Part 24

Nemcsak e négy beszély, hanem az egész gyűjtemény a jelen életből van merítve, de mégis, mintha némi mesés köd borongana rajtok, a társadalmi viszonyok körrajzai el-elmosódnak s a személyeken legtöbbször nem annyira a költő alakító erejét érezzük, mint erőszakát. A _Pensum_ czíműben a kiinduló pont hibás. E mű tulajdonkép nem beszély, hanem satira akar lenni, mely az újkori naturalismust gúnyolja. A költő abból indul ki, hogy napjainkban az iskolai írásbeli dolgozatok mellőzik az elmélkedést s a leírásra fordítanak minden gondot. Bemutatja egy felső gymnasiumi tanuló iskolai dolgozatát a tanár jegyzeteivel, mint a naturalista ízlés bizonyítványát. Úgy látszik, Dóczi nem tudja, hogy az úgynevezett descriptio sokkal inkább divatozott a régi iskolai gyakorlatokban, mint a mostaniakban. A descriptio divatja, a mely a mult század végén s a jelen elején annyira uralkodott az európai és a magyar irodalomban, iskoláinkban sokáig fönnmaradt s még ma sem szorult ki teljesen, de semmi köze az újkori naturalismussal. Hogy naturalista ízlés uralkodnék iskoláinkban, arról nekünk nincs tudomásunk s Dóczinak nem az iskolai gyakorlatokat, hanem irodalmunk némely újkori jelenségeit kellett volna satirája alapjául vennie. – _Saeckerhets Taendstickor_ bohózatos tréfa, elég jókedvűen elbeszélve, de itt is épen a kiinduló pont, az orvos és szobaleány légyottja, kissé erőltetett, pedig a bohózat minden fajában épen az a fő, hogy a költő a mű elején tudjon hitetni s magával ragadni az olvasót, a ki aztán könnyen elhiszi neki azt is, a mi kevésbbé hihető. – A _Mennyi_ czímű jól gondolt és jól írt beszélyke, de még jobb lett volna, ha a Lezsinszky báró rajzában egy pár oly rokonszenves vonással is találkoznánk, melyek megértetnék velünk, hogy Anna kisasszony csakugyan örömest megy hozzá férjhez. Azt értjük, hogy Zalabér úrtól elfordúl, de azt már kevésbbé, hogy Lezsinszkybe szeret. A szerelmet nem szükség ugyan indokolni, de minden esetre úgy kell rajzolni, hogy hihessünk benne. – _A gróf szava_ és _Fifine boszúja_ meglehetős bizarr művek oly bonyodalommal, melyeket a legnagyobb tehetségű költő sem igen tudna kielégítően megoldani. Mellettök a maga egyszerű ártatlanságában mintegy szégyeli magát a _Hogy járt Hetyei uram_ czímű, mely Kisfaludy K. és Fáy komikai beszélyeire emlékeztet, csakhogy ezeknél kevésbbé sikerült.

Úgy látszik, hogy Dóczi csak azért gyűjtötte össze e különböző időben és sebtiben írt beszélyeit és vázlatait, hogy mintegy kíséretül szolgáljanak a legterjedelmesebbnek és legújabban, legtöbb gonddal írottnak, melynek czíme _Carmela_. Valóban e mű mind jellemrajz, mind szerkezet tekintetében komoly gondot tanusít. Különösen feltünő benne a jellemrajz minél szabatosabb kidolgozására való törekvés. Négy személy jellemrajzát veszszük: Portenstein herczegét, a ki nnalomból utazik és sajátságos bölcseletből nőcsábító, hogy feleséget találjon magának; Carmeláét, egy olasz vendéglős híres szépségű leányáét; Pártos festőét, kinek a herczeg pártfogója volt; és végre Montelione herczegnőét, a ki ledér gondolkozású, de különben erkölcsös nő. Dóczi nagy kedvvel, különös előszeretettel rajzolja mind a négyet, de művének hőse s neki magának is kedvencze Portenstein herczeg. Ez ifju nagy úr, nagy kártyás és eladósodott, különösen nagy becsületbeli adóssága van. Bátyja csak úgy hajlandó kifizetni adósságát, ha lemond a majoratusról öcscse javára bizonyos évjáradék fejében s tíz évre elhagyja Németországot. Nem fogadja el az ajánlatot s házasság útján akar kiemelkedni a bajból. Ügynök által alkudozni kezd egy gazdag emberrel, a ki Oroszországban nagy kőolaj-aknából számos millión kívül bárói czímet is nyert s nem rég Berlinbe jött, hogy súlyos bajából kigyógyíttassa magát. Van egy szép, Melitta nevű, leánya, a kit örömest adna nőül a herczegnek. A herczeg beleegyezik a házasságba, de látni sem akarja a leányt. Az alku Melitta beleegyezésével is megköttetik, de ezalatt az atya meghal, a leány visszaküldi a herczegnek az egyezményt, oda csatolva a szükséges összeget is, adóságai kifizetésére, mint kölcsönt. – «Ha valamikor oly helyzetben lesz – írja neki – kell oly helyzetbe jőnie, hogy a kölcsönt megfizethesse, akkor szabadon válaszszon, akar-e nejévé tenni vagy sem. Várok, de várakozásom önt ne kötelezze semmire.» A herczeg megszégyenülve, visszaküldi a pénzt, elfogadja bátyja föltételeit s útnak indul a nagy világba. Melitta szintén utazik s férjhez megy egy vén olasz herczeghez, a ki nem sokára meghal. A fiatal özvegy bolyongani kezd a nagy világban, szeszélyeinek és művészi hajlamának élve. A herczeg Velenczében megkedvel egy fiatal festőt, Küstner Oszkárt, útitársul veszi s műkedvelősködik társaságában. A festő komoly, majdnem puritán érzelmű, a herczegnek pedig különös fogalmai vannak a szerelemről és házasságról. Ő örömest meghódít, elcsábít bármely leányt és nőt, a ki neki megtetszik s lelki furdalás nélkül oda hagyja, ha megunta s rendesen az első mámor után már meg szokta őket unni. Ezért eddig minden nőt csak egyszer szeretett életében, a mikor tudniillik elcsábította. A házasságnak elvben nem ellensége, de úgy, a mint fönnáll, éles bírálója. Azt hiszi, hogy ifju és leány, a mikor házasságot kötnek, nem ismerhetik egymást s igazában nem köthetik le magokat. Bizonyos ideig egymással kellene élniök s így teljesen megismerkedve, biztosabban köthetnék le magukat vagy válhatnának szét. Ő csak ilynemű megismerkedés után kész valakit nőül venni, épen azért folyvást hódít, csábít, de a keresettre még nem talált reá. Olaszországban álnévvel, mint festő egy híres szépségű leánynyal, Carmelával, akar a maga módja szerint megismerkedni, a ki Capri mellett egy falusi vendéglős leánya; hívja barátját, Küstnert is, de az nem megy. A kaland nem sikerül, a herczeg a leányt nem is láthatja, mert az atya megtudta a vélt festő kilétét s kiadta neki az útat. Visszatérve Capriba, kéri Küstnert, hogy váltsa fel őt a vendéglősnél s hozzon hírt, hogy a leány csakugyan oly szép-e? Ez hajlik kérésére, leginkább azon okból, hogy a leányt eltávolítsa. Csakugyan reá is beszéli a vendéglőst, hogy költözzék el onnét, sőt e czélra pénzt is kölcsönöz neki, a herczgnek pedig megírja, hogy a leánynak nyoma veszett, s ha a jövőben valakit megtisztel barátságával, soha se bízza meg oly szereppel, mint őt. Carmela atyja Rómában telepedett le, hol alkalmazást nyert, de megbetegedett s írt Küstnernek, hogy látogassa meg. Ez teljesíti kérelmét, de már haldokolva találja. Halála után részvétből, szerelemből nőül veszi a szép és jó leányt; Bécsben telepedik le, mint magyarországi születésű, Pártosra változtatja nevét s igen szép állást vív ki Bécs művészei között. Montelione herczegné is Bécsbe kerül és szorgalmasan látogatja Pártos műtermét. Nem sokára várat magára Pormenstein herczeg is, ki szintén Bécsbe érkezik; a műtárlatban föltűn neki Pártos festménye, régi barátja modorára ismer benne s fölkér egy bárót, hogy ismertesse meg a művészszel. A báró bejelenti Pártosnak Portenstein teendő látogatását. Pártos zavarba jő, őszintén bevallja a bárónak s a herczegnének a herczeggel való viszonyát és neje, Carmela, történetét s tanácsot kér tőlük. Azt határozzák, hogy Carmelát el kell tüntetni s Pártos a herczegné társaságában még az nap el is küldi Abbáziába. Hogy Pártos nejét miért bízza épen a herczegnére, a kinek gondolkozásmódja rossz hatással lehet reá, azt nehéz megérteni. Alkalmasint azért, mert különben a bonyodalom nem fejlődhetnék tovább. A herczeg meglátogatja Pártost, egymásra ismernek s kibékülve nevetnek a Carmele történetén, mint ifjúkori bohóságon. Azonban a herczeg névtelen levelet kap Abbáziából – a herczegné írta – mely fölszólítja: ha látni akarja Carmelát, jőjjön Abbáziába. A herczeg oda utazik s megismerkedik két nővel, kiknek mindegyike Cermelának adja ki magát. Egyikbe, a herczegnébe, bele szeret, de nem tudván eligazodni a dolgon s Pártos művének gondolván az egészet, ír neki, hogy föltalálta Carmelát, nőül akarja venni. Pártos megijedve, Abbáziába utazik. Azalatt a herczeg még inkább bele szeret a herczegnébe, sőt a maga módja szerint el is csábítja. Pártos megérkezvén, a tévedés és álokoskodás kiderül. A herczeg nőül veszi a herczegnét, híven követve elméletét, azonban nem tudjuk: vajon néhány hónap múlva nem únja-e meg s így elmélete nem vall-e kudarczot.

E vázlatból inkább csak árnyoldalai tűnnek ki a műnek. Fényoldalai így elvesznek: a kellemes elbeszélés, ügyes szerkezet, szellemes párbeszédek és elmélkedések s a jellemrajznak nem egy finom árnyalata. De ha még több báj s gazdagabb tehetség nyilatkoznék is e műben, mintegy megsemmisítené azt a megoldás léha hóbortossága. A költő tulajdonkép Portenstein herczeg szószólója, győzelemre segíti elméletét és hirdeti, hogy ez a valódi szerelem, ez az igazi házasság. Dóczi kedveli a szokatlant, az ingerlőt, a sophismát, az absurdumot s lélektani és erkölcsi ellentmondásokba keveredik. Mi azt hittük, hogy ez csak forrongó tehetségének küzdelme, de ha így folytatja, azt kell hinnünk, hogy ez tehetségének fő jellemvonása.

A TENGERSZEMŰ HÖLGY.[50]

A regény hősnője egy hölgy, a kit azért nevez el a szerző tengerszeműnek, mert annyiféle volt a szeme, a mennyiszer változott az indulatja, s így hasonlított a tengerszemhez, mely a nap szakai és az időjárás szerint különböző színeket vált. Hogy akármely hölgynek vagy férfiúnak a szeme indulatja szerint más-más kifejezést nyer s ez némikép hatással van a színárnyalatra nézve is, nem tagadhatni, a mindennapi tapasztalat bizonyítja; de hogy valakinek a szeme bárminő indulatban most kékké, majd feketévé, azután sárgává és zölddé változzék, azt bajosan hihetni el. Azonban ne ütközzünk meg e kis túlzáson. Nagyobb baj az, hogy a hősnő nemcsak tengerszemű, hanem tengerszem-lelkű is, a ki annyira, annyiszor s oly módon változik, hogy nincs kulcsunk jelleméhez, a mi a regény æsthetikai hatását egészen megbénítja.

A mű egyébiránt a szerző önéletrajzának egy töredéke, a melybe mintegy be van foglalva a regény. A szerző tizenhat éves korában ismerkedik meg a tengerszemű hölgygyel, a szép tizenkét éves Erzsikével. Együtt tanulnak tánczolni; a kis leányka szeszélyes, dévaj, de jó szívű s a szerző iránt jó indulattal viseltetik. Eltelik három év, a leány megnő, a szerző már jogász s patvariára jő haza Komáromba. Megújítja a régi ismeretséget, bár Erzsinek udvarlója is akadt, Bagotay Muki, gazdag földesúr. Erzsike, úgy látszik, nem sokat gondol udvarlójával, szívesen fogadja szerzőnket, a ki, mint műkedvelő, arczképét is megfesti. Erzsike, a mint nekiült, meglehetősen kaczéran öltözött fel. A tüll anglais fodra nagyon lecsúszott válláról s azon alul is. Szerző az arczképen helyreigazította a fodrot: «Ön helyreigazította a ruhám fodrát» – mond Erzsike megnézve a képet. «Észrevette kegyed?» – kérdé szerzőnk. «Nem szeretett valamit látni?» – folytatá Erzsike, – «Nem akarom, hogy más is lásssa,» – vizonzá szerzőnk. Erzsike még többet is merészel. Meglátogatja szerzőnket kerti lakában, mely nem messze volt az ő kertjöktől. Szerzőnk ott első regényét írja. Erzsike kéri őt, hogy olvasson föl belőle valamit. Szerzőnk fölolvas belőle egy részt, de tovább nem akarja olvasni, mert szerelmi jelenet következik. Erzsike megjegyzi, hogy miatta ne aggódjék, olvasott ő a nevelő-intézetben oly dolgokat, a minőkről nem is álmodnak. Szerzőnk még sem olvassa föl a szerelmi jelenetet, nem mintha félne a kinevetéstől, hanem vár jobb időre, ő most csak zérus, de lelkében erős láng lobog, e láng elég arra, hogy valaki trónkövetelő, de nem elég arra, hogy leánykérő legyen. Erzsike örömest hallgatja ez alig leplezett szerelmi vallomást, végig veti magát a hárságyon, két karját a feje fölé csapva. Szerzőnk oda ül lábaihoz s elmondja, hogy a kit szeret, az neki nem rabnője, hanem királynője lesz. Boldogságát nem lopni fogja, hanem kivívni. Ő annak, a ki az ő lelkét megérti, a hogy a gazdagok gyöngyökkel, gyémántokkal árasztják el kedveseiket, ő annak a feje körül glóriát fog köríteni. Az ő hölgyét tisztelni kell az egész világnak, de legelől neki. Erzsike hallgatta mindezt, elkezdett hevesen zokogni, azután fölugrott, átölelte szerzőnket mindkét karjával, megcsókolta és elfutott.

A mint így megindul a tengerszemű hölgy jellemrajza, sehogy sem tudunk tisztába jönni: vajon egy kaczér leány áll-e előttünk, a ki mulatságát leli egy fiatal költő elbolondításában, vagy egy szenvedélytől lángoló hölgy, a ki lábbal tapod minden világi tekintetet s érzése hősiségében kész minden veszélylyel szembeszállni. Mindkét föltevésre nyujt alapot, de elvégre egyik sem lesz, hanem egy harmadik, a ki szintén érthetetlen. A kerti találkozás után azt hinné az ember, hogy szerzőnk és Erzsike közt némi bizalmasabb viszony képződik, melyet csak erős összeütközés szakíthat meg. Mindebből semmi sincs. Szerzőnk és Erzsike a csók után sem válnak bizalmasabbakká, bár többször találkoznak egymással, sőt szerzőnk egy műkedvelői előadást is indítványoz, melyben Erzsikével föl fog lépni. Egy nap épen műkedvelői próbára ment Erzsikéékhez, a molyan, még akkor nem divatos Mencsikoff-kabátban, melyet anyja csináltatott neki, hogy a midőn télen Pestre megy jurátusnak, legyen jó meleg ruhája. A társaság gúnyosan tekintett kabátjára. Erzsike is megmosolyogta, sőt nevettek is rajta elmenetele után. Szerzőnket mindez nem igen bosszantotta s otthon mindazon töprengett: vajon induljon-e Pestre, hova mint leendő juratust egy ügyvéd sürgősen hívja irodájába, vagy otthon maradjon, míg a műkedvelői előadáson átesik. Azonban anyja tanácsára, otthagyva a műkedvelői előadást, másnap Pestre utazik. Jó darab idő telik el a nélkül, hogy egymásról tudnának a szerelmesek. Végre szerzőnk visszajő szülővárosába, mint híres író és szerkesztő. Siet Erzsikét meglátogatni, a ki iránt szerelme még most is lobog szívében s a kinek lábaihoz akarja tenni, a mit kivívott, mert saját szavai szerint bevallott czélja az volt távozásának: hírt, nevet, állást vívni ki magának. Ennélfogva a Mencsikoff-kabát kigúnyolása nem változtatott érzelmein. Hát Erzsike érzelmei a régiek-e? Bizony nem azok, mert Bagotay Muki jegyese, a miről szerzőnk már első látogatása alkalmával meggyőződik. Mi okozhatta e változást? Szerzőnk hirtelen elutazása, hallgatása bizonyára nem, mert ha Erzsikének volt bátorsága megcsókolni őt, arra is lett volna, hogy mindezt számon kérje tőle levélben. Az a pletyka sem, mely szerint szerzőnket egy színi kritika miatt hírbe hozták egy fiatal színésznővel, mert Erzsike csak tréfából említi föl előtte a találkozáskor s félig-meddig ürügynek használja föl. Újra nem értjük Erzsikét, mint eddig nem értettük. Szerzőnk csak tényeket dob előnkbe s mintegy mondani látszik: ne legyünk okosabbak a tényeknél, ne kutassunk. De azt már mégis kutatnunk kell, hogy Erzsike miért lett épen Bagotay jegyese? Úgy látszik, hogy nem igen szereti. E fiatal úr meglehetősen hitvány és korhely ember; igaz, hogy gazdag, de Erzsikének százezer forint hozománya van, különben is független lelkű s nincs oka anyagi érdekből férjhez menni. Férjhez megy, punktum. Szerzőnk, mint Dagobert király, nem szereti a _miért_et s mintha azt sugná fülünkbe: ez mind csekélység, ezután jő meg a java, a miről még nem is álmodoztatok, azért jó lesz fölhagyni a kutatással.

Valóban úgy van. Szerzőnk visszatér Pestre s lassanként elfelejti Erzsikét. Megindulnak az 1848-diki márcziusi mozgalmak, melyekben szerzőnk szerepet játszik. S ím egyszerre csak egy kaczkiás paraszt menyecske lép be szobájába, a ki nem más, mint Erzsike. Elmondja, hogy házassága rosszúl ütött ki, férje minden tekintetben nyomorúlt ember, a ki falun laktokban egy gulyásnéval élt tilos viszonyban, a miért ő boszúból a gulyással él hasonló viszonyban, odahagyta a kastélyt, egész paraszt menyecske, süt, főz a gulyásnak, vásárokra jár, egy szóval igazi gulyásné, csak a pap áldása hiányzik még s épen azért jött Pestre, hogy válópert indítson férje ellen, a mire szerzőnk tanácsát kéri. Szerzőnknek csakugyan igaza van abban, hogy ne kutassuk az okokat. Erzsikéből minden lehet már: tengeri szörny vagy légi tündér, csak olyan nő nem, a kit megérthetünk s a ki iránt érdeklődhetünk. Épen azért lehető rövidek leszünk s csak egy pár fő vonással rajzoljuk e csodálatos nő még csodálatosabb pályáját.

A forradalom bukása után szerzőnk, mint már házas ember, a Bükkben rejtőzködik; egyik sétája alkalmával egy férfiú és nő jő vele szembe. A nő Erzsike. Midőn egy órára magokra maradnak, Erzsike elmondja, hogy a gulyás férje ösztönzésére tíz tinóért visszavette nejét, őt pedig elűzte. Nem ment vissza férjéhez, hanem anyjához akart menni Komáromba. Gyalog neki indult az útnak; nagy bajjal a városhoz ér, de ott nagy égés van. A népáradat magával sodorja s elalél. Egy honvédkapitány, a ki hajdan szinész volt, megismeri, fölveszi podgyászkocsijára. A gulyásné kapitányné lesz, szintén a pap áldása nélkül. A kapitány egy svihák, kártyás ember, de azért Erzsike önfeláldozóan szereti. Egyszer a midőn a kapitányt titkos sürgönynyel Komáromból Debreczenbe küldötték, az ezer forint útiköltséget még elindulása előtt elkártyázta. Erzsike úgy segített rajta, hogy letelepítette egy faluba s maga vitte el a sürgönyt, hihetetlen kalandok közt. Debreczenben mint férfinek öltözött honvédtiszt szerepelt kedvese neve alatt, vissza is hozta a választ s odaadta a lappangónak, a kit ezért őrnagygyá léptettek elő. A forradalom után bujdosnak, a volt honvédkapitány ismét szinész, sőt igazgató akar lenni s Miskolczon egy szinésztársaságot összetoborzani.

Szerzőnk bujdosásából hazatér s újra író és szerkesztő lesz. Néhány év telik el s újra betoppan hozzá Erzsike egy dragonyos főhadnagygyal, a ki jegyese s épen azért jött, hogy fölkérje régi jó barátját násznagynak. Azután elmondja, hogy az exkapitány igen galádul viselte magát irányában, hogy színház-igazgatói engedélyt nyerhessen a császári biztostól, elbeszélte neki az egész sürgönyvitel történetét, magát ártatlanra mosva s őt denuncziálva. Ezért megidézték, letartóztatták s a derék dragonyos főhadnagynak köszöni, hogy valami baj nem érte. Derék ember, férjhez megy hozzá, annyival inkább, mert örökségét megkapta s van miből letenni a cautiót. Az esküvő megtörténik, sőt a főhadnagy Erzsike kedvéért áttér a protestáns hitre. Boldogul élnének, de kiüt az olasz háború, a főhadnagynak a harcztérre kell távozni, azalatt pedig megérkezik Krakkóból első neje, gyermekeivel együtt. Erzsike így csalódik az ő derék emberében, de véletlen segít rajta. A kétnejű főhadnagy elesik Olaszországban, ő pedig egy vidéki kis városba vonúl, hol nemsokára egy kálvinista néptanítóval véteti el magát. Azonban a puritán jellemű, rideg kedélyű, Ezsaiásba hamar beleún, sőt miatta elidegenedik vallásától is, katholikussá akar lenni. Ezsaiás megveri, ő pedig boszújában agyonlövi. Így kerül azután Mária-Nostra börtönébe, hol szerzőnk, midőn sorra látogatta a hazai fogházakat, évek múlva találkozik vele. «Megöltem a férjemet, el vagyok ítélve élethosszig tartó fogságra.» «Nem tehetnék az ön érdekében valamit?» kérdi szerzőnk. «Köszönöm – volt a felelet – jó nekem itt, nincs mit keresnem a világban.»

Ime, a tengerszemű hölgy története. Vajon e történettel minő eszmét akar kifejezni szerzőnk, s minő női typust rajzolni? Sehogy sem tudunk eligazodni. Némely elejtett szavából azt sejthetni, mintha egy oly nőt akart volna rajzolni, a ki folyvást keresi a férfiúi eszményt, folyvást csalódik s végre elkeseredésében megboszulja magát. De ha ez volt a czél, akkor Erzsike szeretőiben oly férfiakat kellett volna rajzolni, a kiknek vonzó tulajdonaik vannak s bűneik épen ezek árnyában rejtőznek. De a helyett e férfiak vagy nyomorúlt vagy brutális emberek, valóságos torzalakok, kiket Erzsikénél csekélyebb eszű hölgy is könnyen fölismerhet. Vagy talán a szerző egy érzéki nő rajzát akarta nyújtani, a kit szenvedélye hamar elragad, fölocsúdva az érzéki mámorból, kegyetlen fájdalmat érez, de újabb vágyak rabja lesz, míg végre mindinkább sűlyedve, megutálja az életet. De akkor Erzsikét kellett volna máskép rajzolni, szenvedélyesebb, félelmesebb nőnek, így talán vallásos rajongása is érthetőbb lesz, a mi most nem igen van indokolva. Ha a cselekményt nem táplálja a jellemrajz ereje, csak események halmaza marad, ha a jellemrajz nincs szervi kapcsolatban a cselekvénynyel, érthetetlenné vagy önkényessé válik.

Az önéletrajzi keret bizonyos tekintetben érdekesebb magánál a regénynél, különösen æsthetikai becsű a Bükk hegységbe való bújdosás rajza. A természet őszi képei, a kis falu, a házi gazda jellemzése mind igen sikerültek. Azonban az önéletrajz legnagyobb része már rég ismeretes előttünk. Jókai annyiszor leírta 1848. márcziusi szereplését, Petőfivel való viszonyát s más dolgait, hogy már meg is únhattuk. Azt talán mondanunk sem kell, hogy adatai itt sem eléggé pontosak s jövendő életrajzírójának erős bírálat alá kell venni azokat, ha használni akarja. Messze vezetne, ha reájok kiterjeszkednénk. Azért mellőzzük, de egy, nem ugyan adatát, hanem gondolatát lehetetlen szó nélkül hagynunk. E gondolatát egyébiránt már máskor is kifejezte; ez az a beteges álmadozás, hogyha idegen nyelven írja regényeit, mily dicsőség, mily jólét vette volna körül, de hazafiságból megmaradt magyarnak. E művébe ott szövi be azt a gondolatát, midőn Erzsike Bükk vadonában útlevéllel és pénzzel kínálva, azt tanácsolja neki, hogy szökjék Párisba s legyen franczia költő. «Ah mennyire más ember lett volna belőlem! – kiált föl Jókai. – Ha én ő vele akkor elfutok, most én volnék a realista írók czéhmestere, mert eroticus láng, satyr vena és luxuriosus phantasia bennem is volt annyi, mint azokban, de nem használtam azért, mert magyar közönségnek írtam. Ma milliók olvasnák munkáimat s átkoznának az apák és anyák, kiknek gyermekeit megrontottam. Én meg nevetnék rajtok, a potrohomat ütve, a mit, mint idealista író, nem tudtam megszerezni.»

Vajon a költői genius olyan-e mint a ruha, melyet a divat szerint vethetünk le és vehetünk föl? Jókai azt hiszi, hogy ő könnyen válhatott volna realista költővé. Mi nem hisszük, valamint azt sem, hogy bármely nyelvű költő más nyelvűvé könnyen átváltozhassék. A költői nyelvet nem lehet nyelvtanból, társalgásból megtanulni, annak úgy szólva velünk kell születnie, növekednie és gyermekkori benyomásokból táplálkoznia. Béranger nem szégyelte bevallani, hogy a franczián kívül nem tud más nyelvet, de annak sem ismeri minden titkát. Jókai már negyven év óta ír és jeles költői prózaíró, de bizonyára nem ment a nyelvhibáktól. Például e regényében – hogy csak egyet említsünk – csak úgy hemzseg a _lett_-es passivum barbarismusa (_el lett határozva, lett megválasztva_ stb.). S vajon a franczia közönség és kritika oly türelmes-e, mint a magyar? Bizonyára nem. De bár mit higyjünk, egy bizonyos, hogy Jókai e regényét a franczia akadémia nem jutalmazta volna meg. Jól tette, hogy magyar költőnek maradt.

A SLEMIL KESERVEI.[51]

E kötetke több figyelmet érdemel, mint a mennyire a sajtó méltatta. Úgy látszik, hogy Ignotus valóban ignotus: azaz nem igen van ismerőse a hirlapírók között. Bizonyára e művecskének megvannak a maga árnyoldalai; egy kissé bőbeszédű, magyarsága és verselése nem mindenütt kifogástalan, vannak erőltetett, bágyadt, sőt ízléstelen helyei, de van egy pár olyan tulajdonsága is, a melylyel ritkán találkozunk: a szerző egészben véve átérezte, a mit írt s a hol tehetsége tisztábban és több erővel nyilatkozik, az érzelmest és gúnyost bizonyos kellemmel tudja összeolvasztani.