Part 4

_Opula_ most megmagyarázta nekem, hogy okoskodásom igen helyes volt: a _bullok_-ok csakugyan nem a maguk jószántából hagyják abba az épitkezést, s a maguk részéről korántsem tekintik befejezettnek, olyankor, mikor az _oihá_-k szempontjából már nagyon is alkalmas a benntartózkodásra. Hogy milyen magasra építenék a tornyot a _bullok_-ok, ha hagynák őket, azt eddig még nem lehetett megállapítani, mert ez az _oihá_-kat sohase érdekelte. Az _oihá_-k egyszerűen megvárják, míg az épület egy bizonyos magasságot elért és kényelmesen lakható – ilyenkor egy erős szesszel (illata, ahogy alkalmam volt tapasztalni, nagyon hasonlít bizonyos parfőmök illatához, amelyeket előkelő hölgyeink használnak) kifüstölik az egész helyiséget: – az építő _bullok_-ok megdögölnek, kiseprik őket s az _oihá_-k elfoglalják a palotát. Az életben maradt _bullok_-ok rögtön új tornyot kezdenek építeni s ez századok óta így megy, úgyhogy ma már több ezer pompás és lakható palota áll az _oihá_-k rendelkezésére.

E tárgyra vonatkozó mohó kérdéseimre úrnőm közönyösen és vállvonogatva elmondta, hogy egy beteg és szerencsétlen _oiha_ élt egyszer, akinek az volt a mániája, hogy tud a _bullok_-okkal beszélni és érti a nyelvüket. Ez a szerencsétlen nő, akit társai a piszkos és korcs _bullok_-okkal való tisztátlan érintkezése miatt később elpusztítottak, azt állította, hogy a _bullok_-ok egyszer elmagyarázták neki, hogy mi a jelentősége számukra ezeknek a tornyoknak. E nyomorult férgek társadalmában az a rögeszme gyökerezett meg, hogy a sűrű és folyós közeg (szóval a tengerfenékre nehezedő vizek) fölött, amiben élnek, egy hígabb, világosabb, végtelenül nagyobb és szabadabb világ következik, ha valahogy el lehetne érni e közeg felszinét. Összeálltak hát, hogy tornyot építenek, ami odáíg érjen – e torony felviszi őket a tenger felszinére s ott egyesülhetnek majd azokkal az isteni lényekkel, kik ama távoli szférák vidékét lakják. Csakhogy – mint láttuk – a tornyot sohase tudják befejezni, az _oihá_-k felében elfoglalják tőlük s ők kezdhetik mindig előlről. Eszembe jutott, amit a méhekről tudunk s nem kérdezősködtem tovább.

Egyébként kiderült, hogy, hasonló módon, a _bullok_-ok nemcsak lakást, de ruházatot, sőt – ahogy már említettem s még majd beszélnem is kell róla, bárhogy undorít és megaláz e fejtegetés – táplálékot is szolgáltatnak az _oihá_-knak. Az a végtelenül finom és lenge selyemszövet, amibe az _oihá_-k átlátszó testüket burkolják, a már teljesen érett, öreg _bullok_-ok egy sajátságos terméke, olyanféle, mint nálunk a selyemfonál. Az öreg, teljesen kifejlett _bullok_ rendes körülmények között (ha előbb meg nem eszik, vagy ki nem füstölik) begubózik: e célra agyából, száján keresztül, egy igen vékony, hosszú, fekete fonalat bocsát ki, hogy a gubó tömör és áthatatlan legyen. A _bullok_-gubót az _oihá_-k – éppen úgy, ahogy mi a selyemgubóval tesszük – forró vízbe dobják, a _bullok_-báb megdöglik s a fonalat le lehet fejteni s szövetet csinálni belőle. Egy ilyen fonál egyszer kezembe került – hoztam is belőle magammal s a vegyelemzésnél meglepetésemre kiderült, hogy ugyanabból az anyagból való, amiből nálunk a _tinta_ készül.

De aránylag kevés _bullok_ éri el ezt az öreg kort, mikor agyveleje, az _oiha_-gazdaság legfontosabb nyersterméke, tinta-szerű anyaggá változik át. Rendesen előbb összefogdossák őket az _oihá_-k, – a _bullok_-agyvelő ugyanis egyik főtápláléka ez ország bennszülötteinek, főtápláléka és csemegéje s azonkívül még egy fontos szerepe is van, mint tápláléknak, amire – vonakodva bár – de rá fogok térni. Itt csak e táplálék elkészítésének egy különös sajátságát említem meg. Arra még emlékszik az olvasó első lakomám leírásából, amit az _oihák_-kal együtt költöttem el, hogy milyen módon préselik ki ezt az agyvelőt a főtt _bullok_-fejből. Azt azonban csak később tudtam meg, hogy a _bullok_-velő, mint csemege, többféle minőségű. Őfelsége közölte velem, hogy nyers állapotban és hizlalatlanul a _bullok_-velő nem olyan jó minőségű, – de van a _bullok_-oknak egy bizonyos tápláléka, amivel ha megzabálják magukat, velőjük elsőrangúan finom és kellemes ízű csemegévé válik. Ez a táplálék nem a tengerfenéken terem: bizonyos alkalmakkor fölülről szokott lefelé szállingózni, réteges, soklevelű vékony lemezek alakjában, tele apró fekete pontokkal.

Mutatott egyet nekem ebből a növényből. Meglepetve kiáltottam fel: egy tudományos könyv volt, ha jól emlékszem, Nietzsche Zarathustrája, teljesen elázott, szétmállott állapotban. Úgy látszik, valamely elsülyedt hajóról került ide, más könyvekkel egyetemben. Őfelsége elmondotta, hogy a sütésre és evésre szánt _bullok_-ot néhány hétig rendesen ezzel a növénnyel szokták hízlalni, hogy agyveleje kellemes ízű és könnyen emészthető legyen.

HETEDIK FEJEZET

A földi szerelem // A teremtés ura // Szépség és küzdelem // Nemek harca // A nő, mint élvezeti tárgy // Opula néhány észrevétele, szerző meghökkenése // A bullokok kiírtása // Néhány bullok-tipus tárgyilagos leírása és jellemzése

Egy másik beszélgetésünk alkalmával, melyben hivatkozott arra a kellemes és újszerű bódulatra, – az örömök bonyolult összetételének egy-egy újabb variációja nagyjelentőségű esemény az _oihá_-k életművészetében – melyet legutóbbi előadásom keltett benne, _Opula_ arra kért, beszélnék hosszasabban azokról a lényekről, akik, az eddigiek alapján, úgy látszik, aránylag még a leginkább hasonlítanak „érzelmes lényekhez“ (az „értelem“ szót náluk az „érzelem“ helyettesíti, mint legmagasabb életforma), vagyis hozzájuk és akiket én „nők“-nek neveztem: ennek a szónak ugyanis van rá hatása (az ő nyelvükön ez azt jelenti, hogy érti a szóval jelölt fogalmat), aminthogy alkalmam volt erről meggyőződni.

Mint módszertanban járatos, képzett gondolkodó, tisztában voltam vele, hogy ezúttal nem a nők társadalmi helyzete érdekli, hanem maga a nő, földi, helyesebben, szárazföldi értelemben – a nő és az a viszony, ami a férfival összeköti: a szerelem. Ez utóbbi jelenséget, vagy állapotot nem kellett számára meghatároznom: tulajdonságait nagyon jól ismerte, hiszen, amint említettem, az _oihá_-k körülbelül mindannyian szerelmesek egymásba.

Őszinte voltam és nem hízelegni akartam úrnőmnek, mikor a jellemrajzot azzal vezettem be, hogy a női szépségnek ekkora fejlettségéről, helyesebben, a szépségnek ennyi lehetőségéről, amennyit Capilláriában tapasztaltam, nem is álmodtam volna soha forrón szeretett hazámban, mely pedig szép nőiről mindig nevezetes volt. Ezzel egyúttal önkéntelenül elismertem, hogy legfőbb jellemvonása és megkülönböztető jegye a szóbanforgó nemnek – legalább a teremtés urának szemében – nálunk is a szépség, illetve az a vonzerő, amit a férfira gyakorol. Itt a „szépség“ fogalmi meghatározására akartam kitérni: Leibnitz, Kant és Schopenhauer néhány errevonatkozó, örökérvényű tételét idézve. De _Opulá_-t ez egyáltalában nem érdekelte; közbevetett kérdései csak arra vonatkoztak: vajjon a „szépség“ és a „nő“ fogalma összeesik-e a mi gondolkodásunkban („vágyaink“-ban, ahogy az ő nyelvükön mondják). El kellett ismernem, hogy ez nagyrészt így van, ámbár… De az „érdeknélküli“ és „érdekelt“ megkülönböztetést már nem várta be – arra volt csak kiváncsi, (később tudtam meg, miért) milyen hatást kelt bennünk az, amit mi, _szárazföldi bullok_-ok, női szépségnek nevezünk.

Meghökkenve meredtem rá: ez alkalommal először használta úrnőm, a férfiakra alkalmazva, ezt a megszégyenítő kifejezést, elárulva, hogy felismerni vélte a hasonlóságot köztünk, földi férfiak, s amaz ocsmány férgek között. De _Opula_ nem sokat törődött méltatlankodó ámulatommal: parancsoló modorban adta értésemre, hogy válaszolnom kell.

Elmondtam hát, hogy a női szépség valóban nagy hatással van reánk, bár ezt a hatást az emberi fajta vezető szellemei a fejlődés szempontjából egyáltalában nem becsülik sokra (legfeljebb az eugenetika kétesértékű tanokat hirdető apostolai). Elmondtam, hogy ennek megfelelően a testi szépség felé való törekvés egyik legfőbb erőfeszítése a női nemnek s a kiválasztódásnak egyik leghatalmasabb összetevője.

Felhasználtam az alkalmat, hogy a nő alacsonyrendűségét, mint elnyomatásának következményét, ezzel is bizonyítsam. A nőnek, nemesebb becsvágyak hiányában, egyetlen szegényes élettartalma abban merül ki, hogy mindenáron tessék a férfiaknak s szépségével indulatokat keltsen benne, melyeket annak pihenése óráiban a maga számára hasznosít. Leírtam azt a szánalmas, kicsinyes harcot, amit a nő folytat a férfi kegyeiért. Idéztem néhány kiváló szociológus és feminista szavait, kik a legnemesebb harag korbácsával ostorozzák az emberi társadalomnak egyik legnagyobb bűnét: hogy a nőt élvezeti tárgynak tekinti s ezzel lealacsonyítja s útját állja fejlődésének. Néhány merész vonással vázoltam a nagyvárosok életét – a vad hajszát és kergetőzést élvezetek és örömök eszközeinek birtokáért, melyeknek központjában a szép nő áll, mint a gazdagság és jólét fokmérője.

Beszéltem a tizennyolcadik század esztelen nőkultuszáról, melynek hagyománya még ma is érezhető, sok félszeg szokásban. A szép nőt fényűzési cikknek, csecsebecsének tekinti a férfihiúság: természetes tehát, hogy a nő, alacsonyabb értelmével nem látva át emberi rendeltetésének helyes irányát, arra törekszik csak, hogy azokat a pillanatnyi előnyöket élvezze, amiket testi szépsége biztosít, anélkül, hogy az emberiség jövőjével törődnék. Önmagammal vitázva, bírálat tárgyává tettem azt az ellenvetést, hogy hiszen ez csak a társadalom legmagasabb, tehát a legszűkebb, köreiben van így, egy bizonyos rétegre jellemző tünet csupán s mint ilyen, nem jelenthet veszedelmet az egész társadalomra. A dolgozó nép milliói nem tekintik fényűzési cikknek a nőt, mint feleséget és anyát becsülik meg, munkára fogják, otthon és a gazdaságban, megadva néki a lehetőséget, hogy ember legyen, hű társa a férfinak az élet küzdelmeiben. Sajnos azonban, azt látjuk, hogy ez csak addig van így, amíg a nő _valóban_ csak ember és nem nő, – mihelyt sajátlagosan női mivolta, durván testi szempontból, hangsúlyozottabban jut érvényre, esetenkint: rögtön megindul a kiválasztódás ama magasabb rétegek felé. A felsőbb réteg kiválogatja a maga számára az alsóbb réteg testileg tökéletesebb példányait, – aki nagyvárosokban él, jól tudja, hogy a szépség arisztokráciája nem azonos a születés és rang arisztokráciájával: csak azokra a szédítő pályafutásokra kell gondolni, amiket házmesterleányok, repedtsarkú pesztonkák futottak be, akiket szakértő férfiszem emelt ki a homályból, hogy mint szíveketbehálózó démonok tündököljenek fel aztán drága szőrmék és selymek keretében.

E pontnál úrnőm ismét félbeszakított: a „sajnos“ szó állította meg, úgy látszik, mint érzelmi színezete egy tisztán logikai meghatározásnak. Azt kérdezte tőlem, valóban sajnálatosnak tartom-e, hogy a szóbanforgó házmesterleány vagy pesztonka szép volt. Mert, ha így van, akkor én, úgynevezett „gondolkodó“ _bullok_-társaimmal egyetemben, azt szeretném, hogy a nők ne minél szebbek, hanem minél csúnyábbak legyenek, – a békés együttműködést, az emberi fajta haladását, felfogásom szerint, nyilván ez biztosítja csak.

A kérdés annyira meglepett, hogy hirtelenében nem tudtam felelni. Csak percek mulva szedtem össze magam eléggé, hogy a „nemek harcá“-ról beszélni tudjak, – de úrnőm ismét, hevesebben, félbeszakított és azt állította, hogy a „nemek harcá“-ra ezekután nem kiváncsi, mivel arról megvan a véleménye. Abból, amit elmondtam, nyilvánvaló, amit ő különben mindjárt sejtett, hogy mi, szárazföldi _bullok_-ok, egyszerűen irigyek vagyunk a mi nőinkre, mivel azok aránylag szebbek, tökéletesebbek és boldogabbak nálunk s ilyenformán uralkodnak fölöttünk, ami különben a dolgok természetes rendje. Nyugtalanságunk egyszerűen onnan származik, hogy felismertük ezt az alárendelt helyzetet, amiben élünk, de fájdalmunkban (ez a szó _oiha_-nyelven egyben „ostobaság“-ot is jelent) nem vesszük észre, hogy összecseréljük a tényeket.

Amit a nőről, mint „élvezeti“ tárgyról, csecsebecséről és fényüzésről összefecsegtem, az úgy hangzik, mintha az árnyék a fény szülőanyjának nevezné magát. Ami a „repedtsarkú pesztonká“-t és „házmesterleány“-t illeti, nem érti, miért beszélek róla megvetéssel, mikor magam elismertem, hogy ugyanazt az eredményt: gazdagságot és jólétet, amit a férfi a legnagyobb erőfeszítéssel és munkával ér csak el, mint jogos birtokát veszi tulajdonába, egyszerűen azzal a ténnyel, hogy létezik – hogy tehát az ő puszta létezése lényegben ugyanaz, amit a férfinél „érdem“-nek, „erő“-nek nevezek. A nőnek – valódi, tehát tökéletes, vagyis szép nőt ért ezzel – az a tény, hogy él, egyben érdeme és joga az élethez – természetes, hogy abból él, amiért él: az élvezetből és örömből. Mert hiszen magam se hiszem komolyan, ha a nőről, mint tárgyról beszélek; – anélkül, hogy ezt külön megkérdezte volna, egészen bizonyos benne, hogy a földi férfi, amikor általam „szerelmi szolgálat“-nak nevezett örömök kedvéért nőt választ magának, selymekbe és bársonyokba öltözteti, előnyben részesíti azt a nőt, aki a szerelmet maga is fokozottan élvezi – enélkül a férfi öröme tökéletlen, sőt lehetetlen is bizonyos tekintetben.

De hogy lehet „élvezeti tárgy“ valami, ami maga is élvez? Ilyet csak beteg vagy bárgyu értelem állíthat. Selymekről és bársonyról és aranyról beszéltem, amivel mi elárasztjuk nőinket „cserébe“ szerelmükért, – de hogy nevezhetek „cseré“-nek olyan üzletet, ahol az egyik fél semmi olyat nem ad, amivel megfosztaná magát? Ebben az üzletben _csak_ a nő kap a férfitól – külső örömöket és élvezeteket, csak azért, hogy hajlandó belső örömöket és élvezeteket átélni és elfogadni – ugyan mit ád ő a férfinak egyebet, mint azt a jogot, hogy – adhat? –: azt a különös jogot, amit a férfi örömnek és élvezetnek hisz, míg kimerülés és halálos fáradtság meg nem győzi róla, hogy kötelességet teljesített és nem jogot gyakorolt: kényszernek engedelmeskedett és nem vágyat elégített ki. Nos tehát: aki vesz, anélkül, hogy adna, – az nem „élvezeti tárgy“, nem „birtok“ és nem „csecsebecse“, – hanem egyszerűen hódító, erősebb fél, magasabbrendű lény. Ez nem szerződés, vagy megállapodás, kölcsönös alapon: ez egyszerűen győzelem, egy tökéletesebb fajta győzelme a kevésbé tökéletesen.

A _bullok_ kimondhatatlan butaságát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy fel akarja szabadítani a nőt, ahelyett, hogy önmagát szabadítaná fel: versenyre kelne a nővel, vagy legalább utánozná, hogy fegyvereit ellesse, visszamaradottságában igyekeznék elérni azt a fejlettséget, amit önkéntelen áldozatával ő tett lehetővé.

És _Opula_, felhasználva az időt, míg összeszedem magam, hogy érveket gyüjtsek ellene, rátért arra, amitől legjobban féltem: hasonlóságot keresni köztünk, földi férfiak és ama szörnyetegek között, akiket Capillária _bullok_-oknak nevez. Csak a kötelességérzet, hogy semmit sem szabad elhallgatnom abból, amit kalandos utazásaim során láttam és tapasztaltam, ad erőt, hogy kövessem őt ezen az úton, melyre a büszke férfiönérzet nem léphet pirulás nélkül. Sajnos, kénytelen voltam meggyőződni róla, hogy ami adatot e kérdéssel kapcsolatban elmondott a _bullok_-okról, megfelelt a valóságnak: nem hallgathatom hát el, mint a kedély hiú csapongását, vagy terméketlen játékát a képzeletnek.

Arról a módról beszélt _Opula_, ahogy ők birtokukba szokták venni ama kastélyokat és palotákat, amiket a _bullok_-ok építenek oly célból, hogy elérjék a tenger felszínét. Mikor a torony egy bizonyos magasságot elért, s az _oihá_-k számára alkalmatos lakásnak igérkezik, néhány _oiha_ váratlanul behatol az épület belsejébe s azonnal árasztani kezdi azt a könnyű folyadékot, amiről az előző fejezetben már megemlékeztem s ami nagyon hasonlít bizonyos Európában használatos női illatszerekhez. Különös dolog, hogy a _bullok_-ok, évezredes tapasztalat ellenére sohasem veszik észre, miről van szó és nem is gondolnak védekezésre. Az _oihá_-k megjelenésére nagy riadalom és nyüzsgés támad a serényen dolgozó állatok soraiban: fejüket kapkodják, otromba végtagjaikat rezegtetik és sajátságos cincogó hangokat hallatnak.

A bódítószer, amivel kifüstölik őket, úgy látszik, eleinte fokozott izgalmat vált ki – és ők, nyilván tudják, honnan származik ez az izgalom, anélkül, hogy az eredményt előre látnák. Elhagyva az épülő párkányokat, keringeni kezdenek az _oihá_-k körül, egyre gyorsabb iramban, miközben a legfurcsább fintorokat vágják. Azután rendszerint egymásnak esnek, cibálják és tépik egymást, – ez a verekedés különösen akkor fajul el, ha – amint az néha megtörténik – az egyik _bullok_, akár véletlenül, akár szándékosan, nekiverődik valamelyik _oihá_-nak (ezeket _struborg_-oknak, vagy _strindberg_-eknek hívják). Ilyenkor valóságos _bullok_-gyűrű képződik a látszólag megtámadott _oiha_ körül – a _bullok_-ok védelmi sáncot alkotnak, rettenetes hangzavar támad és a kavarodásban gyakran meg is ölik egymást. A leghevesebbek, az úgynevezett _gáláns_-ok, hevesen pofozzák és tépik a _strindberg_-eket: _Opula_ állítása szerint az _oihá_-k halálra kacagják magukat ezen a furcsa látványon, hogy _ezek_ akarják _őket_ megvédeni, amikor éppen arról van szó, hogy védekezniök kellene. Elvétve akad a _bullok_-ok közül néhány, akik, homályosan felismerve a veszélyt, ha nem is önmagukat, legalább a keserves fáradsággal felépített tornyot igyekeznek védeni, emlékezve rá, miért kezdték el építeni: ezek, akiket az _oihá_-k _gont-_oknak, vagy _kant_-oknak neveznek és kellemetlen izük miatt szorgalmasan irtanak, az épülő torony szélső párkányain helyezkednek el, úgy látszik, arra vigyázva, nehogy az _oihá_-k tető alá hozzák és lakóháznak alakítsák át azt, amihez ők újra meg újra oly célból fogtak hozzá, hogy létrát és hágcsót alkosson magasabb, hígabb régiók felé. Leszedésükkel és kipiszkálásukkal az _oihá_-knak nem kell bajlódniok: ezt elvégzik más _bullok_-ok, az úgynevezett _koétá_-k vagy _poétá_-k, ezek között különösen a _góté_-k vagy a tarajos _gőté_-k, a _vulde_-k, _wilde_-k és _danunció_-k, akik, csodálatosképpen, szintén undorodnak rosszagu _bullok_-társaiktól.

Mert, bármily furcsán hangzik, e förtelmes lények, kiknek törpe teste eltorzult a céltalan és ostoba fejlődési düh következtében, amivel uszonyokat és szárnyakat és csápokat és kerekeket és tüdőt és kopoltyut tenyésztettek ki magukon, átabotába, oly módon, hogy ezer tökéletlen szerv zavarja szabad mozgásukat, ahelyett, hogy megmaradtak volna amaz egyetlen, egyszerű szervnek, ami, legalább az _oihá_-k számára, tökéletesen megfelel a célnak – mondom, e boldogtalan férgek lelkében nem ismeretlen a hiúság érzése, _oiha_-i értelemben. Vannak közöttük nagyszámmal, akik befurakodnak az _oihá_-k közé, illegetik magukat és eltanulják az _oihá_-k szokásait, mozdulatait, abban a reményben, hogy tetszeni fognak – és megfigyelték, hogy amikor ebéd előtt, fazékba teszik az evésre szánt és hizlalt _bullok_-okat, nemhogy rugkapálnának, de gyakran inkább versenyre kelnek, hogy melyik ugorjon először a forró vízbe, abban az ábrándképben ringatva magukat, hogy nem az étvágy, hanem valami tetszés, vagy megkülönböztetés válogatja ki őket az _oihá_-k személyében.

NYOLCADIK FEJEZET

Szerző a házasságról általában és különösen // A »nő« irodalomban és művészetben // Szerző megtudja, mily viszonyban állanak egymással oihák és bullokok // Szerző nehány eredeti felfedezése e kérdésben…

Ezekben a napokban volt, ha jól emlékszem, (útleirásomban, ami az időbeli sorrendet illeti, emlékezetemre vagyok utalva, tekintve, hogy odalent, a tenger fenekén nem volt módomban jegyzeteket készíteni megfelelő írószerszámok hiányában), hogy _Opula_ először érdeklődött a szárazföldi értelemben vett „házasság“ szónak és fogalomnak jelentősége iránt. Előadásomban ugyanis gyakran fordult elő ez a szó s egy alkalommal annyi fájdalommal ejtettem ki (nem tudom elégszer emlékeztetni az olvasót, hogy az _oiha_-nyelv csupa indulatszóból áll), hogy felkeltettem vele úrnőm figyelmét és szánalmát.

Rövid habozás után rájöttem, hogy legjobb, ha példával magyarázok: és erre a példára a magam személye kinálkozik alkalmasan. Környezetemben, mikor még otthon éltem, mindenki elismerte, hogy a kor hangulatának és szellemének megfelelő értelemben mintaszerű házasságban élek – ez a házasság egy boldog és szerencsés szerelemnek volt betetőzése, irígylésreméltó férj hírében állottam, ifjú és szép feleség birtokában, kinek kezéért annak idején gazdag és tekintélyes férfiak versengtek.

Elmondtam hát, hogy lelkes és tehetséges fiatalember voltam: lángoló hittel eltelve, minden szépre és jóra hivatott lélek. A jövő, mint valami csodálatos lehetőség lebegett előttem, úgy éreztem, hegyeket tudnék elmozdítani, hogy helyükben ismeretlen forrásokra bukkanjak, melyekből boldogság és megismerés fakad, az egész emberi nem sorsát eldöntő, jelentőségét megszázszorozó csodálatos erő. Nem tudtam még, hogy mi vár reám, de a szépnek, jónak és igaznak szentháromsága biztatott, hogy elérem azt a világosságot, az életnek teljét, legmagasabb fokát, ahonnan isten gyanánt tekinthetek körül: alkotó és teremtő isten leszek, nem játékszere, hanem irányítója sorsnak és természetnek. Ebben az időben ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, aki aztán szertecsapongó képzeletemnek és vágyaimnak irányt, tartalmat adott. Ő még igen fiatal volt akkor, én pedig szegény, vagyontalan fiú. Elhatároztam, hogy magamévá teszem s ő, megsejtvén szándékomat, szépségének minden teremtő erejét és hatalmát önzetlenül arra fordította, hogy az én erőmet, kitartásomat serkentse, ösztönző álomképem legyen, aki a csüggedés óráiban fölemel és cselekvésre buzdít. Szakítva a gyermekes vágyakkal és álmodozással, beiratkoztam az egyetemre és csakhamar megszereztem a seborvosi oklevelet. Soha nem felejtem el azt a boldog pillanatot, mikor, kipirult arccal és lelkendezve, megmutattam neki az okiratot: öt évi megfeszített munka és nélkülözés eredményét. Egy édes csók, biztató tekintet volt a jutalmam – soha ilyen elégedett nem voltam életemben. Csakhamar állást kaptam: társultam egyik kartársammal, seborvosi intézetet alapítottunk s én egy bizonyos, megfelelő összeg birtokába jutottam, ami lehetővé tette számomra a nősülést.

A mátkaság boldog heteit próbáltam ezekután elmagyarázni _Opulá_-nak, a legváltozatosabb felkiáltásokkal – készülődést a családi fészek berendezésére, együttes tervezgetést, bensőséges csacsogásokat, hogy milyen legyen a hálószoba, a nagy álló tükör, a fésülködő köpeny, a kölni-vizes kristályüveg stb. Esküvőnkön nőm mindenkit elkápráztatott szépségével: mindenki gratulált nekem a kincshez, amihez hozzájutottam s én boldogan fogadtam meg, hogy meg fogom becsülni.

Ezután a házaséletnek egy napját festettem le úrnőmnek. A keltőóra ütő szavára halkan felkelek, hogy szendergő nőmet ne zavarjam: lábujjhegyen lopózom ki dolgozószobámba, ahol inasom vár, hogy feladja cipőimet. Megreggelizem s a klinikára sietek – délelőttöm szorgos munkában telik el, csak a déli órákban van annyi időm, hogy társadalmi kötelezettségeimnek eleget tegyek – meglátogassak néhány politikai egyesületet, melynek tagja vagyok. Hazamenet betérek a boltokba s nőm részére megvásárolom azokat a cikkeket, melyeknek listáját előző este írta össze számomra – a magam számára inasom szokott vásárolni. Közben nőm felkelt, felöltözött, gyermekeimmel foglalkozott és kikocsikázott a sétányra, hogy társadalmi állásunknak, – mely megköveteli, hogy a nő megmutassa magát és öltözékeit, férje anyagi helyzetének és előkelő szinvonalának hangsúlyozására, – eleget tegyen. Egyszerre érkezünk haza, inasom és én: inasom rólam segíti le a kabátot, én pedig nőmről, aki e percben tért meg, kipirulva s hálásan nyujtja csókra a kezét örömében, hogy mindenkinek tetszett. Ebédhez átöltözik – én közben bort töltök a poharakba s mikor belép, felállok, hogy a széket alájatoljam, míg inasom ugyanezt teszi nékem az én székemmel. Egy-két vendég mindig van az asztalnál, akik tanulnak tőlem jó modort és irígyelnek, hogy ilyen szép és előkelő nőt szolgálhatok ki.