Part 5

Bellágnéval a fiú sokat foglalkozik, olykor Kantja mellett is rá kalandozik az esze. Mert Bellágné is áldozat, meg boldogtalan. Vagy öt hónappal ezelőtt még szobalánya volt a Bellágéknak, de a gazdag ember beleszeretett és feleségül vette. Hát mi van ebben, amin fönn lehetne akadni? Csak azért, mert szegény volt, ne lehessen tisztességes felesége egy tisztességes embernek? Nincs műveltsége. De hát azt meg lehet szerezni és a fiatal asszony törekszik is reá. Ezért tanul most nála írni és olvasni. Későbben majd egyebet is fog tanulni, hiszen még csak tizennyolc éves. És mégis! A mostohalányai nem akarják elismerni, a volt szobalányukat nem akarják anyjuknak fogadni. Istenem, milyen előitéletes a világ. Ezt a szép és jó asszonyt lenézik és kerülik, mivel szegény leány volt. Nem is érintkeznek vele, a lakást kétfelé választották, külön bejáratuk van s éppenséggel nem is látják a mostohaanyjukat. Jani nem is látta őket soha, pedig négyszer hetenként fordul meg a házukban. Bellágnétól hallotta, hogy felfuvalkodott hiú teremtések, öregebbek is nálánál s csak az bántja őket, hogy a mostoha anyjuk fiatalabb is, szebb is, meg hogy kevesebb vagyon néz majd rájok az új házasság miatt.

Ez valószínűbb is, mint amivel a lányok rágalmazzák Bellágnét, hogy elszédítette és fondorlattal behálózta szegény apjukat, aki oly soká becsületes, szolid öreg ember volt, aki a gyermekei mellett soha nem érezte még valakinek szükségét. Hát lehet valakit szerelemre csalni? A szerelem ugyanis magasztos érzelem, mely úgy fakad a szívben, mint a vadvirág, se beleplántálni, se beleerőszakolni nem lehet. És Bellág úr – csak egyszer látta a szürke, bozontos szakállú, testes öreg kocsigyártót – nemes ember, amikor csak a szíve szavára hallgatott s nem vált rabjává a maga előitéletének, mely a vagyon szerint különbséget tesz ember és ember között.

A Jani fiú fölriad.

– Mit akarsz? – kérdi Dermákné Évától, aki hirtelen fölkelt.

Jani csak most vette észre, hogy a huga nincs a szobában.

– Be akarom hozni – szól Éva izgatottan – nem engedem meg, hogy egyedül legyen bent a szobaúrral.

– Úgy? – mondja csípősen Dermákné – talán irigyled tőle azt a falat sonkát?

– Nem bánom, – mondja Éva felindultan – ha egy egész disznót eszik is meg, de azt nem szabad engedni, hogy ez a liba ott bent egyedül legyen egy férfival.

– Hadd legyen – mondja pattogva Dermákné – hadd egyék, ha hozzájut. Te pedig a legutolsó vagy, aki féltheted a hugodat.

Éva már az ajtóban volt, csak onnan szólt vissza:

– Beszélhet anyám, ami tetszik, amíg én itt vagyok, vigyázni fogok arra az ostoba libára és nem hallgatok senkire.

Ezzel becsapta maga után az ajtót s keményen berontott a másik szobába.

Keskeny, egyablakos szoba volt. A bútorzata egy ágy, egy bádogmosdó, egy szekrény, egy nagy négyszögletű asztal, meg egy könyvespolc. Az asztal nagyobbik részét egy óriási rajztábla foglalta el, e mellett ült Haas úr és még falatozás közben is dolgozott. Az asztal sarkában ült Sárika és a papirosról fölváltva Haas úrral szedegette föl a sonka-szeleteket.

– Jó estét, Haas úr, – szól Éva sietős hangon – bocsánat a háborgatásért. Gyere be, Sári, a mama hí.

A kis leány pislogó szemmel néz a nénjére. Haas úr egyet tol a rajztábláján, amivel a helyéről való tisztelettel teljes fölállást markirozta s széles száját barátságos vigyorgásra húzva, mondja:

– Ejnye, be kár, Sárika kisasszonyt vacsorára hívtam.

– Tudom, – mondja Éva nyersen – de Sári kisasszonynak otthon is van vacsorája. Siess, mert a mama haragszik.

– Nem igaz, – mondja most dühösen a kis leány – a mama nem is hí, te nem akarod, hogy itt legyek.

– Hát akkor én nem akarom, hogy itt légy, – mondja Éva határozottan – azonnal jőjj.

A kis leány nem mert ellenkezni. Dohogva fölkelt s még egy nagy szelet sonkát vett a papirosról. Majd hogy a meghátrálását födözze s még egy gombostűszúrással megboszúlja magát, hozzátette:

– Hanem te se maradj itten.

Éva lesújtóan nézett reá, de nem szólt semmit. Haas úr belekezdett a kőrösi lány nótába – ezt talán még álmában is fújja – úgy mondta:

– Ejnye be kár, hanem aztán visszajöhet a kisasszony? Hiszen nincsen benne semmi rossz, én úgyszólván a családhoz tartozom, ugy-e?

– Nem illik, – mondja Éva szigorúan – ha hozzánk jön, Haas úr, szívesen látjuk, hanem egy ilyen tacskónak semmi keresete egy fiatal ember szobájában. Ajánlom magamat.

Odabent aztán isten igazában megindult a hadd el hadd. A kis leány, mint a pulyka felfújta magát és az anyja födözete alatt megszólaltatta dühe ütegeit. Hogy csupa irigység az egész, hogy azt hiszi, mindenkinek csak őrá szabad néznie, hogy nem mindenki olyan, mint ő. Hogy persze, ő csak rosszat gondolhat, ha valaki egy fiatalemberrel van együtt stb.

Éva ismét könyvébe temetkezett s a mérges kis csípésekre absolute nem reagált. Ez ingerelte Dermáknét s most már ő vette át a Sárika taktikáját. Hogy voltaképpen igaza is van, hogy másnak kell lennie annak, aki olyan finnyás és féltékeny a leánybecsületre. Hogy mit is gondol? Az a fiatalember nem olyan, amilyenekkel Évának dolga van. Megártott volna Sárinak az a falat sonka? Persze szeretjük adni az úri kisasszonyt, de akkor legyen is miből. Csakhogy a kisasszony fönn hordja az orrát s azt hiszi, övé a világ. Szégyenszemre összeállt azzal az emberrel, azzal a gazemberrel és köpte a markát, hogy méltóságos asszony lesz belőle. Hogyis ne, lekenyereztette magát egy pár rongygyal s most abban henceg. Pedig még a legutolsó leány is többet vasalhat ki a férfiakból. Most pedig itt ül azzal a síma pofácskájával s nem sül ki a szeme szégyenében.

– De édes anyám, – könyörög most Kantjából föltekintve a fiú.

– Hallgass! – rivall rá az anyja s a fiú úgy összehúzta magát, mint mennydörgéskor a kölyök macska – tudom én, mit beszélek. Az a Deméndy, úgy látszik, okos ember volt, keresztül látott rajtad s még jókor a faképnél hagyott. Különben mit bánom én? Ha már annyira sülyedtél, kár a fele úton megállani. Eredj az utcára, úgyis ott lakol. Tán a szép ruhád megtetszik valakinek, hisz úgyis ez lesz a vége.

Sárika, a tizenötesztendős Sárika sugárzó arccal hallgatta ezeket. Éva az asztalra csapott, mire Dermákné hirtelen elnémult. De ezzel már visszanyerte önuralmát s a képzelhető legnyugodtabb hangon, lassan, meggondoltan felelt:

– Gyalázat, hogy így beszélsz a tulajdon lányodról. Hanem hallod, mondok neked valamit. Nagyon jól megértettem, mi rejlik az alatt az erkölcsös korholás alatt. Te akarsz az utcára küldeni, hogy pénzt szerezzek, amint hogy édes kedves lányod voltam, amíg pénzt hoztam. Csakhogy abból nem eszel. Amíg élsz, itt fogsz engem látni és el fogsz engem tartani, mert ez kötelességed.

Ezzel fölkelt, becsapta a könyvét, megvetette az ágyát és vetkőzni kezdett. Dermákné nyelve tovább pörgött, nem hederített rá. Belebújt az ágyba és magára húzta a dunyhát. A fal felé fordulva, úgy feküdt mozdulatlanul, behunyt szemmel, mintha aludnék. Mikor Dermákné kifordult a szobából, egy kéz símogató érintését érezte a haján. Egy kicsit föltekintett, Jani állt előtte, könnyező szemmel és remegő hangon suttogta:

– Ne törődj vele, Éva, ne hallgass a mamára.

– Hagyj békén, – szólt durván, de azért lopva fogta az öccse kezét és megszorongatta. – Nem kérek a sajnálkozásból.

Sárika is vetkőzni kezdett, a két leány, aki annyira nem fért meg egymással, közös ágyban aludt. Jani ott maradt a petrolum-lámpa előtt, de amint Dermákné visszatért, kiadta a kommandót:

– Elég volt a petroleum-égetésből.

És Jani szó nélkül, a mondat közepén, becsapta a könyvet s fölkereste hálóvackát. A földön vetett neki ágyat édesanyja, ő maga a divánon aludt. Öt perc mulva sötét volt a szoba s csak a Sárika boszús nyöszörgése hallatszott, aki Éva mellé feküdve, eredménytelenül ostromolta a dunyhát, hogy jobban betakarózhassék.

4.

A Jani fiú meg mert volna esküdni, hogy amit Éváról, meg arról a jóságos, kiválóan előkelő úrról beszélnek, merő rágalom. Ezért sajnálta olyannyira, hogy belevérzett a szíve is. Éva nem rossz, csak boldogtalan, amilyen boldogtalan csak kiválasztott nemes lélek lehet. S mikor ennyire félreértik és bántják, csoda-e, ha kifelé fordítja lelke érdes oldalát? A mama olyan szigorú és nyűgös, Sárika vásott gyerek és ő, a szegény, ügyefogyott fiú… ugyan mit tehetne ő?

Pedig ő tudja igazán, hogy semmi sem igaz a rágalmakból.

Hányszor várta nénjét este, didergő hidegben a színház csarnokában, míg kijöttek – maga látta, hogy a színházból jönnek. S hallgatta beszédjüket – ha elmaradozott is, Deméndy mindig megállt és bevárta. Nem történt köztük semmi, ami nem volna megengedett dolog, hiszen mindig velük volt és megismerte ezt a Deméndyt és megszerette – ó, mennyire megszerette! Ezt az előkelő, nemes férfiút, akinek történelmi szereplése van az országban, aki oly jókedvűen, oly szívesen és okosan tudott beszélni. Egy csöpp gőg sincs benne, barátságosan bánt vele, a szegény fiúval, aki elfogultan lesütötte szemét s amilyen rongyosnak érezte magát, megremegett a lelke a titkos gyönyörűségtől, hogy igazi gavallér oldalán mehet végig az utcán.

Hogy szeretik egymást, azt maga is gondolta, de Deméndy csak tisztelettel szerethette nénjét. Bármi történt is azóta, arról meg volt győződve, hogy Deméndy derék, becsületes férfiú. Tán a viszonyok voltak ellene, tán magasabb családi tekintetek nem engedték meg, hiszen az arisztokráciában mások a viszonyok, mint Bellágéknál. – Deméndy megszorult és elhagyta Évát, a rajta tapadó gyanuval, panasztalan boldogtalanságban. Szegény Éva!

Szegény Éva! Persze, hogy szegény Éva! A jó fiú, aki érettségiről, álmodik és leckék után futkos, este meg, elkisérvén Évát, türelmetlenül siet hazafelé az ő kedves, érthetetlen Kantjához, ugyan mit tudhat arról, ami egy ilyen színházi est folyamán történhetik? Hogy is juthatott volna eszébe, hogy olykor lemondva olvasmányáról, egy félórával tovább vesztegeljen a színház tájékán s lássa, kik lépnek onnan ki az első felvonás első felében, kik ülnek sietve a kocsiba s a kocsiban szilajan csókolódznak s a szűkre kimért idő tudatában megkétszerezik a vágyukat és mámorosan lihegve, behunyt szemmel és mitsem halló, látó kéjes lehangoltságban ülik végig az előadás utolsó jeleneteit, hogy akkor János szemeláttára, mosolyogva, a darabról beszélgetve léphessenek ki a foyerba! Mit tudhat a szegény fiú a bonvivantok mesterfogásairól és egy megtévedt leány mindenre kész képmutatásáról!

S honnan tudhatná ez a fiú, mit jelent az, ha egy szép napon a harmadik emeletbeli koldustanyára beállít egy úr, akinek lent várakozik a kocsija s udvarias-ismerősen hajol meg az elfogulatlanul elébe siető Éva előtt. Honnan ismeri? Hogy kerültek össze? Mit jelent ez a látogatás? Dermákné sem kérdezte, csak úgy futólag és megelégedett a felelettel, hogy egy közös barátnőjük mutatta be a Koronaherceg-utcában. A derék asszony odáig volt a gyönyörűségtől, hogy ilyen úr, egy méltóságos úr, meg sem látva nagy szegénységét, kezet csókol neki, parolázik a Jani fiúval és olyan kedves barátságosan eltrécselget vele, az elcsapott tanfelügyelő özvegy feleségével, a szegény munkás-asszonnyal, aki darabszámra hímez monogrammokat a Kígyó-utcai nagy fehérnemű-üzletbe.

De hát mi célja is lehet Deméndynek látogatásával? Ha tisztességtelen, bizonyára nem keresi a család ismeretségét. Hm, úr, nagy úr, maholnap miniszter, de volt már eset rá. Éva nem mindennapi leány. Fejedelmileg szép, hogy még az anyja is csodálva meghajol előtte. Ez szerencse, isten áldása. Már látta magát selymes, suhogó ruhában, díszes termekben, gazdagon terített asztal mellett. De arany dolga is volt akkor Évának! És jött gyakran, mind gyakrabban s végül Éva is kezdte hinni, hogy lesz belőle valami. Hiszen ez az ember olyan udvarias, olyan gyöngéd, nem mond mézes-mázos bókokat és soha egy árva szóval sem említett szerelmet.

Hogy is fejlődött ennyire a dolog? Szinte belekábul, ha emlékezni akar rá. Ma nevelőnő, húsz forint fizetéssel, aztán kicsöppen a helyéből, mert a nagyságos úr legyeskedik körülötte, újabb alkalmazás után futkos, otthon szídják, amiért nem talál, megutálja az otthont s hogy nyugalma legyen, az utcán csatangol. Ott is, cukrászdában, kávémérésben is megismerkedik teremtésekkel, akik igen jókedvűek és sokat tudnak mesélni. Majd foszlik a cipője s ezek tudnak susztert, aki hitelbe dolgozik. Elavul a szoknyája, beajánlják Bernstocknéhoz, aki hitelbe csinál ruhát. Kalapos üzlet is akad ilyen. S amikor ki van öltözve, irtózik a gondolattól is, hogy ismét beálljon idegen gyermekek mellé cselédnek. Ami eddig kényszerűség volt, életszükségévé lett. Megszokta az utcát. Önérzetét emelte, hogy aki otthon dologtalan teher, az itt kint hatalmasság, kivánatos teremtés, akire a férfiak sóvárogva néznek. Erőssé és boldoggá teszi a tudat, hogy társnői irigylik s válogathatna a leggazdagabbak között is és mégsem akar.

Mi lesz belőle? A kérdés olykor nyugtalanítja, de nem sokáig. Amíg tudva van róla, hogy tisztességes leány, a barátnői is mind csodálatosan tisztességesek voltak. Mind csak udvaroltatott magának, bolondította a férfiakat, ennyi is elég, hogy teljék mindenfélére.

Akkor elhitte ezt. Ő azonban még csak nem is bolondított. Ridegen, gőgösen és felháborodottan visszautasított mindenkit. De az ostromok, a lehetőségek, az örökös kísértő refrain: ha _akarna_, elkábította. Nem akart, mégis egyre arról tervelgetett: ha akarnám. Egyszer aztán egy úr – maga sem tudta, hogyan – megemelte előtte a kalapját s ő biccentett a fejével, maga sem tudva miért. Tán azt hitte, hogy ismerős? Vagy nem hitt semmit? Megtörtént. Másnap ez a magas férfi megint köszöntötte és mint ismerős mellé csatlakozott. Halkan, illedelmesen bemutatta magát.

– Deméndy Miklós, államtitkár.

Zavarban volt, elfogult. Az úr mellette járt és mindenféléről beszélgetett. Úgy, ahogy művelt ember művelt hölgyhöz beszélni szokott. Éva szükségét érezte, hogy értésére adja, mennyire nem közönséges leány ő sem. Úri családból való, most is az anyjánál lakik. Deméndyre ez nem igen hatott, ami Évának igen jól esett. Lám, nem is gondolt felőle semmi rosszat.

Annyira nem, hogy engedelmet kért a meglátogatására.

Innen kezdve aztán mindennek az édes anyja az oka. Hát nem ő költögette benne a hitet, hogy Deméndy feleségül veszi, nem ő tűrte el látogatásait, nem ő bátorította föl őt is, az államtitkárt is a nagyobb bizalmasságra? Sohasem beszéltek szerelemről és mégis, azon vette magát észre, hogy Deméndy megszorítja a kezét, gyöngén átöleli és ha édes anyja a konyhába ment, meg is csókolja. A csattanás bizonyára kihallatszott a konyhába, de Dermákné mosolyogva jött ismét be és hunyorgó szeme azt mondta: Csak bátran, gyermekeim!

A házon kívül való találkozásuk is úgy rendeződött, hogy maga sem vette észre: egyszerre csak rendszeresített rendez-vousjuk volt. Deméndy a színházról beszélt és jegyeket küldött. Két jegyet, maga nem is volt ott. Egy idő multán az egyik jegyen mégis csak az államtitkár ment. Ebben sem volt semmi rossz, hiszen Deméndy maga kívánta, hogy Jani is elkísérje őket a színházba és jöjjön a nénjéért, előadás után.

Kényükre, kedvükre voltak bízva. Dermákné minden szombaton délután liferálni szokott, ilyenkor egész egyedül voltak. Ezt is megszokta úgy, hogy nem is vette észre. És anélkül, hogy szerelemről beszéltek volna, az ilyen szombat délutánon Évának nem volt már veszteni valója s nem volt oka, hogy az édes együttlét alkalmait meg ne szaporíttassa.

Bukása nem járt nagyobb lelki rázkódással. Amikor beállt, a lelkülete már alaposan ki volt preparálva. Nem is érezte semmi hátrányát, sőt ellenkezőleg. Az édesanyja dédelgette s maga lehetőleg még bizalmasabb volt Deméndyvel szemben. Évát eleinte bántotta, mikor anyja holmi apró szívességekre kérte föl az államtitkár urat, de ebbe is beletörődött. Dermákné kölcsönöket is kért, Éva ajándékokat kapott s a számláit az államtitkár egyenlítette ki. A helyzet előállt szinte magától – ő nem tett semmit, csak vele történt minden.

Így telt le majdnem három év. És Éva ez alatt az idő alatt megszerette azt az embert, aki megtanította a szerelemre. Szerelme oly mértékben nőtt, amily mértékben észrevette, hogy a férfi hidegül. Három esztendő nagyon sok idő egy szeretőnek. Izgalmas scénák előzték meg a kelletlen pásztorórákat. Veszekedtek a lelkök mélyéből és kibékültek színleg. Aztán megtudta Éva, hogy Deméndy jegyben jár. Egy utolsó jelenet, egy utolsó összeveszés és Éva gőgösen, megvetéssel odadobta a férfinak azt a szabadságot, melyet az nem volt erős kivívni magának.

Aztán bekövetkezett az elhagyatottságnak, a reménytelenségnek sivár ideje. Mikor otthon is rejtegette, ami történt, amikor otthon nekiestek és a gyalázatát vetették szemére, mivelhogy az aranyhalacska kisiklott a keze közül. Édesanyja előbb azzal gyanusította, hogy sok pénzt kapott végkielégítésül, de magának akarja tartani. Mikor az a gyanu eloszlott, még kegyetlenebb lett. Tehát meg se fizettette magát? Éva látta a gondolkodásnak alacsonyságát és megvetette édesanyja személyében az erényt. Tehát, ha pénz volna, nem lenne semmi baj? Ő nem így gondolkodik.

Mondhatatlan kínokat szenvedett. Lélek nélkül csatangolt az utcán, az is idegen lett tőle. Barátnőit sértegette, kerülgette. Egyszer látta Deméndyt, amint a lóversenyről hazatért a feleségével. Nevetséges, vértelen csöpp baba volt az asszony. Dühbe jött és boszut esküdött. Ez a vértelen báb fosztotta meg boldogságától? Ez a hitvány semmiség foglalta el örök időkre azt az embert, aki az övé volt? Hát nem százszorta különb ő nálánál? Hogy gazdag, hogy előkelő a családja? Hát aztán?

Ezt nem fogja tűrni. A nyomorúság mind súlyosabban nehezedett rá, de ő azt hitte, hogy csak a boszú vágya érleli benne a visszahódítás tervét. Vissza fogja hódítani azt az embert, hogy megboszulja magát a feleségén. _Csak_ azért. Magával nem törődik, nem neki kell, nem a cipőjét akarja kifizetni, sem a ruháját, csak boszút állani. Tőrbe csalni, mámorba ejteni azt az embert, aztán bizonyítékkal a kezében odaállani az elé a gyerekasszony elé és a szemébe vágni: látod? Hites uradnak fogadtad a szeretőmet és ma is inkább az enyém, mint a tied. De nekem nem kell, odaadom neked, te beérheted vele, mivel tisztességes asszony vagy!

HARMADIK FEJEZET. AZ ÁLLAMTITKÁR.

1.

Tizenegy óra felé járt az idő, mikor az ellenzéki szónok megtörülte izzadt, kopasz koponyáját, kijelentvén, hogy a belügyi tárca költségvetését nem szavazza meg. Sűrűn zúgott a helyeslés és a derék ember, aki még sohasem fogadta el a költségvetést, sorra szorongatta a feléje nyúló bajtársi jobbokat s elégedetten kérdezte:

– Ez csak elég erős volt?

Aztán a szélsőjobbon, az első sorban fölemelkedett egy magas, ifjú ember. A ház zsibongott, moraj kelt, az emberek mintegy hosszabb tartózkodásra helyezkedtek el. Deméndy államtitkár beszél. Természetesen egy percig sem hagyhatja megcáfolatlanul az imént elhangzott kemény vádakat, melyekről mindenki tudta, hogy igazak, de annál kiváncsiabban lesték, vajjon mit tud ezekre kadenciául? Az ifjú államférfi, kifogástalan fekete kabátban egyet sodort koromfekete bajuszán, férfias szeme felvillant a középső karzatra, aztán nyugodt, mély hangon belefogott a beszédjébe. Természetesen engedelmet kért, hogy a vita ez előrehaladt stádiumában ő is, mint a tárca politikai államtitkárja, felszólalhasson, de nem prejudikál miniszterének. A súlyosabb politikai kérdéseket neki hagyja, ő csak az állítólagos visszaélésekkel akar foglalkozni, melyek stb.

A politikai hangulat meglehetősen puskaporos volt, már az elején is röpködtek az ingerlő közbeszólások. A szónok megmaradt bureaucratikus nyugalmában, úgy reflektált az egyes megjegyzésekre, de közben egyre a középső karzatra nézett. A szónok minisztere is odanézett, egy csomó képviselő is odanézett, oda voltak irányítva a látócsövek mind. Hogyne, hiszen ott ül az államtitkár ifjú felesége, aki most először van a képviselőházban és először hallgatja, mit tud az ura az ország dolgaihoz.

Az ország dolgai mindenek felett valók, de a szép asszony is valami. Lassan-lassan Deméndy Miklósnéra jobban figyeltek a honatyák, mint Deméndy Miklós úrra. Le nem vették róla a szemüket, összesúgtak, összenevettek. S mint mindig, a férfiak ezúttal is maguk között nem úgy beszéltek a szép asszonyról, ahogy vele szemben szoktak beszélni.

– Valóságos gyerek – mondja az egyik.

– Annál pikánsabb – véli a másik.

– Ha gyerek is, Muki bizonyára nem az apja neki.

– Magam sem az volnék.

– De a szemében nincs semmi tűz. Érdekes, szép, nagy szem, de csak gyerekszem. Az ilyenek nem igen temperamentumosak.

Egy másik csoport.

– Hogy kipirosodott, pedig máskor igen halvány.

– Hogyne, drukkol az uráért.

– Úgy hallom, valóságos liba.

– Az kell Mukinak, magához való asszony nem is maradna meg vele.

Egy harmadik.

– Ragyogó csöppség, de az anyja még ma is többet ér.

– Ez már igaz. Különben Muki a szó szoros értelmében, úgy mondják legalább, megnézte az anyját, úgy vette el a lányát.

– Magam is hallottam. Vajjon milyen viszonyban lehet most az anyósával?

A csöpp asszony mellett valóban ott ül egy feketébe öltözött márványszobor. Nagy és erős, csak az arca finom, alabastromszerűen fehér, egy kis kreol árnyalattal. Sötét, hosszú szempillái alól a nagy kék szem értelmességgel és hideg fénnyel tekint körül. Éppen ellenkezője a leányának, akire rá se néz. Hideg tekintete körüljár a nagy teremben, olykor, mikor alulról fölköszönnek, könnyen biccent a fejével, melyen vörösesbarna haja merész eredetiséggel fésülve, tornyosodik. Inkább látszik a Deméndy feleségének, mint a lánya, aki ültében alig tetszik többnek tizennégy évesnél.

Odalent szaporodnak a közbekiáltások, az államtitkár egyes állításaira olykor kitör a méltatlankodó zúgás. Deméndyt ez nem hozza ki sodrából, de a kis felesége odafönn sápad, reszket és remegve kapaszkodik az édesanyja karjába.

– Ne légy ostoba – mondja ez hidegen, a foga között, mire a leánya aggodalmasan elereszti a karját és befelé remeg.

De egy merész fordulat és egy hirtelen előkerült okmány fölolvasása meglepi a Házat, a jobboldal tombolva helyesel, a baloldal próbál gúnyosan nevetni s az asszonyka odafönn odáig van a boldogságtól. Mélyen áthajol a korláton, finom kicsi ajka félig kinyílik, nevet is, köny is csillog a szemében. A boldogság, a bámulat és a büszkeség sugárzik belőle: milyen nagy, milyen erős, milyen okos és milyen győzelmes ez az ember, az én uram, az, aki engem szeret egyedül a kerek világon!

Hátuk mögött egy csomó gubás paraszt, meg egy kövér úr ül, fekete kabátban, fehér keztyűben. Ezek ájtatosan, az idegen légkörben kissé elkábulva nézik az ország műhelyét, ahol azok ülnek, akiknek neve mindennap az ujságba kerül. Deputációba jöttek s a képviselőjük ideföl ültette őket, hogy szabaduljon tőlük.

Különben a karzat eléggé látogatott. Baloldalt a hosszú üléssor egészen el van foglalva kalapos hölgyekkel, közben egy-egy vidéki atyafi, vagy lebzselő aszfaltbetyár. A hölgyek többé-kevésbbé szépek, többé-kevésbbé fiatalok. Olyikon meglátszik, hogy először van itt, másikon, hogy törzsvendég, a terembiztossal is ismerős.

Szép karzat van, érdekes ülés, mint azt az ujságok tudósításaiban minden alkalommal megírják, a szép karzatot természetesen az érdekes üléssel hozván oksági kapcsolatba. Ah, Budapest asszonyai, leányai nagyon érdeklődnek a politika iránt. Ujságban nem olvassák, törvényeket nem ismernek, de amikor lent sok a képviselő, olyankor fönt sok a szép nő.

Vannak, akik egészen otthonosan érzik magukat. Elfogulatlanul mosolyognak le, néven ismernek minden képviselőt, sokat személyesen is. Míg Deméndy nagy beszédjét tartja, a karzat társalog a tanácsteremmel. Felszegődnek a gukkerek, lefelé csillannak a biztató tekintetek. Benyit a terembiztos és odahajol egy szép fiatal asszonyhoz:

– Az első sorban megürült két hely, nem parancsol közelebb ülni?

A fiatal asszony meg van hatva, hogyne fogadná köszönettel a jobb helyet!

Amikor odaül, a biztos most már bizalmasabban és titkolódzóbban lemutat a jobboldal első gerezdjébe.

– Látja ott azt a szőke urat? éppen nagyságodra néz. Nyárády Gusztáv gróf az, kérdezte is tőlem, nem ismerem-e nagyságodat. Persze, eddig nem tudtam neki felvilágosítást adni.