Part 3

Ilyen tréfák például, hogy vannak bizonyos fajták, s főként a tenger alsóbbrendű élőlényei között, melyeknek nőstényei jóval nagyobbak, fejlettebbek és erősebbek, mint a hímek, ellentétben minden szokással és illemmel. Van egy bizonyos tengeri pókfajta, melynek a nősténye húszszor-harmincszor akkora, mint a hím s ennek következményei gyanánt ez állatok műveletlen és – mondjuk ki nyiltan – embertelen szokása szerint gyakran, sőt majdnem mindig megtörténik, hogy a nőstény, ha szeme elé kerül, egyszerűen bekapja és lenyeli a hímet, mely ugyancsak igyekszik elrejtőzni előle, ha a fajfenntartás szükséglete rákényszeríti, hogy párját felkeresse. Ugyanazt figyelték meg egy másik halfajtánál, melynek hímje a nőstényhez képest oly kicsiny, hogy tőle való félelmében állandóan a nőstény bélcsatornájának túlsó nyilásában tartózkodik s különös szerencséjének tekinti, hogy a nőstény fajfenntartásra szükséges szervei véletlenül ugyanott vannak és nem például a szemei között, mely esetben nem volna ideje hozzá, hogy dolgát elvégezze, mert kegyetlen és barbár párja előbb felfalná. A _mantis religiosa_ például, amit a köznép _imádkozó bogár_-nak vagy _ájtatos kabócá_-nak nevez, meg is teszi ezt: párzás közben hátrafordítja fejét s a nála gyengébb és fejletlenebb hímnek egyszerűen leharapja és megeszi fejét, ami ájtatosságnak legalább is különös. De számtalan más példát hozhatnék még fel annak igazolására, hogy az _oihá_-k királynőjének, _Opulá_-nak, akivel szerencsém lehetett e kérdésről vitatkozni egyszer, egy megjegyzése, ha nem is megbocsátható, de legalább is érthető.

Ez a kitünő hölgy ugyanis, aki, mint valódi _oiha_, sem történelmet, sem hagyományt nem ismer és nem is akar ismerni, egyszer, mikor a mi történelmünkről és főként a biblia szent hagyományairól beszéltem neki – kapcsolatban az ember teremtésével, – csodálkozásának adott kifejezést, hogy mi ezt szimbolikusan úgy képzeljük el, hogy előbb volt a férfi, Ádám, s ennek egyik testrészéből, vagy, ahogy a biblia mondja, oldalbordájából lett a nő, Éva. Ez a szimbolum, szerinte, ellentétben áll a természet tanításával és minden tapasztalattal. Ő, éppen ellenkezően, ha már ilyen haszontalan dolgokkal foglalkoznék, – bár eddig ennek semmi szükségét nem érezte – inkább úgy képzelné el a dolgot, ahogy egyedül lehetséges: hogy tudniillik kezdetben volt az _Oiha_ (az ő nyelvükön ez Embert, a Természet Tökélyét és még ennél is többet jelent), olyanféle lény, mint ők, mely önmagától termékenyült és szaporodott, mint ahogy sok kezdetleges fajtánál még ma is látjuk.

Később, kényelmi és főként (ez náluk a legfontosabb szempont) szépészeti okokból az ős_oiha_, azaz a mi nyelvünkön ős-nőstény, egy bizonyos kényelmetlen és rút szervét, mely az öntermékenyítést végezte saját testén belül, kiküszöbölte és végül teljesen leválasztotta testéről – s azóta ez a szerv, amit mi nagyképűen és elbizakodottan _hím_-nek nevezünk, holott nem más, mint egy külön élő testrésze a nőnek: ez a testrész afféle élősdi módjára ott él az _oiha_ környezetében, önálló szerepkör nélkül, örökös, tudatlan és tehetetlen sóvárgásban, hogy ismét egyesüljön a testtel, melyből, mint méltatlan, kiszakadt és kitagadtatott.

Meg kell adni, hogy a királynőnek ezt a szörnyű és tiszteletlen tévedését érthetővé teszi az a tény, amit majd a következő fejezetben fejtek ki bővebben, s amit itt szárazon és egyszerűen leszögezek. Arról van szó, hogy Capilláriában a hím, a másik nem, mely nálunk uralkodó: tökéletesen visszafejlődött, elcsökevényesedett kis szörnyszülött, megvetett és lenézett kis háziállat formájában él – teste nincs ötvenedrésze sem az _oiha_ testének s élete kényre-kedvre ki van szolgáltatva az _oihá_-nak. _Bullok_-nak hívják ők ezt a háziállatot – s kérem az olvasót, ne émelyedjen el, ha már most közlöm vele, hogy azok a kis szörnyetegek, amelyeket a palota felé való utamban láttam a torony nyilásai közt, s amelyeket később terített asztal mellett tányéromon pillantottam meg, ilyen _bullok_-ok voltak éppen, természetes nagyságban és fejlettségben.

ÖTÖDIK FEJEZET

Az oihák különös nyelve // Az »oiha« szó eredeti jelentése // Szerzőt Opula, az oihák királynője kitünteti bizalmával // Néhány szó az európai nők elnyomatásáról

Ha mégis sikerült összeszedni néhány fontos adatot, amikhez csak szóbeli közlés útján juthattam – másrészt, vendéglátó gazdáim felvilágosítása révén, néhány összehasonlítást is tehettem Capillária és Európa közjogi és társadalmi jelenségei között: ez igazán nem az ő készségükön múlott és gyakran csak zavar és fondorlatos fogások tették lehetővé.

Az első hetekben, mikor alkalmam volt az _oihá_-k nyelvének szellemét és lényegét megismerni, már-már azt kezdtem hinni, soha nem fogjuk megérteni egymást. Ez a nyelv ugyanis egyike a legsajátságosabbaknak, amiket alkalmam volt tanulmányozni. Elvont fogalmakra vonatkozó szavak és körülírások egyáltalában nem fordulnak elő e nyelvben – csak érzékelhető és tapintható tárgyakra van szavuk: s ezek is (ezt nehezen tudom kifejezni) nem magát a tárgyat jelölik meg pontosan, hanem inkább csak azt az érzést, indulatot, amit az illető tárgy az _oihá_-k kedélyvilágában ébreszt, még pedig a megfelelő indulati szinezettel – úgy hogy röviden szólva, az _oiha_ nyelv csaknem csupa indulatszóból áll.

Változatosságot az a körülmény biztosít e nyelvnek, hogy egy és ugyanannak a szónak különféle hangsúlyozása és kiejtése különféle értelmet ad, mint ahogy a csecsemők szótárában egy „á“ vagy „vá“ szócska, aszerint, ahogy a kicsike kimondja, örömet, bosszúságot, valamely tárgy kivánását, vagy annak elutasítását jelenti. Maga az „_oiha_“ szó is tulajdonképpen indulatszó, és ha pontosan használnám, a mi írásmódunk szerint felkiáltójelet kellene hozzátennem minden alkalommal – az öröm és elragadtatás felkiáltása ez a szó, melyet Capillária szülöttje afölött érez, hogy él és lélegzik, és, hogy szépsége és életöröme segítségével módjában van mindazt a gyönyört és mámort élni és élvezni, amit önmaga és a világ gazdagon áraszt számára.

Mert – e pontot felhasználom, hogy szóvátegyem – az _oihá_-k egész élete az örömök és raffináltan válogatott élvezetek örökös gyakorlásában telik el. Mint ahogy nyelvük csak indulatok és kedélyhullámzások kifejezését célozza, cselekedeteik és minden ténykedésük is csak odairányul, hogy az idegeknek és a léleknek azt a fokozott feszültségét tartsák éberen, ami az úgynevezett életművész számára az élet céljával és értelmével azonos.

Érzékeik örömét szolgálja minden, és minden érzékük oly fokozott mértékben érzékeny a kellemes ingerekre, mint amilyen érzékenységet európai ember csak egy bizonyos érzékszervével képes tanusítani a megfelelő ingerek hatása alatt. Igy például láttam egyszer egy előkelő _oiha_ hölgyet valóságos kéjes önkívületbe esni s lihegő könnyekbe törni egy finom kelme piros színének megpillantásakor – ennek a színnek ugyanolyan hatása volt rá, mint a legforróbb és legkézzelfoghatóbb szerelmi vallomásnak, ami valaha elszédíthetett holmi londoni vagy párizsi nagyvilági hölgyet. Ugyanilyen mámoros önkívületet idéz elő náluk bizonyos hangszerek muzsikája, vagy még inkább bizonyos jól elkészített ételek és cukorkák izlelése – ennek megfelelően az étkezéseknek valóságos orgia színezete van, minden esetben. S ha tekintetbe vesszük, hogy a víznek, a levegőnél sűrűbb elemnek, folytonos áramlása és érintkezése végtelenül gyengéd és érzékeny bőrüknek egész felületével szünetlenül csiklandozza és bizsergeti tapintó érzékük minden porcikáját: bátran elmondhatjuk, hogy az _oiha_ születésétől kezdve utolsó pillanatáig pillanatra sincsen hijjával annak a ritka és sűrített állapotnak, amit mi a testi jóérzés legnagyobb fokát jelentő szóval, a _gyönyör_-rel szoktunk megjelölni.

Ami az _oihá_-k szerelmi életét illeti, egyelőre, anélkül, hogy bővebben kitérnék arra a rejtelmes módra, ahogy náluk az élet továbbtenyészik, csak annyit állapítok meg, hogy a szerelemnek náluk semmi köze nincs a fajfenntartás fogalmával – önmagáért való művészet és öröm, mely egyik _oihá_-nak a másik iránt érzett rajongásában és odaadásában merül ki, anélkül, hogy egy harmadik lénynek – gyermekeknek – létrejöttét célozná, vagy előidézné. Ebben is, mint minden egyébben, a lelki szenzációvá finomult és fokozott érzéki öröm az, ami egyedül érdekli az _oihá_-kat. Ha részletekre akarnék kitérni, nagyon nehéz volna, európai nyelvre fordítva, szeretkezéseik lényegét úgy fejezni ki, hogy az ne tünjék törvénytelen és fajtalan üzelmek tiltott leírásának – bár, az ő nyelvükön előadva és az ő érzéseikbe és felfogásaikba beleélve magunkat, mindez a legtisztább és legnemesebb örömök kultuszát jelenti, olyant, mint nálunk a zene és a költészet, amit nemcsak nem tiltanak el a népek vezetői, de inkább pártfogolnak és ösztökélnek.

Capilláriában élve, pillanatig se jutott eszembe, hogy az, amit hallok és látok magam körül, tulajdonképpen szeméremsértő és erkölcstelen szabadosság – sajátságos delejes álomhoz hasonló állapotban mindezt éppen úgy a testben élő lélek legmagasztosabb és legfenségesebb megnyilvánulásának tekintettem, mint ahogy ők annak szánták és úgy élvezték.

Ezeket előre kellett bocsátanom, hogy az olvasó megérthesse, miért volt szükségem bizonyos fondorlatokra – amiket most már restelek – ahhoz, hogy minden külső megismeréssel szemben teljes közönyös figyelmüket a magam számára le tudjam kötni.

Talán említettem már, hogy a _oihá_-k királynője, _Opula_, kitüntetett bizalmával és barátságával, illetve megengedte, hogy közelében tartózkodjam s tőlem telhetően mulattasam. Egy ily előkelő és választékos _oiha_ hölgy mulattatása nem oly könnyű dolog, mint ahogy az ember gondolná, ha tekintetbe vesszük, hogy mindaz, ami bennünket Európában érdekel, az számukra teljesen közönyös. Hamar észrevettem, hogy őfelsége csak abban az esetben hajlandó valamely gondolattal, vagy elbeszélt közléssel foglalkozni, ha az valamely érzéki ingerrel van kapcsolatban – megpróbáltam hát beszéd közben szájamat oly közel hozni a tökéletesen átlátszó, finom és rózsaszín halványhoz hasonló fülecskéhez, hogy a kiáramló lehellet állandóan borzongassa e gyengéd testrészt. Később rájöttem, hogy még biztosabb hatást érek el, ha nem fülecskéit használom erre a célra, hanem hajlékony és lágy csípőjének egy bizonyos pontját – csodálatos, hogy e ponton keresztül sokkal jobban megértett mindent, mint a szavak befogadására szánt szerv segítségével.

Meg voltam lepetve, hogy a tökéletlen, csupa indulatszavakból álló nyelv ezen az úton milyen tökéletesen meg tudja értetni magát – mindazt, amit el akartam mondani, őfelsége e módszerrel hamarabb és teljesebben fogta fel, mintha ugyanazt angolul magyaráztam volna el a tiszteletreméltó Mrs. Pankhurstnek például, vagy Ellen Key asszonynak, kik pedig a nők felszabadítása körül kifejtett munkásságuk közben a vitatkozás és szónoklás művészetében nagy ügyességre tettek szert.

Ily módon, röviden és összefoglalva, megismertettem őfelségét azokkal a főirányelvekkel, amelyek a társadalomtudományok tanulsága szerint képet adnak a nő helyzetéről Európában, a történelmi fejlődés folyamán. Nyiltan és leplezgetés nélkül beszéltem arról a sajnálatos elnyomatásról, melynek nagyságára és következményeire csak a legújabb kor kutatásai figyelmeztettek bennünket. Századokon keresztül a férfiak megvonták mindazt a jogot a nőktől, melyeknek gyakorlása a civilizált polgár legszentebb kötelessége.

A férfiak maguknak tartották meg mindazokat az előnyöket, amiket még ma is féltékenyen őriznek, s mindezt egyszerűen az erősebb jogára hivatkozva tették, akinek a gyengével szemben minden szabad. A nőknek egyszerűen semmi sem volt megengedve, amit a férfiak szüntelenül tehettek. A nők nem dolgozhattak és nem művelődhettek – csak a férfinak volt joga egész nap törni magát eszeveszett és emberfölötti munkában, mely eltompítja a test érzékenységét és a lélek fogékonyságát. A férfiaknak joguk volt megnősülni, gyermekeket nemzeni s azokat eltartani – a nőknek nem volt ehhez joguk.

De a legégbekiáltóbb igazságtalanság, melynek szégyenteljes visszásságát éppen napjainkban nyögik újra a megalázott és elnyomott nők, az, hogy – amit restelek szinte bevallani őfelségének – a nők nem katonáskodhatnak, meg vannak fosztva a szent és magasztos jogtól, melyben mostanában Európa minden nemzetének férfiai, kivétel nélkül, részesedhetnek: hogy tudniillik mindegyik nemzet férfitagjai, külön-külön, nemzetek szerint, megvédhetik méltatlanul megtámadott hazájuk határát a gaz és gyalázatos külellenségtől, mely jogtalanul megtámadta és rákényszerítette a háborút. Franciák, angolok, németek, oroszok, magyarok, osztrákok, szerbek – mindnek joga van egymástól megtámadott hazáját egymástól megvédeni, csak a nőknek nincs sehol semmi joguk.

Ez elnyomatás következtében a nők a tudós férfiaktól felfedezett történelmi materializmus és fejlődéstan törvényeinek útmutatása szerint természetesen visszafejlődtek és elmaradtak, lelkileg elkorcsosultak és elaljasodtak, amint azt néhány hatalmas pesszimista elme, Strindberg, Ibsen, Weininger és mások hangsúlyozottan kimutatták.

Az elnyomatás hosszú századai alatt, míg a férfiak dolgoztak a nőkért, a nők, megfosztva a másokért való munka és fáradság lehetőségétől, kénytelenek voltak önmagukkal foglalkozni, aminek az lett a következménye, hogy testileg finomabbak, szebbek lettek a férfiaknál, s így kétségbeesett helyzetükben nem maradt számukra egyéb, mint hogy az élet örömeit élvezzék, anélkül, hogy annak fáradságaiból kivegyék részüket. Míg a férfiaknak célt és hivatást és élettartalmat adott minden időben a kényszerűség, hogy ne azzal foglalkozzanak, amivel az ember folytonosan foglalkozni szeretne, tudniillik a tulajdon testével és életével, hanem mindenféle egyeben törje a fejét, amivel másoknak használ, akik aztán a haszon ellenében megengedik neki, hogy addig, ameddig dolgozni tud értük, ő maga is életben maradjon – addig a nők kénytelenek voltak abból élni, amiért éltek, hogy tudniillik szeretik és dédelgetik őket és igyekeznek nekik minél több örömet okozni.

Őfelsége kérdésére, hogy hát mik azok a foglalatosságok, amik a férfiak számára a magasabb fejlődést biztosítják, felsoroltam néhány gazdag és jóhírű ismerősömet s röviden összefoglalva élettörténetüket, elmondtam, hogy mint orvosok, ügyvédek, tanárok, kereskedők, vállalkozók és művészek, egy élet megfeszített munkájával elérték azt a tiszteletet és közbecsülést, amit mindazon derék férfiak számára biztosít az általános felfogás, kik összegyűjtött vagyonuk révén szép és jóházból való feleségre és családra tettek szert s leánygyermekeiknek tisztességes hozományt adhattak, mielőtt a halál jótékony ölébe tértek volna, kipihenni a fáradalmakat.

HATODIK FEJEZET

Szerző igyekszik megértetni a királynővel a férfiak magasabb hivatását // Tudomány, irodalom // Nehány szó Capillária épületeiről // Az oihák ruhái // Mivel táplálkoznak az oihák? // A bullok-hízlalás

A nők választójogának bátor és lelkes előharcosai, kik Európa szerte küzdenek a női nem sajnálatos elnyomatása ellen, bizonyára csodálkozni fognak s talán el sem hiszik nekem, hogy _Opula_, az _oihá_-k királynője, ki egész életét örömök és élvezetek keresésében, játékkal és cukorkák szopogatásával töltötte, s így a mi felfogásunk szerint, az elképzelhető legalacsonyabb szellemi életet élte, meglepően gyorsan fogta fel egész értelmét és jelentőségét mindama bonyolult kérdéseknek, amelyeket szárazföldi életünkkel kapcsolatban előadtam neki: – annál csodálatosabb ez, mert hiszen említettem már azt a szégyenletes és megalázó módot, amihez folyamodnom kellett, hogy teljesen közönyös értelmét érzékein keresztül közelítsem meg, az _oiha_-nyelv sajátságos, lelkendező, csupa-indulatszó, inkább érzékingerlő, mint fogalomkeltő zenéjével.

Magam is meg voltam lepetve, mikor fejtegetéseim egy pontján váratlanul megállított, kéjesen kinyújtotta tündéries testét s hosszú szempillái alól lenézve rám, jelt adott, hogy elég, mindent tud és hogy remélhetek. Ez utóbbit nem értettem, hogy mi összefüggésben van tárgyilagos előadásommal, de nem is volt módomban gondolkodni rajta, mert őfelsége másról kezdett beszélni.

Tudomásomra adta, hogy sok fölösleges dolgot beszéltem s legnagyobb megdöbbenésemre kijelentette, hogy az emberi fajta két nemének viszonyáról egész hamis fogalmaim vannak. Abból, amit előadtam, semmiképpen nem látja, mennyiben vannak minálunk elnyomva a nők és hogy általában nem érti, mit nevezek én elnyomatásnak. Igaz, hogy a mi nőink, ahogy leírtam őket, nem élnek olyan jól, mint az _oihá_-k – de viszont az a benyomása, hogy a férfiaink meg sokkal rosszabbul élnek és sokkal alacsonyabb szinvonalon állanak – körülbelül olyan viszonyban vannak a nőkkel, mint a cselédek.

Ez a meglepő kijelentés, mely homlokegyenest a valóság ellenkezőjét állította, annyira meglepett, hogy hevesen és haragosan tiltakozni kezdtem. Mosolyogva hallgatott és megkért, magyarázzam el, hogy gondolom, mire alapítom azt a meggyőződésemet, hogy a férfiak nálunk magasabb szinvonalon állanak, hogy a fajtát ők képviselik és reprezentálják, hogy a fajta fejlődését ők készítik elő s ők biztosítják a jövőt, egy magasabb és tökéletesebb élet irányában.

Boldogan, hogy nemem legdicsőbb szellemeiről beszélhetek, nehány nevet soroltam fel kapásból, megszemélyesítőit a legmagasztosabb és leghatalmasabb eszméknek, gondolatoknak, terveknek, felfedezéseknek és találmányoknak, melyek részben az emberi fajta testi fejlődését, kényelmét, részben pedig lelkének magasabb reformok felé törekvő vágyait készítik elő. Beszéltem a természettudomány lángelméiről, kik a logika anyagtalan birodalmának útvesztőiben oly összefüggéseket fedeztek fel, melyeknek gyakorlati megoldása lehetővé tette, hogy földön, vízben és levegőben legyőzve a holt anyag ellenállását, szabadabban és sebesebben közlekedhessünk, mint bármely más élőlény a Földön. Elmondtam, hogy évszázados munka eredményeként az ember ma már úgy tekinthető, mint az élő élet legmagasabb formája, lehetőségeiben egyesítve mindazt, amit az élet más fajták ezreiben, külön-külön produkál: egy személyben emlős és rovar és hal és madár. És ezt mind férfiaknak köszönhetjük, kik századokon át hangyaszorgalommal gyűjtötték és rakták össze a téglákat, hogy felépítsék azt a hatalmas épületet, ahonnan a jövő embere beláthatja a Földnek golyóját, melyen él s fejét a csillagos ég közelébe emelheti. Ez az épület egyre nő, egyre hatalmasabb lesz s végre el kell, hogy érje a mennyboltot, trónját ama Megnevezhetetlen Erőnek, melyet Kant _kategórikus imperativus_-nak nevez, a Legfőbb Erő trónját, melyet az emberi fajta hivatott betölteni és elfoglalni.

Hogy érzékelhetővé tegyem ezt a nagyon is elvont képet, leírtam egy csillagász-tornyot, kietlen magas hegy tetején, távol a kicsinyes és nyüzsgő élettől, a tiszta légóceán legmagasabb rétegeiben. Üvegkupolája, mint egy ég felé fordított szem, mered csillagok felé: e szem bogarából átszellemült emberi arc tekint ki: egy ősz tudós arca, ki túl van már az állati test nyomorult vágyain, szükségletein, a hús sokféle vonagló lüktetésén – életereje egyetlen pontba futott össze: isteni, csaknem elvont pont, mint távcsöve lencséjének gyújtópontja, mely mennél kisebb, annál erősebb, annál inkább nagyítja meg s hozza közelebb az Elérhetetlent.

S leírtam ezt a tudóst, az igaz Férfit, a Jövő Lovagját, az Ismeretlen Szerelmesét, ki túl a kicsiny személyes élet s az önfenntartás ösztönének szűk börtönén, az egész Fajtát képviseli, az egész fajtáért harcol és emészti magát, hogy több és nagyobb legyen, mint amire született.

E mondatnál úrnőm félbeszakított s a maga közönségesen egyszerű és szinte parasztian triviális, de tagadhatatlanul világos és érthető modorában megkérdezte, hogy néz ki az a több és nagyobb, amiről beszélek. Óvatos szavakkal és kissé zavartan megpróbáltam elmondani, hogy ezt Ama Férfi egyelőre még maga se tudja, de szent hivatásának tekinti, hogy közelebb férkőzzék hozzá és megismerje. Éjjelét és nappalát ezzel tölti, olvas és tanul, mindent összefog, amit eddig elhalt társai, a mult mélyén, összegyüjtöttek – lángoló hittel, hogy egykor, ha ő nem, valamelyik kései szellemtársa mégis csak eléri. Beszéltem a könyvekről, amelyeket a régiek írtak, mindent összegyüjtve bennök, amit rövid életük alatt megfigyelhettek s tapasztalhattak. E könyvek egyre növekvő piramisát, melynek épülő felszinéről lehullanak az elhalt építők, minden ujonnan született férfi újra megmássza, hogy élete alkonyán, mire a tetejébe ér, megkísértse egy gondolattal tovább építeni. S addig-addig épül a Tudás és Megismerés piramisa, míg végre eléri azt az Ismeretlent, amiről beszéltünk.

Itt úrnőm megint megállított s egy megjegyzést tett, mely a hasonlatnak kómikusan anyagias értelmezésével tagadhatatlanul sok praktikus matematikai érzéket árult el. Azt mondta, hogy ez a piramis, amiről beszélek, így nem sokáig fog emelkedni. Mert az emberi élet, akár férfié, akár nőé, nem lesz hosszabb soha ötven-hatvan évnél, sőt, úgy látszik, inkább rövidebb lesz. Már most, ha ez a piramis egyre nő, nemsokára ott tartunk majd, hogy az ujonnan született kőmívesek, mire felérnek, éppen elmúlik ötven-hatvan év, s már nincs erejük és idejük hozzá, hogy tovább építsék. Kezdhetik az egészet előlről. Ő inkább azt ajánlaná, hogy mielőtt piramist kezdünk építeni, előbb talán azt kellene elintézni azzal a sok tudománnyal és tehetséggel, amivel dicsekedtem, hogy az ember az egyre növekvő és sűrűsödő okossággal és bölcseséggel, amit felhalmoz magában egy életen keresztül, ne forduljon fel és dögöljön meg ötven-hatvanéves korában, magával rántva a semmibe minden tapasztalatát, amiknek gyűjtését az újszülöttnek aztán újra kell kezdeni.

Egyébként az egészből, amit elmondtam neki – úgymond – nem sok volt, ami érdekelte („értem“ és „érdekel“, e két fogalmat az _oiha_-nyelv egy szóval jelöli). Figyelmét egy kép ragadta meg, az is főként azért, mert valamire emlékeztette, amit nagyon is jól ismer. A csillagász-torony volt ez a kép, de nem a fényes üvegkupola, hanem az alap, amit tágas, oszlopokon nyugvó csarnoknak képzel.

És úrnőm nehány rövid és tartalmas szóval kapcsolatban beszélgetésünkkel, végre megértette velem, amit eddig csak homályosan sejtettem, hogy honnan származik Capillária gazdag és fényűző berendezése – a pompás paloták nehéz kövekből, furcsa félbemaradt tetőkkel – a monumentális csarnokok apró, könnyű csecsebecsékkel kirakva – a lenge öltözetek, – az egész gondtalan fényűzés: rengeteg munka eredménye – holott munkának, fáradságnak, erőlködésnek nyomát sem fedeztem fel az _oihá_-k társadalmában.

Nos, mindezt a csodát a _bullok_-ok építik, ezek a borzalmas kis szörnyetegek, akikre alig tudok émelygés nélkül gondolni. Hogy mi célból teszik, azt az _oihá_-k nem tudják és nem is érdekli őket – oknyomozó természettudománnyal sohase foglalkoztak, ők csak magával a jelenséggel törődnek s azzal is csak annyiban, amennyiben személyes jóérzésükkel valamely viszonyba kerül. Annyi azonban bizonyos, hogy a _bullok_-ok, az _oiha_-társadalom elcsenevészedett, eltörpült hímjei, vagy inkább háziállatjai, évszázadok óta valami ismeretlen célú rettentő erőfeszítést fejtenek ki, aminek nyomorult, szánalmas testi életükhöz semmi köze nincsen, mert hiszen nemcsak önmagukat, de utódaikat is feláldozzák ezért az erőfeszítésért. Magam is sokat láttam őket munka közben: óriási épületeket kezdenek összehordani, olyan nehéz és mély alapépítkezéssel, mely arra enged következtetni, hogy rettentő anyagtömegre számítanak, ami az alapokon kell, hogy nyugodjék. Értek valamit az építészethez és megállapítottam, hogy mindaz, ami körülöttem volt, s amiben az _oihá_-k laktak, egy-egy _félbemaradt torony_, óriási műnek készült, amit abbahagytak.