Part 8

– Jaj, ne is kérdezd – felel az szenvedő hangon – olyan rosszul vagyok, majdnem ágyban maradtam, de mama azt mondta, hogy elég vérmes vagyok, csak jöjjek.

– Szegényke – mondja Deméndyné és megsimogatja a Dóra kicsattanó piros arcát – mégis jó lesz ápolni magadat. A betegséggel nem jó tréfálni, ó, én iszonyúan félek a betegségtől.

A két leány összenéz és kacagásban tör ki. Deméndyné kérdve, zavartan néz rájok.

A két leány azonban nem törődik az Olga pruderiájával és tovább részletezik a kérdést.

– Hagyd el – mondja Dóra mélyen sóhajtva – elég baj ez a pirosság. Mindenki azt hiszi, hogy ki vagyok festve s nem is mehetek már az utcán, mert a férfiak rögtön utánam vetik magukat és még alig volt eset, mikor magamban mentem, hogy valamelyik meg nem szólított volna. És milyen ocsmányul!

– Azért, hogy piros az arcod? Hát mit mondanak azok a férfiak?

A két leány megint összenéz és ismét fölkacag.

– Hát te azt nem tudod?

– Nem – mondja Olga s ismét megremeg, érzi, hogy most megint olyanról van szó, amitől a föld alá is bujna, csak ne kellene hallania.

– Micsoda asszony vagy te! – kiált föl vidám lenéző bámulattal Blanka – te úgylátszik, még azt se tudod, minek mentél férjhez.

Ezt már nem birta el szegény Deméndyné. Félszegen mosolygott s odabújt az édesanyjához, szegény fejében kutatva valami után, amit mondhatna neki.

– Papuska nincs itthon? – kérdi végül s bókol magában: ejnye, de ravasz vagyok!

– Itt van, Olga, Fuchs úrral tárgyal a dohányzóban.

– Igen, mondja Fuchsné nevetve, a tárgyalás abból áll, hogy elfüstöl két szivart. Ez az ember meghal, ha nincs szivar a szájában.

– Nem kellene engedni – véli Kömleyné – végül mégis csak megárt neki.

– Férfiszokásba nem lehet beavatkozni – mondja Fuchsné – nekünk asszonyoknak voltaképen sejtelmünk sincs róla, milyen a férfi.

– Dehogy nincs – sóhajt a víg özvegy.

– Úgy vélem, – magyarázza finom mosollyal Fuchsné, – hogy mivel a mi szervezetünk egészen más és magunkról tapasztaljuk, hogy a férfiak a mi különleges hajlamainkat, szükségleteinket és kedvteléseinket puszta szeszélynek mondják, úgy mi sem mondhatunk ítéletet arról, amit a férfiakon puszta külső szokásnak látunk, amiről le is lehet tenni, meg is lehet tartani.

– Ön valóságos filozófus – bókol nyájasan Hideghné.

– Zsidó vonás, – mondja fesztelen természetességgel Fuchsné – a zsidó asszonyoknak úgyszólván faji vonásuk, hogy a férfi különvilágát elismerik.

– Azt hiszem, – véli Zsilvölgyi grófné, – hogy az izrealita asszonyoknak ez elég baj. Sokkal kellemesebb a mi hagyományunk, mely a középkori lovagiasságnak a folytatása. A férfi hódol a nőnek és oltáron látja, mikor már a felesége is.

Zsilvölgyi gróf összecsapja a térdét, hórihorgas alakja előrenyúl, úgy csókol kezet a feleségének. Fuchsné egy kicsit csúfosan mosolyog, mikor helyeslőleg bólint a fejével.

– A gróf úr gáláns és ékesszóló magatartása után csak szerencsét kivánhatok e felfogáshoz.

– Ez a _mi_ életfelfogásunknak a magasztossága, – szólt most akaratlan hangsúllyal Hideghné. – A nő megtartja nimbuszát a házasságban. A férj tiszteli és imádja nejét, ahogy tisztelte és imádta menyasszonyát.

– Azonkívül meg, – mondja Keszeghné és hirtelen elakadt a szava, – nem, azt nem mondhatom meg a gróf előtt.

– Kedvesem, – szól szíves mosollyal Zsilvölgyiné, – hallja, hogy őméltóságát megakadályozza igen érdekes véleménye elmondásában.

Zsilvölgyi mohón fölkelt, a térde is beleropogott.

– Engedelmükkel, hölgyeim, elszívok én is egy cigarettát.

És sebtiben meghajtva magát gólyaléptekkel sietett a dohányzóba.

– Nos, mit akart mondani, kedvesem?

– Azt, – mondja most már teljes fesztelenül az őrnagy özvegye, – hogy nagyon sajnálni való az olyan asszony, aki teljesen ki van szolgáltatva az urának. Nem jó, amikor mindenkor rendelkezésre állunk. Bizony, az én boldogult uram sokszor kunyorált a csukott ajtóm előtt és szépen beleegyezett mindenbe, amit pedig makacsul megtagadott. Nekünk gyönge nőknek szükségünk van erre a fegyverre. Ugy-e drágám?

A kérdés Kömleynének szólt. Kissé kelletlenül, kimérten válaszolt:

– A magam tapasztalatai után nem szólhatok, a filozofáláshoz meg nem értek. Azt hiszem, minden asszonynak joga van ahhoz, hogy az ura oldala mellett is az maradjon, aki volt.

Fuchsné megvesztegetően mosolygott.

– Magam is azt hiszem. S mivel mi zsidó nők egyetlen hivatásunkul azt ismerjük, hogy az urunk eszével gondolkodjunk, az urunk életéért éljünk, azért teljesen hatalmába adjuk magunkat s mivel az urunknak sincs más célja, vágya, mint hogy a családja boldogságát teremtse és megóvja, nincs okunk ezen búslakodni.

– Azt hiszem, – véli Kömleyné, – hogy kissé mesterségesen csináljuk a distinkciókat. Hiszen a vallás különbsége nem változtat emberi mivoltunk azonosságán.

– Engedelmet, drága barátnőm, én nem vagyok oly szabadelvű, mint ön. A különbség megvan, a faji és nevelésbeli különbség alapján. Nekünk zsidó nőknek nincs középkori lovagkorunk, bennünket a szükség és az elnyomatás kovácsolt feltétlen odaadással a férfi oltalma alá. És én például csak a faji eredetemnek tudom be, hogy egész életemben mindig csak az uram érdekét tartom szem előtt, azt teszem, ami neki jól esik és engedem őt cselekedni úgy, ahogy jónak látja.

– És nem féltékeny?

– Egy csöppet se, – kacag Fuchsné, – azért akarok szép lenni, hogy leköthessem és kielégíthessem magam. Ha ez nem sikerülne, az én hibám volna és nem az ő bűne.

– Érdekes, igazán érdekes, – véli Zsilvölgyiné, – mégis örülök, hogy nem vagyok oly önzetlen. Mikor férjhez mentem, a magam kedveért mentem és nem az uram kedveért, tehát azt akarom, hogy ő nekem éljen és nem megfordítva.

– Ön mellett az ura így is boldog lehet, – bókol Fuchsné szeretetreméltó mosollyal.

– Az is, kedves Fuchsné, a legteljesebb mértékben. Ha megengedem, mindig mellettem van, csak akkor hagy el, ha akarom. És soha se vettem rajta észre, hogy rosszul érezné magát, vagy hogy nem tudnám kielégíteni.

– Hát te, kis menyecske, – fordul most Keszeghné Deméndyné felé – te mint vélekedel erről? Hagytad már kunyorálni az uradat az ajtód előtt?

Deméndyné biborpiros lett. Könyörgően emelte szemét a nyájasan mosolygó asszonyra: ne bántsatok! Hideghné kacagva vágott közbe:

– Ó, Olgácska még a mézesheteit éli és nincs is külön szobája.

– Ugyan! – csodálkozik Zsilvölgyiné – hiszen majdnem félesztendeje már az esküvődnek s még mindig mézeshetek? Olgácska, ha egy tapasztalt asszony tanácsát meg akarod fogadni, hallgass rám: tartsd pórázon az uradat és éljetek diétával.

Az asszonyok hangosan felkacagtak erre a szóra. A Hidegh-leányok, akik eddig az ablakmélyedésben suttogtak és nevetgéltek egymással, kiváncsian tódultak hozzájuk:

– Mi az? – kérdi Dóra kiváncsian.

– Takarodjatok, nem leányoknak való – kergeti őket az anyjuk.

– Pardon – szól Blanka mennyei ártatlansággal és illedelmesen, szűzies tartózkodással visszavonultak.

– Olgácska – kiáltott aztán Deméndynére Blanka.

A szegény asszonyka most annak örült, hogy az asszonyok társaságából szabadulhat és mohón sietett a leányokhoz.

– Édes Olgácskám – sugja Blanka – mondd el, hogy min nevettetek, hiszen nekünk elmondhatod, mert nagyobbak vagyunk náladnál.

– Nem tudom – szól elképedve Olga.

– Ugyan ne affektálj – fakad ki Dóra – mit adod a szentet? Hiszen asszony vagy és mi bizony tudjuk, mi a különbség asszony és leány között.

Ezer szerencséje a kis teremtésnek, hogy ujabban érkező vendégek sorában benyitott Kömley báró Zsilvölgyivel és Fuchs úrral. Olga menekülve repült az édesapjához, átfogta a karjaival és össze-vissza csókolta.

– Anyuskám – becézi mély szeretettel a szőke bárócska – jól vagy, anyuskám?

– Ó, papuska – szól emez panaszos hangon – most már nagyon jól vagyok.

Kömley báró az ujonnan jötteket üdvözölte, Fuchs úr, keményen kidüllesztett mellel, bal öklét a hátához szorítva beszélgetett a hölgyekkel. Olga a Zsilvölgyi gróf társaságában maradt, de ő rá is hálásan nézett. A leányok meg az asszonyok mind olyan rettenetes dolgokat beszélnek, hála istennek, hogy ismét férfi-társaságban van.

– Jól esett a cigaretta, gróf úr? – kérdi.

A hosszú gróf kétrét hajlik s a küszöbről, ahol álltak, beereszti Olgát a nagy szalonba, melynek gyertyalángjai már kigyúltak.

– Méltóságos asszonyom – szól és cérnaszál hangja szinte megvastagodott – szenvedélyes dohányzó vagyok, de soha se érezném hiányát, ha mindig önt láthatnám.

– Ugy? – szól Olga, csak azért, hogy mondjon valamit.

A gróf megfogta a kezét. A szeme föllobogott és szinte bárgyúan motyogta:

– Milyen kéz, milyen kezecske.

Deméndyné visszavonta és félve nézett a hórihorgas emberre, akinek fakó arca most nagy tűzben égett. Hirtelen megijedt tőle és szó nélkül sietett a kis szalonba. A gróf utána ment s mikor a felesége mellé állt, már megint az álmosképű vértelen gavallér volt, aki elébb.

Hat óra tájt a nagy terem is megelevenedett. Jött az igazi társaság és pezsgett a tulajdonképpeni élet. Deméndyné megosztotta édesanyjával a háziasszony tisztét s most már, hogy nem kellett résztvenni sem a leányok, sem az asszonyok általános beszélgetésében, jól érezte magát. Egyik-másik igazi barátnője akadt, ezekkel összebujt néhány percre és beszélgetett velök buzgón a jól nevelt, ártatlan leányok kedves dolgairól. A nagy szalonban mindenfelé apró klikkek verődtek össze és váltogatták tagjaikat. A Hidegh leányok rávetették magukat Pali grófra, egy tejfeles szájú, alig húszéves fiatalemberre, ezzel bujtak össze egy óriási páfrány védelme alatt s a diskurzus úgy folyt, mint valami éjjeli kávéházban.

Dehogy is akarom apró képét adni annak a nagyúri társaságnak, mely, mint a stearin-gyertyák a villámosság e korában, szinte hivalgott a régi időkre való visszautalással. A napi események, a turf-históriák, a családi pletykák változatos, kifogyhatatlan sora hömpölygött csoportból-csoporthoz. Ami azonban a legkülönösebb: a férfiak szinte öntudatlanul váltak ki a nők társaságából és tömörültek össze külön politizáló társaságokká. Sajátságos vonás ez, hogy amikor az egyesek szinte a szatyriázisig mindig asszonyokra gondolnak, szoknyák után futnak, ott, ahol a nő pusztán csak társaság s ahol a férfiindulatokat zabolázni kell, egyszerre kiüt minden ember könyökén a blazirtság.

Deméndyné, amint hol az egyik, hol a másik csoportban játszotta szelíd passziv szerepét, elárvult lélekkel epedett a távol levő egyetlen férfi után, hogy elpanaszolhassa neki szenvedéseit s vigasztalást merítsen szerelmes szavaiból. Olyan különösek az emberek, olyan különösek az asszonyok, a legjobb és a legkedvesebb teremtések rózsás ajka közül mintha undok gyíkok formájában peregnének le a szók, hogy iszonyodva kap szédülő fejecskéjéhez: jóságos istenke, hát olyan egészen mások az emberek, mint ő és még valaki?

4.

Az a még valaki boldogan fütyörészve tartott a sikló felé és könnyelmű legénykedéssel mosolygott még a vénecske pénztáros kisasszonyra is. Szabad, a maga ura, este hét óráig. Nem gondolt ki semmi programmot, csak ment át a nagy városba azzal az elhatározással, hogy most kárpótolni fogja magát. Évára gondolt és mindenki másra. Ragyogó nyári délután volt, a Lánc-hídon, mint a katica-bogár sora, vonultak keresztül a nők tarka nyári toilettekben. Majdnem csupa nő, majdnem csupa szép nő. Mintha csak összeálltak volna a fogadtatására, a csábítására. Vére forróbban lüktetett, szatrapának érezte magát. Minden kalap alá nézett, kiválogatta a legszebbet. Igazi aszfaltbetyár módjára járta útját az államtitkár úr. S mire áttért a lánchídon, szinte megrészegedett, már alig tudott magáról.

Évára gondol és cáfolgatja magát: megbolondultál? Azt hiszed, ráakadsz ebben a bolond városban? De csak megrögződött a sejtelem: igen rá fog akadni. Hiszen első ízben is az utcán akadt rá. Itt lesz bizonyára, várja, akarja, hogy itt legyen. Valamikor kártyás korában voltak olyan impúlzusai, amiknek ha engedett, sohase járt rosszul. Most is ebben bizakodik.

De vajon hajlik-e Éva még feléje? Igen, arról meg van győződve. Különben van ő még olyan férfi, hogy egy leányt magába szédítsen.

És átérve a Lánc-hídon, a Dorottya-utca felé tartott. Csodálatos szédület fogta el. Olyan érzés, amilyen kamasz-korában gyötörte, mikor még nem tudta, mi a szerelem. Most már tudja. A kikoplalt vadállat megy zsákmány után. Egy bizonyos vadat kerget, de megragadna mást is. Ahol egy ingerlő nőalakot lát, utána veti magát. Tizet, huszat is szemügyre vett már, kémlelő, provokáló, szemtelen tekintettel. Itt-ott kalap billent meg előtte, mintegy álomittasan viszonozta a köszönést, nem ismerve meg, akinek szólt.

Milyen perzselő az ilyen út. Mikor az ember jár az utcán, kivetkőzve egész mivoltából, pusztán mint hím és a körülötte járókelő nők nem leányok, nem asszonyok, nem előkelők és nem szegények, csak nőstények, kikre rátapad az éhes szem. Mikor elveszti akaratát s csak jár, jár utcáról-utcára cél és szándék nélkül, csak követve valakit, majd más valakit, abban a reményben, hogy zsákmányt szerez és mégis abban a tudatban, hogy a zsákmány úgy sem lehet meg, mert azt már igazán nem teheti, hogy fényes nappal a belvárosban, ahol úgyszólván mindenki ismeri, aszfalt-stikliket kövessen el. De maga ez a kergetés is fél kielégülés, a vér felkorbácsolása a maga elviselhetetlenségében is gyönyörűség, már csak azért, mivel tilalmas és mégis megteheti.

A Kristóf-téren, maga sem tudva, mért, befordul a koronaherceg-utcába. Pedig a váci-utca tele van a sétálók ragyogó, viruló asszonyseregével. Mégis, a koronaherceg-utcában jobban érzi magát. A férfi is megérzi ennek az utcának bűvös hatását. És csakugyan, most, félhat óratájt ez az utca szinte veszedelmes a férfiaknak. Minden talpalatnyi föld egy-egy csábító teremtést hordoz. Mozgósítva vannak valamennyien, itt hömpölyögnek végig a keskeny járókon s anélkül, hogy kiválnának a sorból, megismerni az utca áldozatait a puszta ösztönnel is.

Deméndy kissé magához tér. Szinte ünnepli a viszontlátást. Házassága óta először jár itt s majdnem minden arcra emlékszik. Nini, hát egészen a régiben maradt minden? Amíg ő a házasélet emésztő csalódásait szenvedte át, ez az utca tovább virult és szedte áldozatait? Kiváncsian, sőt némi kegyelettel nézett be a fotografus keskeny kapualjába, ahol a szép leányok egész serege szorongott most is úgy, mint azelőtt, az arcképek nézésének ürügye alatt itt adva kedvező alkalmat a feltünés nélkül való ismerkedésre. Egészen fölvidult, igen, itt megtalálja Évát is, lehetetlen, hogy éppen ő ne legyen itt.

De mintha mégis lehetséges lett volna. Föl-alá rovogatta az utcát már harmadszor, utána vetette magát minden magas, karcsú alaknak, melyben Évát sejtette – nem az volt. Izzadtság lepte el homlokát, a térdeiben szinte megroggyant, a cipő égette.

– Nincs itt – gondolta csüggedve és terminusokat adott magának. – Még egyszer végigmegyek az utcán, ha akkor sem találom, fölhagyok vele.

De a terminus lejárt és új terminust adott, majd megint újat. Úgy, mint néhány héttel ezelőtt Éva vadászta őt, szakasztott úgy birkózott most ő is az ösztönnel, az erőltetett reménykedéssel. Mikor már végkép elcsüggedt, egy ötlete támadt: a párisi udvarba fordult, eszébe jutott az Éva, meg az egész koronaherceg-utcai demimonde cipőszállítója: Wočasek úr.

Wočasek úr a kis vargaasztalnál ült és ugyancsak szorgalmasan dolgozott. Fönt a félszerről is lehangzott a legények kopogása. Az egyik bánatos, mély bariton hangon keservesen énekelt is. Amint Wočasek úr meglátta az előkelő urat, patriarchalis tisztelettel tette le a szerszámot és üdvözölte:

– Legalázatosabb szolgája a méltóságos úrnak.

– Jó napot Wočasek úr! Hadd üljek le. Hát ismer engem?

– Hogy ismerem-e a méltóságos urat? Elég sűrűn emlegetem is. Nagyon szerencsés vagyok, hogy méltóztatott kitüntetni szerény üzletemet.

– A cipő a talpamat égeti, Wočasek mester – mondja Deméndy s fáradtan hull a kis faszékre. – Sokat jártam és olyan kutya meleg van. Tud rajtam segíteni?

Wočasek úr bólogat a fejével.

– Rendkívüli megtiszteltetés, méltóságos uram, szerencsémnek tartom, ha cipőjébe új nemez-talpat tehetek. Ha lehetek oly szerencsés s lehúzhatnám becses cipőjét?

Lehetett oly szerencsés. Műértő szemmel tartogatta kezében és elismerően bólogatott.

– Szép munka, nem tőlem való, de el kell ismernem, hogy szép munka. Méltóságod megbízhatik ítéletemben.

– Tudom, Wočasek mester, hát van-e sok dolog?

A tiszteletreméltó ember elégedetten simogatta tiszteletreméltó szakállát.

– Köszönöm a kitüntető kérdést, nincs okom panaszkodni. Most van az én igazi saisonom, annyi a munkám, hogy alig győzöm.

– És szép munka, úgy-e? Csupa szép női láb.

– Igenis, engedelmével, méltóságos uram, de én azt tartom, hogy a leányok szebbek, mint a lábak. Ha csak a Dermák Éva kisasszonyra nem gondolok. Ó, az szép láb, az az igazi láb.

– Igaz is – szólt az államtitkár úr, miközben Wočasek úr buzgón szabdalta a nemez talpat, mit csinál Éva kisasszony? Most is önnél dolgoztat?

– Ó – felel Wočasek úr – az én vevőim nem hagynak el, én sem hagyom el őket. Aki egyszer nálam dolgoztatott, az úgyszólván a családomhoz tartozik. Pénz nem játszik szerepet, én nem hagyom el vevőimet.

– Szép, szép. Hát Dermák kisasszonyt látja néha?

– Ritkán, méltóságos uram, ritkán. Mióta a méltóságos úr megházasodott, alig láttam. Ó Dermák kisasszony nagyon tiszteletreméltó. Azt hitte, hogy mivel a Méltóságod örvendetes megházasodása folytán nem fizethet, én nem dolgoznám neki, de felvilágosítottam, mennyire félreismer. A pénz nálam nem játszik szerepet és nagyon örülök, hogy Méltóságod kitüntetett engem, mert mondtam is az Éva kisasszonynak, hogy az olyan tiszteletreméltó hölgyet, mint ő, az olyan kiváló férfiú, amilyen Méltóságod, nem hagyja elveszni.

– Hát rossz viszonyok között van? – kérdi Deméndy.

– Ahogy vesszük, – felel nyugodtan Wočasek úr, – ha azt tekintem, hogy az olyan szép nő duskálkodhatnék a pénzben, akkor rossz viszonyok között van, de ha azt nézem, hogy az olyan kiváló nő jól teszi, ha nem veti magát akárki karjaiba, mikor olyan szerencsés volt a Méltóságod figyelmét magára vonhatni, akkor nem kell sajnálnom, hogy muló nehézségekkel kell küzdenie.

– Felejti, kedves mester, hogy én megházasodtam. A házasember már nem igen hajlik a könnyelműségekre.

– Ezt gondoltam én is, méltóságos uram, majdnem ugyanezt. Méltóságodról föl se lehet tenni, hogy akárki után vesse magát most, hogy megházasodott. Méltóságod jellemes férfiú és erős lelkületű, hogy ne mondjam konzekvens.

A talp elkészült és Deméndy belebujt a cipőjébe.

– Köszönöm, nagyon jól érzem a lábamat. Mennyivel tartozom, kedves mester?

A kedves mester ceremóniásan meghajtotta magát.

– Szerencsémnek tartom, hogy Méltóságod kitüntetett engem. Erre mindig büszkén fogok visszaemlékezni.

– Szép, szép, de csak nem akarja, hogy ingyen dolgoztassak magamnak?

– Korántsem, méltóságos uram, ilyet az ilyen alázatos ember mint én föl se tehet az olyan kiváló uraságról. Hanem a reparatura ráadásul jár vevőimnek és mivel az Éva kisasszony ma is a vevőm, hát…

Deméndy elértette a furfangos mestert.

– Jó, jó – nevetett – hát a Dermák kisasszonynak köszönhetem a reparaturát. Tartozik most magának?

– Csekélység, méltóságos úr, csekélység. Éva kisasszonynak nálam korlátlan hitele van.

– Jó, jó, ha már itt vagyok, hát a talpam kedveért kiegyenlítem a kisasszony számláját. Írja ki, kérem.

Wočasek úr még mélyebben hajtotta meg magát.

– A mai napot ünnepnek tartom, méltóságos uram. Éva kisasszonynak mindig mondtam, hogy Méltóságod nem felejtette még el s most nagyot fog nézni, amikor azt mondom neki: úgy-e megmondtam? Amit Wočasek előre mond, az biztos, mint a halál.

– Hát csak mondja meg neki, hogy véletlenül magához kerültem és mindig szívesen gondolok a multra. Isten vele.

Deméndy meg volt elégedve az eredménnyel. Éva most már tudja, hogy gondol reá és majd módját ejti, hogy találkozzék vele. Hogy eredményt látott, a vére is megnyugodott, egyszerre szabadult a zaklató kábulástól, mely szinte állattá tette. Most már nyugodtan sétálgatott a koronaherceg-utcán keresztül hazafelé, gondolván magában: holnap talán már látom is.

Igen, de ki tudja, mikor megy Éva a cipősboltba? Hátha csak hetek mulva? Amint ez eszébe jutott, ismét elfogta a kábulás. Meg kellett volna mondani ennek a mesternek, hogy értesítse Évát. Tán visszamenne hozzá? Röstelte mutatni, hogy célja van. Amint így bosszusan habozott magában, valakibe beleütközött, hogy a kalapja is a földre hullott.

– Pardon, – mondja gorombán, de csak megáll. Hol is látta azt a félszeg, nyurga suhancot, aki most ügyetlenül a kabátja ujjával törölgeti le a port kalapjáról, fülig elvörösödve és világosan meglátszik arcán a tanakodás: odébb álljon-e vagy szólítsa meg? No lám, hiszen ez Jani, a Dermák Jani, a jó, ostoba fiú, aki sohasem sejtett semmit…

– Nini, Jani barátom – kiált vidáman az államtitkár és a fiúnak nyujtja kezét. – Magába botlottam? Hát máskor nem is látom, hacsak véletlenül bele nem botlok?

A hórihorgas gyerek nem tudott hova lenni zavarában, örömében.

– Hogy van, hogy van, Jani barátom, van-e sok leckéje?

– Ó, igen – felel a fiú – van most három, talán negyediket is kapok.

– Derék, derék, hát otthon hogy vannak? A mamája, a nővérei?

– Köszönöm – rebegi a fiú és lesüti a szemét.

– És Éva kisasszony?

Az ügyefogyott fiú e kérdésre mintha megindult volna. Melle lázasan emelkedik és szemét félig gyáván, félig könyörögve veti a nagy úrra.

– Ő is jól van, szegény – mondja sóhajtva.

– Szegény? Mért mondja, hogy szegény?

– Hát, mert…

Nem tudja kinyögni. Az államtitkár egy pillanatra gyanakszik: csak nem züllött el végképpen?

– Remélem, otthon van maguknál.

– Ó, igen, otthon van minálunk, csakhogy…

– Nos, csakhogy? Ejnye, Jani barátom, hát már nem tud velem őszintén beszélni?

– Igen, méltóságos úr – mondja melegen a fiú – és mi most is szeretjük, hanem Éva…

– Haragszik? – vágott közbe Deméndy.

– Nem, hanem szenved, sokat szenved a mamától.

– Vagy úgy! Lássa Jani, ezt sajnálom, a mamája igazságtalan irányában.

– Úgy-e, hogy igazságtalan? – kap Jani mohón a szón – ó én mindig tudtam, hogy Éva nem rossz. Szegény Éva!

Igazán megindító volt a fiú, amint hangja átmelegedett szíve érzésétől.

– Kár – mondja Deméndy – pedig meglátogattam volna önöket, de ha a mamája haragszik rám, akkor nem tehetem. Azt gondoltam, ha az ember megházasodik, azért csak megmaradhat jóbarátnak, nemde?

– Ó igen.

– Kár, igazán kár. Hát isten áldja, barátom, ha valamiben szolgálatjára lehetek, keressen fel, örülni fogok. Vagy látogasson meg, ha nincs is szüksége rám. Úgy, mint jó barát, a feleségem is szivesen fogja látni. És mondja meg Évának, hogy a régi barátsággal gondolok rá – tudja, úgy mondja neki, a régi barátsággal s meglátogattam volna, ha a mamájok nem haragudnék rám. Megmondja?

– Meg, méltóságos úr.

– Szervusz öcsém, szervusz.

Kezet nyujtott s a fiú alig tudta elereszteni. Könny állott a szemében, annyira meg volt indulva. A kutya bensőségével nézett az előkelő úrra és zavarában köszönésképpen azt hebegte:

– Köszönöm, nagyon köszönöm.

Így, most már igazán rendben van a dolog. Éva még ma értesítve lesz, meg fogja érteni üzenetét. S megint az öccse közvetít közöttük, úgy, mint régen. Nem rossz. Ez a fiú nagyon használható s van benne valami vígjátéki elem is. A gimnazista mint kerítő!

Boldogan sietett hazafelé. A lelkifurdalásnak minden nyoma nélkül, hogy a szeretőjével nemsokára találkozhatik, a felesége elé. Kömleyéknél már eloszlott a társaság, mikor az államtitkár nejéért jött.

A kis asszony tartózkodva, elfogultan üdvözölte urát, aki gyöngéd udvariassággal kezet csókolt neki és Kömley bárónénak. Néhány perc mulva az utcán voltak már, ahol az asszonyka szorosan az urához simulva rebegte:

– Édes uram, olyan rossz, ha nem vagy velem.

Amire az államtitkár éppoly édesen visszasúgja:

– Nekem is rossz, édes, de már vége van, most már együtt vagyunk és nem háborgat senki.

A gyerekasszonynak fölcsillog a szeme, boldogan mondja:

– Megyünk a fészekbe.

Amire az ura elfordítja fejét és szintén boldog hangon ismétli:

– Igen, megyünk a fészekbe.

Mintha az a fészek neki is fészek volna.

NEGYEDIK FEJEZET. TALÁLKOZÁS.

1.