Part 27

Az 1848-iki átalakulás napjaiban keveset írt. A márcziusi napokban üdvözölte a szabad sajtót s midőn az idők nehezedni kezdettek, egy harczi dalt írt: _A síkra magyarok, fegyvert ragadjatok!_ De azután elnémult; a politikában a forradalom hullámai emelkedtek, a költészetben Petőfi szilaj muzsája uralkodott. Mint képviselő 1848 végnapjaiban habozás nélkül követte az országgyűlést Debreczenbe. A vesztett és nyert csaták zajában élte napjait és _Szózat_ának reményei és balsejtelmei visszhangzottak lelkén. A huszonöt éves ifju az elhanyatlott ősi dicsőségről álmodozott s a puhaság fertőjébe sülyedt nemzetét siratta; hazafi erényről zengett, melynek csak emléke élt már s ime a negyvennyolcz éves férfiú betelni látta álmait. A régi magyar vitézség és hazafi föláldozás nagy tettei mintegy ujjá születtek a forradalom viharában. Vörösmarty örömmel szemlélte mindezt, de folyvást aggodalmak kisérték. Nem tudott se a költészetnek, se a közügynek élni s tétlenségbe sülyedt. Midőn 1849 augusztusában az utolsó magyar sereg is letette a fegyvert, Bajzával együtt Szathmármegyében bujdosott. A két költő négy hónapig rejtőzött a távol eső megyében. Mindenütt vendégszerető menhelyre találtak; egyik birtokos a másikhoz küldötte őket, míg végre az üldözők nyomukat vesztették. Háltak a szabad ég alatt, egy párszor erdészkunyhókba kellett rejtőzniök s talán még most is láthatni valamelyiknek ajtaján Vergilius e szavait: _Nos patriam fugimus_, melyeket Vörösmarty irónnal karczolt emlékül reá. Ekkor tájt írta _Emlékkönyvbe_ czímű költeményét is, melyben kétségbeesését fejezi ki. «Mi a világ nekem, ha nincs hazám! A miért éltem, az már dúlva van.» Az 1850-dik év elején a fővárosba jött, jelentkezett a katonai törvényszéknél, majd kegyelmet nyerve, falura költözött. Ritkán jött be Pestre, s ha bejött, mind komorabban tért haza. Barátjai nagy része bujdosott vagy börtönben szenvedett, Bajzát megőrülve találta, az akadémia csak eltűrve, mintegy elbujva tartotta üléseit, az irodalom kegyetlen önkény alatt nyögött, a nemzeti nyelv kiszoríttatott mind a közigazgatásból, mind az iskolákból s a fővárost az idegen hivatalnokok egész özöne borította el. Falun legalább nem láthatott ilyesmit s Nyéken gyermeksége kedves emlékei vették körül. Dolgozni, írni akart, de nem volt képes reá. Csak a nemzet siralmát, Magyarország jajkiáltását tudta volna zengeni, a mit nem lehetett, s egyebet semmit. Senki sem érezte mélyebben hazája szenvedését. Kedélye föl volt dúlva, mint a haza földje, mint az alkotmány, mint a nemzetiség: rom volt, mint Magyarország. Együtt nőtt föl egy jobb kor reményeivel, bajnoka, költője volt annak a nagy küzdelemnek, mely fejlődésbe indította az alkotmányt, nemzetiséget és újjá szülte a magyart: s ime mindez összedúlva, letiporva. A Bach-kormány minden rendszabálya, mely a nemzeti lét gyökerét támadta meg: megannyi tőrszurás volt szivének, bár hazafi kétségbeesése első rohamaiból kiocsúdva, nem tekintette örökre elveszettnek hazáját, bízott jövőjében, de a maga életét eljátszottnak hitte s a szomorú idők egész gyásza kedélyére nehezült. Nagynehezen mégis irogatni kezdett: Shakespeare _Lear király_át fordította, s néhány költeményt írt. A _Vén czigány_ volt utolsó költeménye; ezt az orosz-török háború kiütésekor írta, mely európaivá gyuladott s melyről azt hitte, hogy befolyással lesz Magyarország sorsára. Nem sokkal ezután kiszenvedett, 1855 november 19-én, épen abban a házban, a hol azelőtt huszonöt évvel Kisfaludy Károly lakott és meghalt.

Pest emberi emlékezet óta nem látott oly népes temetést, mint a minő a Vörösmartyé volt. Húszezer embernél több követte a koporsót s a fogatok számlálhatatlan sora lepte el az utczákat. Az életét nemzetének áldozott férfiú halála is a nemzeti érzelem nyilvánulására adott alkalmat. A főváros népe öt sanyarú év után e temetésen lélekzett föl szabadabban s a nemzetiség és hazafiság nagy költőjének fényes végtiszteletet adva, egyszersmind ki akarta mutatni érzelmeit, hogy «megfogyva bár, de törve nem, él nemzet a hazán». És élt folyvást s alig telt el néhány év, a Vörösmarty _Szózat_a zendült meg milliók ajkán, visszakövetelve az alkotmányt, az 1848-diki alkotmányt. Vörösmarty nem csalódott, midőn erős hittel nemzete jövőjében szállott sírjába. Semmi sem veszélyesebb egyesekre és nemzetekre egyaránt, mint az elcsüggedés vagy – elbizakodottság. Vörösmarty egész élete, egész költészete az elcsüggedés ellen irányul, de irányul egyszersmind a szájas hazafiság és elbizakodottság ellen is. Egyik költeményében így kiált föl:

Szeresd hazádat és ne mondd: A néma szeretet Szűz mint a lélek, melynek a Nyelv még nem véthetett. Tégy érte mindent, éltedet, Ha kell, csekélybe vedd, De a hazát könnyelmüen Koczkára ki ne tedd.

Rendületlen hűség a hazához csüggedés és elbizakodottság nélkül – ezt hirdeti Vörösmarty élete és költészete. Ez eszme, ez érzés lángja hassa át szivünket, ezzel legméltóbban áldozunk a kegyelet oltárán, születése százados évfordulójának ünnepén.

PETŐFI ÉS A PETŐFI-TÁRSASÁG.[55]

A Petőfi-társaság végre Petőfi-tanulmányokkal is kezd foglalkozni, de úgy látszik, nem nagy sikerrel. Legalább ezt mutatja Bársony István r. tag értekezése, melyet a társaság f. évi márczius 10-én olvasott föl _Petőfi szerelme_ czím alatt. Az értekezés tudtunkra még nem jelent meg nyomtatásban, de minden lap közlött belőle kivonatot. Bársony egész új dolgokat akar fölfedezni, a mint a kivonat is tanusítja, a mely egész terjedelmében a következő:

«Végül Bársony István olvasta föl _Petőfi szerelme_ czímén nagy hatást keltett munkáját, melyben azt rajzolja meg, hogy Petőfi házas élete nem volt boldog: Szendrey Julia nem szerette úgy, a mint Petőfi megérdemelte volna. Ezt bizonyítja Szendrey Juliának már a mézes hetek alatt való állandó töprengése. Bebizonyított történelmi tény – mondja Bársony – hogy Petőfi komolyan menekülni nem is akart a segesvári csatában, a mikor pedig szégyen nélkül tehette volna, hisz mindenki joggal menekült már. Az a merengés ott a fejéregyházi csatatéren, az a czéltalan bevárása a végveszélynek: nem volt-e közöny az élet iránt? Az író ezt boldogtalan házasságából eredőnek tartja.»

E szerint Petőfi házas élete nem volt boldog, boldogtalan házas élete okozta kora halálát, a segesvári csatából menekülhetett volna, de nem akart s kétségbeesésből rohant az ellenség fegyverébe. Petőfinének férje halála után történt gyors férjhez menetele árnyat vet ugyan reá, de ebből az előbbi időkre nem lehet következtetni, midőn a tények ellenkezőt bizonyítanak. Bársony, úgy látszik, nem igen olvasta Petőfi költeményeit, melyek egész haláláig dicsőítik nejét s rajzolják boldog házas életét. Épen az 1848-ik évben éri el a tetőpontot e tekintetben költészete s halála előtt egy pár hónappal így ír nejéről:

És álmodom és álmaim Oly kedvesek, oly édesek… Te rólad álmodom, hiv angyalom, Kit oly híven szeretek, Ki lelkem üdvössége vagy, Kit Istentől azért nyerék, Hogy megmutassa, hogy nem odafönn, De lenn a földön van az ég.

Bizonyára e vers nem egy kétségbe esett, halni akaró férj hangulata, s mást bizonyít az a körülmény is, hogy midőn Petőfi 1849 juliusában újra Erdélybe utazott, nejét is magával vitte. A mi halálát illeti, mindaz, a mit erről a leghitelesebb tanúk nyomán tudunk, épen nem igazolja, sőt megczáfolja Bársony állítását. Petőfi menekülni akart, de már késő volt s késedelme teljességgel nem volt szándékos; ha szándékos, akkor meg sem kisérli a menekülést.

Csodálkoznunk kell, hogy Bársony alaptalan állításai ellen a társaság egyetlen tagja sem szólalt föl, s maga az elnöklő Bartók Lajos is hallgatott. Talán ez utóbbi egy új Petőfi-ünnepélyen törte a fejét vagy az építendő Petőfi-ház tervéről álmodozott, s nem figyelhetett Bársony fölolvasására.

Mindenesetre Petőfi bármely irodalmi társaságtól megérdemel egy kis figyelmet, még a Petőfi-társaságtól is.

A PETŐFI-TÁRSASÁGRÓL[56]

A Petőfi-társaság január hó elején fönnállásának huszonötödik évfordulóját ünnepelte. Talán várhatott volna még huszonöt évig, annyival inkább, mert negyedszázados munkásságának kevés hasznát vette az irodalom. Mindegy. E társaság kedveli az ünnepélyeket s kap az alkalmon, hogy ünnepeltethesse magát. De ne panaszkodjunk, hisz ennek az ünnepélynek köszönhetjük, hogy némi évkönyvfélét adott ki a társaság, a mit húsz év óta nem tett. A füzetke egyébiránt igen sovány tartalmú s nincs benne egyéb, mint Szana Tamás titkár beszámolója az elmult huszonöt évről, a meghalt és élő rendes tagok névsora, az alapítók és Petőfi-ereklyék jegyzéke.

Bizonyára senki sem veheti rossz néven valamely társaság titkárától, hogy hivatalos jelentésében nem emlegeti annak árnyoldalait, hanem jó oldalait hozza föl. De mindenesetre megkövetelhetjük, hogy az, a mit mond, igaz legyen. Nem hibáztatjuk Szanát, hogy mellőzi azt az okot, mely a Petőfi-társaság keletkezésére legalább részben befolyt, tudniillik, hogy némelyek haragudtak a Kisfaludy-társaságra be nem választatásukért s ezért indítványozták az új társaságot. Némi üzleti szellem is szerepelt a megalakulásban. Azt hitték az indítványozók, hogyha a társaság szépirodalmi lapot és műveket ád ki, jobban fizetheti az írókat, mint a könyvárus-kiadók. Ezt elhallgatja Szana, holott az első ünnepélyes ülésen maga a társaság elnöke is fölemlítette e czélt. Szana az alakulás egyedüli indokának azt hirdeti, hogy az új társaság bensőbb összeköttetést akart eszközölni az irodalom munkásai s a közönség között, érdeklődést kelteni az irodalmi fölolvasások iránt s mintegy biztosítani a veszélyeztetett magyar szépirodalmat. E törekvést nagyon dicsőíti Szana, mert szerinte a Kisfaludy-társaság elsősorban a széptani elméletek tisztázásán fáradozott s bizonyos előszeretettel nem a hazai szépirodalom újabb termékeit, hanem a külföldi irodalmak remekeit, legtöbbször a régi classikusok műveit mutatta be a fölolvasó ülésen hallgatóinak s kevés hajlamot mutatott arra, hogy közelebb símuljon a magyar közönség ízléséhez, követelményéhez s ez a tartózkodás okozta, hogy havi üléseit nagyon kevesen látogatták.

Szana állításai a legnagyobb részt valótlanok. A Kisfaludy-társaság havi ülésein mutattak be ugyan ó- és újkori remekírók fordításait, de eredeti művet is nem csekély számmal, az ünnepélyes üléseken pedig csak eredeti művek olvastattak föl, a mint a szabályok kívánják. A kiadványokban is számos eredeti művet találhatni. A különbség e tekintetben a két társaság között az volt, hogy a Kisfaludy-társaság kiadványaiba vegyest vett föl eredetit és műfordítást, a Petőfi-társaság kizárt minden fordítást, csak eredeti művet adott ki, olyant a milyent, de húsz év óta nem ad ki semmit, csak ünnepélyeket, kirándulásokat és lakomákat rendez. Valóban nem érthetni, hogy miben érte el czelját, mely Szana fönnhéjázó kifejezése szerint nem volt egyéb, mint a veszélyeztetett magyar szépirodalom biztosítása. Hisz később maga Szana bevallja, hogy kiadványaik iránt a közönség alig érdeklődött s mindennemű vállalataikat kénytelenek voltak megszüntetni. De a fölolvasások – mondja Szana – az irodalmi fölolvasások, ezeknek a Petőfi-társaság teremtett közönséget a fővárosban s ez a társaság legfőbb érdeme. Ebben sincs igaza. A Kisfaludy-társaság ünnepélyes ülései mindig nagy közönséget vonzottak előbb a Múzeum, majd az Akadémia dísztermébe, a hol az ülések tartattak; az igaz, hogy a hónapi üléseket kevés közönség látogatta, mert szűk volt a hely előbb a Trattner-házban, majd az Akadémia egyik földszinti szobájában. De mihelyt az Akadémia tágasb heti üléstermét engedte át a társaságnak, nagy közönség hallgatta fölolvasásait; a Petőfi-társaságnak is csak azóta van nagyobb közönsége, mióta ott tarthatja üléseit.

De miért túlbecsülni valamely társaság üléseinek látogatottságát? Az csak külső dísz, a fő a belső munkásság s a kiadványok értéke. S e tekintetben a Petőfi-társaság érdeme, hatása alig jöhet szóba. Főfeladata lett volna fejtegetni Petőfi költészetét æsthetikai és irodalomtörténeti szempontból, elősegíteni művei kritikai kiadását, tisztázni életadatait s megiratni életrajzát. Erre nézve alig tett valamit a Petőfi-társaság. Az Athenæum kritikai kiadását nem kezdeményezte és szellemileg nem támogatta. Petőfi életrajzi adatait Ferenczi Zoltán gyűjtötte össze _Petőfi-Múzeumá_ban s a Kisfaludy-Társaság iratta meg e buzgó adatgyűjtővel életrajzát, a melyet három kötetben ki is adott. Még legméltánylandóbb a Petőfi-társaság munkásságában az, hogy gyűjti Petőfi műveinek kiadásait, fordításait, kéziratait s némely ereklyéit. De itt sem tartja meg a kellő határt. Petőfi bútordarabjainak hirdet minden széket, padot, szekrényt, melyeket Petőfi valahol mint vendég használt. Igy sok lim-lomot összegyűjthetni, de elhelyezésök szüksége nem indokolja a Petőfi-házat.

A füzetke a társaság anyagi viszonyairól nem nyújt kellő fölvilágosítást. Csak annyit tudunk meg belőle, hogy a társaság vagyona alapítványokban 55,264 korona, a Petőfi-házra pedig begyült 40,354 korona 50 fillér, de hogy az alaptőke jövedelme mire fordíttatik, a Petőfi-ház tőkéjének kamatja a tőkéhez csatoltatik-e, arról hallgat a jelentés. Úgy látszik, a társaságnak nincs szabatos költségvetése, legalább a füzetke egyetlen évről sem közöl valami ilyest. De annál többet olvashatunk benne a társaság nagy hatásáról, mely ébren tartja a nemzet kegyeletét Petőfi iránt, ápolja a hazafi érzelmeket és éleszti a nemzeti szellemet. De Petőfi iránt a nemzet kegyelete a Petőfi-társaság alakulása előtt is nyilatkozott, művei a Petőfi-társaság nélkül is nagy kelendőségnek örvendettek s nekünk úgy tetszik, hogy nem annyira Petőfinek van szüksége a társaságra, mint inkább a társaságnak van szüksége Petőfire, hogy népszerűsítse magát és dicsőségénél sütkérezzék. Azok a rossz versek és beszédek, melyek Petőfi dicsőítésére a Petőfi-társaság ünnepélyein fölolvastatnak, nem igen táplálhatják a kegyelet érzését. Ime legújabb ünnepélyén a Petőfire vonatkozó művek épen botrányosak voltak. Gróf Zichy Gézának _Petőfi és a gyermek_ czímű költeménye csak gyerekes ízetlenség, de a Váradyé nemcsak a jó ízlést sérti, hanem a vallásos érzületet is. Ez úgynevezett legendában a Petőfi szellemalakja honvédtársaival az égbe ront, a hol az Isten épen egy új villámot akar sújtani a magyar nemzetre, Petőfi meg fogja kezét, ráriaszt, hogy ne merje azt tenni, az Isten engedelmeskedik Petőfi parancsának s eláll szándékától. A harmadik Petőfire vonatkozó fölolvasás próza volt Tolnai Lajostól, a Petőfi kritikusairól a forradalom utáni időből, s a mint a hirlapi tudósításokból kivehetni, az értekező egy csoport ferdítést és rágalmat halmozott össze, támadva báró Kemény Zsigmondot, Aranyt, Erdélyit, Salamont és Gyulait.

Sajnos, hogy mind e három fölolvasó nemcsak a Petőfi-, hanem a Kisfaludy-társaságnak is tagja. Egy pár év óta a Kisfaludy-társaság örömest választ tagjaivá Petőfi-társasági tagot. Mivé válik a Kisfaludy-társaság lassanként, ha ez áramlatnak nem tud ellenállani? Lesülyed a Petőfi-társaság színvonalára; két Petőfi-társaságunk lesz, pedig egy is igen sok.

A MAGYAR HELYESÍRÁS.[57]

A magyar Akadémia mindjárt megalakulása után, 1832-ben, megállapította a magyar helyesírás szabályait, saját kiadványai számára. Nemsokára nemcsak az irodalom fogadta el azt, hanem nagyrészt az iskolák is, bár hatóságilag el sem rendeltetett. Egyszóval az Akadémia ez ügyben minden külső kényszer nélkül hódító tekintélylyé emelkedett. Szabályai kevés módosítással számos kiadást értek; 1876-ban újra átvizsgáltattak, nem egy javításon mentek át s egész 1901-ig érvényben maradtak.

Ez idő alatt az akadémia első osztályában egy egész ortholog párt alakult, mely elítélte ugyan a nyelvújítást, de csodálatosképen a helyesírás terén gyökeres újításokat kezdett indítványozni. Két tagja már 1876-ban a phonetikai helyesírást indítványozta, de azt egyetlen akadémiai tag sem pártolta. Föl is hagytak a merész újítással, de kerülő úton igyekeztek belőle egyet-mást megvalósítani s más hozzáférhetőbb résen kisérlették meg a régi helyesírás megrontását. A Nyelvtudományi Bizottság egyik kevéssé népes ülésén elhatározták, hogy a _Nyelvőr_ben nem követik többé az Akadémia helyesírását, bár az akadémiai ügyrend szerint minden akadémiai kiadványban az Akadémia helyesírása használandó s egész 1888-ig maga a _Nyelvőr_ is a szerint írt. Az osztálytitkár figyelmeztette is erre Simonyi Zsigmondot, a bizottsági előadót, de ez azzal állott elő, hogy úgyis a szabályok átvizsgálásának küszöbén állunk s az új szabályokhoz a _Nyelvőr_ is alkalmazkodni fog. De nem alkalmazkodott s az osztály, mely elég gyönge volt eltűrni az Ügyrend megsértését, végre megemberelte magát s szigorúan elrendelte annak szoros megtartását s így Simonyi abba a furcsa helyzetbe jutott, hogy a _Nyelvőr_ben nem követheti saját helyesírását.

Végre 1891-ben magában az Akadémiában is föllépett indítványaival a nagy reformer, melyek négy pontból állottak s a melyekből egyetlenegyet sem fogadott el az Akadémia. Úgy látszik, ezt előre sejtette s mint jó magyar ember, a ki megtanulta politikai életünk hatása alatt, hogy a kisebbség ne rendelje magát alá a többségnek s ne várja meg, mig többséggé alakulhat, hanem erőszakoskodjék s minden úton-módon igyekezzék meghiúsítani a többség akaratát – egész hadi tervet eszelt ki. Először is a budapesti népnevelők egyesületéhez fordult, biztatta őket, hogy járuljanak küldöttséggel a vallás- és közoktatási miniszterhez s kérjék a helyesírás rendezését. Dorogsághy Dénesné indította meg a mozgalmat a népnevelők egyesületében. A női báj és férfias elszántság egyesülve jelent meg a miniszter fogadó termében és elpanaszolta a magyar helyesírás bajait, hogy annak rendkívül ingadozó és zavaros állapota tetemesen megnehezíti a népiskola egyik elsőrendű föladatát, az írás és fogalmazás tanítását. A miniszter ugyan azt mondhatta volna a küldöttségnek: Sajnálom, de én az iróknak nem parancsolhatok, hogy milyen helyesírást kövessenek. Az iskolában eddig az Akadémia helyesírását tanították, tanítsák ezután is ezt, tartsák meg pontosan, így aztán nem lesz rendetlenség. Ha Deák Ferencz, Vörösmarty, báró Eötvös József és Arany János megelégedtek az Akadémia helyesírásával, önök is megelégedhetnek, még akkor is, ha oly jeles munkákat írnak, mint ők. A miniszter nem így tett, figyelemre méltatta a kérvényt, s mivel tudta, hogy az Akadémiában s az Akadémián kívül vitatják a helyesírás újabb kérdéseit, megbizta Simonyit, hogy a szakértők tárgyalásai alapján dolgozza ki a helyesirásnak rövid és könnyen érthető szabályzatát. Simonyi nagy örömmel fogadta a megbízást, melyre számított, beadta munkáját s a miniszter áttette azt a közoktatási tanácshoz véleményadás végett. Ennek még jobban megörvendett Simonyi, mert biztosra vette, hogy társai, a kik az Akadémiában kisebbségben maradtak, itt többségre emelkednek s a miniszterrel majd kikapartatják a forró gesztenyét.

Valóban a miniszter Simonyi és az Akadémia között a Közoktatási Tanácsot tette bíróvá. A Közoktatási Tanács bizonyára tiszteletreméltó testület, de valami jeles munkássággal nevét emlékezetessé még nem tette és semmi tekintetben nem helyezhető az Akadémia fölibe. Nem vonhatni kétségbe a miniszternek azt a jogát, hogy attól kér tanácsot, a kitől tetszik, de ez eljárása talán még sem volt egészen helyes és illő. Wlassics másodelnöke volt az Akadémiának s egyik kiváló tagja. Ha annyira szívén feküdt a helyesírás kérdése, megjelenhetett volna az Akadémia illető ülésén és fölszólalásaival befolyhatott volna a határozatokra, de a viták idejekor távollétével tündöklött buzgó miniszterünk. Maga is érezte később helyzete visszásságát, s eljárását azzal igyekezett enyhíteni, hogy se a Közoktatási Tanácsnak, tehát Simonyinak, se az Akadémiának nem adott igazat, a vitás pontok mindenikét helyesnek itélte s ez értelemben adta ki az iskoláknak rendeletét, a melyet tolerantiæ edictumnak is nevezhetni.

A rendeletet a sajtó nem fogadta azzal az örömriadással, melyre talán a miniszter és Simonyi számítottak. Egyik lap félreértette, a másik egyenesen megtámadta, a harmadik következetlenséggel vádolta, a negyedik közönyösen fogadta, az ötödik phonetikai helyesírást követelt s így tovább. Csak a Rákosi Jenő _Budapesti Hirlap_ja volt elragadtatva, s fönnen hirdette, hogy tulajdonképen az ő lapjának helyesírását fogadta el a miniszter, a mi nem igaz. Rákosi szeret ünnepelni és szereti ünnepeltetni magát; eltűri, hogy lapjában folyvást dicsérjék nem épen jeles tragédiáit, s midőn a főrendiház tagjává nevezték ki, nem restelte majdnem egy álló hétig közölni azokat az üdvözlő, magasztaló leveleket, melyeket ez alkalommal kapott. Most is hogy engedné másnak az új helyesírás dicsőségét? «A miniszteri szabályzatot – úgymond – röviden úgy jellemezhetjük, hogy törvényesíti a _Budapesti Hirlap_ helyesírásí elvét, de gyakorlatban nem megy a _B. H._ határáig, de első lépése igen nagy: az elv győz, a többi alkalmazás, tapintat, ízlés és bátorság dolga.» No előre bátran, tollforgató urak! Kövessétek Rákosi tapintatos és ízléses hóbortjait.

Simonyi is adott ki egy füzetkét a rendelet dicsőítésére _Az új helyesírás szövege és magyarázata_ (Budapest 1903) czíműt, Wlassicsnak ajánlva hálája jeléül. Ő is mint Rákosi hizeleg a miniszternek, dicsekszik küzdelmes fáradozásaival, melyeket néhány év óta a jobb, természetesebb és nemzetiesebb helyesírásnak ügyében kifejtett; a miniszteri tisztviselők közül kiemeli Halász Ferenczet, a nemzeti népnevelés ismert harczosát, a ki lankadatlan érdeklődésével ösztönözte az ő törekvését, Kőrösi Henrik kir. tanfelügyelőt, a ki kezdettől fogva szakszerű, indokolt és összefoglaló jelentéseivel mozdította elő az ügyet. Végül így kiált föl: «A jobb és egyszerűbb írásmód eddig ki volt tiltva az iskolából, mától kezdve igen gyorsan tért foglalhat, mert nyitva találja az iskola ajtaját, s hogy erre a lehetőséget megadta, azért hála és dicsőség illeti meg a minisztert». A hála mindenesetre megilleti a minisztert, de a dicsőség nem. Mit Wlassics, mit Halász, mit Kőrösi! Ők csak mellékalakok ebben a győzedelmes hadjáratban. A főhős Simonyi Zsigmond, a hősnő pedig Dorogsághy Dénesné, a ki, mint egy második Rozgonyi Czeczilia, ritka bátorsággal a boldogulás réve felé indította az új helyesirás hajóját.

De komolyan szólva, a miniszteri rendelet vizsgálata önkénytelenül a következő kérdéseket kelti föl a gondolkozóban: vajon elkerülhetetlen, szükséges volt-e kétféle hivatalos helyesírás megállapítása? Elérjük-e ezzel azt a czélt, a mire nyilatkozata szerint a miniszter is törekszik, hogy a helyesírás terén csökkenjen a zavar s rövid idő mulva teljesen megszünjék? Vajon Simonyi újításai, ha kiállották is a Közoktatási Tanács kritikáját, kiállják-e a józan észét is, mert a tudománynak nem sok köze van hozzájok.