Part 6

Azt hiszem, azután sem tudott. A fiatal asszony, valami vidéki rokona kedvéért jött ide, nem értette ugyan, mire céloz a biztos előzékenysége és beszédje, de a biztos már érti az asszonykát. Ezzel nem megy semmire, ez csakugyan a látványosság kedvéért jött ide. Nem ér rá sokat gondolni vele, mert egyéb dolgai is vannak. A karzaton rendet kell tartani.

Nagy suhogással nyit be egy magas, karcsú, szögletes szépség. Ismerjük mi is, ismeri a terembiztos is. Kovacsevics Mariska kisasszony, ezúttal a vőlegénye társaságában. Webston úr, kicsi, szőke, álmos emberke álmosan konyul le vékony bajusza, álmosan mozog a kék szeme, álmosan lóg le finom, sovány keze is. Nyugtalan, gyáva és bizonytalan az egész magatartása. Idejött, mivel menyasszonya ide akart jönni. Nem érti, mit mond Mariskának a terembiztos, nem érti mit felel ez. Csak a hanglejtése üti meg a fülét:

– Beszéljen csak, ez a mafla úgysem érti.

– Mit mondtál rólam? – kérdi gyanakodva németül.

– Rólad? Semmit. Azt mondtam neki, ha jobb hely akad, akkor ültessen át.

– Honnan ismered?

– Honnan, hát honnan ismerném? Innen. Csak nem vagy rá féltékeny?

Leülnek, alig öt perc mulva a biztos int neki a szemével és lemutat az egyik miniszteri székre. Mariska egyetértően biccent a szemével és fölkel.

– Gyerünk, már akadt jobb helyünk.

A jobb helyről kényelmesen mutathatja magát annak a miniszteri széknek. Öreg a miniszter, de még fiatal. Nős ember, de a feleségét senki sem látta még. A politikában maga a megközelíthetetlen tisztesség, az életben jó fiú, a művészetben habitué, az összes színházakban.

Más ismerős is van. Itt van Mészáros Gizi kisasszony is. A legfeltünőbb rajta a kalap, mely legalább is tízkilós. Különben igen egyszerűen van öltözve, úgy, mint a mágnás kisasszonyok. A kicsike egészen el van merülve a jelbeszédbe, melyet a jobboldal egy tehetséges fiatal kezdőjével folytat. A képviselő úr a balkönyökére dűlve figyel az államtitkár beszédjére, a jobbkezével pedig félig a pad alatt felel: igen, nem, négy óra, öt óra, félhat. Végre megegyeztek és Gizike kisasszony végsőt bólint a fejével és otthagyja a törvényhozást, az érdekes ülést, az államtitkár beszédjét, mely most érte el kulmináló pontját.

Az első sor közepe táján egy egyszerűen, de takarosan öltözött asszony ül, mellette egy tizenkét-tizenhároméves fiú. Kissé elfogult, de tetszik neki a kép s szeme kutatva jár végig a képviselők során. A biztos, aki mindent tud, éppen neki nem tud felvilágosítást adni. Az Andrássy-úton kávéházuk van, odahoztak neki tegnap két karzati jegyet. Szeretné tudni, hogy ki küldte. A biztossal szóba elegyedvén, ez azt ajánlotta neki, hogy jöjjön el másnap ismét, a jegyeket most mindjárt meg fogja számára szerezni, addig majd ki fogja kutatni, hogy a mai jegyeket ki váltotta ki. Annyit azonban már most is elárulhat, hogy aki küldte, bizonyára igen befolyásos, nagy úr, ha a mai ülésre már tegnapelőtt tudott jegyekre szert tenni, pláne, ilyen jó helyekre.

A fiatal kávésné e beszédre gyöngén elpirul és oldalt néz a fiára. A biztosnak nem felel s mikor az ismét hozzálép és átadja neki a holnapra szóló jegyeket – ugyanezekre a helyekre – szó nélkül veszi őket át. S mikor a biztos halkan unszolja:

– De eljöjjön ám nagyság!

Ismét csak biccent a fejével, az arca piros és mosolyog, de megint nem szól.

Végig a hölgykarzaton az ember meglepetve látja majd mind azokat a hölgyeket, akik déltájban a Koronaherceg-utcában szoktak sétálni. S csöndben, az országos ügyek minden fönnakadása nélkül szövődnek a viszonyok karzat és tanácsterem között s mire a napirend le van morzsolva, tisztázva van az a kérdés is: ki kivel, mikor és hol fog találkozni.

Persze, nem mindenkinek van aratása. A nagy beszédek után fölkerekednek és lent a kapu körül, a muzeum-körutig és onnan vissza suhognak a gazdátlan szépségek és farkasszemet néznek a távozó honatyákkal. Olyiknak szerencséje van és az utcán éri el, ami bent a házban nem sikerült. Megbillen egy-egy kalap, udvarias üdvözlés, mely a közönségben azt a hitet kelti, hogy itt ösmerősök találkoztak, aztán megindul az intim eszmecsere, egyenesen a dolog meritumára térve.

Az államtitkár befejezte beszédjét. Zugó taps, zajos siker, öt perc szünet. A középső karzaton kipirulva, a boldogságtól reszketve kerekedik föl a kicsi feleség, meg a hatalmas szépségű anyós, aki mindvégig halvány és egykedvű. A kicsike asszony nagy izgatottságában meg is botlik a magas lépcsőn, az édes anyja pedig korholja:

– Nem tudsz vigyázni?

És kilépnek a karzati folyosóra.

Ugyanekkor egy másik ajtó is csapódik be, Dermák Éva, teljes díszben kiöltözködve, kábítóan szépen szintén elsiet. A lépcsőn utóléri Deméndynét s végignéz rajta. Minden íze reszket s keze ökölbe szorul. A kis asszonyka csak futólag néz rá és gondolja magában: milyen szép leány! Aztán Éva elébök kerül, a kapuban ismét össze akadnak, Éva válla oda is ütődik a mamához, amire a két nő gyilkos közömbösséggel villantja össze szemét, hogy aztán másfelé nézzenek, mintha tudomást sem vettek volna egymásról.

Nem sikerült, hiába reménykedett. De csak mert itt volt ez a báb. Deméndy nem látta meg, mert a feleségére kellett mindig néznie. Ő jól látta, nem a szerelmes ember öntudatlan vonzódásával függött mindig a férfi szeme a feleségén, hanem az óvatosság fegyelmezettségével kényszerítette magát, hogy ne nézzen máshová. De így is, micsoda szenvedés volt tanuja lenni ennek a köteles, erőltetett ragaszkodásnak. A feleségnek jogai vannak s az erős férfi annyira ismeri őket, hogy fél ettől a hitvány bábtól, ettől a vértelen gyerektől. E gyerek mellett neki el kell tünnie, magamagát kell eltüntetnie, pedig kölcsönösen megrabolták egymást!

Deméndyék bent maradtak a lépcsőcsarnokban, egy sereg honatya körülfogta őket és beszélt a Miklós nagy sikeréről, meg a tegnapi turfról, melyen ő méltóságáék nem voltak ott. Igen, nem lehetett, mert Deméndyné rosszul érezte magát és erőt gyűjtött a mai napra.

Éva kint megállt a legfelsőbb lépcsőn s körüljártatta szemét. Volt mit látnia, de nem azért állt oda. Meg akarta várni őket, jobban mondva őt. Azt akarta, hogy lássa, vissza akarta magát lopni az emlékébe és kísérteni mostani nyugodalmas életében. Balszemét összenyomta, mint a vadász, szája szögletei keményen lekonyultak.

Oda át a muzeum-kert rácsa mögött tolongott a dologtalan csőcselék és leste a jövő-menő nagy urakat. Olcsó mulatság, de meg jó is. Nagy urat látni, gazdag asszonyokat, a nép fiaihoz méltó szórakozás. Szorosan a rácshoz lapulva állt egy fiatal ember, meglátszott rajta, hogy munkás, de jól volt öltözve, majdnem uriasan. Tompa kábultságában is rajta felejtette a szemét: honnan is ismeri azt a konokul szomorú arcot, azokat a feketén csillogó szemeket? Ekkor elsuhan mellette Mészáros Gizi, csakugy árad belőle a parfum. Igaz, ez Domokos, a Wočasek mester első legénye. Komolyan megijedt. Eszébe jutott, micsoda fenyegető módon intette a legény Gizit, hogy őrizkedjék tőle a nyilt utcán. Bizonyára rá leskelődik és a susztereknél hamar kész a szerelmi dráma.

– Gizi! – szól a leányra, de az már maga is észrevette a legényt, megrázkódott, aztán esze nélkül, majdhogy a most elrobogó kereskedelmi miniszter kocsija alá nem került, átrohan a kert felé, magasra emelt napernyőjével integetve a legénynek. Ez azonban, mint a macska, előbb összehúzta magát, aztán hirtelen iramodással a kert mélyébe rohant. Megszökött a leány elől, akire lesett.

Éva meg volt döbbenve. Ezt nem értette. És amint Gizi visszafordult és a kert rácsa mellett lassan a körút felé indult, arca csüggedt, szomorú volt s a szeme csaknem könnyezett. Ez a teremtés is tudna érezni? Fut a legény után, akit megcsalt és tönkretett? Igen ezt látja. Igaz, a következő percben már hallotta kacagását is. Egy úr, aki szembejött vele, megállította, azzal incselkedett. Végül megegyeztek, az úr intett egy üres kocsinak, abba bele ültek. Alig hogy elrobogtak, ismét meglátta Domokost, a kalapját kezében tartva, törölte verejtékes homlokát, keresve nézett föl-alá az utcán, aztán a körút felé vágtatott: utól akarta érni azt, aki elől az imént menekült.

Két gyönyörű, szőke leány megy el mellette – a karzaton nem is vette őket észre. Olyanok, mint a zárdanövendékek, az illedelmességük is szomorú, a ruhájuk takaros válogatottsága is mintha árvaságra vallana. Két édes, majdnem egyforma halvány arc, szőke hajuk nehéz tekercsekben omlik le az egyformán egyszerű kisleányos kalap alól. Föltünők és még sem bántja senki, az ólálkodó férfiak csak félve, lopva néznek rájok. Ah, ezek is jobb sort láttak. A Bellág-leányok, akik, mióta mostohaanyjuk van, egészen magukra vannak hagyatva és úgy töltik az idejüket, ahogy éppen lehet, minél többet távol a családi tűzhelytől. Éva ismeri őket, mert sokat látja és a szíve elszorul. Ezeket is elnyeli majd az utca? Szegény, szegény teremtések!

– Meg lesz, édes!

A háta mögött mondta ezt valaki. És megrázkódott, érezte, hogy arcát égeti a fölfelé szökő vér. Ez a hang, ez a férfias, kemény hang, mely oly lágyan csöngött egykor a fülébe, majd olyan forrón tudta mondani: édes! Most másnak mondja.

– János! – ordítja a kapus és előrobog egy nagy, kékbélésű nyitott landauer. Magas kocsi karcsu kereken és két gyönyörű pejló poroszkál előtte. Az ő kocsijuk, a kocsi új, de a kocsis a régi. Azt gondolja magában: most szemébe nézek s ezzel sietve, a fejét összehuzva eloson, hogy meg ne lássa arcát – a kocsis. Mikor már elrobogtak, magára eszmél és szinte futva néhány lépést utánuk tesz. Most már érti szegény Domokost és végtelenül elkeseredik és szégyelli magát.

Tizenkettő elmult már, most vissza az utcára, úgy mint tegnap, mint negyedfél hónapon keresztül minden nap, de az eddig tápláló remény nélkül. A körúton össze-vissza siető emberek, munkásleányok, iskolás-leányok, szegény emberek, kereskedők, sétáló gyerekek a dadájukkal, nevelőnőjükkel s közöttük, vele együtt az a sok léha teremtés, akik úgy sietnek vissza a belvárosba, mintha különben kötelességet mulasztanának. Ezalatt pedig ő robog urasan, boldogan a karcsu landaueren a felesége oldalán, ebédre, enyelgésre, a könnyelmű dicsőség színhelyéről a gondatlan jólét ölébe.

– Nini, Éva! – kiált valaki mögötte.

A technika kapuja előtt volt éppen, tejfeles száju fiatalemberek ácsorogtak ott és frivol kutatással néztek rajta végig. Megfordult: a szögletes Kovacsevics Mariska állt előtte Webston és egy másik úr társaságában. Ez a másik a képviselőház viveur-bárója volt, egy úr, aki pártolta a művészetet a szinésznők kedvéért, eljárogatott a zeneakadémia hangversenyeire a szép leányok kedvéért, az operában a ballerinákat kultiválta és a nemzeti kaszinóban rendezett tivornyákhoz mindig ünnepelt primadonnákat szállított. Ez az úr demokrata és népszerű volt, semmi sem zsenirozta, akárkit megszólított a nyilt utcán, kifeslett leányt és tisztességes polgárasszonyt egyaránt, még pedig hipnotizáló úri modorban, hogy senki sem mert megsértődni tőle. Évának is volt már hozzá szerencséje, de a Kovacsevics kisasszonyt, úgylátszik, csak most az utcán szólította meg s ebben édes keveset zavarta őt Webston úr jelenléte.

– Szervusz Évácska – köszöntötte Mariska – ismered a báró urat? No, akkor nem kell, hogy bemutassalak. Ugyan tedd meg nekem azt a szivességet, vedd a nyakadba a vőlegényemet, zavar bennünket. Holnap utazunk az esküvőre s ez a mafla még ma is féltékeny.

Webston úr tétovázó szemmel nézte menyasszonya ajkát, a szemével akarta megérteni, hogy mit beszél. A báró úr szokott fesztelenséggel kezet nyujtott Évának és a maga részéről csak annyit jelentett ki:

– Ne bántsa, engem ez az úr nem zseniroz. Hiszen az sem volna baj, ha értené szavamat.

Ezzel Mariska kisasszonyt karonfogta és vitte magával előre, Webston pedig mintegy védelmet keresve csatlakozott Éva mellé, úgy követték az előttük haladó párt.

– Be örülök – mondta tört németséggel – hogy láthatom. Önt, kisasszony, nagyrabecsülöm és akárhányszor mondtam Mariskának, hogy vegyen példát önről s viselje magát úgy, mint ön.

– Higyje el, Webston úr, az egész csak temperamentum dolga.

– Éva kisasszony – szólt most Webston úr kitörő nyugtalansággal – ön iránt olyan határtalan bizalmam van, kérdeznék valamit. Fog-e őszintén felelni?

– Mit?

– Igérje meg, hogy őszintén fog felelni.

– Mire való ez? Ha bizalma van hozzám, akkor ne kívánjon ilyen igéretet.

– Igaza van. Lássa kisasszony, nem tagadom, őrülten szeretem Mariskát. Holnap Helgolandba utazunk, ott meg fogunk esküdni. Családom nem tud róla semmit s ha megtudnák, hogy szinésznőt vettem el ebben az idegen országban, kitagadnának és szegény édes anyámnak megszakadna a szíve. De az mind nem tart vissza. Öntől kérdezem: Megérdemli-e a Mariska, hogy feleségül vegyem? Ha ön azt mondja igen, akkor boldog leszek, ha azt mondja nem, elhagyom, ha belehalok is.

Éva kezdte magát kényelmetlenül érezni.

– Kedves Webston úr, ön sokat kíván tőlem. Azt akarja, hogy én legyek felelős az ön életeért.

Webston úrból most teljes mértékben kitört a keserűség.

– Ha lelkembe látna, nem adna ily kitérő választ. Megsajnálna és segítségemre lenne. Szeretem azt a leányt és tele vagyok gyanuval és féltékenységgel. Minden, amit róla tudok és rajta látok, gyanut ébreszt. Ahogy vele beszélnek, ahogy ő beszél másokkal, a hely, ahol megismerkedtem vele, a mód, amelyen él, mind világosan mutatja, hogy nem tisztességes leány. De ezzel szemben egy bizonyságom van, az, hogy velem szemben mindig tisztességes volt s aki velem látja őt, úgy mint én látom másokkal, ugyancsak a legrosszabbat tenné föl róla, pedig nem történt közöttünk semmi. S valahányszor erőt vesz rajtam a kétség, mindig azt kérdezem magamtól: hát mi oka volna, hogy éppen velem tegyen kivételt? Én is adtam neki pénzt, én is vagyok olyan férfi, mint más, hát miért tartózkodnék éppen tőlem, ha nem tartózkodik másoktól? Hát mondja, kisasszony, igazam van-e, vagy sem?

– Igaza van – mondta Éva halkan. Hadd értse ez a szegény ember, hogy az okoskodásnak ad-e igazat, vagy annak, amire tényleg értette, a kérdés alaposságának. S elszörnyüködött magában: lehetséges? A férfiak ilyen együgyüek volnának? Nem látják, ha játszanak velök, ha kihasználják a vakságukat! Nagyon sajnálta ezt a szegény embert és nagyon megvetette.

– Köszönöm, kisasszony – folytatta Webston melegen – ez az egy szava is jólesett, mert önnek hiszek. Ha Mariska olyan volna, mint ön én volnék a világ legboldogabb embere.

Majd, mint az ittas embereken, kiáradt belőle az őszinteség és elfogta az a fájó kéjelgés, mit a lélek legtitkosabb rejtelmeinek a feltárása okoz.

– Lássa, kedves kisasszony, mielőtt Budapestre jöttem, igen jóravaló, szolid fiatalember voltam. Jó családból való vagyok, munkára és mértékletességre neveltek. Most a züllés szélén állok. Nem titkolom. Mariskától függ a további sorsom. Ha jóravaló, tisztességes asszonyt kapok benne, meg leszek mentve, ha nem, menthetetlenül elpusztulok. Ide jöttem ebbe a fiatal kis városba, összeköttetés nélkül, a nyelvüket sem ismerve. Azt gondoltam, majd csak teszek szert összeköttetésekre, családi ismeretségre. De az üzletem nem olyan természetű, hogy állandó összeköttetéseket létesíthetne. Aki egy írógépet megvesz, az odébb áll, míg egy másodikra nincs szüksége. És az emberek itt olyan különös zárkózottak, oly nehéz, szinte lehetetlen valakinek a lakásába jutni, a családjával érintkezni. Törökországról hittem csak, hogy ott választják el ennyire a családi életet a társas élettől. De ott az asszonyokat is zár alatt tartják, itt pedig a nők mindenütt ott vannak és azt tapasztaltam, hogy az idevaló embereknek sok olyan asszonyismerőse van, akinek az urát sohasem látta. Most nincsenek ilyen megfigyeléseim, mert egészen eltompultam már, de amikor idejöttem, egészséges volt a szívem és az eszem egyaránt. Hát mit csináljon egy olyan magamfajta fiatalember, egészen árván, társaság és barátság nélkül? Vagy elzárkózik a hónapos szobájába, vagy keresi azoknak a társaságát, akikhez könnyen juthat. Ó, kisasszony, higyje el, ez a Budapest rettentő város az idegenre. A külföldi ember itt menthetetlenül elpusztúl, tönkre teszi az éjjeli élet, meg az utcai ismeretség.

Éva csak hallgatta és bólogatott a fejével. Mélységesen sajnálta ezt az embert, aki annyira tisztában van magával és mégis belemegy a vesztébe. Visszatartsa-e? Lehetetlen. Nincs joga hozzá, aztán meg fölösleges volna. Látta, hogy Webston úrnak nem tudásra van szüksége, hanem ellentálló erőre. Ezt pedig nem adhat neki.

– Ne bánkódjék – szólt bátorító hangon – ön még elég fiatal és mint látom, okos ember is ahhoz, hogy az életét úgy intézze, ahogy jónak látja.

Webston úr a fejét csóválta és szomoruan mondta:

– Balsejtelmeim vannak, nem tudok megnyugodni. Édes kisasszony, mért nem szerettem bele magába?

2.

Húsz évvel ezelőtt sokat mulattak a társaságban, hogy Kömleyék (somogyfalusi és albányai báró Kömley Simon) a várban vásároltak palotát. Kömley úr ugyanis csak egyszerű nemes ember volt, a felesége azonban régi erdélyi családból való s ki tudta mutatni, hogy ősei Bocskaytól grófi koronát kaptak, mely azonban a török veszedelem idejében valahogyan elkallódott. A gyönyörű szép asszonyban egyre motoszkált a becsvágy és nem nyugodott addig, amíg az urának ki nem járta a báróságot – az ország közigazgatása körül szerzett érdemei fejében. A magyar közigazgatás ugyan ma sincs rendezve, de a Kömley úr bárósága már húszéves. A becsvágyó báróné pedig a várba vonult, részben azért, hogy ott várja meg, míg bárósága egy kis patinát kap, részben pedig azért, hogy az ősi kerületben, egy tönkrement mágnás ősi fészkében az arisztokratánál is arisztokratább milieuben lakozzék.

Mivel pedig a Kömley-palota a várban volt, ennélfogva a Deméndy-palotának is ott kell lenni. A fehérvári kapu mentén elhuzódó bástyára támaszkodott a palota, mely ezelőtt egy sváb korcsmárosé volt, aki kocsija, lova számára istállót is tartott. Egyemeletes ház volt, az utcai frontja csak tíz ablak, mely testvériesen oszlott szét öt szoba között. A hátulsó traktusa azonban szintoly nagy volt s ablakai a bástya fölött a hegyes-halmos szép budai vidékre néztek.

Itt volt a _fészek_ is. A szélső sarokban, tapétaajtóval zárt egyablakos kis fülke, melynek butorzata első pillantásra csupa pálmából állt. Óriási páfrányok, keskeny levelű Phönix-pálmák, kemény, lovaskard formájú szakaszok minden zugban, minden szék fölött. Ha az embernek éles szeme van, egy szinte játékszeresen kicsi zongorát is fedezhet föl, de a pálma-milieuből győzelmesen vált ki az egyetlen ablak előtt merengő óriási, olasz renaissance-os ébenfa-hintaszék.

Ez a _fészek_. A cselédségnek, mint a mesében meg van hagyva: mind a tizenkét szobát naponta szépen ki kell takarítani, de aki a tizenharmadikba lép be, az halálnak halálával hal meg.

Mert ez a _fészek_. A kicsi asszony, aki semmivel sem törődik, a fészket maga takarítja. Szőke kis fejére selyemkendőt köt, kicsi, vékony derekára fehér szobaleány-kötényt, kinyitja a kicsi szárnyas ablakot és jár seprővel, törlőronggyal kezében a kis szobában és míg irtja a port és kicsi gyerekkezével cirógatja a hintaszék zord fekete sárkányfejeit, csengő dalocskája messzire kihangzik az ébredő budai hegyekbe, ahol a szerteszórt apró fehér és piros házak kiváncsian hallgatódznak: ugyan miféle madár szól?

Ezuttal szinte röpül a fészekbe. Magával vonta az urát, aki szeretett volna még egy cigarettát elszíni, félre lökte a komornikot, aki tálcán leveleket akart átnyujtani.

– De édes, talán fontos is van közöttük.

– Nincs, nincs, tudom, hogy nincs.

– Talán átöltözködnél előbb?

– Nem vagyok befűzve, nem kell.

S mint zsákmányát, vonta maga után a kis asszony a nagy szál embert, aki kelletlenül fölhuzta szemöldökeit s szabadon maradt kezével idegesen csettintett. Végig a kis sárga szalonon, a billiárd-szobán, az ebédlőn, a dohányzón, keresztül a hátulsó front két kicsi fogadószobáján, meg a nagy zongoratermen, félretolta a falról lelógó óriási bokharát, mely alá nagy furfangosan rejtőzött a fészek tapéta-ajtója – aki nem tudta, sohasem sejti meg, hogy ott a nagy fali kárpit mögött nyílik még egy szobácska.

Ott aztán belekényszeríti urát a fekete karosszékbe s egy szökéssel az ölében térdel.

– Itt vagyunk, itt vagyunk, úgy-e örülsz, édes uram, hogy végre egyedül vagy a te aranyos feleségeddel!

– Hogyne, hogyne – mondja ez és lagymatagon átfogja a kis derekat, tűri a rátapadó, pici vérszegény ajkat.

– Édes uram, nagy uram, hatalmas uram, jaj be örülök, hogy én vagyok a feleséged.

– Kis bohó – mondja Deméndy és lehunyja a szemét.

– Te is örülsz, hogy én vagyok a feleséged?

– Hogyne, hogyne!

Az asszonyka elpityeredik.

– Hogy mondod ezt. Hogyne, hogyne, bizony a képviselőházban sokkal bőbeszédűbb voltál.

– Hja, édes, mert az politika.

– Ez meg szerelem – pattog az asszonyka s öklével nagyot üt az ura vállára. – Hát mondd meg nekem, mi jelent többet: a szerelem vagy a politika?

– Természetesen a szerelem.

Az asszonyka ismét kacag.

– Jaj, de furcsán mondod ezt. A történelmi professzornak volt mindig a szavajárása a természetesen. A törökök átmentek a Dunán és természetesen megverték a németet. Hunyady Mátyás természetesen nőül vette Beatricét. Mondd, örülsz, hogy engem szeretsz?

– Nagyon örülök.

– És nagyon szeretsz?

– Nagyon.

– Mondj valami nagyobbat.

– Végtelenül szeretlek.

– Akkor repüljünk.

Odagubbaszkodott az ura ölébe, mélyen összehuzódzkodva és megindult a hintaszék és a kicsi asszony behunyta a szemét és tündérországban érezte magát. Deméndy is behunyta a szemét és azt gondolta: be jó volna cigarettára gyujtani.

A nagy repülés közben újabb gondolatok kergetődztek az asszonyka agyában. Mikor a hintaszék megállott, fölveti nagy kék tekintetét és elmerengve mondja:

– Jó volna, ha sohasem kellene kimozdulni a fészkünkből.

– Bizony, édes, de nem lehet.

– Igen, – szólt durcásan – mert mindig dolgaid vannak és itthon is egyre zaklatnak az emberek. Aztán mama sem hagy egyedül, mindig ide jön és veszekszik a cselédséggel. Úgy sajnálom szegényeket. Aztán engem is korhol és úgy vigyáz rám, mintha még most is kis gyerek volnék. Pedig ugy-e bár, olyan asszony vagyok, mint a többi, akinek a melle úgy előre dudorodik, hogy szinte elgurul?

Ezen nevetni kell. Nevetnek is, az asszonyka úgy, hogy a könnye is kicsillan, az ember úgy, mint a komédiások. Újabb csókroham után az asszony tovább fecseg.

– Jaj, de furcsa voltál a képviselőházban. Odaálltál nagy peckesen, kisodortad a bajuszodat és olyan komolyan beszéltél bírókról, meg alispánokról, meg nem tudom miféle politikus dolgokról, az ember azt hihette volna, hogy érdeklődöl az ilyesmik iránt.

– Kell is édes, mert belügyi államtitkár vagyok.

Az asszony ravaszul pislog feléje.

– De nem lehet, mert az én uram vagy. Az pedig csak egy iránt érdeklődik. Találd ki, hogy mi iránt.

Az államtitkár úr visszahunyorog és apathikusan azt mondja:

– A szerelem.

– Igen, de még jobban mondd.

– A feleségéhez való szerelme iránt.

– Úgy van, úgy van, helyes – kiált most, utánozva a képviselő urak kiáltásait. Majd hirtelen elkomolyodik.

– A feleségéhez való szerelme iránt, mondd csak, édes, hát van, nem a feleséghez való szerelem is?

Az államtitkár feszengeni kezd.

– Megzsibbadt a lábam, édes, egy kicsit hadd keljek fel.

Édes megint elborong. Különösen érzékeny lelke van, megérzi, amit nem tud s szerelme, meg tudatlansága nagy elvakultsága mellett is a lelkét egyre nyomja az ismeretlen Élet a maga millió hazugságaival és miriádnyi bűneivel.

Szó nélkül leszáll ura öléből és odalép az ablakhoz. Deméndy megsajnálja és melléje áll, átfogja derekát s most már lágy, meleg hangon kérdi:

– Bánt valami, édes?

Szótlanul, szomorúan rázza a fejét.

– De látom, édes, hogy valami bánt. Nincs bizalmad az édes uradhoz?

Most se szól, csak egy hirtelen fordulattal a mellére borul. Deméndy fölnyalábolja a kis teremtést és visszaviszi a karosszékbe. Egyszeribe kisüt a nap és a kis menyecske megint fecseg, mint a madárka.