Part 25

A kötetkét előszó nyitja meg, melyben a szerző megmagyarázza a _slemil_ szó értelmét. «A slemil – úgymond – zsidó szó, olyat jelent, a kinek minden dolgára ott leselkedik a balság, a ki mert nem bízik magában, nem is jut semmire, a ki öntudatosan élhetetlen… És így más mint a balek. A balek mer, de nem tud, a slemil tud, de nem mer, vagy ha mer, rosszkor.» A szerző egyszersmind mentegetőzik, hogy e szót használja s hivatkozik Chamissóra, Heinere, Bourgetre, a kik azt már irodalmivá tették. Szerintünk nem az a baj, hogy a szerző e szót használja, hanem hogy az nem illik hősére. A slemil és balek typusok s a fő jellemvonás egész életükön átvonul, a szerző hőse pedig csak egy lelkes, költői hajlamú, elhanyagolt nevelésű, álmadozó ifjú, a ki átesvén az ifjú évek szerelmi ostobaságán, szerencsésen kigyógyúl bajából. Úgy látszik a szerző saját élményeit rajzolja hősében s az ifjú álmok és érzelmek hevét szerencsésen vegyíti a kijózanodás gúnyával. Ez teszi bensővé, átérzetté az egész költemény tárgyát és hangját. Innen fakad lélektani és költői érdeke.

A költői beszélykét prológ előzi meg, mely bízvást elmaradhat vala. A mi jó volna is benne, rosszúl van elmondva. Ez egy kissé lehangolja az embert, de maga az elbeszélés csakhamar felkölti érdeklődésünket. A hős gyermekségének rajzán kezdődik a történet; az elején még van benne valami a prológ erőltetettségéből, de szerzőnk lassanként belemelegszik. A cselekvény különben nagyon egyszerű, a súly a lélektani rajzra van fektetve, melyet lyrai hangulatok szineznek ki. A tizenhárom éves ifjonczot egy gyermekestélyre viszik, hol meghuzódik egy sarokba. A házi kisasszonyka megszánja, oda megy hozzá s tánczra hívja föl, az ifjoncz nem tánczol, de a leányka szivessége és szép arcza mélyen emlékébe vésődnek. E percz óta halálosan szerelmes bele, álmodozik, verseket ír, elhanyagolja az iskolát, az utczán gyakran meglesi kedvesét, hogy láthassa, de nem meri meglátogatni. Majd a féltékenység is fölébred szívében, mert midőn kedvese anyjával sétál, néha egy csinos hadnagy is kiséri őket. Így telik el néhány év, az ifjú jogász lesz s midőn egy nap egy nyaralói lóvonatra fölkap, kedvesével épen szemben ül le. A leány megszólítja:

«Hogy van X. úr? szólt a szép lyány A salonhölgy mosolyával, Melyben összeforrva rezdül Pajkosság és unalom – –

Hogy vagyok? Boldog vagyok, Hogy szemedbe nézhetek, Félczipős kis lábaidhoz Akarok lehullani.

Hogy vagyok? Boldog vagyok, Vad, rajongó és szerelmes, Selyemkeztyűs kis kezedre Akarok leomlani!

Hadd boruljon rám hajadnak Csoda selymes szőke leple, Míg beszívom nedves bársony Ajakad lehelletét.

És karomba zárva téged, Bágyadó szemem lehunyva, Fölcsicsergő, szívbecsengő Szavaid hadd hallgatom – –

Mind e dolgokat Slemil úr Csak magában gondolá, A míg akadozva így szólt: «Oh, köszönöm, jól vagyok».

A társalgás így foly tovább. Végre a leány azt is megkérdi hősünktől, hogy udvarol-e valakinek, mire ez azt feleli, hogy a szerelemben slemil. Midőn az állomáshoz értek, a leány búcsúra nyújtja kezét és szeliden szánakozva így szól: «Isten önnel, kis slemil».

E rész legjobb az egész beszélykében. Könnyedség, élénkség, jellemzetesség és találó lyrai hangulat olvadnak egymásba. De a következő részek is elég élénkek és jellemzetesek. Az álmodozó ifjút tovább ragadja szenvedélye. Meg van sebezve szíve és hiúsága. A rossz idő négy napig szobájába zárja; folyvást dühöng és verset ír. Elhiteti magával, hogy neki joga van e leányhoz. Ha az övé nem lehet, másé se legyen. Megöli s ő is veszszen, kárhozzon el vele együtt. E bolondos gondolat megfogamzáas és növekedése fokozatosan és lélektani tapintattal van rajzolva. Az ifjú csinosan felöltözik, s egy tőrös bottal az utczára indul, hogy meglesse a leány sétáját és megölje őt. Íme a leány csakugyan megjelen nevelőnőjével. Hősünk feléje tart, de a szél elkapja kalapját, s ő megzavarodva, a leány nevetése s az utczai gyerkőczök kaczagása között a kalap után rohan s eltünik a messzeségbe. Végre egy barátja föltartóztatja és haza vezeti. Otthon megszégyenülve, kijózanodva, elbeszél mindent. Barátja azzal vigasztalja, hogy ő is volt ily bolond, de most azt tartja, hogy

Képzeletnek tengerénél Többet ér egy csepp valóság.

A kifejlés jelenetét egy pár élénkebb vonás, a befejezést pedig egy kissé több és enyhébb humor emelték volna, de így is megállják helyöket. Mindenesetre e hóbortos ifjú rajzában több valóság nyilatkozik, mint némely beszélyeinkben és rajzainkban, melyek igen is a valóságot akarják elénkbe tárni. A szerző tehetségét bajos volna elvitatni, de a nyelv és verselés művészetét még jobban kell megtanulnia s leszokni bizonyos izléstelenségről, melybe néha az élcz hajhászata s némi szabadszájúság ragadják.

MUTAMUR.[52]

Herczeg Ferencz legfiatalabb elbeszélőink közé tartozik. Alig egy pár éve jelent meg tőle a _Fenn és lenn_ czímű kétkötetes regény, melyet most egy kötet rajz és elbeszélésféle követ. A regény nem igen sikerült, de minden esetre tehetséget tanúsított. A szerző a magyar társadalmat akarta rajzolni s inkább csak egy képzelt társadalmat rajzolt, melyben megakadt egy pár vonás a magyar társadalomból is. A cselekvény és jellemrajz többé-kevésbbé erőltetett volt, de itt-ott éles megfigyelés nyomai sem hiányzottak benne. Legtöbbet ért az egészben a könnyed és élénk elbeszélés s bizonyos előkelő hang, mely meglehetős ellentétben állott újabb elbeszélőink diákos humorával vagy komázó hegykélkedésével.

Nem tudjuk: vajon Herczeg azért hagyott-e föl a regényírással, mert nem volt megelégedve első regénye sikerével és kisebb műveken akarta előbb gyakorolni erejét, vagy pedig némely lapok tárczái vonzották magokhoz, hol a kisebb művek könnyen értékesíthetők s több olvasóra tehetni szert. Mi részünkről nem vagyunk ellenségei a rajzok- és vázlatoknak. Művészeti jogosultságuk kétségtelen. E mellett a mult század végén az angol társadalmi regény ily rajzokból keletkezett s a jelen század két legnagyobb angol regényírója, Dickens és Thackeray is, szintén ezekkel kezdették pályájokat. A baj csak az, hogy nálunk a rajz és vázlat némi léha divattá vált. Minden hevenyészett leírás, párbeszéd, elmefuttatás e műfaj számába megy. Egész iparczikké fejlődött, melyet iparűző szerkesztőink lehetőleg dédelgetnek. Különösen a kisebb lapok minden számukban közölnek ily fajta művet, mely nem lehet hosszabb két-három vagy legfeljebb négy hasábnál. Egy számba minden esetre be kell férni, folytatásról szó nem lehet, Így az írók kénytelenek összezsugorítani műveiket, megbénítani gondolatjokat.

Herczeg is egyik ily elbeszélő tárczaírója a _Budapesti Hirlap_nak. Úgy látszik, néha megúnja a kiszabott rövidségű műveket, hosszabbakat is ír kedve szerint s ezeket másutt adja ki. Ily műve a _Mutamur_ is, a melytől nevét nyerte gyűjteménye. Ez valami közép a vázlat és beszély között s fővonásokban elénkbe tárja a szerző tehetségének sajátságait. Herczeg nem igen fordul elkoptatott tárgyakhoz, hogy ismert eszméket ismételjen vagy pedig a másokénál nagyobb sikerrel újjá szüljön. Kedveli az új vagy elhanyagolt tárgyakat, különösen a katonaélet rajzát, melylyel nálunk nem igen foglalkoznak az elbeszélők. A népélet rajzához kevés érzéke van, csak elvétve veszi tárgyúl, legszivesebben a fensőbb körök és a középosztály szalonjaiban mulat s örömest rajzolja a szerelmi viszonyok és házas élet fordulatait. Előadásában nem nyilatkozik érzelmesség vagy humor, de nem hiányzik bizonyos finom gúny, mely jól illik előkelő hangjához. Azonban ez előkelő hang néha egykedvűségbe látszik átcsapni, melyből épen úgy hiányzik a rokon-, mint ellenszenv. Oly kevéssé barátja az elmélkedéseknek, mint az alanyi ömlengéseknek, de örömest mutatja, hogy szeret a nagyvilágban forogni és vizsgálni az embereket. Érdekli is minden jelenség, de mélyebben nem vizsgálja. Jól észre veszi a jellemző vonásokat s elég szabatosan emeli is ki, de az egész mű lélek tani alapja ritkán erős.

A _Mutamur_ azt akarja föltüntetni, hogy az ember egy év alatt is mily könnyen megváltozhatik. Ime két szerelmes: egy kis városi egyszerű leány s egy német gróf, a ki huszárhadnagy, egymásba szeretnek. A gróf párbajt vív a leányért, koczkáztatja örökségét s elveszi a leányt. Azonban egy év alatt az egyszerű leanyból sportot űző nő, typikus turfalak lesz, a ki nyereségért futtat s kit az egész világ bámul, a gróf pedig folyvást katona s kártyanyereséggel igyekszik pótolni vesztett örökségét. A szerelem elpárolgott, de azért elég vidám életet élnek. Az elbeszélés épen azt nem tünteti föl, a mire czímében is czéloz. Itt nincs változás, melyet rendkívüli esemény szokott előidézni lelkünkben, csak fejlődést látunk, a legtermészetesebb folyamatban. A szerelem egyik részről sem volt valódi szerelem; a leány kaczérkodott, számításból és kalandornővágyakkal ment férjhez; a férfi unalomból és gavallérságból kezdett udvarolni, ingerelték az akadályok és szeszélyből, makacsságból legyőzte azokat. Ennyi az egész. Az elbeszélésben nem hiányzanak a katonai élet sikerült vonásai, de az egésznek nincs lélektani alapeszméje s a mi volna, az gyönge. A _Hadnagyné ő nagyságá_ban Reögh, a kemény és dulakodó hadnagy, sem változik át azért, mert megházasodván, neje- és gyermekéhez gyöngéd. Ez érzés eleme már azelőtt is meg volt lelkében, csakhogy szerző elfeledte föltüntetni, a ki ellentéteseknek, különösöknek mutat föl oly dolgokat, melyek jól megférnek egymás mellett.

Általában a szerzőnek inkább csak a külső jelenségek iránt van érzéke, s ritkán hatol be a lényegbe. Maga mondja némi negéddel egy helyütt: «Ha novellát írnék, indokolnom kellene ezt, mivel azonban valót beszélek, nem indokolok semmit». A való még a tudományban is keveset ér, ha meg nem értetjük, hát még a művészetben, hol némi átalakuláson is megy át, hogy lényege annál inkább kitűnjék. A költő épen azáltal költő, hogy mélyebben lát az emberi szívbe s ki tudja fejezni azt is, a mit mások csak érezni tudnak. Bizony a költőnek indokolni kell személyei tetteit, a bonyodalom fejleményeit, de nem okoskodással, hanem rajzzal, azaz úgy rajzolni mindent, hogy megérthessük. Herczeg rajzaiban egyet-mást sehogy sem tudunk megérteni. Például nem érthetni az _Utolsó bál_ban, hogy Ilondai Gyurka, előkelő ifjú, kamarás, miért veszi nőül egy csődbe jutott kereskedő tüdővészes leányát. A szerelmet nem kell indokolni, mondhatja a szerző. Jól van, de minden esetre úgy kell rajzolni, hogy természetesnek találjuk, ha pedig nem látszik annak, megértetni.

Az _Iza kisasszony_ czíműben sem bír az ember Béni úrral tisztába jönni. Béni szereti Izát, de egyszer észre veszi, hogy egyik czipőjének talpa sokkal vékonyabb, mint a másik, s így egy kissé sántít. Ez lehangolja s elhatározza, hogy nem veszi nőül. Azonban egy nap Izáék társasága kirándulást rendezett a hegyek közé. Tánczoltak és labdáztak s egyszer csak a labda az erdőszél fabokrai közé tévedt. Iza, a ki nem játszott, hanem egy fatörzshöz támaszkodva nézte a játszókat, utána futott a labdának hogy elhozza. De nem hozta; egy darabig vártak, aztán utána néztek. Béni ott találta szegény Izát elesve, a mint azt nyöszörgé: «Oh én nyomorék!» «De hiszen épen azért szeretem!» – vigasztalja Béni s lecsókolja könnyeit. Minden esetre Béni szerelme oly különös szerelem, a melyhez nincs kulcsunk. – A _Kapa-kovács felesége_ sem ment e bajtól. Itt egy ifjú házaspár az anyós miatt elválik egymástól; a nő újra férjhez készül menni. Azonban épen az eljegyzés estéjén megjelen a kertben a férj s haza ragadja régi nejét, hogy újra elvegye. A szerző, a kinek e történetet egy mérnök barátja beszéli el, így kiált föl: «Ez képtelenség, hol itt a lélektani indokolás!» de a mérnök rámutat a vasúti állomás udvarán álló házaspárra. Ekkor aztán a szerző sem akar okosabb lenni a tényeknél. A dolog pedig voltakép úgy áll, hogy nincs ebben semmi képtelenség: mind az elválás, mind az új házasság könnyen megtörténhetett, de nem úgy, a mint a szerzőnek barátja s nekünk ő elbeszélte.

Ide járul még, hogy Herczeg nem rajzol mindig biztosan, különösen oly műalkatú elbeszéléseiben, melyeknek tárgya egy-egy jelenet rajza, mely a személyek múltjával ismertet meg bennünket s jövőjöket mintegy elhatározza. Ilyenkor a szerző meglehetős homályos sejtelmek között hagyja olvasóit. Nem érezzük a lélektani kényszerűség mozzanatát, mely képzelmünket vezethetné. Ilyenek a _Tavaszi láz, Kényelmes asszony_. Néhol személyei sem beszélnek jellemzően. Az _O je Pierette_ czímű elbeszélést egy komédiás szájába adja a szerző, de az előadásmód egészen az övé. A _Tacskó_ban az öreg mócz szájával szintén a szerző beszél. Vannak a művek között érdektelenek is, mint a _Lélek-analysis_, _Szivárvány a fövenyben_. A szerző ezekben valami különössel akarta meglepni az olvasót, de még érdekeltségét sem tudta felkölteni.

Azonban elég, talán sok is a gáncsból. A gyűjteményben vannak sikerűlt művek is. A _Daruvári híd, Egy kard-affaire, Mozgósítás_ jól elbeszélt, vídám történetkék a katona-életből. Élénken, de torzítás nélkül vannak kiemelve bennök a komikai vonások s a hangban is van némi katonás, mely jól illik a tárgyhoz, mert belőle van merítve. A _Békák_ szintén sikerült mű. Tárgya egy beteg úri nő, a ki sehol sem találja helyét; nem a Rivierán, nem Genuában, nem Bécsben, nem Buda-Pesten. Haza vágy s midőn a Bánságban közeledik a falu felé, mely otthona s hallja a békák brekegését, melyet már oly rég nem hallott, arcza fölvidul, mosolyog s megindúlt, lágy hangon fordul férjéhez: «Itthon vagyunk! Hallod? A békák!» Van valami ez elbeszélésben a szalonok levegőjéből, a beteg nő ideges kitörései igen jellemzők mind reá, mind a társaságra nézve, melyben él s az elbeszélés finoman leplezett félig érzelmes, félig gúnyos hangja jól illik a tárgyhoz. De mindent fölülmúl a gyűjteményben a _Lószőrvitéz_ czímű elbeszélés. Gyermekkori emlékek újulnak meg a szerző lelkében, midőn a régi családi ház lomtárában fölfedez egy bőrből készült, lószörrel töltött huszárt, mely egykor kedvencz játékszere volt. Megemlékszik hugára, ki szintén szerette a lószőr-huszárt. A két gyermek naiv mulatságai, ártatlan versengései sok kellemmel és közvetlenséggel vannak leírva. A leányka folyvást ajándékba kéri a fiútól a lószőr-huszárt, de a fiú vonakodik. Végre mégis oda adja hálából, mert a leányka megvarrta a fiúnak elszakított új ruháját. Azonban az ingét is oda varrván az új ráhához, este anyja észre veszi, a mit előtte titkolni akartak. Ezért a fiú visszakéri az elajándékozott lószőr-huszárt, a leányka duzzogva oda dobja neki, de a midőn egy pár nap mulva beteg lesz, újra eseng utána. A fiút a nagyanyjához vitték, hogy el ne kapja a betegséget, s ott hallja meg huga kívánságát. Megijed, hogy oda kell adni a kedves lószőr-huszárt s ezért azt hóna alá kapva, elszaladt a fűzesbe. Midőn este haza került, vádolta a lelkiismerete, hogy talán mégis oda kellett volna adni hugának a lószőr-vitézt. Velök álmodott, s fölébredve álmából, kiáltozni kezdett, hogy a huszárt oda kell adni hugának. – «Hugod a mennyországba ment, angyal lett belőle» – viszonzá a nagyanya. Mindezt minden érzelmi áradozás, minden negédlés nélkül beszéli el a szerző, egyszerűen, de annál több bensőséggel. Mintha nem is törekednék hatásra s valódi művészi hatást ér el.

Bizonyára e sikerült művek a szerző tehetségét tanusítják, a melyet mi is örömmel ismerünk el. Jó tanácscsal is szolgálunk, bár az ilyesmit nem igen szokták jó néven venni a fiatal írók, az idősbek még talán kevésbbé. A robotba dolgozás megrontja a költőt, még ha nagy tehetségű is. Minden héten néhány ily elbeszélő tárczát nem fog kibírni Herczeg; tíz közűl egy-kettő sikerűl, mint e gyűjtemény is mutatja, de végre akarva nem akarva modorossá fog válni. Némely írónak csak apróságok sikerűlnek; némelynek az apró is, nagy is, sőt az apróság előkészület nagyobb művekhez. Nem tudjuk, Herczeg melyik kategoriába tartozik, de a kísérlet semmi esetre sem ártana. Irjon ezután is egy-két apróságot, a mikor íhlete és gondolatja van, de jó lesz megkísérleni a nagyobb elbeszélést, a valódi beszélyt, sőt a regényt is. Hátha most jobban fog sikerűlni. A tehetség, a valódi becsvágy előbb-utóbb kivívják a sikert.

A GALAMB A KALITKÁBAN.

Úgy látszik, Mikszáthnak inkább sikerülnek a humoros életképek, könnyeden oda vetett vázlatok, adomás elbeszélések, mint a bonyolultabb beszélyek vagy épen regények. Mihelyt mélyebb lélektani föladatot tűz maga elébe vagy társadalmi viszonyainkat akarja rajzolni, győzi ugyan szóval, a mennyiben íveken át elméskedik, de nincs elég tájékozottsága a viszonyok fölfogásában, sem elég képzelme, hogy érdekes cselekvényt tudjon alkotni. Kedveli Mikszáth az előszó-írást is, részint a maga munkáihoz, részint a másokéihoz. Itt is, ha mondanivalója egy-egy adomán vagy élczen fordul meg, elég mulattató, de ha elmélkedni vagy ítélni kezd, üres vagy félszeg.

E művet[53] is bevezető előszó nyitja meg. A szerző elmondja, hogy régebben úgy írta elbeszéléseit, hogy két-három themából toldott össze egyet, most a midőn vénülni kezd s kifogy a leleményességből, egy themából akar két elbeszélést írni. «És a múzsa segítségével meg is lesz, sőt a nélkül is. Mert a múzsa is kivénült dáma már, a ki a világot uralta egykor (a szerző azt akarja mondani, hogy a ki _a világon uralkodott_ egykor, mert _a világot uralni_ egyebet tesz), most mindössze egy apró pipere-üzletet tart; hajdan költőket inspirált, ma a csinált virágok korszakában, legföljebb a toilettet teheti hangulatossá. A háztartása is más volt ezelőtt, szép szobaleányát, a Phantasiát, elbocsátotta szolgálatából s a helyett egy szurtos, mogorva mindenest tart: a Megfigyelést». E szerint a régi költészetben a képzelem minden megfigyelés nélkül teremtett, az újabban pedig semmi szerepe nincs, csak a megfigyelésnek. Ez azt teszi, hogy se a régi, se az újabb időben tulajdonkép nem voltak költők, mert megfigyelés nélkül nincs költői mű s a megfigyelés még magában nem költészet. A kinek ily zavaros eszméi vannak a költészetről, nem csoda, ha a maga elébe tűzött föladatot oly furcsán oldja meg.

Mikszáth tudniillik föltette magában, hogy földolgoz egy középkori mondát a _Gesta Romanorum_ból, melyet Haller fordított magyarra a _Hármas Historiá_ban _Példabeszédek_ czíme alatt. Aztán egy másik elbeszélésben megkisérli, hogy egy hasonló történet hogyan eshetnék meg a XIX. században Magyarországon. Ez magában érdekes föladat mind írói stíl, mind korrajz szempontjából. Az elsőben utánozhatja a szerző a középkori mondák naiv hangját, jellemrajzi módját, világfölfogását; a másodikban éles ellentétben mutathatja föl az újabb kor elbeszélő és jellemrajzi sajátságait s mind kettőben visszatükröztetheti a különböző kor és műveltség hatását az erkölcsökre s a viszonyok és szenvedélyek fejlődési árnyalatait. Azonban Mikszáth mindezzel nem gondolt; megelégedett azzal az élczes ötlettel, hogy egy tárgyról két elbeszélést ír s megírta mindkettőt ugyanazon komázó, operette-stílban. De ily torzításban is még lehető valamit visszatükröztetni a két kor viszonyai, erkölcsei és szenvedélyei árnyalati különbségeiből. Lássuk, van-e ennek valami nyoma a két elbeszélésben?

Az első elbeszélésben Balduin veronai orvos, nagy virágkedvelő, meghallván, hogy Albertusnak, egy nápolyi úrnak, a világon legszebb rózsái vannak, elutazik hozzá, annyival inkább, mert régóta baráti levelezésben vannak egymással. Albertus nagy szívességgel fogadja vendégét s fölajánlja neki minden rózsáját. Házában, kertjében mindent megmutat neki, kivéve egy kis lakot, mely a kert végében állott. Balduin kérdezte, hogy mi van ott? «Az titok – monda Albertus – oda magam sem lépek. Abban a kalitkában egy galamb van». Balduinnak szeget ütött fejébe a titkolódzás s megkérdezte titkon a kertészt, hogy voltakép mi van a kis lakban. A kertész azt mondotta, hogy egy szép rózsa. Balduinnak rosszúl esett, hogy barátja legszebb rózsáját eltitkolja előtte, s ezt meg is mondotta neki. Albertus megigérte, hogy másnap megmutatja legszebb rózsáját s megajándékozza vele Balduint. S im reggel egy szép leányt vezet elébe. Elmondja, hogy Esre gyámleánya, kit fölnevelt s nőül akart venni, de minthogy örömestebb megy Balduinhoz, átengedi neki, nem csekély hozományával együtt. Albertus szomorúan néz a távozók után s bújában boritalra adja magát. Csakhamar elszegényedik s elzüllött emberré válik. Bujdosásában Verona környékén elfogják mint gyilkost, bár ártatlan, de a körülmények ellene bizonyítván, halálra ítélik. Épen a mikor ki akarják végezni, megjelen Balduin s ráismervén, hogy megmentse, magát mondja gyilkosnak. De a valódi gyilkos is előkerülvén, a két jó barát megmenekül. Balduin elviszi kertjébe Albertust, hol szintén van egy kis házikó, mint egykor Nápolyban s benne a galamb – Esre, a ki csak őt szereti; hogy Balduinnal eljött, csak gyerekes szeszély volt tőle, most már kifejlett, okos nagy leány. Balduin hozományával együtt visszaadja Albertusnak Esret s lakodalom végzi be az elbeszélést.

Az új korból vett elbeszélésben is van két jó barát, két magyar képviselő: Altorjay, a ki egy meglehetős vagyonos leányt, Vilner Esztert veszi nőül és Korláthy, kit vőfélynek hítt meg esküvőjére. A vőfély, mihelyt bemutatják, udvarolni kezd a menyasszonynak, az esküvő előtti éjjel megszökteti és nőül veszi. Majd visszatér nejével a fővárosba, párbajt vív megcsalt barátjával s neje hozományát egy pár év alatt elfecsérli. Most már szeretne menekülni nejétől, megkinálja vele a megcsalt barátot, Altorjayt. «Hát bolond vagyok én – pattan föl ez – hogy miután a hozományt te költötted el, én most a puszta asszonyt a nyakamba hagyjam varratni». «Úgy! Hát neked is csak a hozomány kellett, vágott vissza Korláthy gúnynyal.» Korláthy egészen tönkre jutván, külföldre szökik s Hamburgból azt írta nejének, hogy ne keresse, menjen férjhez, ő soha többé nem jön vissza. Azonban az igen is hűvé vált asszony nem tágít s mivel nincs pénze, váltót hamisít s az így szerzett úti költséggel Hamburgba siet. Ott mint virágárúsleány keresi kenyerét s im egy nap férjét pillantja egy vén angol nőt vezetve, a ki tőle virágokat vesz. Mindketten egymásra ismernek. Korláthy kéri nejét, hogy ne csináljon botrányt, kisérje őket távolról a vendéglőig s ő egy kis idő múlva lejő hozzá. Úgy is történt. Korláthy szállására kísérte nejét s elbeszélte, hogy e gazdag angol nőt fürdőre kísérte mint orvosa, de holnap megválik tőle s a nyert tiszteletdíjjal vele fog valamibe kezdeni; holnap délben pontosan meglátogatja. Másnap a szegény nő mind várja férjét, de helyette rendőrök érkeznek s elfogják. A köröztetett nő szállását a férj fedezte föl a rendőrségnek, hogy szabaduljon tőle. S ez az újkori galamb a kalitkában.

Mit tükröztet hát vissza a két elbeszélés? Azt, hogy a középkorban az emberek mind becsületesek voltak, kivált Olaszországban, az új korban pedig mind hitványak, kivált Magyarországon. De ha nem egymáshoz viszonyítva s nem a korfestés szempontjából tekintjük is e műveket, úgy is meglehetős léha művek. Az emberek bennök jók az ostobaságig, minden emelkedés nélkül, és gonoszak a kedvtelésig, minden küzdelem nélkül, a szerző pedig nem épen jó óráiban összeírt tíz ívet, minden komolyság nélkül.

VÖRÖSMARTY EMLÉKEZETE.[54]

Ha van testület, mely Vörösmarty születésének százados évfordulóján mintegy hivatva van a kegyeletes hódolat kifejezésére, bizonyara a magyar tudományos akadémia az. Vörösmarty élete és dicsősége szoros kapcsolatban van az akadémiával, mely mindjárt alakulásakor rendes tagjának választotta, többször kitüntette jutalmával, támaszul szolgált munkásságának s egy szomorú korszakban utolsó menedéke volt. Az a rokonszenv, melylyel az akadémia pályája elején üdvözölte, az a fájdalom, melyet halálakor érzett, méltán megillette őt, mert egy nagy költőt vesztett benne, a ki e század első felében költészetünknek nemzetibb irányt adott.