Part 2

Abban a feltevésben, hogy majd előbujnak megint, ha egy kicsit eltávolodom, otthagytam a tornyot és egy keskeny ösvényre tértem. Ekkor más, csodálatos látvány tárult elém, mely tökéletesen elfelejttette velem ezeket az utálatos kis férgeket.

Az ösvény végén pompás, hatalmas palota emelkedett: kolosszeumszerű, köralakú épület, rózsaszín, márványszerű anyagból! Magas, büszke falai belevesztek a homályba – tetejét már nem is lehetett látni. De amit láttam, oly káprázatos volt, hogy lábaim gyökeret vertek.

A boltíves, pompás kapuban egy nőalak állott – szép, mint az álom és mint a művész rajongása. Hatalmas, szoborszerű alak – két méternél is magasabb. Öltözékét nem tudtam kivenni innen – de mintha felhők között úszott volna. Legfeltünőbb a hajzata volt – aranyszőke folyó, mely puhán ringott és lebegett körülötte a vízben s elveszett szinte, mintha seholse lenne vége.

Azonnal meglátott engem. Valamit kiáltott befelé – aztán leírhatatlanul kecses mozdulattal megfordult és befutott. Nem tudom, mi történt velem – arra emlékszem csak, hogy lihegve és fuldokolva értem a kapuig. Egy széles, kerek csarnokon haladtam át – aztán gazdag, kőkockás folyosókon. Eleinte izgalmamban nem vettem észre, hogy valami akadályoz a futásban – sárga, síma, aranyos szálak hurkolódtak kezemre, nyakamra, lábamra. Egyszerre elvágódtam és nem tudtam mozdulni többet. Ezer és ezer szál kötözött össze, sűrűn, mint valami szövedék, gubó vagy háló – szemeim előtt kereszteződtek a szívós, vékony szálacskák. A dongó érezhet ilyesmit, mikor ostoba fejét befúrva a pók szövedékén, keresztül akarja törni s egyszerre belegabalyodik.

HARMADIK FEJEZET

A bennszülöttek leírása // Építkezés Capilláriában // Szerző bemutatkozik és igyekszik megértetni magát // Az első ebéd Capilláriában

Meglepetésem annál nagyobb volt, hogy az az anyag vagy fonál, ami így gúzsba kötött, merőben láthatatlan volt, legalább az én szemeimnek, vagy ebben a közegben. Meg kell jegyeznem, hogy a világítás ebben az országban teljesen elégséges ahhoz, hogy földi szemeimmel éppen úgy észrevehessem a legfinomabb részleteket, mintha valami angol ligetben vagy mezőn járnék, déli napsütésben: központja nincsen ennek az egyenletes fénynek s így az árnyék Capilláriában ismeretlen fogalom, de sokféle árnyalata van, az enyhe rózsaszíntől a sötét bordóig, halavány lilától át a szivárvány minden felhőzetén, rikító sárga és haragos vörös.

Minderről lesz még alkalom szólni. Egyelőre elég annyi, hogy végtelenül finom és tapinthatatlanul síkos kellett, hogy legyen az a szívós kötelék, amibe belebonyolódtam, mint dongó a hálóba. Ez az állapot percekig tartott: hanyatt feküdtem és ámulva láttam fejem fölött karcsú ívekben feltornyosulni a kupolaszerű csarnokot. Az építkezés, architekturában, monumentálisan hatott – szédítő, hatalmas oszlopok, mintha örök időkre szóló, égbenyúló paloták számára készültek volna. Az oszlopok hatalmas tömbökön nyugodtak, rettenetes súlyokra méretezve. Azt kellett volna hinnem, hogy óriások lakják ezt a vidéket, félelmes géniuszok, ismeretlen célok félistenei, ha az eddig tapasztaltak nem győznek meg az ellenkezőről.

Egyébként mindabban, amit láttam, volt valami befejezetlen, valami félbenhagyott, valami töredék-jelleg. A monumentálisan megalapozott oszlopoknak nem volt feje, a tetőzet sietve és ideiglenesen alkalmazott deszkákkal volt összeeszkábálva. A legcsodálatosabb ellentét azonban e palota építkezése és annak berendezése között tátongott. A nehéz márványfalakat gyermekesen naiv csecsebecsék, csipkék, rajzocskák borítják – játékszerű, furcsa kis bútorok, törékeny, ismeretlen célú állványok, tele egzotikus gyümölcsökkel és virágokkal: a papirházakban gügyögő tarka és kecses és jelentéktelen japán művészetre emlékeztető stilus.

Míg ezen töprengtem, könnyű szellőként csapta meg arcomat a víz. Nehezen fölemelve fejem, ámulatomban hangot se tudtam adni: most egészen közel, három lépésnyire állott tőlem az a tünemény, mely az imént úgy elbódított. Magas, rendkívül karcsú és mégis telt női alak volt, rózsaszín köpenyben, lebegő és elfolyó hajában csodálatos színű virágok. Mosolyban fürdő arcán semmi meglepetés vagy félelem nem volt, – szép volt ez az arc, hihetetlenül, anyagtalanul szép; a kék szemek valószinűtlen, enyhe foltja mint két drágakő úszott az áttetsző ajkak fölött: sehol határozott, szögletes vonal, sehol semmi nyoma a kemény, sárga váznak. Apró, hosszúkás kezeit állához emelve, nyugodtan és mosolyogva nézett rám. Valami köszönésfélét dadogtam, – előkelő magatartását tekintve, főúri hölgynek néztem s nem tudván, asszony-e vagy leány, tapintatosan myladynek neveztem.

Tágra meresztette szemeit, aztán hirtelen felkacagott. Egyben gyors és heves mozdulattal megrázta a fejét, – suhogó hullámzás pezsdült meg körülöttem a lilafényű vízben s abban a pillanatban éreztem, hogy kötelékeim meglazulnak. Ülőhelyzetbe emelkedtem, majd, hogy a szép látomás mégegyszer megrázta fürtjeit, talpraálltam.

Most szemtől-szemben állottunk. Meghajtottam fejem s ebben a helyzetben, a különös alkalomhoz és érthető zavaromhoz képest elég folyékonyan néhány mondatot ejtettem angol nyelven, abban a feltevésben, hogy ismeretlen tartomány vendége lévén, már most hangsúlyoznom kell szeretett hazám igényét az általam felfedezett országra, mint angol gyarmatra. Elmondottam, hogy Gulliver seborvos vagyok, hogy tanulmányaimat a legjobb angol egyetemeken végeztem, s hogy tagja vagyok az Angol Seborvosok Egyesületének. Röviden kitértem azokra a szerény érdemekre, amelyekkel mint útleíró imádott hazánk irodalmát gazdagítottam s nem felejtkeztem meg a pályadíjról sem, mellyel „A nyákhártyák szerepe az emberiség szellemi fejlődésének történetében“ című tanulmányomat jutalmazta legutóbb a National Academy. Végre közöltem, hogy nőm és gyermekem Redriff jobb társaságának kedvelt és dédelgetett tagjai s hogy mint katona szerencsém lehetett a legelsők között lehetni, akik Németország elfoglalásáért folyó ránk kényszerített védelmi háború hadseregében fegyverbe öltöztek.

Rövid bemutatkozásom után felemelve arcomat, meglepetve láttam, hogy az előbb említett hölgyhöz hasonló bennszülöttek közül már vagy tizenketten állanak körülöttem: oly nesztelenül s könnyen suhantak oda, hogy észre se vettem. Meglehetősen hasonlítottak egymáshoz s ha azt mondom, hogy egyik szebb volt, mint a másik, csak a szokásos népies szólásmóddal élek, – e percben alig tudtam különbséget tenni. Már-már azon voltam, hogy a nagyobb társaságra való tekintettel újból belefogok mondókámba, midőn a hozzám legközelebb álló hölgynek egy mozdulata a legnagyobb álmélkodás döbbenetével forrasztotta ajkamra a szót. Mosolyogva és lágyan, mint mikor egy madár kétfelé csapja fehér szárnyait, ez a hölgy váratlanul széttárta habos köpenyét – s a következő pillanatban mezítelenül állott előttem.

Angol ismerőseimre való tekintettel hangsúlyozom, hogy meglepetésemben szerepet játszott természetesen az a köteles szemérem- és tisztességérzet, mely, mint családapát és férjet megillet, – de be kell vallanom, hogy nem kisebb mértékben ejtett ámulatba az, amit láttam. Ennek a hölgynek, – s mint kiderült, mindazokénak, akik körülöttem állottak – a teste, míg egyrészt formáiban magában foglalta mindazt a szépséget és elfinomodott kecsességet, amire szárazföldi nő valaha büszke lehetett, – másrészt anyagának sajátos természetével messze felülmult mindent, amit mi élő és szerves test finomságáról valaha elképzelhettünk. A tengeri állatvilággal foglalkozó tudomány felsorol néhány igen ritka halfajtát, melyre véletlenül bukkant rá a tudomány, – a vízben ugyanis nem láthatók, lévén a testük átlátszó, mint a tenger vize. Nos tehát, e hölgyek teste, amellett, hogy a finom és hajlékony idomaikra feszülő selyembőr tisztán kivehető és érzékelhető: a tejüvegnek vagy inkább a legnemesebb tejopálnak áttetsző ragyogásában láttatja vagy inkább sejteti a belső szerveket.

Határozottan emlékszem, hogy már az első pillanatban észrevettem, hogy az előttem álló meztelen nő mögött egy másik áll, – a testén keresztül vettem észre, mint homályos derengést. És látható volt testén belül a csontváz, de nem a megszokott, durva hálózat, ahogy klinikák üvegablaka mögött látod: – mintha vékony, világossárga és hajlékony üvegből lennének ezek a csontok, finomak és kecsesek, mint az apró halacskák gerince. És látható a két tüdő, két lágy, kék folt és látható a szív, középen, egy rózsaszín folt. S amellett az egész, úgy, ahogy van, áttetsző, fehér alabástrom, belül az erek csendes lüktetésével, a rózsaszínű vér áramlik és piheg keringve, a szív ritmikusan lüktet s mindez együttvéve tökélye mindennek, ami finomság, gyengédség, hajlékonyság, – mint egy megelevenedett fehér ködgomoly, mely minden pillanatban szertefoszlani készül.

Annyira el voltam kábulva, hogy talán órákig álltam volna így mozdulatlanul és elmerülve a látvány szépségében, ha a hölgyek váratlan közeledése magamhoz nem térít. Be kell vallanom, azt vártam, hogy szokatlan külsőm – mert hiszen bizonyos, hogy szárazföldi ember nem járt még közöttük – félelmet vagy meglepetést vált ki e gyengéd lényekből s hogy ha megszólalnak, akár szavakban, akár jelekkel, ámuló kiváncsiságuknak adnak kifejezést s elhalmoznak kérdésekkel, hogy honnan jöttem, mely csodálatos országból és hogy ki vagyok, mint ahogy megszoktam útjaim folyamán. Minderről azonban szó sem volt. A hölgyeket ugyan nyilván érdekeltem, de korántsem mint távoli jövevény vagy ismeretlen tájak hírnöke. Az a kiváncsiság, amivel felém hajoltak, nem árult el sem meglepetést, sem csodálkozást. Arcom és alakom nem is érdekelte őket, a ruháimat nézték inkább, – egyik felemelte kabátom szárnyát és hangos, rikoltásszerű hangot hallatva, a másik felé fordult. Különös, rövid kacagás hangzott fel. Aztán még néhány különböző, artikulátlatlan hang. Holi! Holé! Ujjé! és effajta, csak fonetikusan ábrázolható indulatszó.

Megpróbáltam, hogy megértessem magam: egy és ugyanazt a szót több nyelven elmondtam, aztán, a kitünő Berlitz módszere szerint magamra mutattam és azt mondtam: ember. Eljárásomnak semmi hatása, mikor kinyitottam a szájam, egy pillanatra elhallgattak, az egyik kiváncsian felágaskodott és belenézett a szájamba, már a következő pillanatban, mintha nem is hallanák, hogy beszélek, megint a ruhámnak estek, rángatták, egyik jobbra, másik balra és közben folyton hallatták azokat az apró kiáltásokat, – az egész olyan volt, mintha sokféle, egy ketrecbe zárt madár csicseregne és csacsogna. Már ekkor megfigyeltem, hogy minden kiáltáshoz másféle arckifejezésük volt: hol a szemüket hunyták le, hol a szemöldöküket rántották fel, hol a nyelvükkel nyalták végig szájukat. Egészen el voltam kábulva, látván, hogy ügyet sem vetnek arra, amit mondok, amikor egyikük hirtelen fölemelte karomat és olyan egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, beleharapott hüvelykujjamba: utána csámcsogott egy kicsit, mint aki valamit megkóstol.

Az éles fogak csontig hatoltak, értelmetlen jajkiáltás tört ki belőlem. Abban a pillanatban mind felkapták a fejüket, visszaugrottak, aztán hangosan felnevettek és most úgy néztek rám, mint aki végre értelmes dolgot mondott s most már tudni lehet, kicsoda. A jajkiáltást többen ismételték. Az egyik minden további nélkül karonragadott és száguldó iramban, olyan erővel, amit nem tettem volna fel ily gyengéd testben, hurcolni kezdett magával. A többi hangos fercseléssel és csacsogással iramodott utánunk.

Tágas folyosókon vonszolt keresztül kisérőm. Csak futtában láttam, hogy a falak mentén mindenféle furcsa bútor és csecsebecse áll, s hogy a folyosók gazdagon be vannak rendezve, szőnyegekkel, csillárokkal, dísztárgyakkal. De mekkora volt meglepetésem, mikor egy pillanatra megfordulva, az utánunk eredő hölgysereg néhány tagját azon kaptam rajta, hogy dudorászva és szimatolva meg-megállanak egyik-másik bútortárgy előtt, könnyedén letörnek egy darabot belőle, szájukba veszik és lenyelik. Akkor még nem tudtam, hogy ebben az országban minden használati tárgy vagy műszer ehető anyagból, rendesen cukorból vagy csokoládéból készül.

Annak a csarnoknak a közepén, ahová útunk vezetett, óriási, ovális asztal állott, hatalmas üveglappal a tetején. Még mielőtt odaértem, kisérőm elengedte a karomat: zsibongva és zajongva ugrálták körül az asztalt, melynek közepén hatalmas fedett tálat pillantottam meg. Megértettem, hogy ebédre vagy vacsorára van terítve, – a hölgyek szinte elfeledkezve rólam, mohón estek neki tányérjaiknak. Megvallom, hiuságomat kissé sértette, hogy ilyen kis szenzációt keltettem, – vállat vontam és látván, hogy senkise szól, tüntetően helyet foglaltam egy üresen maradt teríték előtt.

A legmagasabb hölgy – az, aki idehozott – előrehajolt és felemelte a tál tetejét. Bugyogás és zúgás hallatszott – a királynő (így neveztem el magamban) kézzel nyult a tálba és hurkaszerű, fekete tárgyat emelt ki belőle – rémülten láttam, hogy amint egymásután a tányérokra ejtette őket, a hurkák ugrálva és vonagló rángásokban jelezték, hogy élnek. Mekkora volt meglepetésem, mikor az én tányéromra dobott darabban egyikét ama különös kis szörnyeknek ismertem fel, akikkel a palota felé vezető utamon találkoztam. Undorodva és émelygő gyomorral lopva oldalt pillantottam, megtudni, mihez kezdjek vele, hogy szégyenben ne maradjak. A mellettem ülő hölgy bezzeg nem volt zavarban: a tányér mellé helyezett lapos és éles kis fémtárggyal egyenesen nekiesett a tányérján ugráló és vonagló kis szörnyetegnek – két ujjal lefogta a fejét és a fémdarabbal egy gyakorlott és erős nyomást mért rá. A fejből sárgásfehér velő feccsent ki – szomszédnőm kanálba fogta fel, mohón felhörpentette ezt a sűrű pépet, a kipréselt és kivégzett állatot pedig minden további nélkül az asztal alá dobta.

Szokásom, hogy bármilyen vidéken járok, alkalmazkodjam a helyi szokásokhoz, ha ízlésem és természetem fel is lázad ellene. Eszembe jutott, hogy az osztriga, amit előkelő csemegének tartanak nálunk, nekik épp oly undorító lehet, mint nekem az, amit ők esznek – hősiesen legyűrtem tehát ellenszenvemet, s felemelvén a tányérom mellé helyezett tárgyat, megnyomtam a fejét az én porciómnak is, úgy, ahogy szomszédnőmtől láttam. A velő kiföccsent – a vonagló állat abban a pillanatban halálvergődésében felszökkent és másik oldalára fordult. Olyan ijedelem és borzongás fogott el, hogy azt hittem, elájulok. A kés kiesett kezemből, Lehet, hogy lázas torzítás túlozta ijesztő viziómat – de ebben a pillanatban a tányérról megtört szemekkel és kitátott szájjal és ráncolt homlokán halálos verítékkel egy apró, halavány emberarc meredt vissza arcomba.

NEGYEDIK FEJEZET

A bennszülöttek közömbössége // Az ország nyelve // Oihák // Néhány szó szerző határtalan hazaszeretetéről, valamint a természet ostobaságáról // Az oihák bibliája // A bullokok

Csak néhány hónappal utóbb, Capilláriában való tartózkodásom első negyedének vége felé fogtam fel mindannak jelentőségét, ami ezen az első lakomán annyira megdöbbentett és zavarba hozott. Nem akarom az olvasót untatni ennek a néhány hónapnak részletes történetével: hogyan szoktam meg, negyven esztendőm ellenére, a kopoltyúval való lélegzést; hogy ismertem meg ennek az országnak természeti törvényeit; hogy jöttem rá, sok félreértés és meglepetés után, annak a csodálatos hatásnak nyitjára, amit a bennszülöttek tettek rám, hogyan értettem meg sajátos szokásaikat, hogyan helyezkedtem el közöttük társadalmilag és hogyan tanultam meg végre nyelvüket, annyira, hogy utóbb a közvetlen érintkezés és fogalomkicserélés módszerével erősíthettem és toldhattam meg mindazt, amit addig csak sejteni engedett a megfigyelés.

Haladásomat nagyban megnehezítette az az érthetetlen és szinte hihetetlen közöny, amivel a bennszülöttek országukban való megjelenésemet fogadták Már az első percben valószínű volt, amit később be is bizonyítottam nekik és magamnak, hogy magamhoz hasonló szárazföldi ember soha még nem járt a tenger fenekének ebben a tartományában – legalább élő ember nem, (ami a hajótörések áldozatait illeti, ezekről még később megemlékezem). Mindent tekintetbe véve, megjelenésem közöttük volt olyan ritka alkalom és ujság, mintha, teszem föl, Londonban vagy Párizsban egy napon partraszállana holmi Mars-beli ember – s be kell vallanom, hogy az első napokban sokat foglalkoztatott a hiú dicsőség tudata, hogy nekem adatott a ritka feladat, az egész emberi fajt képviselni oly értelmes lények között, akik nememről mindezideig semmit se tudtak. Magamban készültem is rá, hogyan játszom majd el a nehéz s felelősségteljes diplomáciai szerepet – hogyan gondoskodom majd, hogy szeretett hazám érdekeit mindig szem előtt tartsam, hogyan elégítem majd ki módjával és méltósággal mohó kiváncsiságukat s általában, hogy viselem magam, mint az érdeklődés középpontja.

Hamar rá kellett jönnöm, a csalódott önérzet nem minden keserűsége nélkül, hogy mindeme lelki előkészület kárbavész. A hölgyek semmiféle jellel nem árulták el, hogy különösebb módon érdekelné őket, ki vagyok és honnan jöttem. Miután végigtapogattak, sőt – amint az előző fejezetben már említettem – egyikük meg is harapott, mintegy megtudni, ehető vagyok-e, s ha igen, milyen ízű, – hamar magamra hagytak és folytatták előttem akkor érthetetlen, kicsinyes és gyermekes foglalatosságukat. A már szintén említett különös ebéd után (melyet különben éhesen hagytam ott, megundorodva a furcsa tápláléktól) megpróbáltam mégegyszer, hogy figyelmüket magamra vonjam. Felálltam s belátván, hogy nyelvük nem tartozik egyikéhez sem ama nyelvcsaládoknak, melyeket a mi egyetemeink ismernek, mindenféle jelekkel és jelképekkel próbáltam elmagyarázni nekik, hogy távoli országból jövök és legfőbb vágyam, hogy az útleírások történetét gazdagítandó, megismerjem szokásaikat és államformáikat, egyben felvilágosítsam őket mindarról, amiről szükségképpen ők nem tudhatnak semmit.

De már az első szavak után észrevettem, hogy nem is figyelnek rám. Apró, csicsergő kiáltásaikkal szakítottak félbe, – néhányan felugráltak, táncolni kezdtek, mások cukrocskákat szopogattak – végre az egész társaság felkerekedett s nagy örvényléssel átkerekedtek a szomszédos csarnokba, magamra hagyva az asztal mellett, zavartan és megszégyenülve.

Akinek felesége van, vagy volt már dolga huzamosabb ideig nőkkel, ismeri azt a furcsa érzést, mikor az ember értelmesen és logikusan beszélni kezd, felépít egy gondolatsort s mikor diadalmasan rátérne a konklúzióra, ami betetőzné az érvek pompás palotáját, – őnagysága egyszerre azt mondja, pardon, azonnal, s kirohan a konyhába, vagy eltünik egy fehérneműkereskedés ajtaja mögött, hogy aztán, mikor félóra mulva visszatér s te még ott állasz ugyanazon a helyen, türelmetlenül várva, mikor fejezheted már be mondókáidat – vidám csacsogásából és egész viselkedéséből megdöbbenve tapasztalod, hogy fogalma sincs már róla, hogy te éppen beszéltél valamiről, mikor faképnél hagyott. Eltünődsz s restelled emlékeztetni rá, miről volt szó, egyszerre úgy érzed, tulajdonképpen nem is volt olyan fontos, hiszen ha az lett volna, nem felejtette volna el oly könnyen.

Amiket tehát az alábbiakban röviden összefoglalok, hogy az olvasónak némi fogalmat nyujtsak Capillária törvényeiről, azt mind magánszorgalomból tudtam meg, anélkül, hogy bárki is törődött volna vele, vajjon tudom-e már mindazt, amire szükségem van, vagy bárminő módon igyekezett volna segítségemre sietni, – ők bizony azzal se igen törődtek, hogy ott vagyok-e vagy sem.

Capillária, vagy a nők országa, ahogy magamban elneveztem, az Óceán fenekének körülbelül azt a területét foglalja el, mely az Egyesült-Államok és Norvégia között fekszik, átlagban mintegy négyezer méternyi mélységben a víz felszíne alatt. A meleg áramlatok talaját kiváltképpen alkalmassá teszik mindenféle állati és növényi tenyészetre, – faunájának és kövületeinek tanulmányozása arra enged következtetni, hogy egyike a föld legrégibb rétegeinek, ahol már sok-sok ezer év előtt, olyan időben, mikor a szárazföldek nagy része kietlen és lakatlan, forró pusztaság volt, már gazdag és változatos formákban tenyészett az őskori állatvilág. Hogy maguk a bennszülöttek mikor vándoroltak be, vagy mióta laknak itt, arról keveset tudhattam meg, – Capillária lakói, az _oihá_-k, ahogy magukat nevezik, nem ismerik a történelemtudományt és a hagyományok ápolásának nem érzik szükségét. Ami magát a fajtát illeti (nagyon nehezen tudom kifejezni, hogy megértessem magam), legfőbb sajátsága nem annyira az emberi fajtától való különbségben rejlik, hanem abban a csodálatos tényben, hogy az _oihá_-k mind egyneműek, még pedig, ahogy alkalmam volt meggyőződni róla, nők, vagy, ha jobban tetszik, nőstények. Még pedig kifejezetten és fokozott mértékben csak azok; ezt azért kell hangsúlyoznom sietve, nehogy a tudósok holmi egyivarú fajtára gondoljanak, melyek szaporodása az alsóbbrendű állatok módjára holmi öntermékenyítés vagy spórádzás útján történik. Erről, mint meggyőződtem róla, szó sincsen, az _oihá_-k szaporodása éppen úgy kétnemű, mint minden felsőbbrendű emlős állaté, csakhogy…

És e pontnál valamit előre kell bocsátanom, valamit meg kell magyaráznom, néhány hasonlattal kell élnem, nehogy forrón szeretett honfitársaim és imádott fajtám büszke férfiai azzal vádoljanak, hogy hamis és útleíróhoz méltatlan adatok koholásával, vagy valódi megfigyelések elferdítésével, hibás és felületes értelmezésével olyan jelenségek lehetőségét állítom, melyek mélyen sértenék a férfibüszkeség nemes kultuszát, s jogos s méltó önérzetében támadnák meg a világ urát, az alkotó és hódító férfiembert, kinek korlátlan bátorságát és tökéletességét éppen napjainkban bizonyítja diadalmasan sok dicső ütközet, ostrom, ragyogó előrenyomulás, haláltmegvető vitézség, ragyogó hősi halál. Vajha megértenék, hogy én, a szerény utazó és seborvos, nem kivánok magamnak méltóbb hivatást, mint hogy vitéz bajtársaimat, a hős angol katonákat, kik imádott hazám jogaiért harcolnak, néhány szerény megfigyelésemmel mulattassam a pihenés óráiban – s ha hazám szebblelkű honleányai is szívesen olvassák egyszerű útleírásomat, ezzel már többet értem el, mint amennyit megérdemeltem. De a valósághoz ragaszkodnom kell, mert sem ékesenszóló, sem a képzelet ragyogó ajándékával megáldott nem vagyok – kárpótolnom kell hát az olvasót mindezek hiányáért azzal, hogy szerény adataim, melyeket bolyongásaim folyamán összegyűjtöttem, ha érdektelenek is, de legalább megbízhatók és bárki által ellenőrizhetők.

Nos tehát – még egyszer kérem a művelt férfiolvasót, próbálja meg tudományos tárgyilagossággal elgondolni a természet különös játékait s ne vegye magára, amit tanít, – legyen elnézéssel a természet iránt, mely, mint tudjuk, nincsen felruházva az értelem és bölcs belátás adományával, ami a világ urát díszíti – a természet nem végzett egyetemet és neki nincs doktori diplomája, a természet műveletlen és tanulatlan és a büszke öntudat és önérzet hijjával szűkölködik ő – bocsássuk meg hát neki, hogy durva és pallérozatlan tréfákat enged meg magának s ezeket gyakran odáig viszi, hogy az már egyszerűen tiszteletlenség a nemes férfi és – mondjuk ki – az angol alkotmány és angol törvények szabványaival szemben, melyeket, úgy látszik, nem is ismer.