Part 11

Ha azonban a tapasztalatból indulunk ki, akkor el kell ismernünk, hogy a szép csak ítéleteinkben és tetszési érzéseinkben van adva, melyeknek természetesen nem-tetszési ítéletek és érzések is felelnek meg. Mikor aztán azt a képességünket, hogy tetszési és nem-tetszési ítéleteket és érzéseket éljünk át, az _ízlés_ szokásos nevével jelöljük, akkor az esztétika az ízlés törvényeiről szóló tudomány.

Amennyiben azonban nemcsak a széptől való afficiálódás vagy az esztétikai élvezés, hanem a szépnek előállítása vagy a művészi alkotás is tárgya lehet a tudományos vizsgálatnak s amennyiben az esztétikai élvezés és a művészi alkotás a legszorosabb kapcsolatban állanak, az esztétika feladatát is ennek megfelelően ki kell bővíteni.

Már most a szépben talált tetszés érzését az jellemzi, hogy nincs mint a legtöbb többi érzés megkivánással összekötve. Ez az először _Kant_ által teljes élességében kimondott tény, hogy a szép «érdek nélkül» tetszik, a legnagyobb fontosságú. Mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy az érzést csakugyan joggal kell a pszichikai jelenségek különös alaposztályának tekinteni, amely époly világosan különbözik a képzet-alkotástól, mint a megkivánástól és akarástól. Az esztétikai érzés ennélfogva az a pszichikai állapot, amely az érzés jelenségét a legtisztábban tartalmazza magában és tudatra hozza. Erre a tényre való tekintettel nevezte _Heinrich von Stein_ az esztétikát az érzésről általában szóló tanításnak vagy az érzés filozófiájának.

Ez a fogalmi meghatározás tetszik nekünk az esztétika lényege és feladata legrövidebb, legpregnánsabb és egyúttal legmélyebb kifejezésének. Az esztétikának sok dolga van ugyan a képzetekkel, mert hiszen érzések képzetek nélkül a fejlett tudatban nem fordulnak elő, de sohasem vizsgálja a képzet objektiv természetét, csak azt a módot, hogy mikép reagál egész tudatunk a képzetre vagy képzet-sorokra, vagyis a képzetek által keltett érzéseket. A művészi alkotás továbbá olyan állapotokat mutat, melyeket egyáltalán nem lehet kivánás nélküli érzéseknek tekinteni, csakhogy itt is az érzés marad a pszichikai történés legbelsőbb magva, amennyiben a művész épen azáltal művész, hogy élénkebben, intenzivebben érez, mint más emberek. Ez az erősebb érzés adja meg képzelete tevékenységének azt az erőt és melegséget, amely a belsőleg látottnak alakítására ösztönöz és képessé tesz.

Az esztétika tehát az érzés filozófiája. Feladata azonban abban áll, hogy a művészi alkotás, valamint az esztétikai élvezés törvényeit megvizsgálja, hogy ezen az uton oly normákhoz jusson, melyek megállapítják a legkedvezőbb föltételeket az esztétikailag értékesnek keletkezésére és előállítására. Ennek a feladatnak első része természetesen túlnyomóan pszichológia, amelyben a kísérleti módszer épúgy alkalmazandó lesz, mint a mélyrehatoló analizis. Az utolsó, normativ része az esztétikának csalhatatlanul kapcsolatba fogja ezt hozni metafizikai és etikai problémákkal, miáltal az esztétikának épen filozófiai jelleme lesz megőrizve.

35. §. Az esztétika fejlődése és irányai.

Az esztétika szót oly értelemben, hogy a szép filozófiája, _Baumgarten_ (1714–1762) használta először, aki 1750–1758-ban megjelent esztétikájában egy hézagot igyekezett kitölteni a filozófia Wolff-féle rendszerében és ezzel megteremtette az esztétikát, mint önálló filozófiai disciplinát.

A szó maga (a görög aiszthánesztai = észrevenni szóból ered) tulajdonképen annyit tesz, mint az érzéki észrevételről való tanítás és ebben az értelemben használja még _Kant_ is, aki a tiszta ész kritikájának egy részét, épen az érzékiségről szóló tanítást transcendentális esztétikának nevezte el. _Baumgarten_nél a szó szerinti értelem még annyiban érezteti hatását, amennyiben nála a szép mint az érzéki megismerés tökéletessége jelöltetik meg. _Kant_ a _Baumgarten_től ajánlott kifejezést az ítélő-erő kritikájában már a ma szokásos értelemben használta, úgy hogy az _esztétika_ szónak nála két teljesen különböző értelme van. Ismerettanában az esztétika az érzéki észrevételekről szóló tanítás s az ítélő erőről szóló műben a szépben való gyönyörködésről szóló tanítást jelöli meg vele.

Ismét más, némileg kibővített értelemben használja a szót _Herbart_ (1776–1841), aki a praktikus filozófiát általában érti rajta, tehát mindent, ami értékítéletekre vonatkozik s így az erkölcsösről és a szépről való tanítást foglalja össze az esztétika neve alatt. A szó használatának ezek az ingadozásai azonban ma már megszüntek s esztétika alatt általában a szépnek és a művészetnek filozófiáját értjük.

Míg tehát az esztétika elnevezés csak az újabb időben keletkezett, tárgya, a szép és a művészet már meglehetős korán magára vonta a gondolkodók figyelmét. _Platon_ a szép fogalmát külön dialogusban (Hippias major) fejtegette és máskülönben is sokat tárgyalta a szép eszméjét, amelyet szoros kapcsolatba hozott a szeretettel. _Aristoteles_ híres poetikájában kidolgozta a költészet elméletét s különösen a tragédiáét és _Horatius Aristoteles_ felhasználásával írta meg levelét a költészetről. Az újplatonikus _Plotinus_ két mélyen járó filozófiai értekezést hagyott hátra a szépről, amelyek még ma is komoly figyelmet érdemelnek. Alkalmi adalékok az esztétikához akadnak a scholasztikus filozófiában is, de csak a tizennyolcadik század kapta meg az érzelmi élet dús fejlődésével a szépség-érzék tudományos felkutatását.

Az angol _Shaftesbury_ (1671–1713) esztétikai morálfilozófiájával, a skót _Home_ (1696–1782) és _Burke_ (1728–1797) pszichológiai esztétikájukkal nagyon sokkal járultak hozzá a megfelelő lelki folyamatok ismeretéhez s hatalmas hatással voltak a német gondolkodókra és költőkre.

Mikor aztán _Winckelmann_ az ókori művészeten igyekezett a szépségideált felkutatni, _Lessing_ a költészet feladatát megpróbálta elkülöníteni a képzőművészettől és _Herder_ a néplélek mélységében vélte feltalálhatni a költészet ősforrását, _Kant_ «Az ítélő erő kritikája»-ban vetette meg az esztétika tudományos alapját.

_Kant_ szerencsés gondolata, hogy nem a szépet, hanem ízlés-ítéleteinket vizsgálja s az az époly helyes, mint fontos megállapítás, hogy a szépben való tetszés «érdek nélküli», vagyis hogy nem kíséri kivánság, még ma is tartalmat és irányt ad a filozófiai esztétikának.

Erőteljesen továbbfejlesztette _Kant_ esztétikáját _Schiller_. Legkedvesebb gondolata, melyet már _Kanttal_ való ismeretsége előtt is kifejezett «Die Künstler» című tankölteményében, hogy a szépség-érzék egyedül az ember tulajdonsága és a forrása a megismerésnek és erkölcsnek, valamint minden kulturának, nem tartható ugyan és a modern fejlődési tannal szemben fel kell adni. Azonban a művészet levezetése a játék-ösztönből, amely «az ember esztétikai neveléséről» szóló levelekben van kifejtve, a legjelentékenyebb és legtermékenyebb gondolatok egyike, melyeket az esztétika fölvetett. Csak a legújabb időben kezdték ennek a gondolatnak a fontosságát méltatni és _Schiller_ alapvetésén tovább építeni.

_Hegel, Schelling_ és _Schopenhauer_ sokat foglalkoztak esztétikával és pedig oly értelemben, mint a szép és a művészet metafizikájával. _Hegel_ számára a művészet a legalacsonyabb fok, melyben az abszolut szellem objektiválódik, míg a vallás és a filozófia a magasabb fokokat képviselik. Ezek a fokok szerinte történetileg az ókorban, a középkorban és az újkorban egymás után és egymásból fejlődtek ki. A szépség, különösen a művészi szép, _Hegel_ szerint az eszme átfénylése az anyagon és ez a gondolat többféle továbbképzésre talált. _Hegel_ szellemében készültek _Fr. Fischer_ és _Carriere_ esztétikái, melyek közül az első ma is ennek a disciplinának leginkább összefoglaló és legtartalmasabb tárgyalása. _Schelling_ számára az egész teremtés műalkotás és _Schopenhauer_ szerint a művészet az emberi szellem legmagasabb vívmánya, mert benne a buta és vak élet-akarat teljesen le van győzve és a tiszta intellektus jut kifejezésre. Mint legmagasabb művészetet tekinti _Schopenhauer_ a zenét, amely a legmélyebb felvilágosításokat adja a számára hozzáférhetőről.

Szemben ezzel a tárgyalt dolognak tartalmára irányuló esztétikával _Herbart_ azt hiszi, hogy a szép lényege csak bizonyos formákban és viszonyokban áll. Ezt az esztétikát mint forma-tudományt a herbartiánus _Zimmermann_ fejtette ki, aki az esztétika első történetét is írta.

Míg az itt tárgyalt kísérletek mind a spekulativ uton járnak, _G. Th. Fechner_ «Az esztétika előiskolája» című 1876-ban megjelent művében új utakat nyitott. Az előbbi _felülről való_ esztétika helyébe _alulról való_ esztétikát akar tenni s empirikus és kísérleti uton igyekszik az esztétikai tetszés törvényeihez eljutni. _Fechner_ kiterjedt kísérletei és beható pszichológiai elemzése sok becses eredményt hozott napvilágra és még több ösztönzést adott. Különösen becses felfedezés _Fechner_ megkülönböztetése a közvetlen és az asszociativ tényező között az esztétikai megítélésben. Bizonyos érzéki benyomások, mint egyszerű teli színek vagy színkombinációk, hangok, valamint bizonyos formák és alakok idéznek elő közvetlen vagy elemi tetszést. Ezzel szemben nagyobb festmények, szobrok és nevezetesen költemények csak az asszociativ módon fölkeltett képzetek és érzések által hatnak esztétikailag.

_Fechner_ szellemében dolgoznak most buzgón tovább a művészi alkotás és az esztétikai élvezés törvényeinek kikutatásán. Sokszor maguk a művészek hatnak itt előmozdítólag közre részint önvallomások, részint saját vizsgálataik útján. A szellemek folyamatban levő mozgalmában nehéz a megismerések biztos állagát megállapítani; de a modern esztétika irányait és tendenciáit legalább érintenünk kell.

A spekulativ esztétika, mely a szépnek és a művészetnek jelentőségét általánosságban és a filozófia rendszerben való elhelyezését tárgyalja, még nincs annyira túlhaladva, mint a spekulativ pszichológia, a főérdeklődés azonban itt is a tapasztalati tárgyalásmód felé fordul. Az empirikus esztétika normativra vagy technikaira és leíróra vagy analitikaira oszlik.

A normativ esztétika szabályokat állít fel a művész és normákat a megítélő számára. A művész számára való szabályok legtöbbnyire a művészet mesterségi részére vonatkoznak s ezt nevezik speciálisan technikának. Ez a különböző művészeteknél különböző és különböző a fontossága is.

A képzőművészetek, mint az építészet, festészet és szobrászat művelődésükhöz nagy mennyiségű tudományos előképzettséget és technikai kiképzést kivánnak. Technikájukat meg kell tanulni, mielőtt a művészi feladat megkezdődnék. E technika nehézségét tekintve nagyon is könnyen előfordul, hogy a technikailag korrekt már művészi számba is megy. A technika tehát itt nagy fontosságú és könnyen túl is becsülik.

A zene technikája is alapos és olykor nehéz tanulmányozást kiván, ennek dacára mégis nagyobb súly fekszik a speciálisan művészin és pontosabb megkülönböztetést teszünk a technikailag korrekt és a zeneileg jelentékeny között.

A költészetben végül a technika egészen alárendelt szerepet játszik. Organumával, a nyelvvel mindenki bánik, legfeljebb a drámai művészetben van fontossága a színpadi viszonyok bizonyos ismeretének. Az ügyes technika maga itt sehol sem elegendő arra, hogy művészi sikert arasson, bár nem lehet tagadni, hogy egy kevés színpadi ügyességgel használható színdarabot is lehet összehozni.

A technikai esztétika tehát a képzőművészetekben és a zenében nagy, a költészetben csekélyebb fontosságú. Mindig megáll azonban az esztétikai kérdések magva előtt, inkább a külsőségekhez van köze, nem a műalkotás belsejéhez.

A leíró vagy analitikai esztétika ellenben mennél mélyebben igyekszik belehatolni ebbe a magba. Azokat a föltevéseket, melyek között egy műalkotás keletkezik és hat a művész lelkében, a kulturális állapotban, a kor ízlés-irányában igyekszik minden oldalról feltárni. Ezen a módon oszlik az esztétika pszichológiára és történetre. Tényleg a pszichológiai és történeti módszernek az egyesítése vezet legbiztosabban egy műalkotás teljes megismeréséhez.

E különbségek mellett az esztétika módszerére és céljára vonatkozólag újabb időben még oly esztétikai irányok is tünnek fel, amelyek a művészet haladásáról való felfogásukban is különböznek egymástól. Az _idealizmus_ra és a vele ellentétes _realizmus_ra vagy _naturalizmus_ra gondolunk.

Az esztétikai idealizmus abban látja a művészet czélját, hogy a «tisztább valóság» magasabb szférájába emel bennünket és megragadó emberi sorsok ábrázolásával leplezi le az emberi természet mélyebb lényegét, úgy hogy fölemelkedettnek, megtisztultnak és új erőre jutottaknak érezzük magunkat a napi feladatokra. Ennélfogva minden szennyesnek, minden durvának, sőt minden köznapinak is száműzve kell lenni a művészi alakításból.

Ezzel szemben a naturalizmus azt állítja, hogy a művészetnek meg kell mutatnia a világot úgy, ahogy van. Csak az ábrázolás legpontosabb és leglelkiismeretesebb hűsége méltó a művészhez. Ha aztán sok rútnak és visszataszítónak tünik fel, – ezzel a művész csak annál jobban meg akar ragadni és felrázni. A naturalizmus nemcsak kiváló műveket hozott létre, hanem erővel és ügyességgel is védte theóriáját.

Az állásfoglalás ezekkel az irányokkal szemben nézetünk szerint csak akkor lehetséges, tudományos meggyőződéssel, ha az esztétikát genetikus és biológiai alapra állítjuk s a szépet és a művészetet eredeteiben és a létfentartásra való fontosságában igyekszünk megismerni. Egy ilyen esztétikának az alapvonásait vázoljuk itt.

36. §. Genetikus és biológiai esztétika.

_Kant_ megtanított arra, hogy az esztétikai ítéletben «a képzetet nem az ész által az objektumra», hanem «a szubjektumra és a gyönyör vagy kín érzésére» vonatkoztatjuk. Az ízlés-ítélet, mondja, nem megismerési ítélet, általa nem jelölünk meg semmit az objektumon magán, hanem maga a szubjektum érzi benne magát, ahogy a képzet afficiálja.

A szépben való gyönyörködés azonban Kant szerint különbözik a kellemesben talált gyönyörtől és a jóban talált örömtől. A kellemes ép úgy, mint az erkölcsi jó befolyással vannak a megkívánó-képességre, holott a szépben való gyönyörködés érdeknélküli tetszés vagy, ahogy szintén lehetne mondani, tiszta érzés. _Kant_ vizsgálata által az esztétika átalakítását és pedig bensőbbé tételét hajtotta végre. Úgylátszik, végérvényesen bebizonyította, hogy az esztétika centrális problémája az kell hogy legyen, hogy lehető mélyen hatoljon bele az esztétikai élvezés lényegébe.

_Schiller_ hatalmas lépést tett ebben előre, amidőn, mint már említettük, az esztétikai élvezés magyarázatára odavonta a játék analógiáját. A játék Schiller véleménye szerint a fölösleges erőknek foglalkoztatása, vagyis azon erőké, amelyek az élet szükségletei ellátásánál nem jutnak alkalmazásba. Ugyanebben az értelemben fogta fel a játékot _Herbert Spencer_, míg _Lazarus_, aki inkább a felnőttek játékait tartotta szeme előtt, a pihenési szükségérzetből magyarázta a játékot. _Karl Groos_ ellenben, aki a fiatal állatok és a gyermekek játékait pontosan megvizsgálta, a játékban elő-gyakorlatot lát az életre.

A játéknak mindezen a felfogásai egyesíthetők és esztétikailag értékesíthetők, ha arra gondolunk, hogy a játékban az öröm magából a tevékenységből folyik, nem pedig egy a tevékenység által elérhető célból. Minden komoly munkában, amelyet vállalunk, egy cél lebeg előttünk, amelyet elérünk, egy eredmény, amelyet el akarunk végezni. Ennek a célnak a képzete ösztökél és hajt minket, a szorosan szemünk előtt tartott cél segít át a nehézségeken és elviselteti velünk a kellemetlenségeket, amelyek minden munkával össze vannak kötve. A játék ellenben főleg azért szerez nekünk örömöt, mert kellemesen foglalkoztat. A fizikai és pszichikai erők működéséből származó öröm a játékban csak egy speciális esetre egy általános biológiai-pszichológiai törvénynek, amely eddigelé még kevés figyelemre talált.

Minden szerv és funkció, amely az ember pszicho-fizikai organizmusában az idő folyamán kifejlődött, bizonyos értelemben megkívánja a tevékenységet. Ez a tevékenység objektive nézve követelmény, azaz föltétele az emberi organizmus fentartásának és fejlődésének. Azért követelmény, mert olyan organumok és funkciók, melyeknek nincs alkalmuk a tevékenységre, az elsatnyulás veszedelmének vannak kitéve. Olyan tagok, amelyeket sokáig nem mozgattak, megmerevednek és ha a funkciók megakadása hosszabb ideig tart, mozdíthatatlanokká is válnak. Olyan gyermekek, akik harmadik vagy negyedik évükben megsiketülnek, rendszerint elfelejtik a beszédet is, mert ekkor már a beszéd hallása nem ösztönzi többé a funkciót. Az egyes funkciók tevékenységének ez a szüksége most már, amint ez más követelményeknél lenni szokott, reflektálódik a tudatban és ezáltal keletkezik a szubjektive érzett szükségleteknek egy sora, amelyeket funkciós szükségleteknek nevezünk. Tényleg valamely funkciónak hosszabban tartó akadályoztatása kínnal, ennek minden erőteljes gyakorlása gyönyörrel van összekötve. A játékban talált öröm aztán nem más, mint a funkciós szükségletek kielégüléséből származó gyönyörérzés.

Ugyanaz érvényes az esztétikai élvezésre is. Az esztétikai élvezést mint a funkciós-gyönyör egy nemét kell felfogni, vagyis mint azt az örömöt, amely különböző pszichikai funkciók működtetéséből ered. Ezért ez a gyönyör, ahogy _Kant_ oly rendkívül szerencsésen és találóan jegyezte meg, befolyás nélkül marad a megkívánó-képességre és ugyanebből az okból oly közel rokon az esztétikai élvezés a játékkal. Ezt a lényegbeli rokonságot azonban semmikép sem szabad azonosságnak tekinteni. A funkciós gyönyör, melyet a játékban megélünk, hasonló nagyon az esztétikai élvezethez, de nem azonos vele. Az esztétikai élvezés magasabb fejlődési formáiban olyan lelki funkciókkal jut kapcsolatba, melyek a játékban csaknem egyáltalán nem jutnak tevékenységre.

Már az érzéki észrevételek, különösen a látáséi és halláséi, de bizonyos körülmények között a tapintáséi is gyakran vannak elemi esztétikai érzésekkel összekötve. Egyszerű színek, de még inkább szín-kombinációk is komplikáltabb fényhatások, amilyeneket például a szivárvány vagy a csillagos ég nyujt, esztétikai tetszést keltenek. Még gazdagabbak és többfélék azok az esztétikai érzések, melyeket geometriai diszítmények vagy alakok keltenek. A látás funkciójának gyakorlása ezekben az esetekben különösen gyönyörtkeltő, de az öröm forrását nem magunkban keressük, hanem az objektumban, amely erre a gyönyörteljes gyakorlásra alkalmat ad és ezt az objektumot szépnek mondjuk. Az ilyen esztétikai ítéletek forrása, amennyiben ezeket önállóan mondjuk ki, nem pedig gondolkodás nélkül utána mondjuk, mindig csak a tényleg átélt funkciós gyönyör. A tárgynak objektive meglevő tulajdonságai mindig csak közvetett okai az esztétikai ítéletnek. Ezt világosan mutatja az eltompulás ténye. Olyan tárgy, amely első vagy második szemléletkor szépnek tünt fel, közömbössé válik, ha naponkint és óránkint körülöttünk van. Az objektum nem változott, de funkciós gyönyörünk eltompult.

A hallási észrevételek közt leginkább egyszerű hangok, különösen azonban a hangok és zörejek ritmikusan elrendezett sorai váltják ki az elemi esztetikai hatásokat. A melódiákban és szimfóniai zeneművekben való gyönyörködés ellenben magasabb és többféle funkciós szükségletek kielégítésén alapszik. Ritmikus hangsorok sokszor ritmikus mozdulatok eszközlésére ösztönöznek és itt egész nyilvánvalóan a funkciós gyönyör hozza létre az esztétikai tetszést. Hasonló módon mutatkozik ez tapintási észrevételek esztétikai hatásánál, amint ezt legújabb időben siket-vakokon megfigyelték. Ezek gyönyört éreznek olyan tárgyak tapintásakor, amelyek kellemes és ritmikusan rendezett tapintó-mozdulatok eszközlésére adnak alkalmat.

Elemi esztétikai érzések tehát azáltal keletkeznek, hogy az észrevételek által, melyeket átélünk, szenzuális funkciós szükségérzetünk kellemes és kellően intenzív módon elégíttetik ki.

Aránytalanul változatosabban és gazdagabban fejlődik ki azonban az esztétikai élvezés, ha a ránk ható tárgyak nemcsak érzékeinket, hanem képzet-alkotásunkat és gondolkodásunkat is kellemesen foglalkoztatják. A festészet vagy szobrászat egy alkotása, melynek alakjait megérteni és magyarázni képesek vagyunk, erősebb és tartósabb élvezetet nyújt. Mennél nagyobb mértékben izgatják az ábrázolt tárgyak és folyamatok emlékező és képzelő tevékenységünket, mennél több gondolkodni valót adnak, annál intenzivebb, annál gazdagabb lesz az esztétikai élvezet és annál nehezebben tompúl el. Ezt az esztétikailag ható kielégítését intellektuális funkciós szükségletünknek különösen nyilvánvaló módon éljük át a költészet műveiben. A költő szavai mint érzéki észrevételek jóformán semmit sem jelentenek és csak azok által a képzetek, gondolatok és érzések által hatnak, melyeket bennünk felkeltenek. Ha most már sikerül nekünk könnyen követni a költőt, ha megértjük, mit gondol, ha fantáziánkat felszitja, akkor már ez maga elegendő, hogy magas esztétikai gyönyört szerezzen.

«Es lockt uns nach und nach, wir hören zu, Wir hören und wir glauben zu verstehn, Was wir verstehn, das können wir nicht tadeln, Und so gewinnt uns dieses Lied zu letzt.

_Schiller_ filozófiai lírája, _Goethe_ Faustjának nehéz helyei csak akkor hatnak esztétikailag, ha sikerült a költő gondolatát felfogni, magunkban utánaképezni és tovább fejleszteni. A míg ez nincs meg, intellektuális funkciós szükségérzetünk akadályozott marad és az esztétikai hatás elmarad. Ugyanezt az akadályoztatást éljük át gyakran modern művészek festményeinél, ha semmikép sem sikerül a színek és alakok tengerében a kompozició tervét felfedezni és az egésznek értelmét kibetűzni. Szenzuális funkciós szükségletünket az ilyen műalkotások gyakran nagy mértékben kielégítik, de az intellektuális funkciós gyönyörnek ezzel összekötött akadályoztatása nem engedi feltámadni az utólagos esztétikai hatást.

Fordítva nagy gyártelepek, gépek, elmés találmányok és más technikai mesterművek szemlélete nagy mértékben esztétikailag hat. Matematikai feladatok elegáns megfejtései is, ahogy _Sophie Germain_, a francia matematikusnő nagyon szépen kifejtette, esztétikai élvezetet szereznek. Mindkét esetben lényegileg az intellektuális funkciós gyönyörön alapszik az esztétikai hatás. Ez az intellektuális funkciós gyönyör a tartalma a pszichikai élményeknek, melyeket a mindennapi életben teoretikus érdeknek szoktak nevezni. A mi intellektusunkat kellemesen foglalkoztatja, az érdekel minket, azt _érdekesnek_ találjuk.

Újabb időben gyakran halljuk ép ezt a szót, mikor esztétikai ítéletet mondanak ki. Sőt különbséget is szoktak tenni «szép» és «érdekes» között. Az esztétikailag _értékes_ fogalma kibővült és nem csupán a szorosabb értelemben vett szépet foglalja magában, hanem az érdekeset is, vagyis azt, ami intellektuális funkciós gyönyörünket kielégíti.

Az eddig tárgyalt szenzuális és intellektuális funkciós gyönyör azonban még csak az esztétikai élvezés kezdeteit, bizonyos értelemben külső műveit ismertette meg velünk. A művészi és természeti szépben talált gyönyör legmélyebb lényegébe csak akkor hatolunk be, ha arra gondolunk, hogy az érzés is alapfunkciója a tudatnak, amely tevékenységet kíván. Tényleg szükségét érezzük a kedély-izgalomnak s ennek a szükségletnek a kielégítése gyakran a legnagyobb mértékben gyönyörteljes. Ezt a szükségletet emócionális funkciós szükségletnek fogjuk nevezni, az érzés angol nevéről (emotion). A paraszt, aki az egész héten az eke után jár, megkívánja a maga kis verekedését vasárnap a korcsmában. A vére ettől hullámzásba jön és az ezzel egybekötött izgalmat mint nagyon jótékonyat érzi. A római városi csőcselék tudvalevőleg kenyeret és cirkuszt követelt a császártól (panem et circenses). A kenyeret éhsége és a játékokat emocionális funkciós szükséglete számára. A mélyértelmű mese Jancsiról, aki félni akart tanulni, világosan mutatja, hogy már a tudomány-előtti pszichológia is ráfigyelt ennek a szükségletnek tényleges meglétére.