult segítségért – istennek ismerve el a nőt, mikor egyenrangu erőt küldött harcba ellene, érezvén, hogy önmaga, felséges emberi mivoltában, gyönge volna azzal a lénnyel szemben, akit még csak embernek se akarunk elismerni különben. De hát miért tartjuk mi tragikusnak a férfiak nő utáni sóvárgását és komikusnak, ha nő liheg a férfi után, ha nem ugyanazért, amiért a tökéletesebb felé való igyekezetet is tragikusnak érezzük?

_Opula_ elhallgatott s én, ki lehajtott fejjel és gúnyosan figyeltem eddig, gyüjtvén magamban az ellenérveket, hirtelen feltekintettem rá. Az arca nyugodt volt és hideg, de oly megdöbbentően szép, hogy torkomon akadt a szó. Néhány pillanatig dobogó szívvel álltam ott, aztán nyugtalanúl, remegve, fájdalmasan kiáltottam fel:

– De hát mi ez, mi ez akkor – mit jelent ez a zavar, ez a vágy, ez a határozatlan és sokféle akarat, ez a szabadság után való sóvárgás a boldogtalanok szívében? Mondd meg, én nem értem, adj valami jelt, mutasd meg az utat, amin elinduljak!

_Opula_ lehajolt s kezének egy gyakorlott és ügyes mozdulatával elkapott egyet a fickándozó kis _bullok_-ok közül. Fölemelte és odatartotta szemeim elé. Először láttam ilyen közelről ezt a furcsa kis szörnyeteget.