Part 1

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KARINTHY FRIGYES

CAPILLÁRIA

REGÉNY

BUDAPEST

A KULTURA KÖNYVKIADÓ ÉS NYOMDA R. T. KIADÁSA

_Különös örömöm telik benne, hogy ismét nekem jutott a szerencse, Gulliver hatodik, eddig ismeretlen úti naplóját kiadni és bemutatni a közönségnek. Kitünő elődöm a Gulliver-féle kéziratok és hagyatékok felkutatásában és sajtó alá rendezésében, Swift Jonathán, kétszáz évvel ezelőtt négy teljes útinaplót hozott nyilvánosságra, Gulliver’s Travels címen a Liliputban, Brobdingnagban, Laputában és Hahnhnhms-országban szerzett benyomások anyagából. Ezelőtt mintegy két esztendővel sikerült rábukkannom – sajnos, csak töredékekben – az ötödik eredeti Gulliver-kézirat egy másolatára, melyet Utazás Faremidóba cimen állítottam össze – a kitünő utazó barátai és szelíd, istenfélő eszméinek kedvelői bizonyára emlékeznek még erre a könyvre, mely, ha a benne foglalt csekély jelentőségű földrajzi és néprajzi adatokra való tekintettel, nem is mérhető Stanley vagy Nansen, vagy akár Vámbéry halhatatlan műveihez, – megfigyeléseinek jámbor és becsületes hűsége s ama lángoló hazaszeretet és emberszeretet révén, mely az egészet besugározza, bizonyára odasorozható ama művek közé, melyeket minden pedagógus nyugodtan ajánlhat az ifjúság okulására és ismereteinek fejlesztésére éppen úgy, mint a társadalmi együttérzés istápolására: – olyan erények ezek, melyek Gulliver minden eddig ismert írásában fellelhetők. Itt következő útleírását, mely Capilláriáról, azaz a női nem országáról szól, a benne foglalt tájfestésektől és, bár nem nagyigényű, de hű és megbizható topográfiai és természetrajzi megfigyelésektől eltekintve, – főként az a meleg és tiszta szeretet tünteti ki s teszi eléggé nem ajánlható olvasmányává mindazoknak, akik nem hajmeresztő és tarka fantasztikumot keresnek, hanem őszinteséget és egyszerűséget, mellyel szerzőnk a családi élet idilli szépségét, a férfi és nő viszonyának boldog örömeit s mindazokat a bölcsen felállított emberi és isteni törvényeket dicséri, melyek a fennálló társadalomban lehetővé teszik, hogy férfi és nő nemes összhangban élhetnek együtt a dicső emberi fajta fejlődésére és boldogulására._

_Karinthy Frigyes_

ELSŐ FEJEZET

Szerző mentegeti magát, amiért eskűje ellenére hatodszor is útra kelt // Elfogadja a seborvosi állást a »Queen« fedélzetén // A németek megtámadják a hajót // Szerző kétségbeesett helyzetében már-már halálra szánja magát és különös körülmények között partraszáll Capilláriában

Az olvasó bizonyára csodálkozni fog, hogy annyi keserű tapasztalat ellenére s miután csak a legcsodálatosabb véletleneknek köszönhettem, hogy imádott hazámat és forrón szeretett családomat viszontláthattam Redriffben – s hogy esküvéssel tett fogadalmam után, mellyel szeretett nőmnek megigértem, hogy ezentúl békében és nyugalomban szentelem életemet neki és leányaimnak: mégis, hatodizben is rászántam magam, hogy mint seborvos, résztvegyek egy nagyon is bizonytalan kimenetelű úti vállalkozásban.

Annál csodálatosabb ez, minthogy forrón szeretett nőm, Faremidóból való visszatérésem óta, anyai és hitvesi kötelességének tökéletes átérzésével igyekezett meggyőzni a vállalkozásaimban rejlő sokféle veszélyről, melyek testem épségét, sőt életemet fenyegetve egyszersmindenkorra lehetetlenné tehetnék, hogy családfői hivatásomat, az ő és leánykánk fenntartását betölthessem.

Imádott nőm mintaszerűen példás hitvesi magatartását nem győzöm eléggé hangsúlyozni: annakidején igen szép leány volt, akinek sokan udvaroltak s szerették volna elvenni s ő, miután számot vetett a lehetőségekkel, nagylelküen engem választott, hozzám kötve sorsát s nekem ajándékozva azt az örömet, amit szerelme nyujtott, neki is, meg nekem is. Azóta soha egy pillanatig sem szünt meg az erényes és magasröptű hitvesnek ama kiválóságát gyakorolni, ami a házasélet legszentebb feladata: hogy engem férji hivatásomnak minden erőmmel való betöltésére buzdítson. Egész életét a jó feleség ama legfőbb kötelességének szentelte, hogy engem szüntelen és állandóan figyelmeztessen és nógasson arra, ami az igazi férfi legszebb ékessége: a feleség és család iránt táplált mindent feláldozó önzetlenség. E hivatásának és kötelességének minden más szempontot, minden léha örömet alárendelt – önzetlenül és rajongó hittel egyre azon fáradozott csak, hogy én azzal az önérzettel állhassak embertársaim elé, amit a feleségéért és családjáért rajongó és nekik mindent odaadó, értük mindenről lemondó férfi öntudata nyujt.

Hogy engem ilyen eszményi férj és férfi gyanánt tiszteljen és becsüljön mindenki: ez volt csak velem törődő feleségemnek minden törekvése. Sokszor, ha hitemet vesztve, vagy elbúsulva, vagy elfáradva a nehéz munkától, amivel családomat fenntartottam: léha szórakozásban akartam feledést keresni – az ő erős és önzetlen akarata mentett meg attól, hogy valamikor úgy beszéljenek rólam unokáim, mint könnyelmű és gonosz emberről, aki még a családjával sem törődött. Ilyenkor nem kímélt fáradságot, hogy visszaadja önbecsülésemet. Figyelmeztetett rá, hogy itt meg itt még lehetne pénzt keresni, ha egy kicsit megerőltetem magam. Elvitt magával kalapot vagy ruhát vásárolni neki, hogy ez ékességekkel bizonyíthassa barátaim és barátnői előtt, milyen derék és jó férj vagyok. Szüntelen serkentett, buzdított a jóságra, önzetlenségre, önfeláldozásra, a legszebb keresztyéni tulajdonságokra: s igyekezett nekem alkalmat adni, hogy e tulajdonságokat vele szemben gyakorolhassam. Reggel felkeltett, ha henyén és resten még aludni akartam, – dolgozni küldött, ha céltalan merengés ejtett rabul – egyszóval, mindent megtett, hogy jó hírnevemet megőrizze.

Lassankint el is érte, hogy kezdtek úgy emlegetni, mint a vidék egyik legtisztességesebb és legmegbízhatóbb polgárát. Mikor a németek forrón szeretett hazámat, mely ártatlanságában nem is lévén elkészülve az emberi gonoszságra, éppen azon fáradozott, hogy Görögországot bekebelezze és Transvaal királyát száműzve, néhány német gyarmatot magáévá tegyen, megtámadta: a jogtalan cselekedet feletti felháborodás minden becsületes férfit fegyverbe szólított, közöttük magamat is. A lángoló jelszó, hogy meg kell védeni gyönge nőinket és gyermekeinket, könnyeket csalt ki imádott nőm szemeiből – mint a hazáért mindent feláldozó rajongó honleány pillanatig se habozott, hogy ha kell, akár életemet is feláldozza ezért a célért. Ő maga buzdított, hogy csak vonuljak be minél hamarabb.

Eleinte Liverpoolban teljesítettem helyi szolgálatot. Életem ebben az időben igen nehéz volt, míg erőim egyrészt erősen igénybevette az a munka, amit ingyen és önzetlenül ajánlottam fel bajtársaimnak, kik a szent cél érdekében, hogy védtelen nőinket megvédelmezzük a barbároktól, egyesültek – másrészt, e külön munka mellett, egyre nagyobb gondot okozott, hogy feleségemet és leánykámat eltarthassam. Főként az a félelem tartott vissza, hogy azonnal a dicsőség mezejére siessek, hogy imádott nőmnek abból a csekély és elégtelen segélyből kellett volna megélnie, amit a hadbavonultak hozzátartozóinak biztosított az állam.

Imádott feleségem, akit büszkeségemnek ez a sérelme érthetően lehangolt, végre olyan megoldást talált, mely férji önérzetemnek teljesen megfelelt s ismét visszaadta már-már megrendült nyugalmamat. Rávett, hogy életemet egy ebben az időben alakult társulatnál biztosítsam – a biztosítás, tekintettel katonai mivoltomra, kissé nehezen ment s igen magas évi befizetéssel vált csak lehetségessé.

Ez évi összegnek előteremtése annyira kifárasztott, hogy 19…-ban önként jelentkeztem harctéri beosztásra.

Mint seborvost, a „Queen“ kereskedelmi hajóra rendeltek ki, melynek az volt a hivatása, hogy katonai fedezettel fenntartsa a közlekedést azokon a veszélyeztetett vonalakon, melyek a német tengeralattjárók zónáján keresztül kötötték össze Anglia és Amerika kereskedelmét.

19… junius 26.-án délelőtt búcsút vettem hát imádott nőmtől, aki keserves sírásra fakadt, de azután erőt véve magán, figyelmeztetett kötelességemre, mint ahogy a derék katona feleségéhez illik.

Aznap délután kicsiny málhámmal és felszerelésemmel behajóztam és átvettem a parancsnoktól a teendőimre vonatkozó utasításokat. Hajónk jó széllel futott ki a kikötőből és néhány nap mulva rakományának egy részét letéve G.... irországi városban, julius 3.-án a nyilt tenger felé fordult.

Egyideig zavartalanul folytattuk utunkat. Julius 6.-án a szélesség 13° 27′ 1″ és a hosszúság 49° 22′ és 36″ alatt voltunk. Ezen a napon, restelkedve vallom be, valami érthetetlen és léha jókedv uralkodott rajtam, mely élénk ellentétben volt szeretett hazámnak szomorú helyzetével s az olvasó csak úgy bocsáthat meg nekem, ha bevallom, hogy előzőleg némi szesztartalmú italokat élveztem. De jó kedvem volt és – csak azért vallom ezt be, mert elhatároztam, hogy mindent úgy mondok el, ahogy történt, nem szépítve és nem színezve az eseményeket oly utazók módjára, akik csak külső hatásra törekszenek – bevallom, még daloltam is. E napon délután szikratáviratot kaptam feleségemtől, melyben értesít, hogy jól érzi magát, fogfájása elmúlt már, pár keztyűt vett magának igen jutányos áron s így nem kell tartanom semmi bajtól, feltéve, hogy én is elintéztem minden dolgomat.

Mintha villám sujtott volna le, olyan rémület és kétségbeesés fogott el a távirat elolvasása után. Eszembe jutott ugyanis, hogy elfelejtettem befizetni mult héten legutóbb esedékes részletét annak az életbiztosításnak, mely halálom esetén imádott feleségemnek húszezer font sterlinget juttatott volna – hogy ezt a részletet legföljebb egy hét múlva juttathatom el a társulatnak s így, ha közben halálos szerencsétlenség ér, az eddigi befizetések kárba vesznek s nőm egy pennyt se kap. Nagyon kevéssé mégis megvigasztalt az a meggondolás, hogy ez esetben viszont az említett összeg megmarad a biztosító társulatnak, mely állami intézet volt, annak az imádott államnak birtoka és tulajdona, melyért életemet és véremet szívesen áldozom vala, hogy gyenge és védtelen nőit és árváit megvédelmezzem.

Ily kétségek és félelmek között hánykódva ébredtem a julius 10.-i napra, mely örökké emlékezetes marad számomra. E nap estéjén rettenetes kiáltozás csalt fel a fedélzetre. Riadtan futkosott a legénység, a parancsnok fejvesztetten kiáltozott. Csakhamar megtudtam, hogy hajónkat német tengeralattjáró torpedója érte, még pedig egészen váratlanul, mert e vizeken – az Óceán egyik legmélyebb pontja fölött lebegtünk éppen – nem lehetett számítani támadásra.

Nekem azonnal eszembe jutott az elmulasztott biztosítás, lelki szemeim előtt megjelent imádott nőm szemrehányó tekintete s fájdalmamban hangos kiáltozásban törtem ki. A hajó azonnal sülyedni kezdett s annyi időnk volt csak, hogy huszad magammal mentőcsolnakba ugorhattam. Néhány perc mulva a büszke „Queen“ rakományostul, mindenestül eltünt a felvert hullámok között.

Számítottam rá, hogy csolnakunkat felveszi valamelyik cirkáló, sajnos, a balszerencse démonának úgy tetszett, hogy szenvedéseim serlegét megtetézze: három óra mulva irtózatos dörej röpített a levegőbe, csolnakunk egy elszabadult aknára futott és darabokra tört. Visszazuhanva a vízbe darabig úszással próbáltam megmenteni életemet, keservesen átkozva a pillanatot, mely annyi szomorú tapasztalat után hatodszor is kitaszított az ismeretlenbe.

Egyszerre örvénybe kerültem, erőm elhagyott. Mégegyszer fölvetettem szemem, hogy búcsút vegyek az ég napfényes felhőitől, melyek oly békésen úsztak a magasban – aztán széttártam karjaim s csendesen átadtam fáradt testemet a mélységnek. Néhány pillanatig ringatózva és csendesen forogva sülyedtem lefelé ez áttetszően zöld nedüben – emlékszem még, hogy egész naiv és fájdalmas csodálkozással pillantottam meg egy lapos és vörös halnak kómikusan tátogó száját, amint orromhoz ütődött s riadtan hőkölt vissza. Én is kinyitottam számat, hogy a halált befogadjam, sőt – furcsa, de így volt – néhány ütemes és szabályos tátogást is végeztem, mintha az utolsó pillanatban el akartam volna tanulni a halaktól, hogy a víz alatt élni és lélegzeni tudnak.

Ezután nyilván elvesztettem eszméletemet és nem tudom, percekig vagy órákig tartott-e ez az állapot, mely tökéletesen hasonlított a halálhoz.

Magamhoz térve langyos és lágy közegben éreztem magamat s felismerve, hogy élek, azt gondoltam, hogy talán kihalásztak és valamely hajó fedélzetén vagyok. Azonban kinyitva szemem, legnagyobb meglepetésemre magam fölött sűrű, zöld vizek roppant tömegét láttam lebegni, melyben soha nem látott halak, kígyók és gyíkok suhogtak – s karomat felemelve, éreztem az elem ellenállását. Egyben fülem körül különös búgás és tompaság zavart: odanyúltam és fülem helyén kerek, mintegy tenyérnagyságú dobozt vagy korongot éreztem, szorosan odatapadva halántékomra, mint valami kagylót. Másik fülemen is ugyanilyen készülék. Álmélkodva vettem észre, hogy szájammal szabályos, lélegző mozgásokat végzek.

Nyögve ülőhelyzetbe emelkedtem. Ekkor suhogás támadt mellettem s odatekintve, az elmosódó közeg halvány és lágy hátteréből s mintegy összefolyva a láthatárral, melyet szakadozott hegyláncok kerítettek körül, csodálatos szépségű női fejet pillantottam meg, amint álmélkodva és idegenül mered rám.

MÁSODIK FEJEZET

Szerző megérti, hogy csodálatos módon, élő állapotban maradt a tenger fenekén // Megindul, hogy tájékozódjék // Különös épületek // Sajátos növények // Egy ismeretlen állatfajta // A bennszülöttek elfogják szerzőt

A látomás, mert kábult aggyal és lázas szemekkel nem tarthattam másnak – csak néhány pillanatig tartott, aztán a kékeszöldben villódzó háttérben, mint valami ködfátyolkép, lassan elmosódott és eltünt.

Fölálltam és rémült csodálkozással tapogattam meg tagjaimat, kétségenkívül megállapítottam, hogy élek és érzékelek, bár, a rendkívüli körülményekhez képest, nem olyan mértékben és módon, ahogy ezt a szót szárazföldi vidékek felszinén értelmezik. Körülöttem és fölöttem áttetsző víztömegek végtelensége zúgott – de lábam szilárd talajon állt, mely közeli láthatáromba veszett. Ezt a talajt sajátságos növények borították: a közelben furcsán fénylő tócsa, vagy tavacska terült el, távolabb enyhe emelkedés, bizonytalan körvonalakkal. Hogy mindez honnan nyeri a világosságot, azt még nem tudtam: egyébként azonban meg kellett értenem, hogy bármily lehetetlennek látszik, a tenger felszine alatt vagyok, igen mélyen, valószinüleg a fenekén, és élek. Ezt megértve, pillanatig rettentő rémület lett urrá rajtam s azt hittem, hogy most mindjárt meghalok, hogy pillanatnyi ébredésem a haldokló utolsó erőfeszitése csak, melyben kegyetlen sorsom mégegyszer meg akarja mutatni önnön koporsómat és vesztőhelyemet. Nőmre és gyermekemre gondolva, kétségbeesetten kaptam fejemhez és ekkor újból éreztem két halántékomon a különös, kagylószerű tárgyakat, szorosan füleimre tapadva.

Ugyanabban a pillanatban rájöttem, hogy életbenmaradásom szoros összefüggésben van e két kagylóval. Semmi kétség: tüdőm szabályszerű mozgásokkal emelte mellkasomat s hogy benne az oxigénnek és hidrogénnek ama sajátos keveréke dolgozik, mely minden szerves életnek alapfeltétele, azt vérem pezsgése és szívem dobogása árulta el. Jó egy percig tartott, míg rájöttem, hogy ezek az elemek nem szájamon és orromon keresztül hatolnak tüdőmbe, mint ahogy szoktak, hanem fülemen át, még pedig nyilván a rájuk tapadott kagyló vagy szerkezet segítségével.

Átvillant rajtam azonnal, amit az iskolában tanultam, hogy a víz alatt élő állatok éppen úgy oxigént lélegzenek be, mint mi s tüdejük is van: csakhogy az oxigént egy megfelelő szerv, a _kopoltyú_ választja ki a vízből. Nyilvánvaló tehát, hogy érthetetlen módon ilyen kopoltyúnak megfelelő szerkezettel látott el valaki, vagy valami, míg eszméletlenül feküdtem – mű-kopoltyúval, mint ahogy vannak mű-lábak és műkezek, sőt mikrofonos mű-fülek is. Világosan éreztem, hogy nem lehet másról szó s emlékszem, még ilyenfélét is gondoltam: elég különös, hogy a diadalmas emberi szellem, mely a fotografálógéppel tökéletesebb szemet, a telefonnal tökéletesebb fület szerkesztett s a légcsavarral felhők közé emelte fel a nehéz emberi testet, példát látván a madarakban: eddig még nem gondolt arra, hogy a végtelen óceán mélységét is birtokába vegye, a kopoltyúval való lélegzés tanulsága szerint oly szerkezetet eszelve ki, mely e szerv működését tökéletesen elvégezve, éppen úgy szabad és korlátlan mozgású hallá, vagy kétéltűvé varázsolja az embert, mint ahogy a repülőgép madárrá varázsolja.

E pillanatban meg voltam győződve róla, hogy ezúttal olyan országba kerültem, ahol ezt a kérdést már megoldották. Kalandos hajlamom s az utazóösztön, mely annyi balvégzetű szerencsétlenség okozója volt már életemben (s melynek elnézését csak azért remélem az olvasótól, mert hiszen mégis e nyugtalan ösztön tette lehetővé, hogy az útleírások történetét nehány szerény és igénytelen adattal gazdagítottam) felébredt: második gondolatom már az volt, hogy meg kell tudnom, milyenek azok a bennszülöttek, akik ezt az országot lakják. Fel kellett tennem, hogy magas fejlettségű lények, kik a matematikában és a vele kapcsolatos műszaki tudományokban talán még messzebbre jutottak, mint a szárazföldön ismert országok lakói – legalább a mű-kopoltyú felfedezése erre engedett következtetni.

Úgy érveltem magamban, hogy a bennszülöttek nem is lehetnek messze: ahhoz, hogy még megfulladásom előtt, idejében felszerelték rám a kopoltyúkat, kevés időt vehettek igénybe – s azóta legfeljebb félóra telhetett csak el. Hogy szemem a rejtelmes világossághoz kissé hozzászokott, bátrabban kezdtem mozgolódni. Kezeimmel úszó mozdulatokat végezve, óvatosan megindultam a fénylő tócsa felé. Szívós indák és füvek csavarodtak lábamra: minden lépésért küzködnöm kellett. Finom, vörös homokot kavartam fel, melyből bizonytalan körvonalú halfélék rebbentek elő, kígyózó csápokkal és uszonyokkal. Most már valamivel messzebb láttam magam elé. A tócsán túl szabályos vonalak rémlettek, fel a magasba, megerősítve gyanúmat, hogy értelmes lényektől lakott és beépített vidékre kerültem. Nagynehezen leértem a partra: fényes felszinű tó vakító tükre terült el előttem – ekkor hökkentem csak meg a csodára, hogy a tenger fenekén külön, a környező víztől elhatárolt folyadékot látok, melynek felszinét halkan borzolja és gyűrűzi valamely ismeretlen erő. Csakhamar megértettem ezt is. A tükör fölé hajolva, megismertem rémült és sápadt arcomat, a görcsösen tátogó száj és dagadó orrlikak bizonytalan foltjaival: kétoldalt, a fülek táján, zöld korongokkal. Lehajoltam és tenyerem a folyadékba merítve, kimertem belőle egy keveset és szememhez közelítettem. A cseppek ólmosan ragyogó gömböcskéi sebesen peregtek le ujjaimról. Azonnal felismertem, hogy _hidrargirum_ van a kezemben, közönséges néven higany: e cseppfolyós fém gyült itt össze tócsává, a tenger fenekén.

Áthaladva egy kis földnyelven és bokáig gázolva a higanyban, egész sereg, a tengeri állatvilágot leíró tudomány előtt ismeretlen halfélét, algát, tengeri pókot, rákot, kígyót és sok másfajta hüllőt (részletes leírásukkal nem akarom untatni az olvasót) figyeltem meg: mindez meggyőzött róla, hogy olyan mélységben vagyok, ahonnan semmiféle hírt nem hozott még eddig a tenger fenekét vizsgáló kutatás. A tulsó partra érve, meglepetve álltam meg: két szikla résén keresztül magas oszlopot vagy tornyot pillantottam, szabályos gyűrűkből egymás fölé építve, egyre keskenyülő épület volt, befejezetlen teteje mintegy húsz méter magasságban veszett el. A legfelső körök tetején határozatlan nyüzsgést észleltem: villanásszerű gyorsasággal, mintha apró, fekete lángok csaptak volna ki.

Abban a reményben, hogy hamarosan megtudok valamit, közeledtem a különös épülethez. Kiderült, hogy a gyűrűk szélén tenyérnagyságú ablakocskák vannak kerek, szabályos távolságban. Örömmel fedeztem fel a nyílások két oldalán bizonyos művészi ornamenteket, jelezve, hogy nemcsak értelmes, de kulturált lények műveivel állok szemben. Lehajoltam, hogy az egyik nyíláson bekukkantsak, mikor a nyílás fölötti párkány széléről rémült rebbenéssel szökkent fel valami, pillanat alatt a következő gyűrűre kúszott fel, ott megfordult és pihegve, riadtan, remegve nézett vissza rám.

A különös, tudatosnak látszó mozdulat, ahogy visszafordult, annyira meghökkentett, hogy percekig néztünk farkasszemet, míg magamhoz tudtam térni. Lerajzolni könnyebb volna azt, amit láttam, mint leírni. Ez a különös állat – ha az volt – lehetett úgy huszonkét-huszonöt centiméter hosszuságú vagy magasságú. Hengeres, hosszúkás teste első pillanatban az angolnáéra emlékeztetett. De rögtön észrevettem hogy nem hal és nem kigyó – külön feje, nyaka és törzse volt és sokféle, bonyolult végtagja. Ami meglepett és zavarba hozott, első pillanatban, az nyilván a fej lehetett: ennek a fejnek _arca_ volt, abban az értelemben, ahogy emberre szoktuk mondani. Széles és dudoros, kopasz koponya és igen magas homlok alatt két hunyorgó, lobogó szem, mély árkok keretében – orr helyett két nyílás, alatta lengedező hosszú szakáll, mely eltakarta a szájat. A vastag, csaknem törzsvastagságú nyakból két igen keskeny kar nyúlt ki, apró kezekkel – hátul még kettő, széles és lapos, mintha szárny akarna lenni és mozgás közben csakugyan félszeg, repdeső mozdulatokban vonaglott ez a két iker-kar. Apró, csápszerű nyúlványok lengedeztek kétoldalt – a láb széles és erős, mint két golyó, uszonyokkal, ujjakkal és körmökkel felszerelve.

Lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik végtagját használja helyváltoztatásra – s hogy vajjon hasán kúszik-e, vagy, felegyenesedve, lábán jár, vagy talán, a nyomorék szárnyacskák segítségével, lebeg a vízben. Általában mindegyik végtagja úgy hatott, mintha csökevénye lenne csak valaminek, ami valamikor szerv volt; – vagy mint kezdetleges formája egy most fejlődő testrésznek. Mindene volt, amivel a természetrajz az egyes csoportokat egymástól megkülönbözteti – lába is, keze is, szárnya is, uszonya is – haja, szőre, tolla és pikkelye: de mindez nyomorék, fejletlen állapotban. Mintha a természetnek valami kisérleti modellje volna, amin kipróbálja a lehetőségeket, vázlatos vonalakban, hogy aztán más állatokra alkalmazza – mint a műszerüzletek kirakatában látható bábu, melyen minden van, mű-kéz, mű-láb, mű-koponya, sérvkötő. Egy személyben emlős, hal, madár, vagy talán inkább féreg – és ami a legfurcsább (ezt persze csak mint kómikus impressziót említem), az egészben valami emberi is van. Mert bizonyos, hogy megdöbbenésem egyik főoka az az emberies tekintet volt, ami a magas homlok alól s a bozontos szakáll fölött rámmeredt.

Forrón szeretett honfitársaimtól bocsánatot kérek, hogy ezt a furcsa rovart, ha csak pillanatra is, emberhez hasonlítottam – de tudjuk, hogy éppen a tenger állatvilága szolgál igen gyakran effajta külső, kómikus hasonlóságokkal. Ki ne ismerné az akváriumokban sűrűn látható _tengeri csikó_ nevű halat, melynek feje a paripáéra emlékeztet? vagy azt a másik, lapos félszegúszót, mely kerek szemöldökeivel, lefelé görbülő szájával mintha valami emberi indulatot, szomorúságot vagy rémületet fejezne ki?

Ezekre gondoltam, mihelyt meglepetésemből felocsudtam. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a különös állatot (hányattatásaim közben hozzászoktam, hogy a kiváncsiság és tudásvágy legyőzze bennem az undort) – de az éles, horkolásszerű hangot hallatott és kicsúszott ujjaim között. A következő pillanatban el is tünt szemeim elől.

Megkerültem a tornyot és be-benézegettem a nyílásokon. Gyakran úgy rémlett, lángoló szemek villannak ki rám a sötétből és a fordulóknál néha mintha az előbbihez hasonló férgek ugranának el, amint odaérek. Hármat vagy négyet határozottan látni véltem az egyik nyílás mögött – de rögtön eltüntek megint. A furcsa mozgolódásból és nyüzsgésből, ami élénk, bujkáló tevékenység érzését keltette, anélkül, hogy határozottan láthattam volna valamit, arra kellett következtetnem, hogy az épület belül tele van ezekkel az élőlényekkel – s hogy most, idegen és különös állat közeledvén lakóhelyük felé, riadtan visszahúzódtak és a nyílásokon keresztül vizsgálnak.