Part 7

– Igen, – mondja – oly ritkán lehetünk a fészkünkben. Azelőtt legalább magamban lehettem itthon és várhattam az édes uramat. De aztán jött mama és összeszidott, hogy most is még olyan gyerek vagyok. Képzeld csak, – szólt hangos kacagással, – mama szememre vetette, hogy tökéletesen hozzád való vagyok, mert nekem sincs semmi becsvágyam. Hát baj az, ha összeillünk?

– Persze, hogy éppenséggel nem baj.

– Igen, de mama mindenáron azt akarja, hogy miniszter légy és szintén bárónak tegyenek meg, mint papuskát. Hát mire való ez? Aztán a miniszternek még több dolga van, hallottam, mint panaszkodnak a szegény asszonyaik, hogy nem is látják az urukat, úgy belebújnak azok a hatalomba. Hát én nem engedem meg, hogy te miniszter légy, különben sehogy se lehetnénk a fészekben.

Az államtitkár meghimbálja a széket és csak bólint a fejével. Az asszonykának még valami furcsaság jut eszébe, ezen már igazán nevetni kell.

– Igaz, képzeld csak, tegnap, mikor délben elébed jöttünk a kocsival, mama azt is rámparancsolta, hogy ne engedjelek annyira a szoknyámon ülni. Azt mondja, hogy pipogya ember az olyan, aki folyton a felesége körül kuncsorog, azonfelül még beteggé teszi és tönkreteszi a szépségét. Édes uram, olyan boldog voltam, mikor mama azt mondta, hogy folyton rajtam lógsz, de mama nagyon okos asszony, hanem ehhez igazán nem ért. Hát hogy volna lehetséges, hogy te beteggé meg csúnyává tennél engem? Hiszen szeretsz!

Ez csak elég világos! Annál megdöbbentőbb azonban, ha a szerelmes férfi kissé mohón kap a szón és azt mondja:

– Mamának némiképen igaza van.

– Hogyan?

– Hát úgy, édes, hogy a férfinak nem szabad mindig csak a szerelemre gondolnia. Tudod, vannak egyéb dolgok is a világon, az embernek hivatása, kötelessége van, ami mindenek előtt való.

– Úgy? – mondja hosszan, elgondolkodva – ezt sohasem hallottam. Akkor minek tartod meg az állásodat?

Erre bajos felelni. Az államtitkár úr, aki mindenre talál kádenciát, néma és zavarodott. Csakugyan, mihelyt akceptálta a tételt, hogy a szerelem mindenekfelett való s mihelyt ő is helybenhagyta, mikor a felesége panaszkodott, hogy oly keveset lehetnek együtt s az volna a legnagyobb boldogság, ha soha se kellene egymást elhagyniok, akkor mért nem hagyja ott állását, melyre nem szorult, hogy a nyert időt a feleségével tölthesse?

– Hát te nem örülsz, amikor úgy éljeneznek és tapsolnak az uradnak, mint ma?

– De igen – felel az asszonyka mély meggyőződéssel – hanem elég ha egyszer egy hónapban történik. Hiszen neked elég ha kiállsz és beszélsz. Mert te vagy a legokosabb ember a világon.

– Igen és a legokosabb ember a világon most is itt ül az ő felesége mellett, holott a minisztériumban kellene lennie. Tudod-e, édes, hogy az okos embernek nem szabad rossz tisztviselőnek lenni?

– Se baj, édes uram, ennek ellenében te vagy a legszerelmesebb férj.

– Ezzel nem érik be a minisztériumban.

A menyecske megint elszontyolodik.

– Min gondolkodol, édes?

– Azt gondoltam, ha én volnék a király, minden szerelmes embert eltiltanék a hivataloskodástól. Mert a szerelmes ember a feleségeé, egészen a feleségeé és csak az a kötelessége van, hogy a feleségére gondoljon.

– Kis bohó, hiszen a hivatalban is rád gondolok.

– Igen – mondja rajongva, szorosan az urához tapadva – érzem, hogy rám gondolsz, úgy mint én te reád. Hanem…

– Nos, mi az? Hanem?

– Hanem nem mindig lesz úgy. Majd ha öreg leszek és csunya, akkor nem fogsz már úgy szeretni.

– Te, öreg és csunya? Mindig ilyen maradsz.

– Igen, édes, azt csak úgy mondod. Hanem tudom én, hogy nem vagyok olyan, mint a többi. Kicsi vagyok és gyereknek tartanak, aztán tudod-e mit gondoltam ma, mikor a képviselőházból elmentünk?

– Mit?

– A kapuban láttam egy magas, erős leányt. Nem láttam az arcát, mert elsietett, hanem olyan szép és nagy volt, hogy szinte féltem tőle. Hát azt gondoltam, hogy szeretnék én is ilyen szép és magas lenni, akkor tovább maradnék ifjú és szép és te is jobban tudnál szeretni.

Az államtitkár úr megrázkódott. Kémlelve nézi a gyerek-asszony vonásait, csakugyan nincs semmi célzás a szavában? Nincs, de ez még jobban nyugtalanítja. Micsoda gúny vagy a sors iróniája, hogy a feleség vágyódik a szerető termetére s maga mondja az urának: az ízlésednek, a szerelmednek jobban felel meg az, mint magam. És észrevette? Hiszen maga is ettől nyugtalan és ideges és azért szeretne legalább néhány percig magára maradni, hogy rendbe térítse lelkületét és kiölje magából a visszatérő vágyakat, magába fojtsa a mult kísérteteit. Hiszen amíg erőltetetten enyeleg a feleségével, szeme előtt még mindig az a jól ismert, sokszor átkarolt fejedelmi termet lebegett, az a büszke, szép, fehér arc, a gőgösen leszorított ajak, mely olyan lázasan tudott lihegni és még lázasabban csókolni. Ah, kinos szenvedés az, mikor az ember feleségével az ölében, kénytelen gondolni az elhagyott szeretőre!

Az asszony keze átsimítja homlokát.

– Mért komolyodtál úgy el?

Az ember idegesen elkapja a fejét.

– Hagyj, édes. Te mindig olyan lehetetlen dolgokat beszélsz. Hát minek akarsz nagynak lenni, amikor kicsi vagy?

Deméndyné kibámul az ablakon, de nem a hegyes-völgyes szép tájat látja ott, hanem a maga kicsi lelkének nagy, rejtelmes problémáját. – Nem tudom – szól halkan, de mindig úgy érzem, hogy én nyomorult kis teremtés vagyok, nincs jogom arra a nagy boldogságra, s mégsem akarok nélküle élni.

– Bohó vagy, együgyű vagy – biztatja fanyar kedvvel az ura – hát sohase kergethetem el ezeket az árnyképeket?

Az asszonyka szemébe köny lopódzik.

– Szeresd, szeresd nagyon ezt a buta feleségedet.

– Hiszen szeretem.

– Nem úgy, – mondja a fejét rázva, – hanem úgy, mintha nagy beteg volnék, akinek mindig éreznie kell, hogy szeretik, mert ha csak egy pillanatra nem érzi, akkor meghal.

A kapu aljából behallatszott az idegent jelentő harangszó. Deméndy kapva kap rajta:

– Valaki jön, édes, – mondja, – el kell hagynunk a fészket.

És most melegebben csókolja meg és a fülébe súgja az igéző szót:

– Nagyon szeretlek.

Deméndyné szeme fölragyog, édes, felhőtlen boldogság tükröződik rajta vissza és Deméndy gondolja magában:

– Dehogy is halna meg, aki ugyanegy pillanatban tud sírni és nevetni, nem hal bele a fájdalomba.

A minisztériumból küldtek át néhány aktát, ezeket kellene sietve elintézni. Deméndy a kiszabadult rab boldogságos érzetével telepedett meg dolgozó asztala mellett, majd hogy le nem ültette a diurnistát, aki az aktákat hozta, cigarettára gyújtott és kéjjel, lassan forgatta a lapokat, hogy csak minél tovább tartson az elfoglaltsága.

Negyedóra alatt mégis elvégezte, sóhajtva bocsátotta útnak a diurnistát, majd megállt a szoba közepén és hallgatódzott kifelé: nem jön-e a kínzó angyala?

Magában így nevezte a feleségét. Sokszor kérdezte magától, hát igazán nem szereti-e? Akkor honnan e féltő gond, mellyel környékezi, tehetetlensége e kicsi asszony akaratával szemben? Avagy szereti? Akkor honnan az émelygős lehangoltság, mellyel felesége szerelmét fogadja, a türelmetlen vágyakozás, hogy magára maradhasson, hogy legalább ne legyen kénytelen vele együtt lenni?

A feleletet pedig mindenképpen abban találta, hogy ostobaság volt megházasodni, még nagyobb ostobaság volt, hogy éppen Kömley Olgát vette el.

Miért vette el? Az okoskodás igen helyes volt. Házassága alapja az orvos utasítása volt. Maga is érezte, hogy bizony ha valamiképpen meg akarja óvni egészségét, szakítania kell a legényélettel.

A dolog ugyanis igen egyszerű. Az ember magához vesz egy asszonyt, aki mindig mellette van s ezzel az ember alaposan kigyógyult a szerelemből. Feleség okvetlenül csak egy van és az nem olyan követelő, mint a szerető, vagy a más felesége.

S ebből a szempontból Kömley Olga látszott a legalkalmasabb asszonynak. Sohse hitte volna, hogy ilyen leány is van a világon. Aki az oltár előtt is azt hitte még, hogy a gyereket gólya hozza és semmit, de éppen semmit sem tudott a világ dolgából. Kicsi, gyönge, vérszegény, ezzel az asszonnyal úgy rendezheti a házaséletet, ahogy éppen tetszik. Ha akarja, azt is elhiteti vele, hogy csókolódzni sem illik, mert különben bajusza nő.

Azonkívül még egy külső oka is volt rá. Félesztendőn át a legnagyobb hevességgel ostromolta Kömleynét. Rideg ellentállásra talált. Ez az asszony nem könnyelmű, az urát nem szereti ugyan, de mást sem. El van telve a szépségével, kiválóságával és gőgös önérzete sem tűrné el, hogy egyik férfi másnak ösmerje őt, mint a többiek. Mégis egy délután az asszony majd megingott. A karjával átfogta már s Kömleyné nem nagy erővel védekezett. Ekkor benyitott hozzájuk a báró. Kicsi, szelidképű szőke úr, aki ma is csodálva és hitetlenül néz föl a feleségére; lehetséges, hogy ez a páratlan asszony az enyém legyen? Mikor a Deméndy karjában látta feleségét, mintha kővé meredt volna. Deméndyben pedig pusztán és egyedül a gavallér élt, aki mindenáron meg akarja védni a hölgy becsületét, melyet ő veszélyeztetett. Egyszerűen Kömley úr felé sietett és őt is megölelte.

– Reménylem, önnek sem lesz kifogása, – mondta egyszerűen – őméltósága épp most fogadott – fiának.

Hát így történt, így kellett történnie. Kömleyné azóta mintha gyűlölte volna az államtitkárt és rideg, fagyos indulattal viselkedett a leányával szemben. Hogy megszerette a kis leány ezt az embert, aki először beszélt neki szerelemről! Egy arcvonása sem rándult meg soha, hideg, közömbös, büszke és kimért volt mindig, éppen csak becsvágyát mintha a lányába akarta volna oltani, legalább ez alatt a jelszó alatt zavarta meg mindig a fiatal pár együttlétét s tört arra, hogy veje mentöl többet foglalkozzék a pályájával s ezzel alattomban mennél kevesebbet a feleségével.

Hogy mennyire egy követ fújt Deméndyvel, azt maga sem tudta. Az államtitkár keserves csalódásra ébredt családi tűzhelyén. Ez a vértelen gyerek, mihelyt megismerkedett a szerelemmel, a szenvedelem elemi tüzességével élt az urának. Telhetetlen, fáradhatatlan volt, egyre csókra vágyott és ezt a tűzben lángolását az érintetlen lélek rajongó hitével úgy fel tudta magasztosítani, hogy az olyan kiélt, mindenben kételkedő ember, amilyen Deméndy, megdöbbent tőle s lesújtottnak érezte magát a szerelem soha nem sejtett erkölcsi hatalmától. Hiába próbált kétkedni: szentség-e ez, vagy ostobaság? Szerelem-e, vagy betegség? Meghatotta a gyerekasszonynak primitiv képzelődése és tisztaságában való idealizmusa, meghatotta és lebilincselte, mint valami új szép jelenség, mely annál értékesebb, mivel okvetetlenül gyorsan múlónak kellett hinnie.

– Majd megismeri a valóságot, majd leszáll a felhőből, mint mindenki más – bíztatta magát.

De a kicsi asszonyt nagyon könnyen elbírta a felhő, nem szállt le a földre, hanem ott a fészekben, melynek bájos naivsága kezdetben ugyancsak elbűvölte, a hintaszék szárnyain mind magasabbra röpült és kényszerítette urát, hogy fáradtan, megterhelt lelkével vele emelkedjék a szférákba.

És Deméndy azon vette magát észre, hogy soha legényéletében annyira zaklatott ember nem volt, mint most, a házasság nyugodalmas révében. Különös egy helyzet. Egy asszony ül az ölében, akinek sejtelme sincs arról, amit a férfi multjának szokás nevezni. Aki azt hiszi, hogy a szerelmet együtt találta föl az urával és nagykíváncsian tudakolja, hogy mások is tudnak-e úgy szeretni, mint ők. És történik ez egy asszonynak hidegen őrködő szeme láttára, akinek a szerelmére tört, most pedig az anyósa. Azt hitte, el kell sülyednie szégyenletében, amikor Kömleyné hideg, csöndes megvetéssel nézett rajta végig, azon az emberen, aki lovagias áldozat pose-jába vágta magát s most világosan látja, hogy az áldozat voltaképpen célja volt.

Töprenkedett rajta: féltékeny-e rá az anyósa? És irtózva felelt rá egy másik kérdéssel: hátha igen? Mert ettől a lehetőségtől komolyan irtózott. Az anyával csalná meg a leányt? És azt a leányt, akihez fogható igazán nincs több a világon? A legleányosabban tiszta nő legyen a legrútabb csalás áldozata?

Hessegette magától ezt a rémképet, mégis be kellett magának vallania, hogy hiába. A felesége szerelmi rohamai holtra kifárasztották. Mint a megkínzott ember, mikor a kínzó kamrába viszik, úgy reszketett a fészektől, melyben az asszony az ő ölében legboldogabb perceit élte át. Egyben azonban, amely mértékben riadozott a felesége szerelmétől, annyira féktelenül lobogott benne a szerelemre való vágy. Ez a gyerek-asszony semmiképpen sem tudta izgatni, gyerek maradt a férfi szívének. Ő pedig rettegett, hogy a felkorbácsolt szenvedély valamiképpen mégis oda sodorja majd, ahová jutni irtózott: az anyós lábai elé.

Egy hónapja már, hogy kijegecesedett benne az egyetlen mód, mely ebből a veszedelemből kimenti: meg kell csalni a feleségét. Szinte erkölcsi kötelességének látta ezt. És gondolata ekkor szállt vissza ahhoz a leányhoz, aki valamennyi könnyelmű viszonyai között a legállhatatosabban tudta lebilincselni. A megszokottság és beteltség érzete, mely viszonyuk utolsó idejében érzékeit tompította, elmult, most ismét teljes kívánatosságában látta maga előtt a gyönyörű, sugár, erős leányt, akit igazán csak szakításuk órájában ismert meg valóban. Ekkor látta csak, hogy Éva szereti is őt s ami neki csak léha szeretkezés volt, az ennek a leánynak a szíve tragédiája. Sohasem érezte teljesen megoldottnak viszonyát, az adósság érzete nyomta és Évát folytonos emlékezetében tartotta még akkor is, amikor azt hitte, hogy a multnak minden szála el van vágva és élete csöndes, szenvedélytelen mederbe tért.

És házassága óta ma látta először s a lelke megrendült, vére minden csöppje lázongott benne: újra hozzákívánkozott s hideg verejték lepte el homlokát, mikor ezzel a vággyal a vérében közönbösen kellett beszélgetnie az anyósával és gyöngéden, gondtalanul a feleségével.

Most, amint néhány pillanatra magában lehetett dolgozó-szobájában, tünődve nézte magát a könyvszekrény széles üvegében:

– Ilyen vagyok kívül, amolyan vagyok belül. Ha a feleségem egy másodpercre belém nézhetne, szörnyet halna rémületében. De igazán, képmutató, komédiás vagyok-e, vagy gazember?

És tagadólag rázta a fejét. Nem, nem gazember. Hiszen, hogy a lelkében mi történik, arról ő nem tehet. Hogy kifelé másnak mutatja magát, azzal csak jót tesz. Mi tarthatná vissza, hogy úgy éljen, mint a többi férfi? Ha végignéz a közélet férfiain, nem talál egyetlen egyet sem, aki több-kevesebb fesztelenséggel el nem hanyagolná a feleségét és kedvteléseinek nem élne. A képviselőházban a vendéglős minden három hónapban köteles új buffet-leányokat alkalmazni, mert a nagyságos, méltóságos és kegyelmes urak szeretik a változatosságot. Az intendánsok mondhatni a kaszinó tagjai számára szerződtetnek színésznőket, ballerinákat, a vidéki képviselők az otthon maradt feleség mellett úgyszólván városi feleséget is tartanak, a durvább viszonyokról nem is szólva. Hát mért volna ő rosszabb, mint a többi? Nem rosszabb, ellenkezőleg, jobb. Még nem csalta meg a feleségét s amikor szerelmet hazudik neki, ezzel csak boldogítja. Sokkal kényelmesebb volna igazi mivolta szerint élni, mi, vagy ki gátolná benne? Igen, de annak a törékeny asszonykának egyszeribe összedűlne szép világa. Ezt nem teszi és ezzel isten és a világ előtt igazolva van.

Háromszoros halk kocogás az ajtón. Deméndy a fogát szíjja és füle tövét vakarja. Arca eltorzul a fájó bosszúságtól, keze ökölbe szorul a zaklató idegességtől, úgy kiáltja ki:

– Nem vagyok itt! – és elbuvik a könyvesszekrény mögött.

Az ajtó óvatosan nyílik, a kicsi asszony szőke fejecskéje bebúvik rajta és bohókásan megdöbbent arccal mondja:

– Csakugyan, nem hazudott, mikor azt mondta, hogy nincs itt.

Majd bebúvik egészen, az ajtót maga után gondosan becsukja és a kulcsot ráfordítja. Ne lepje meg őket senki.

És keresi az urát. A kárpit mögött, az íróasztal alatt, fölemeli a kerevet nehéz szőnyegét is, belenéz a dohány-szelencébe is, végre ravasz szemhunyorítással a könyvesszekrényhez is közeledik. Itt valaki hirtelen átkapja és a fülébe csókolja:

– Tolvajt fogtam!

Boldog rémüldözéssel vergődik az asszonyka ura karjaiban. Kergetődznek, játszanak, csókolódznak, két pajkos cica sem különben. És minekutána az asszonyka édesen, gyerekesen kikacagta magát, arcát ellepi a könyzápor, úgy szorongatja vékony karjaival az ura nyakát:

– Édes, édes uram, olyan nagyon boldog vagyok!

3.

– Most pedig, édes, búcsúzz az uradtól.

– Nem jösz velem?

– Minek? Úgy sem lehetünk egyedül. Hogy az édesanyáddal összevesszek, arra sincs sürgős szükségem.

– Igazad van, szegény uram, hát miért veszekszik veled mindig a mama?

– Azért, édes, – felel mosolyogva Deméndy, – mert előkelőbb férjet szerzett volna neked. Nem vagyok mágnás s csak úgy hivatalból méltóságos.

– Ugyan ne gúnyolódjál, hiszen ha akarnál, akkor, akkor király is lehetne belőled.

– Igen ám, – nevetett Deméndy, – csakhogy az anyád nem ád arra, ami lehetne. Isten veled, édes, mulass jól és ne nagyon sajnáld az uradat, amiért nem unatkozik odafönt a méltóságos báróné szalonjában.

– Pá, édes uracskám, te olyan jó vagy. Nem is panaszkodol, hogy a feleséged elhagy, pedig mit csinálsz te a feleséged nélkül?

– Rágondolok, édes, rágondolok, aztán annál jobban örülünk, ha ismét találkozunk. Isten veled, édes.

– Szeretsz?

– Nagyon szeretlek, de eredj már, különben rajta kapnak és akkor fogva leszek.

– Vigyázz, hogy meg ne betegedj, – inti még a kicsi asszony az óriás embert s úgy válnak el, mintha legalább is hónapokig nem látnák egymást.

Deméndy a sikló felé tart s a szabadság kéjes érzetében halkan fütyörészik, Deméndyné még ott marad a Kömley-palota kapujánál és utána néz könnyes szemmel, mély szerelemmel. Szegény ember, úgy sajnálja, hogy most a felesége nélkül kell maradnia.

Öt óra van, Kömleyné fogadó napján. A palota körül már áll néhány fogat. Deméndyné belép a hűvös, boltíves kapualjába, a csengő élesen üt hármat, jelezvén a szolgának, hogy intim vendég jő. Az emeleti üvegajtó már nyílik is és a méltóságos asszonyka előtt sorba hajlong egy sereg lakáj, akik udvari módon harisnyásan, parókásan vannak öltözve. Kömleyné szereti az egészen előkelő formákat.

A Kömley-palota egészen más, mint a Deméndyé. Tömör és nagyarányú egyaránt. Ott a szobák hosszú sorban fejlődnek ki, itt szélesen és tömören tartanak össze a nagy termek. Udvar nincs is, a ház mélyén keresztül fekszik a nagy fogadó-terem, felső világítással, pazar, nehéz bútorzattal. A csillár akkora, mint az operáé, a közepén szökőkút csobog, pálma és virág terpeszkedik a sarkokban, az óriási termen pedig mindenfelé szétszórt régi kerevetek, kerek társalgó pamlagok, nehéz karosszékek, nagy társaság könnyen és kényelmesen elszéledhetik benne. A mélyében pedig van a kis szalon, a bástyára néző ablakokkal, itt fogadja Kömleyné a kisebb társaságot, amilyen most is nála van.

Deméndynét úgy fogadják, mint a ház gyerekét. Szívesen, becézve, leereszkedve. Megölelik, megcsókolják, arcocskáját megveregetik s a kereskedelmi miniszterné, akinek bölcsője nem ékeskedett címerrel, egész nagymamásan nyalábolja össze:

– Szervusz, kis államtitkárné, hát megszoktad már, hogy asszony vagy?

Édes anyja azonban szigorú formalitással elébe megy s a leányával szemben is reprezentálja a vendégszerető háziasszonyt, hűvösen megcsókolja és ceremóniás mosollyal kínálja meg üléssel.

A Kömleyné társasága különben vegyesnek mondható még. Ő méltósága törekszik ugyan a rostálásra, de teljes eredményt még nem ért el. Ha rajta áll, holmi jött-ment asszonyok, akik ma még miniszternék, de holnap semmik, nem lépnék át a küszöbét. Ez azonban még hagyján, egy pár szimpla dzsentri asszony is bejáratos hozzá, az ura kaszinói összeköttetései révén. Nagy ára van a karriernek: Kömley Simon báró még nem valóságos belső titkos tanácsos és a közgazdaság körül szerzett érdemek nem elegendők ennek a megszerzésére. Dolgozni kell tehát a politika plebejusával is. Valamikép szerepet kell juttatni a bárónak akár a főrendiházban, akár a választáson, vagy az egyházi ügyek terén, szóval, lancirozni kell.

A kereskedelmi miniszternén kívül négy asszonyvendég van még jelen és egy férfi. Ez az egy Zsilvölgyi gróf, egy hosszú, száraz ember, akinek a térde, míg a széken ül, majdnem a melléig ágaskodik föl. A szegény ember egyre hümget és paskolja térdét türelmetlenségében. Felesége majdnem olyan magas mint ő, de lehetőleg még soványabb, ősz haja pedig ritkulni kezd s kétségbeesett erőlködéssel le van a halántékához pomádézva. Köpenyben ül különben, mert állandóan fázik s hosszú lába előre nyujtva, plaiddel szintén be van borítva.

Ők az igazi arisztokraták a mostani társaságban. Rajtok kívül ott van még Keszegh Vidorné egy őrnagynak immár húsz esztendő óta özvegye, Hidegh Kálmánné ő méltósága, egy szép pirosarcú kicsi hölgy, kinek az ura a felvidéki inség körül kormánybiztoskodik, két leányával, a tizenkilenc éves Dórával, meg a huszonegy éves Blankával. Kicsike, parasztos képű leánykák, akik egyre soványítják magukat és citromot, meg uborkát esznek, hogy arcuk halványabb legyen.

És végül ott van Fuchsné, csak így, röviden: Fuchsné. A cselédje előtt nagyságos, semmi más. De itt van és a kis szalonban Kömleyné mellett ül, gyönyörű, karcsú és mégis erős termettel, egyszerű fekete ruhában s mégis csakúgy ragyog kábító eleganciában. Az arca kicsi, finom vonású, gyenge piros színű, de két széles metszésű fekete szeme urasan villog és amikor beszél, mosolygó szája egyre mutatja az apró, vakító, resolut fogakat. Fuchsné itt van és senkinek sem jut már eszébe, hogy rajta az úri körök divatos liberalizmusát gyakorolják. Hidegh Kálmánné iparkodott ugyan föntartani két évvel ezelőtt csinált bonmotját, mikor Kömleyné panaszkodott neki, hogy urára való tekintetből fogadnia kell a zsidó asszonyt, akinek az ura lelke a banknak, ahol a báró elnökösködik:

– Ugyan mit bánod? – mondta akkor Hideghné – a férje házi zsidaja a te uradnak, hát legyen ő is a te házi zsidónéd.

Nagyszerűen nevettek a házi zsidónén, amíg nem látták. De mikor jött, az ura karján, egy kicsi szőrös emberke, aki, mint Napoleon, egyre a hátán tartotta bal kezét, a méltóságos hölgyek elfelejtettek leereszkedni. Sőt úgy vették észre, ez a zsidóné ereszkedik le hozzájuk. Igen bájosan, igen szeretetreméltóan, nem érzett semmiféle idegenszerűséget, legföllebb _jobban_ találta el az úgynevezett arisztokrata hangot, mint maguk a méltóságos asszonyok.

Különben nagyon versatus volt a társaságban s mikor kitünt, hogy a Kömley-ház nem az első és nem az egyetlen mágnás ház, melyben Fuchsnét szívesen látják, sőt bejáratos oda is, ahová Kömleyéknek híre sem jutott még, a házi zsidónéból úgyszólván a ház büszkesége lett. Még mindig járta ugyan a jelszó, hogy az ura miatt, aki úgyszólván milliókkal tömi őket, a valóságban azonban az asszony uralkodott rajtuk. Éppen csak annyiban maradt meg zsidónak, hogy mihelyt távozott és kiszabadultak egyénisége hatásából, megint csak nagyon demokratáknak érezték magukat, hogy ezt a hölgyet magukhoz valónak akceptálták.

Deméndyné amolyan gyermek létére ösztönszerűleg félt az asszonyok társaságától, különösen Fuchsnétól, maga sem tudta, hogy miért. Tán azért, mert oly szörnyen imponált, mert olyan tökéletes volt, szép és biztos minden dolgában s szegény Olga mély hálával gondolt az urára, hogy szereti, holott Fuchsné oly nagyon különb nálánál. Mihelyt az első becéző üdvözleten túl volt, rögtön a leányokhoz csatlakozott, akikkel az egyik ablakmélyedésben megvonult.

Leányok voltak, ő asszony, mégis csak gyámkodtak fölötte, úgy beszéltek vele félvállról, leereszkedve és kíméletesen.

– Nos Olgácska – szólt Blanka – hát eleresztett az urad? Hallom, hogy annyira szerelmes, hogy még… no majd mit mondtam! – kacagott fel hangosan és a szájára ütött.

Deméndyné mélyen elpirult, érzékeny lelke visszadöbbent a trágárságtól, melyet a leány jelzett s különben is irtózott minden idegen szótól, mely az ő szent és szemérmetesen őrzött szerelméről esett. Szerette volna, ha nem is tudnák, hogy ő az urával csókolódzni is szokott s nem értette, hogy ezek a leányok, meg az asszonyok miképen ejthetik ki oly könnyedén, minden pirulás nélkül a szerelem szavát.

– Hogy vagy te, Dóra? – fordult a másik leány felé – hogy Blankának ne kelljen válaszolnia.