Part 12

Az emócionális funkciós gyönyör minden érzés centrális természeténél fogva sokkal mélyebben hatol bele a lelkiéletbe, mint a szenzuális és intellektuális. Az izgalom itt sokkal jobban kiterjed, sokkal mélyebbre hatol és ennélfogva gyakran olyan hatásokat vált ki, amelyek az egész szervezetet megrázkódtatják és időnkint tartósan elváltoztatják. Itt kell keresni a forrását azoknak a pszichikai diszpozicióknak, melyeket szenvedélyeknek nevezünk, melyek gyakran emésztőleg hatnak, de igazán nagyot is hoznak létre.

Ami a szenzuális funkciós gyönyört kiváltja, az _kellemesnek_ és _tetszetősnek_ tűnik fel előttünk, ami az észt kellemesen foglalkoztatja, azt érdekesnek találjuk. Azoknak a folyamatoknak és foglalkozásoknak számára azonban, melyeket emociónális funkciós gyönyör kísér, a nyelv a _varázs_ és _varázslatos_ szavakat alkotta. Nagy hazárdjáték és veszedelmes hegyi túrák sok emberre nézve nagy varázzsal bírnak, mert az ezzel egybekötött izgalom emociónális funkciós gyönyört idéz elő.

Ez az emócionális funkciós gyönyör most már a forrása a leggazdagabb és legintenzivebb esztétikai élvezésnek. Megpróbáljuk ezt egyelőre egy példán megmagyarázni és _Schiller_ _A búvár_ című ismert költeményét választjuk ki erre. Az érdekfeszítő elbeszélés foglalkoztatja képzeletünket és gondolkodásunkat és ezzel felingerli intellektuális funkciós gyönyörünket. A költemény már ezzel is esztétikailag hat. A mélyebb és intenzivebb hatás azonban csak akkor áll be, ha részt veszünk a merész ifjú sorsában, ha lemerülünk vele együtt az örvénybe, minden aggodalmat vele élünk át és vele örülünk, mikor megint szerencsésen feljön. Fokozódó részvéttel figyelünk elbeszélésére a mélység szörnyetegeiről, aztán felháborodunk a király kegyetlen játékán, aki másodszor is belekergeti, meleg rokonszenvet érzünk a királyleány és felcsirázó szerelme iránt és nagyon meg vagyunk hatva, mikor a végét olvassuk: «Az ifjút egy se hozza vissza már». Az érzések lefolyása, melynek akadálytalanúl, a minket körülvevő valóságra való minden tekintet nélkül odaadhatjuk magunkat, az olyan tisztán emberi érzések átélése, melyek a mindennapi életben csak ritkán jutnak tevékenységhez, mindez gazdag és intenziv funkciós gyönyört kelt és ebben az emócionális funkciós gyönyörben áll a valódi esztetikai élvezet.

Antigone, Hamlet, Macbeth, Othello, Lear király, Stuart Mária, Wallenstein, Faust és Gretchen és más alakok sorsa, melyek a világirodalom drámáiban kerülnek elénk, még nagyobb mértékben alkalmasak arra, hogy élénk érzelmeket váltsanak ki. A színházban az emócionális funkciós gyönyörhöz a szenzuális és intellektuális is módosítólag és fokozólag járul (időnkint zavarólag is), de a lényeges mégis mindig az alakok iránti belső részvét marad, az az élmény, melyet egy modern esztétikus _(Theodor Lipps)_ nagyon találóan _beleérzés_-nek (Einfühlung) nevez.

Festmények és szobrok szintén alkalmasak arra, hogy emócionális funkciós gyönyört keltsenek a nézőben, ha sikerül az ábrázolt alakok arckifejezését, testtartását és csoportosítását helyesen magyaráznunk és «beleéreznünk» magunkat a műalkotásba. Az ábrázolás könnyen érthetősége nagyon megkönnyíti ezt a beleélést, míg túlságosan komplikált, eszmekörünktől távoleső motivumok nem engedik kifejlődni az emócionális funkciós gyönyört.

A legerősebb érzelmi hatást az összes művészetek közül elismerten a _zene_ idézi elő. Ez onnan van, hogy itt az érzést a hangok érzéki észrevevése közvetlenül, az intellektus közreműködése nélkül ingerli fel. A tiszta zenei hatás ezért sokkal igazabban és bensőbben jut tudatra az úgynevezett «abszolut», szöveg-kíséret nélküli zenéből. Olyan személyekre ellenben, akik kevésbbé muzsikális hajlandóságuak, könnyebben hatnak az olyan dalok, melyeknek szövegét megértik. A jelenkori zenedrámában, ahogy _Wagner Richárd_ kifejlesztette, a funkciós gyönyör mindahárom neme, a szenzuális, az intellektuális és az emócionális hatalmasan ingerlődik s ezért itt az esztétikai élvezet különösen erős és tartós. Mindenesetre nem ritkán fordúl elő ezekben a műalkotásokban, hogy a hangsorok érzéki felfogása nem sikerül azonnal vagy hogy a gyakran nehéz szöveget nem értjük meg azonnal. Ez azután akadályozza a szenzuális és intellektuális funkciót s ez akadályává lesz az emócionális funkciós gyönyör kifejlődésének. Ha azonban ismételt meghallgatás útján a felfogás nehézségein túljutottunk, akkor az összhatás annál erősebb: a motivumok csaknem kimeríthetetlen gazdagsága miatt csaknem egyáltalán nem tompul el.

Minden esztétikai élvezés tehát egy neme a funkciós gyönyörnek és ennyiben rokon a játékkal. Az esztétikai funkciós gyönyör hatása azonban más és mélyebb, mint a játéké. A műalkotás vagy a természeti tárgy, mely az esztétikai funkciós gyönyört fölkelti bennünk, előttünk áll. Megvan a valóságban, észrevesszük érzékeinkkel, benne látjuk örömünk szerzőjét, forrását, megörvendeztetettnek, fölemeltnek érezzük magunkat az objektum által. A fundamentális appercepciónál fogva örömünket úgy tekintjük, mint az előttünk álló objektum hatását, erőnyilvánítását és így funkciós gyönyörünkből esztétikai ítéletek fejlődnek ki. Nem szükséges az ilyen ítéletek megmagyarázására _Kant_-tal egy külön lelki képességet, egy «esztétikai ítélő-erőt» föltennünk. A fundamentális appercepció teljesen elegendő arra, hogy ilyen ítéletek keletkezése érthetőnek tünjék fel. Az esztétikai élvezéskor kellemesen érintettnek, érdekesen elfoglaltnak, hatalmasan megragadottnak érezzük magunkat, szóval sohasem kivánónak és akarónak, hanem mindig afficiáltnak. Ezért csak természetes, hogy az öröm forrását nem magunkban, hanem rajtunk kívül keressük és akkor ott is találjuk, ahol valóban van, a műtárgyban. Mint mondtuk, a tárgyat, amely az esztétikai funkciós gyönyört kiváltotta bennünk, az előidézett funkciós gyönyör minéműsége szerint kellemesnek vagy tetszetősnek, érdekesnek vagy bájosnak nevezzük. A legáltalánosabb predikátum azonban, amelyet az esztétikailag ható objektumoknak tulajdonítunk, a _szépség_. Szépnek nevezünk a legtágabb értelemben mindent, ami alkalmas arra, hogy esztétikai funkciós gyönyörünket kiváltsa.

Az esztétikai élvezésről való elméletünkből magától következik, hogy az esztétikai ítéletekben nagy különbözőségek találhatók. A funkciós gyönyör különböző nemeire való diszpoziciók az egyes egyéneknél nagyon különböző módokon vannak kifejlődve. Így tehát érthető, hogy egy és ugyanaz a tárgy nem képes minden szemlélőjében a funkciós gyönyörnek ugyanazt a nemét és fokát kiváltani. Egy és ugyanaz az ember is nem minden időben egyformán fogékony az esztétikai hatásokra, épen mert a funkciós szükségletek nem mindig ugyanazok. Mindazáltal vannak műalkotások, melyeket évszázadokon át, sőt évezredeken át a legkülönbözőbb emberek szépeknek jelöltek meg. _Sophokles_ Ödipus királyát, amely 2300 év előtt Athénben és Görögország más városaiban eredeti nyelvén erős hatást tett, napjainkban fordításban játszották olyan közönség előtt, melynek kulturállapota bizonyára nagyon különbözik az athéni ősközönségétől. Mégis a darab ma is hatalmasan megragadta az emberek ezreit. Ez nyilván feljogosít arra az ítéletre, hogy a drámában objektív tulajdonságok találhatók, melyek erős esztétikai funkciós gyönyört bírnak kiváltani. Hasonlót lehet mondani az ógörög építészet és szobrászat nem egy művéről, valamint a régi olasz vagy németalföldi festőiskola sok művéről. Az ilyen műalkotásoknál szabad objektív szépségről beszélni, amennyiben ezen a műalkotásban magában bennerejlő tulajdonságokat értjük, amelyek alkalmasak arra, hogy sok embernél funkciós gyönyört váltsanak ki. Ezeket a föltételeket kinyomozni bizonyára hálás és semmiesetre sem kilátástalan kutatói feladat. Az objektív szépség azonban semmiesetre sem egyértelmű az abszolut szépséggel. Ilyenről beszélni a szépségfogalom teljesen relatív jelleménél fogva tökéletesen értelmetlen dolog.

A szépség szónak azonban az itt megbeszélt bővebb fogalmazás mellett még egy szűkebb jelentése is van. Ha egy tárgyat teljes meggyőződésből, mondhatnám teljes szívből szépnek nevezünk, akkor az alatt nemcsak azt értjük, hogy fölkelti tetszésünket. A tárgy iránt, amelyet ebben a szűkebb értelemben szépnek nevezünk, a hála egy nemét érezzük az élvezetért, amelyet szerez nekünk, a vonzódás egy nemét, amelyet, ha magasabb fokot ér el, szeretetnek is nevezhetünk. Mindegyikünk nem egy művész-alkotta alakot hord szeretetteljesen a szívében, úgy tekinti őket, mint becses tulajdonát, melyeket hajlandó a rosszmájú kritizálás ellen megvédeni. Ahol egy művész feltudja bennünk kelteni ezt a szeretetet alakjai iránt, ott elérte a legmagasabb esztétikai hatást és itt a funkciós gyönyörhöz új momentum járul, épen az, ami által az esztétikai élvezés leginkább különbözik a játéktól.

A _szeretet_ és _szépség_ kapcsolatát már rég felismerték és gyakran kimondották. A viszony közönséges felfogása azonban többnyire az, hogy az (objektív létező) szépség tekintetik oknak, a szeretet pedig hatásnak. Ez a felfogás azonban pontosabb vizsgálatra nem bizonyúl teljesen találónak. A nő szépsége bizonyára olyan varázzsal van, amely szerelmet tud kelteni és kétségkívül az ókorban a fiúk szépsége gyakran keltett a férfiaknál szerelmet. De lehet a fordítottja is igaz. Emberek és dolgok, melyek által fölemeltnek érezzük magunkat és melyek bennünk a vonzódás és szeretet érzését keltik fel, ez érzésnél fogva lényegesen megszépültnek tünnek fel előttünk. _A szépség nem csupán oka, sőt talán gyakrabban következése a szeretetnek._ Bensőnkből sugárzik ki a szépség a szeretett tárgyakra és mindig új varázszsal veszi körül.

A szeretet megszépítő erejét mindenki, aki figyel rá, saját tapasztalatából megismerheti. Az anya szépnek találja szeretett gyermekét, még ha mások előtt rútnak tünik is fel. Egy nekünk bármi oknál fogva kedvessé lett könyv esetlen írásmódja gyakran különös varázszsal van ránk. _Schopenhauer_ rajongása az inhiai Upanishádok egyenesen stíltelen latin fordításáért, melyet _Anquetil du Perron_ egy perzsa fordítás után készített, sajátságos példája a szeretet e megszépítő erejének. Állításunk helyességének legnyilvánvalóbb bizonyítékát azonban a természetérzés fejlődése adja. Az ókorban csak a kedves nyári tájkép iránt volt érzékük az embereknek, amikor kellemesen lehetett a hűvősben sétálni és pihenni a gyepen egy csobogó patak partján. Az alpesi természet magasztos szépségei iránt azonban az ember csak akkor lett fogékony, mikor kissé belefáradt a kulturába és szívesen menekült a hegyek magányába. Szóval, az ember csak akkor találta szépnek a természetet, mikor megtanulta szeretni.

Most már ha a műtárgy oly erős és sokféle funkciós gyönyört vált ki bennünk, hogy az alakokat, melyeket elénkbe visz, szívünkbe zárjuk, hogy megszeretjük őket, akkor ebből a szeretetből egy új, különleges, meleg szépség sugárzik vissza a műtárgyra és ez a szépség, amely a szeretetből született, ez az, amit az igazi, a tulajdonképeni, szívet örvendeztető szépségnek nevezünk. A műtárgyak, melyeket ebben az értelemben szépeknek találunk, elkísérnek minket az életen át, meggazdagítják lelkünket és megsokasítják boldogságunkat. Az ilyen alakok személyiségünk legmélyébe hatolnak bele és semmi sem jellemzőbb egy ember egyéniségére, mint a műtárgyak, melyeket ebben a szűkebb értelemben szépnek talál.

Az esztétikai élvezés e szerint egész általánosan és röviden kifejezve funkciós gyönyör. A fentebb megbeszélt három faj mindegyike magában is képes arra, hogy esztétikai élvezetet nyújtson. Gazdagabb és változatosabb, intenzivebb és megragadóbb lesz azonban az élvezet, ha a szenzuális, intellektuális és emócionális funkciós gyönyör egyesülnek egymással. Ezeknek kombinációi a különböző művészeteknél különbözők. A szobrászat és a festészet elsősorban az érzékekre hat és az ész útján keltik fel érzésünket. A költészet az intellektuális funkciós gyönyörrel kezdődik és ezáltal idézi elő az emócionálisat, amely aztán megint belülről ingerli a képzeletet szemléletes képek alkotására. A zenénél a szenzuális funkciós gyönyör talán kinesztétikus (mozgási) érzetek segítségével megy át közvetlenül az erős érzelmi hatásba. Ez az érzelmi hatás vagy az emócionális funkciós gyönyör mindig a centrális része az esztétikai élvezésnek. Ahol az emócionális funkciós gyönyör nem következik be, ott az esztétikai élvezet a felszínen marad és nélkülözi a belső melegséget. Ahol azonban az emócionális funkciós gyönyör kiváltódik, ott előállhat belőle a szeretetnek fentebb vázolt érzése, amelyből új, érzéstől meleg szépség sugárzik vissza a műalkotásra.

Az esztétikai funkciós gyönyör tehát különbözik a funkciós gyönyör más fajaitól, példáúl a játéktól, már csak azzal is, hogy képes ilyen a legbelsőig terjedő hatásokra. Van azonban fontos ismertető jel, mely által az esztétikai élvezés különbözik a játéktól. Minden esztétikai élvezés, mint már említettük, esztétikai ítéleteket vált ki. Ezeket az ítéleteket az élvezők mondják ki abban a meggyőződésben, hogy objektíve érvényesek. Ami nekem tetszik, azt szépnek találom, vagyis azt állítom ítéletemben, hogy a tárgy, melyet szemlélek, az a forrás, az az erőközpont, amelyből élvezetem kiárad. Beható önmegfigyelés és másokon való tapasztalatok most már mindenesetre arra tanítanak, hogy az objektum szépsége csak a benne telt örömömben áll, mindazáltal tévedés volna, ha az esztétikai ítéletből teljesen ki akarnók küszöbölni az objektív tényezőt. Hiszen az esztétikai funkciós gyönyör csak akkor áll be, ha valamely objektum kiváltja. Már most vannak, amint láttuk, műtárgyak, melyek igen sok emberben különböző időkben esztétikai funkciós gyönyört váltottak ki. Ezeknek a műtárgyaknak e szerint objektíve meghatározható tulajdonságokkal kell bírniok, melyekből az esztétikai hatások keletkeznek. Az esztétikának mint tudománynak ezek után az a feladata, hogy az élvezésnek nemcsak a szubjektív, hanem az objektív föltételeit is tanulmányozza. Még fontosabbakká válnak azonban a kiváló műtárgyak ez objektív tulajdonságai azáltal, hogy az alkotó művészek ezeken a műveken ismerik meg az eszközöket, melyek által remélni lehet, hogy esztétikai hatásokat idézhetnek elő.

Ezzel eljutottunk az esztétikának második feladatához, amely abban áll, hogy kutassa a művészi alkotás törvényeit és ezzel normákhoz és szabályokhoz jusson. Ebben rövidebbre kell fognunk a dolgot, mert a művészi tehetségek nagy egyéni különbségeit tekintve csak keveset lehet általánosságban megállapítani. A főfeladat itt az egyes művészetek technikájára szorítkozik.

A művészi alkotás általánosságban véve következménye a művészben bennelakó tevékenységi és alkotó ösztönnek. Ez az alkotás szintén rokon a játékkal, amennyiben a művész öröme magában az alkotásban, tehát a funkcióban rejlik. De nem marad sokáig ennyiben. Ha egyszer a kultúra annyira kifejlődött, hogy az esztétikai élvezet szükségérzete sok embernél van meg, akkor már a művészt nem elégítheti ki és nem is szabad, hogy kielégítse a saját alkotó ösztönében való merőben individuális, csak rája nézve létező öröm. Arra van hivatva, hogy másoknak örömet szerezzen és ezzel megszaporítsa az emberiség boldogságát. Tevékenysége ekkor már nem merő játék, sőt komoly szociális munkává lesz, mely a kultúra fejlődésére nézve nagy mértékben fontos.

Hogy azonban hathasson, ahhoz már nem elég, ha a művész vakon átadja magát alkotó ösztönének. Tanulnia kell. A művészet hosszú művészi gyakorlaton alapuló, időnkint nehéz technikáját kell elsajátítania. Kötelezettnek és arra szorítottnak érzi magát, hogy tanulmányozza szakmája nagy művészeit, hogy megismerje azokat az eszközöket, melyek által tapasztalat szerint sikerül funkciós gyönyört idézni elő az élvezőknél. Képzetkörébe belelép a közönség, melynek az ő művei szánva vannak.

Azáltal azonban, hogy a legtöbb műtárgy megértéséhez hozzátartozik annak a közönségnek az ismerete, amelynek szánva voltak, a művész munkája művelődéstörténeti ténnyé válik. Ezért manap az elmúlt időszakok költőit korukból kiindulólag igyekeznek megérteni és így fejlődött ki egy históriai esztétika, amely sok felvilágosítást hozott, nem egy félreértést eloszlatott és sokkal hozzájárult a művészek és költők bensőbb ismeretéhez. Időnkint azonban a történelmi szemponthoz való túlságos egyoldalú ragaszkodás elhomályosítja a műtárgyban rejlő általános emberire, örökkévalóra vetett tekintetet. A művész ugyanis nem csupán saját népe és ideje számára dolgozik. Mint Thukydides történelmi művéről, a nagy művész is állíthatja képzeletének alkotásairól, hogy az örökkévalóság számára való tulajdon (κπῆμα ἐς ἀεί) és nem csak a pillanatnak való látványosságok (ἀγώνισμα ἐκ τοῦ παραχρῆμα).

Az ilyen művész nemcsak múló funkciós gyönyört vált ki bennünk, hanem ért ahhoz is, hogy szívünkben tartós szeretetet keltsen azon alakok iránt, melyeket alkotott. Ebből a szeretetből azonban, mint az előbb megjegyeztük, eleven, melegérzésű és benső szépség árad vissza műalkotására s ezt előidézni a művész végső és legmagasabb célja.

A művészi alkotás tehát először is játék, mint az alkotó ösztön tevékenysége és a kultúrfejlődés folyamán válik komoly szociális munkává, amely az emberi boldogság gyarapítását teszi céljává. Legfelsőbb tökéletességében azonban a művészi alkotás egy neme a szeretetkérésnek. Ha a művész szeretetkérését meghallgatjuk, akkor műve legmélyebb és legigazabb értelemben szépnek tűnik fel. _Homérosz_ szeretetet kér Achilles és Odysseus számára, _Raffael_ az isteni Madonna számára, _Shakespeare_ nemcsak a filozofáló dán királyfi és a boldogtalan Lear király számára, hanem Falstaff, a silányság e söpredéke számára is, akit az isteni humor hoz szívünkhöz közelebb.

Hogy azonban a művésznek sikerüljön bennünk funkciós gyönyört kiváltani és szeretetet kelteni, benne is kell hogy lakjék valami a teremtő leheletből, amely bele tudja lehelni alakjaiba az élet lelkét. Az élőt elevenen ábrázolni, ez a feladat közös minden művésszel. Bennünk azonban az kelt életet, az indít minket megfelelő reakciókra, ami eleven az emberekben és környezetünk dolgaiban, ami eleven a jelen és mult folyamataiban. Ez az eleven nem egyéb, mint ami karakterisztikus a dolgokon, az, ami azzá teszi őket, amik és amit ránk nézve jelentenek, ez pedig az, ami bennük _tipikus_. A tipikus képzet közvetlenül az életszükségletből keletkezett. Az, ami a dolgokban biológiailag jelentékeny, arra kényszerít minket, hogy figyelmünket reá koncentráljuk és így foglalódik össze, ami számos egynemű dologban tipikus, egy egységgé. Ezt a tipikusat látjuk minden egyes dologban és eszerint igazodunk vele szemben. A művésznek most már nagyobb mértékben, mint minden más embernek, bírnia kell azzal a képességgel, hogy az egyéniben a tipikusat lássa és ábrázolja. A művész alakjai ránk nézve mindig típusok, még akkor is, ha egészen valóságos személyek benyomását keltik. Gretchen alakja Goethe Faustjában oly szemléletesen és egyénileg van ábrázolva, hogy meg tudnók írni az élettörténetét. Mindazáltal képzeletünkben úgy él, mint típusa annak a lánynak, aki szerelmesen odaadja magát és elhagyják. Fejtsük le Lear királyról a királyi palástot és csak az apa marad meg, akinek többet érnek a kedveskedő szavak, mint Cordélia hallgatag szeretete. Mivel azonban minden apában rejlik egy darab Lear királyból, ezért _Shakespeare_ költeménye sohasem veszti el hathatósságát.

Mennyire hozzátartozik a tipikus a művészi ábrázolás lényegéhez, ezt legvilágosabban akkor látni, ha az ábrázolás tárgya a valóságban csak egyetlen egyszer előforduló objektum, egy történelmi személyiség, egy bizonyos tájkép vagy egy egyes ember a művész környezetéből. Az egyéninek ábrázolásában is, hogy esztétikailag hathasson, a tipikust, a karakterisztikust, az igazán elevent kell a művésznek kikeresnie, az egyes tárgyon is ezt kell kifejeznie.

A tipikus, ami minden művészi ábrázolásnak sajátsága, a művészetet sajátszerű kapcsolatba hozza megismerési tevékenységünkkel és a tudománnyal.

A tipikus képzet, mint föntebb már hallottuk, a megismerés fejlődésében előfoka az absztrakt fogalomnak. Mivel a művészet lényege szerint alkalmas tipikus képzetek keltésére, melyek teljes eleven szemléletesség mellett a reprezentatívnak, az általánosnak a jellemét is magukon viselik, ezért a művészi ábrázolás gyakran vállalja a feladatot, hogy tudományos megismeréseket, melyek fogalmakkal dolgoznak, szemléletes képekben ábrázoljon. Az elvont tudományos fogalom a művészet keze alatt átalakul eleven, érzésteljes és szemléletes képzetté, melyet akkor gyakran az _eszme_ sokértelmű nevével jelölünk. A platói eszmék nem egyebek, mint fogalmak, melyeket a mély és zseniális gondolkodó művészi szelleme szemléletes képzetekké testesített meg. Épen ezért hihetett _Plato_ e művészi gondolat-alakulatok önálló létezésében s ezért emelhette őket a dolgok hathatós ősképeivé. _Hegel_ gondolata is, hogy a szép úgy határozódik meg, mint «az eszme érzéki látszata» és hogy a szép mint az eszme hordozója az igazzal azonos, érthetővé válik, ha közben minden művészi ábrázolás tipikus jellemére gondolunk. A legmélyebben és legvilágosabban azonban alighanem _Schiller_ fogta fel a tudománynak és művészetnek a tipikus képzetben rejlő kapcsolatát, ha gondolata, hogy a szépség-érzék hívta elő a megismerés ösztönét, nem tartható is fenn. A művészi képzelet gyakran előresejtve jár a tudomány előtt és útat tár neki:

Eh’ vor des Denkers Geist der kühne Begriff des ew’gen Raumes stand, Wer sah hinauf zur Sternenbühne, Der ihn nicht ahnend schon empfand?

Ha azonban a tudomány saját útján jár és fáradságos kutatással és szigorú gondolkodással kicsikarta a természettől titkát és a történés törvényeit kikutatta, akkor megint a művész dolga a gondolkodó művét megkoronázni és tökéletességre juttatni. Amit a tudomány száraz formulákban és holt fogalmakban hirdet tanítványainak, azt a művészetnek kell képeivel megelevenítenie, hogy minden ember konkrét szemléletességgel láthassa maga előtt az elvont igazságot és fölvehesse szívébe.

Még bensőbb kapcsolatba lépett mindenkor a művészet kezdettől fogva a vallással. A görög ókorban nem kevésbbé, mint a középkorban és az újkorban a művészet a vallás szolgálatába állította szeretet-szerző erejét. _Phidias_ Zeüsz-e, _Michel-Angelo_ Mózese, a sok felséges dóm, _Raffael_ Madonnái és _Lionardo_ Utolsó vacsorája a legnagyszerűbb és legbensőbb szeretetre-hívások a vallásos hit alakjai számára. De azáltal is, hogy a művészet tiszta, kívánságnélküli örömöt ébreszt bennünk, fölébe emel minket a mindennapi hangulatnak és fokozza áhitatra és belső jámborságra való diszpoziciónkat. Ezért játszik a vallási kultuszban különösen a zene oly nagy szerepet.

Nem oly nagyon tisztázott ellenben a sokat tárgyalt kapcsolat a művészet és etika vagy jobban mondva, művészet és erkölcsiség között.

Ha a művészet nemesítő hatásáról van szó, akkor ez, mint mindjárt látni fogjuk, bizonyos értelemben jogosult, de semmiesetre sem úgy, hogy a művészetnek az legyen a feladata, hogy az erényt szépnek, a bűnt rútnak ábrázolja. Az elevent és életteljeset a természetben és az emberi világban igyekszik a művész megragadni és ábrázolni és ahol sikerül neki a teljes emberéletet megragadni, ott lesz a műve ránk nézve érdekes. Nyers erőt, féktelen szenvedélyt, sőt hitvány haszonlesést is állíthat elénk a nagy művész úgy, hogy előadása a legélénkebb funkciós gyönyört kelti bennünk. Sohasem kell a költőnek azt kérdeznie, hogy mikép ítéli meg alakjait a szokásos morál. Ha nagyon is szűklelküen kérdezgeti ezt, akkor ábrázolása nagyon is könnyen elveszti művészi értékét. _Shakespeare_ III. Richárdja és még inkább Falstaffja nyilvánvaló bizonyítékai annak, hogy az esztétikai élvezés független az erkölcsi érték-ítéletektől. _Aristoteles_ hamisan értelmezett tanítása a tragikai vétekről elég sokáig tévesztett meg a tragikai tárgyakban talált gyönyör valódi alapját illetőleg. A művészet sohasem hathat nemesítőleg azáltal, hogy valamiféle formában morált prédikál.