Part 28

A miniszteri helyesírás leginkább két pontban tér el az akadémiaitól. Oly fontos-e e két pont, hogy szakadást igazolhat? A francziák példájára való hivatkozás nem illik a mi viszonyainkra. A mi helyesírásunk könnyű és egyszerű, a francziáké nehéz és bonyolult, mely ugyancsak rászorul a könnyítésre és egyszerűsítésre s mégis a miniszteri reformok nagy akadályra találtak, mert Francziaországban nem oly könnyű elbánni az Akadémiával s a legjelesb írókkal, mint nálunk. Bourgeois közoktatási miniszter 1891-ben nem annyira rendeletet, mint utasítást intézett az iskolai igazgatókhoz és vizsgáló tanárokhoz a helyesírási ügyben, de siker nélkül; egyik következő miniszter Leygues 1900-ban valóságos rendeletet adott ki, a helyesírás reformja ügyében, de oly ellenzésre talált az irodalom részéről, hogy 1901-ben egy részét vissza kellett vonni s újjal pótolni, de tartóssága ennek is kétséges. Ilyesmi nálunk nem fog történni, az irodalom közönye miatt, hanem lesz három-négyféle törvényesített helyesírásunk, egyik az akadémiáé, a másik a közoktatási miniszteré, mely háromfelé ágazik, a mennyiben engedményeket tesz s a tudományos könyvekben a műszók magyaros írását megtiltja s ezt csak a szorosan vett irodalmi művekben engedi meg a közkeletűség elvénél fogva. Hol marad így a rend, határozottság és egyöntetűség, melynek érdekében indult meg a mozgalom? A miniszter jót akart, de az ő jó akarata nemhogy csökkentené, hanem növeli a zavart.

A miniszteri helyesírás – ismételjük – leginkább csak két pontban tér el az akadémiaitól. Legalább a Közoktatási Tanács így nyilatkozik fölterjesztésében. Alább látni fogjuk, hogy ez nem igaz, de vizsgáljuk egyelőre csak e két pontot. Az első pont a magyar _cz_ kiküszöbölése és a puszta _c_-vel való helyettesítése. Ha minden idegen szót magyarosan írnánk, akkor helyes volna e szabály, de ezt a miniszteri helyesírás sem kivánja, minthogy pedig az idegen szókban a c változó hangzású, a _cz_ megtartásával a magyar olvasó teljes tájékozást nyer arról, hogy a mi _cz_-vel van írva, az magyar szó, a mi _c_-vel az idegen, a míg most a puszta _c_ nem egyszer zavarba hozhatja. Egy betű megtakarítása folytonos zavart szülhet, a mi semmiesetre nem nyereség.

A másik eltérő pont az _a ki, a mely_ összeírása a hozzájok tartozó kötőszókkal egyetemben. Ez ellen Arany János erélyesen kikelt még 1865-ben. Kitünő értekezése összes munkáiban is megtalálható. Kifejti benne a visszahozó névmás eredetét, mely régebben _azki azmely_ volt, később elhagyták mellőle a _z_-t, de hiányjellel írták: _a’ki a’mely_, majd elhagyták a hiányjelt is, de sohasem írták össze s bizonyos pattantással ejtették ki, nem úgy, mint ejtjük ezt _laki_ (Újlaki). «A legtöbb élő magyar fül arról tanuskodik, hogy _laki_ és _a ki_ másként ejtetnek. Az összes magyar alföld más vidékek nagy részével együtt, az _a ki_-ben olyforma pattantást hallat, mintha kettős _k_ volna utána. S hogy ez nem új korcsosodás a nyelvben, mutatja a régi írók példája, kik a XVI. század eleje óta, mindenkép igyekeztek e pattanó hangot visszaadni. Hogy többet ne említsünk, némelyek _h_-t írtak az _a_-hoz, így _ahki_, mások a _k_-t forma szerint kettőztették, így _akki_. Megállapodott versmértanunk egy Vörösmarty kezei közt, hosszúnak vette az ily _a_-t, akadémiánk 48 előtt így tanította s a _z_ kimaradtát mutató hiányjelt pontosan fölrakta nyomtatványaiban. Csak mióta a hiányjelt, merő leírási kényelemből, elhagyogatjuk, azóta kezd némely fül közönyössé válni az _a_ pattanó ereje iránt és szokni az egészen rövid ejtéshez». Értekezését Arany ekkép végzi be: «Ha, még régi alakjában az _az ki, az mi_ élne, semmi szónk nem volna összeírásuk ellen; miért? hisz ezeket is kapcsoljuk: _mindenki, senki, semmi_. De az _aki_ írás által oly kiejtés kap lábra, mely ellen minden magyar nyelvérzék tiltakozik. Mi legalább, ha provincialismussal sujtatunk, sőt ha egyedül maradnánk is, kimondjuk, hogy négy század irodalmától támogatott és a legszűzibb ajkú magyar nép kiejtésén táplált provincialis lelkiismeretünk mindhalálig borzadni fog _aki_-nek írni oly szót, melyet így volnánk kénytelenek olvasni: _akki_.»

Nyelvészeink Aranynak ez értekezését nem tudták megczáfolni. Ujabban Simonyi kisérlette meg ezt, de kevés szerencsével. Kétségbe hozta minden adat nélkül, hogy a magyar népnek két harmada _akkit, ammit_ ejtene vagy ha ejtett is, Arany czikke óta egy negyedszázad telt el s ezalatt (talán Simonyi nagyon olvasott munkái következtében) igen elterjedt a rövid kiejtés. Az a pattanó kiejtés csak oly proviancialismus, mint Dunántúl az _okossan, erőssen_ kiejtés, pedig egy _s_-t irunk. Vajon kinek a nyelvérzékébe bizhatni inkább, az Aranyéba, vagy a Simonyiéba? A Közoktatási Tanács a Simonyiéba bizott, és leszavazta Aranyt és az Akadémiát, s Kőrösi Henrik és Halász Ferencz tanácsára, a miniszter azt helyben is hagyta. Szegény Arany János! Még megérjük, hogy munkáit az új helyesírással fogják kiadni s belé erőszakolják az _akit, amit_, de fölteszünk a kiadókról annyi kegyeletet, hogy ettől mégis visszariadnak, azonban az iskolai kiadásokról nem állunk jót, mert a nyelvészeti düh nem ismer határokat.

A harmadik pontban, az idegen szók írásában, a miniszteri helyesírás látszólag nem nagyon tér el az akadémiaitól, de mégis lényegesen különbözik tőle. Az akadémiai szabály ez: «Az idegen eredeti szók, részint meghonosult szók, nyelvünkben közkeletűek, részint valóságos idegen szók, melyeket nem érzünk mieinknek. Magyarosan csak a meghonosult szókat írjuk, a valóságos idegen szók közül pedig csak azokat, melyek nem latin írású nyelvekből vannak véve.» Simonyi erre azt jegyzi meg, hogy nem lehet határt vonni a meghonosult és meg nem honosult szók közt, s így a következetlenséget sohasem lehetne megszüntetni. Ebben van némi igazság; az Akadémia a fejlődésre bízta a honosult és meg nem honosult szók kérdését s a jobb írók tapintatára, kiknek tekintélye után indulhat a közönség. De vajon a Simonyi szabálya szabatosabb-e?

A miniszteri szabályzat szerint: «Az idegen szóknak egy részét magyarosan, vagyis magyaros kiejtés szerint, más részét az idegen írásmód szerint kell írni. Magyarosan azokat, melyek a nép nyelvében is közhasználatúak, s azokat, melyek az irodalomban közhasználatúak. Idegen írásmód szerint írjuk az idegen fogalmak, intézmények, szokások stb. nevét, továbbá a nem közkeletű tudományos és egyéb műszavakat». A közhasználatú és nem közhasználatú szók közt épen oly nehéz határt vonni, mint a honosult és meg nem honosult szók között. Annyi bizonyos, hogy a közhasználat tágabb fogalom, s kivéve azokat, melyeket tilt a szabály, minden idegen szót magyarosan írhatni. Simonyi nagyon dicsekszik a következetességgel, de miféle következetesség az, mely szerint _sinecura, cercle, praetor, déjeuner, adagio,_ _reconvalescentia_ stb. idegen helyesírással irandók, ellenben _ráció, kvóta, illojális, rutín_ stb. magyarosan? E mellett a miniszteri helyesírás szerint a szorosan tudományos könyvekben a műszavakra nézve más helyesírás követendő, mint a tisztán irodalmi művekben, vagy a nép számára írt könyvekben. Bizony fölkiálthatunk Petőfivel: «Szent atyám, beh tarka élet!»

Midőn a negyedik pontot akartuk megemlíteni, erre vonatkozólag egyik dolgozótársunktól a következő levelet kaptuk, melyet egész terjedelmében közlünk:

Tisztelt szerkesztő úr! A magyar helyesírásban eddig általánosan elfogadott szabály volt, hogy:

a kétjegyű betűkön (_cs, gy, ly, ny, sz, ty, zs_) végződő főneveknél a _val, vel, va, ve_ névragok fölvételekor keletkező kettős mássalhangzó csonkítatlanul kiírandó, például _tanács-tanácscsal, becs-becscsel, lőcs-lőcscsel;_ ugyanígy _tárgygyal, hegygyel, ügygyel, helylyel, királylyá, asszonynyal, észszel, kontytyal, gúzszsal, rozszsal_ stb.

Igy írja e szókat a Tudós Társaság már 1832-ben s így írja az Akadémia ma is, s nemcsak az Akadémia, hanem az egész mai irodalom s valamennyi hirlap, köztük még azok is, a melyek különben a leghevesebb harczot folytatják az Akadémia helyesírási szabályai ellen. A folyó év márczius 25-én megjelent napilapokból jegyeztem ki a következő példákat: _gúnynyal, unoka-öcscse, tavaszszal, eseménynyé_ (Budapesti Hirlap); _gúnynyal, hangsúlylyal_ (Pesti Napló); _becscsel_ bír (Budapesti Napló); _egyezménynyel_ (Egyetértés); _kormány-nyal_ (Magyar Hirlap); _eredménynyel_ (Alkotmány); _indítványnyal_ (Magyar Szó) stb.

«A fejlődő irodalom» e tekintetben tehát «nem ütött rést a hagyományos szabályokon» s «ingadozás» itt egyáltalában nem volt tapasztalható.

S ime a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter úr legújabban kibocsátott iskolai helyesírás szabályzata minden szükség s igaz ok nélkül egyszerre csak föl akarja dönteni az általánosan elfogadott szabályt, s a 3. §-ban elrendeli, hogy:

«a kétjegyű betűkben nyujtás esetén könnyebbség okáért csak az első jegyet kettőztessük, például… _vesszük, öccse, asszonnyal, királlyá_».

Az új szabályzat szerint tehát az iskolában ezentúl, az eddigi közszokás ellenére, azt fogják tanítani, hogy _görccsel, Béccsel, kaláccsal, Wlassiccsal, üggyel, heggyel, vággyal, mollyal, hánnyal, kénnyel, pinttyel, ponttyal, szásszal, résszel, gúzzsal, Párizzsal_ stb. irandó, s a ki nem így ír, helyesírási hibát követ el, s a tankönyvíró, hogy munkáját az iskolák számára elfogadják, kénytelen lesz, a rendelet értelmében, az új szabályhoz alkalmazkodni.

Mert az iskolai helyesírás szabályzata épen ebben a pontban kérlelhetetlen. Míg az ismert vitás pontokra nézve türelmes és engedékeny s a tanártestületek pædagógiai belátására bízza, hogy akár a _cz_, akár a _c_, akár a _te szerinted_, akár a _teszerinted_ mellett döntsenek, addig a 3. §. dolgában nem ismer alternativát; itt már nem enged szabad választást, hanem kategorice rendeli, hogy az iskolában ezentúl csakis e szerint szabad tanítani.

S a mi az egész dologban legnevezetesebb, e szakasz, úgy látszik, a miniszter úr tudta nélkül jutott bele a szabályzatba. Rendelete minden sorából kitetszik ugyanis, hogy a miniszter úr azon hiszemben hagyta helyben az iskolai helyesírás szabályait, hogy azok a» M. tud. Akadémia szabályzatának alapján állanak», s ott, a hol a két szabályzat között eltéréseket tapasztalt, határozottan belétette az iskolai szabályzatba, hogy választást kell engedni a kétféle írásmód között. Ha a miniszter úrnak tudomása van arról, hogy a 3. §. teljesen szakít nemcsak a hagyománynyal, hanem az eddigi közszokással is, bizonyára meg nem engedi a szótöveknek e barbár megcsonkítását, vagy ha talán mégis megengedte volna, akkor okvetetlenül itt is, úgy a mint a többi – sokkal csekélyebb jelentőségű – eltéréseknél tette, a döntést szabad választásra, a «pædagógiai belátásra» bízta volna.

Sőt még magának az Orsz. Közoktatási Tanács állandó bizottságának sem lehetett tudomása a 3. §-ról. Az Orsz. Közoktatási Tanács 1902 május 21-én kelt fölterjesztésében ugyanis kiemeli, hogy az «állandó bizottságot tárgyalásaiban az az elvi szempont vezette, hogy az iskolák számára kibocsátandó szabályzat lehetőleg megegyezzék az Akadémia szabályzatával» s azután így folytatja:

«Az Akadémia szabályzatától valóságos eltérést csak kettőt fogadott el az állandó bizottság: először a _cz_ helyett az egyszerű _c_-t; másodszor az _a ki, a mi_ stb. összetett névmások egybeírását».

Kitünik ebből, hogy a szabályzat 3-ik szakaszában foglalt eltérésről az Orsz. Közoktatási Tanácsnak sem volt tudomása, hiszen ha van tudomása róla, okvetetlenül meg kellett volna a fölterjesztésben említenie, hogy e tekintetben is eltérés forog fönn a két szabályzat között.

Ime egy orozva költ paragraphus, melyről a rendelet kibocsátása előtt sem a miniszternek, sem a Közoktatási Tanácsnak nem volt tudomása. S mégis benne van a miniszteri rendelethez csatolt szabályzatban! Hogyan juthatott bele s meddig marad benne?»

Eddig tart tisztelt dolgozótársunk levele, a mely fölöslegessé tesz minden bővebb magyarázatot. Mindenesetre nem ártana a kérdést fölvilágosítani. A közoktatási miniszterium közlönye, hol a rendelet megjelent, néhány sorral megtehetné ezt. Kellemetlen dolog, de még több kellemetlensége is lesz a miniszternek a helyesírás ügyével. Báró Eötvös József és Trefort Ágoston tudták, hogy mit tesznek, midőn nem adtak ki helyesírási rendeletet, s az Akadémiára hagyták a szabályzat megállapítását. Miért vesződjenek a nyelvészekkel, midőn úgy is van elég más vesződségök is. Aztán egy conservativ testület, mint az Akadémia, nem könnyen újít, míg a miniszteriumok hajlandóbbak erre. A miniszterek változnak s tanácsosait könnyebben megszállja a vágy, hogy valamivel emlékezetessé tegyék magokat. Lehet, hogy egy pár év alatt új szabályzatot dolgoztat ki mostani miniszterünk is, ha a kiadottnak nem látja sikerét s a zavar növekedni fog. De akár az akadémiai, akár a miniszteri helyesírás szerint írunk, vajha tudnánk mennél jelesebb műveket írni. Fájdalom, ezt a miniszter nem rendelheti el.

NÉVMUTATÓ.