Part 9

Nem telt bele pár hét, megszületett kint a bujdosásba küldött ember legendája. Egy darab valódi naiv, népies meseköltészet, egyben tanubizonyság arra, hogy Garay a Háry János császárlátogatását, Petőfi a Kukorica Jancsi francia királyát nem az ujjukból szopták, hanem a nép meséiben találták. Úgy mondja ez a mese:

– A nagy urak féltötték a hatalmat a Milcsi úr elül. Mert már nagy hatalma volt neki is és a király húzott hozzá. Mert a király azt mondta, hogy a Milcsinek van igaza, nem nektök, mert tűk mindíg csak magatok javát nézitök a nép rovására.

A nagy urak ilyenformán összetanakodtak, hogy hogy kéne láb alul eltönni a Milcsi urat.

Hát, fene teremti, rávötték a királyt, hogy a nevenapján nagy ebédre hívja föl Buda várába az urakat, a Milcsi urat is. Mög is hítta, el is möntek mindnyájan, szép magyar ruhába. Szép nagy ebéd volt, parádés huszárok szolgáltak föl, a Stefánia ügyelt föl rájuk, mert az röndös gazdasszony, oszt ott forgott mindíg az asztal körül. Hát öttek-ittak, volt még tengöri herkentyű is, narancs, hordósfüge mög mindön. Azután fekete kávé. Ahogy azt osztogatnák szét a huszárok, Stefánia kezdi már összeszödni az eszcájgot. Mert csupa valóságos színarany volt mindön eszcájg.

Összeszödi kötőbe, olvassa, nézi. Mögint olvassa, nézi. Azután odamén Ferenc József elé, aztán jelenti:

– Fölséges ipamuram, két aranykanál hibádzik.

– Löhetetlenség az, kislányom – mondta a fölséges király a mönyinek. – Olvasd csak össze még égyször, mert hátha tévedtél.

Stefánia újra olvassa a kanalakat, nézi, a fejit csóválja. Hát csakugyan hibádzik két darab. Megint jelenti:

– Fölséges ipamuram, de valóságosan hibádzik két arany levesös kanál.

Arra a király nagy haragra gyullad, mer a vagyonát ű se engedi. Az ajtónálló testőrzőknek oda kiált:

– Csukjátok be az ajtókat. Itt mindenkit mög köll vizsgálni, kinél vannak a kanalak?

Aztán vizitálták a vendégöket. Mindönki kiforgatta zsebjeit. A Milcsi úr is bátran állt a vizitálás elibe, mert tudta, hogy ű nem tötte el a kanalakat. A zsebjeit kiforgatta: mögmutatta, hogy a mente ujja sincsen bekötve. De azután, ahogy a csizmájához értek, hát a csizmaszárban ott volt a két aranykanál.

Mert azt úgy lopták oda bele az ebéd alatt a hatalmi urak, hogy a Milcsi urat beárulják a király ő felsége előtt.

Hiába mondta azután a Milcsi úr, hogy fölséges uram, királyom, itten árulás történt, a király már nagy haragra volt lobbanva oszt kiűzte Milcsi urat. Azt kiáltotta neki: Pusztulj a birodalmambul, többet ne merj a szömöm elé kerülni.

Nem volt védeközés, mert a király szava ellen nem löhet tönni. A Milcsi úr elbujdosott, azúta bujdosásban van a szögény. De majd fölvirrad még, a Rudollal visszagyün, hogy mögigazítsa a nép fejealját…

A mese így végződik. A hallgatóság komoran és szótalanul bámul maga elé. Mit gondolhatnak ilyenkor a hatalmi urak felől?

*

Az említett barátom, aki a birodalom határán kívül találkozott az élet bujdosójával, önkéntelenül képviselőnek szólította:

– Tudja-e képviselő úr, – mondta neki, – hogy otthon a tanyákon még mindíg visszavárják?

Meglátszott rajta, hogy hirtelen szinte belereszket ebbe az emlékezésbe. De a másik pillanatban már megint a régi nyers és erős ember volt.

– Á – mondta rekedten – az régen volt. Isten önnel.

S minden további szó nélkül odábbment. Vitte magával szótalanul szomorú terhét.

Süliék nyújtanak.

Behallatszik az utcáról, hogy jön valaki kocsival a külső emberek közül. Azt úgy meg lehet hallani a zárt ablakok mögül is. Hiszen nem lehet mondani, hogy ne járna elegendő kocsi az utcán, mert jár ott elég, de az mind egészen más. Másként zörög a stráfkocsi, meg megint másként az, amely a szódavizes üvegeket hordja. A teljes ember féllova is másként huzza maga után a kerekeket, amiken a kocsi fekszik. Az ormótlan postakocsi úgy dübörög, mint a dob. A féllovas fiakernek megint más szava van a kövezeten. A pék kocsija alig hogy befordult az utcasarkon, a Viktor cselédleányzó már kéri előre a hatost a zsömlék árában.

– Hiszen nincs itt még a pék, hé!

Azt mondja a Viktor:

– De hallom, hogy gyün.

– Hát honnan hallod?

– Hát hallom, hogy zörög a kocsija.

– Hát honnan tudod, hogy épen a pék kocsija zörög?

A Viktor erre nem igen tud felelni. Vonogatja a vállát s azt mondja:

– Hát tudom, aztán tudom.

– Ohó, hé! De tudod! Talán hogy szeretőd a pék kocsisa, hé?

Viktor a megbántásra elpirul, azután nyersen pattog vissza:

– Köllene a fenének.

No, ez jól van, Viktor, ez helyesen van, Viktor, ezt a beszédet szeretjük. Viktor. Vár terád odakint a jegenye-nyárfás tanyákon hűséges, rendes legény, társul majd ahoz szegődjél, ide rendben jöttél, innen rendben menj s minden városi csapodárok csak kelljenek a fenének ezentúl is. Viktor megint elpirul, a hatossal a kapuba kiszalad, hát csakugyan ott áll a pék kocsija.

Ilyen külön tudomány ez a kocsizörgés. Vegyük például csak a vastengelyü kocsit. A féllovas bérkocsinak is vastengelye van, meg a kétlovasnak is. Mégis másként zörögnek. De most már a kétlovas bérkocsinak is vastengelye van, meg a tanyai hintónak is vastengelye van, mégis emez másként zörög, mint amaz. Emennek aféle üzleti csörömpölése van, amannak méltóságteljes uri kotyogása. Hogy azután honnan vannak ezek a dolgok, azt véges ésszel kitalálni nem lehet, ellenben arra egy egész káptalan előtt esküt lehetne tenni, hogy épen most fordult be a sarkon egy tanyai igás kocsi, mert annak a zörgése a szobába az asztalig szépen beszolgál. De szerfölött való nagy tevedés volna azt hinni, hogy az ezen kocsi elébe fogott lovakat Rajtik János barátunk kormányozza, mert ez nem felelne meg az adott viszonyoknak, a tényeknek és az igazságnak. Ennek a kocsinak az üléséről a lovakat bizonyos nevezetü Süli Mihály hajtja, ami onnan nyilvánvaló, hogy Rajtik kocsija megint csak másként zörög, mint a Sülié. Pedig egyforma kocsikenőcsöt használnak, hanem Rajtik már öreg s ritkábban ken.

Süli megáll a ház előtt s elsősorban a szürből kifejtvén magát, félistrángot old s a lovakat betakarja. Ez így illik, mert aki a lovat nem tartja testi barátjának: nem érdemli meg, hogy a gyeplőt a kezébe fogja.

Süli behalad, mert hiszen azért jött, hogy behaladjon: bizonyosan van neki valami szót érteni valója. Előbb ugyan várni kell arra, hogy személyesen is láthassuk. Csak nehéz csizmáinak kopogása hallható. Süli, mint egyszerü kintvaló, nem tartja magát méltónak arra, hogy az előljáró lépcsőn jöjjön föl, ő előbb végig óvakodik az udvaron s ott előbb a kutyának szól, mert az ismerőse neki, mivelhogy az is kivülről került be a városba és most csillogó vaslánc csörög a nyakában, minélfogva azt mondja neki Süli: Az ördög bujjon beléd, Talpas, hát már te is uri kutya lettél? Talpas vinnyog, valami olyasmit mond, hogy hilidaridarabum, amit Mihály jóváhagyólag vesz tudomásul. Talpas a két lábát fölrakja Mihály combjára s így egymás szemébe tekintenek. A pusztai ember szótalan természetü, a kutya nem tud beszélni, de azért valószinű, hogy tekintetükben beszéd lakozik; pusztai kocsisok meg tudják érteni, hogy az anyaló mit nyerit a csikajának, de ha felnőtt ló nyerit kocsi elől egyik a másiknak, ezt is tudni vélik, hogy most miben folyt az üzenetváltás. Ha két kocsi halad egymás után s a második kocsi előtt a rúd mellett anyaló is van, az azt kiáltja előre amazoknak: lassabban, hé, a kis csikó nem bír még veletek futni. Ha rendes kocsis van az első kocsin, ilyenkor szorosabbra fogja a gyeplőt.

Mindegy ez most már különben, mert Süli a Talpas lábait lerázza a combjáról, hogy odább haladhasson. Így a konyháig jut el Mihály, ott beszól Viktorhoz, és szót ért. Hogy itthon vannak-e, továbbá, hogy beszabad-e menni és hogy be lehet-e menni? A városi házak ebben a tekintetben nem igen alkalmatosak. Nincsen rajtuk ámbitus. Régi rendes házon az úgy volt, hogy a kintvaló ember a konyhából beizent, hogy szót akarna érteni, ha meghallgatnák. Akkor aztán a bentvaló ember kiment a házból az ambitusra s ott volt a beszéd, ahol az egyik sem tartozott levenni a kalapját. Most azonban a dolgok másként vannak, mert minden divatabbra válik s vajon ki tudná megmondani: vajon a dolgok helyesebbek-e most, mint ezeknek előtte?

A dolog vége azonban megis csak az, hogy Mihály szót ért Viktorral:

– Viktor, be löhet-e mönni?

– Hát benek be – mondja a Viktor (mert hányiveti szokott a lány lenni az ilyen városi uraságban.)

– De leginkább hogy maga van-e az úr odabent a szobában?

– Hát kit így, kit úgy – feleli a Viktor. – Tróbájja mög kend, hiszen úgy sem harapja le az orrát.

Mihály ennélfogva meggondoltan közeledik az ajtóhoz. A kalapját leveszi és körülkeféli a könyökével. Azután ledobja a folyosó kövére. Kintvaló emberek régi tisztessége így hozta ezt magával. Ők kalapban vannak ugyan még a házban is és csak étel alkalmával veszik ki a fejükből. De a város… az más. A városon az emberek minden alkalommal kiszedik a fejükből a kalapot, ellenben, ha isten tiszteletére délben zúgásnak, kongásnak és bongásnak indulnak a harangok, akkor a kalapok a fejeken maradnak, mintha oda volnának kötözve. Kitudhatatlan nép a városi nép és valóban nem lehet megmondani, hogy miért is laknak ilyen helyeken emberek? Vajon emberek-e ezek? A kintvaló ember a hust leeszi a csontról, a csontot a kutyának dobja, míg ezek talán soha sem is esznek, mert a nap minden órájában teli vannak velük a füstösablaku tükrösházak, látni lehet, hogy egyesek csontokat lökdösnek botokkal az asztalon, míg némelyek egymás asztalára csontdarabokat hajigálnak. Miféle dolgok ezek? Tudnának ezek szántani? Értenének ezek a kazalrakáshoz?

… Mihály kopog az ajtón. Ezt is így hozza magával a tisztesség és a hozzáfűzött mellékfogalmak. A különbség csak az, hogy Mihály nem egy ujjával kopog, hanem az egész kezefejét üti oda nehányszor az ajtóhoz.

Ilyenkor erőteljesen kell kiáltani kifelé:

– Löhet!

Miután azonban az első kiáltást Mihály az ajtóveregetés zajától nem hallja, ismételt kiáltás szükséges:

– Löhet!

A bátoritó szavakra az ajtó lassan megnyilván, óvatosan benyulik egy csizma, helyet keresve ezen a szép vidéken. Utána jön Mihály s kisvártatva beérkezik a másik csizma is.

– Jó röggelt adjon az isten.

– Adjon az isten mindnyájunknak, Mihály.

Most azt kell kérdezni, hogy: „no, hát mi járatban?“ mert ha a kérdés elmarad, Mihály lehetős időig elhallgatna s csak azután mondaná: kérdözze már, hogy miért gyüttem? Erre megint azt szokás felelni: majd megmondod, mert te tudod leginkább, hogy miért gyüttél – de ez után megint szótlanságok, egyik lábról a másikra való állások következnek: célszerübb tehát ezt mondani:

– No, hát mi járatban?

Most már isten és emberek előtt Mihályon a válaszadás sora, ki is előbb semmit sem szólván, kigombolja a nyakánál a mellényét, a kebelébe, azaz hogy a mellényének a belső zsebébe nyul és tudatja:

– Nem ögyébben, mint hogy csak ezt a levelet hoztam.

A levelet kihúzván, az asztalra teszi s bizalommal mondja:

– Majd kiolvassa belőle, hogy mi van benne.

Ez igaz. Írásból ért az ember. Ebből az írásból azonban valami sokat nem lehet érteni, mert mindössze ennyi van benne:

„Csinálj ezzel az emberrel valamit, mert én nem birok az ügyében semmit sem csinálni. Szégyen, hogy a szegény emberrel ilyesmik történhetnek“.

Ha Kriesch János annak idején úgy tanithatta a természetrajzot, hogy a lovat, ha figyelmesen megtekintjük, első tekintetre láthatjuk, hogy a teste szőrrel van fedve, joggal megállapitható ezen levélről is, hogy kurta soraiban vádat tartalmaz a fönnálló rend, nemkülönben a fönnálló rendet védő s ezt védeni hivatott álladalmi törvények ellen. Mert itt, a jó reggelét neki, valami baj történt Süli Mihállyal. Itt valamely pantallós ember némi kis pokrócot érzett Mihály alatt s azt ki akarja alóla rántani.

Aminthogy igaz is. Becsapták írással. Mihály ugyan irástudó s világot járt ember, mert Bécsben volt huszár, azonban a közhuszárnak körülbelül mindegy, hogy Bécsben szolgál-e vagy Kutyanyakon, mert a ló mindig az istállóhoz köti: sátoros ünnep az, ha egy kicsit mellőle elhaladhat. Szóval Mihály a világi élet csalafintaságaiból mit sem tanult. Így történt, hogy itthon egy aféle kódorgó gyalogvigéc, aki a tanyákat járja, rávette valami biztosításra. Apró kis lánya van a Mihálynak kettő, hát arra gondolt, hogy azoknak a kiházasitására előre lehetne tenni valamit, ha nem sokba kerülne.

– Nem sokba, persze hogy nem sokba – sietett biztositani Mihályt a kósza pantallós – öt korona csak minden esztendőben. Azután mikor a lányok felnőnek, ott a sok szép készpénz, lesz kérő a háznál elegendő.

Kislányainak ilyen jövendő szép sorsát örömteljesen forgatta elméjében Mihály s feleségével is megbeszélvén a dolgot, odaírta a nevét a papirosra, amit amaz elébe tett s foglalót is adott, mint az már ilyen esetekben illik. S Mihály szeretettel tekintett gyermekei szöszke fejére, gondolván: ha isten megtart benneteket, felnőttötökre szomorú sorsba nem juttok.

Azután pár hétre levél jön a pusztába, szép pecsétes levél Budapestről. Azon a Pesten igazi finum-fánum urak laknak, mert megadják a levélben a szegény embernek is a tisztességet: lám, ez van ráírva a kopertára: Tekintetes Süli Mihály földbirtokos úrnak. Ami papír azonban a koperta belsejében van, az már nem ilyen nagyon udvarias, mert az van abba beleírva, hogy fizessen a földbirtokos úr a biztosítás után az első negyedre ennyi meg ennyi pénzt.

Mihály meghőköl:

– Hiszen ez az egész esztendőre az évi béremből se futná!

Nem is törődik a levéllel. Lehetetlen az, hogy ilyesmi lehessen. Igazságtalanság ez. Olyan jóképű ember volt az az úr! Tévedés ez, no, csak tévedés, elcserélték valami Süli nevű gazdag emberrel, ami lehetséges, mert az uraknak sem mindíg káptalan a fejük.

De a dolog nem addig van. Bizonyos idő multán megint jött írás a földbirtokos úrnak, ezúttal már kissé mérgesebb, mert az van benne, hogy pörlik a pénzért, persze odafönt Budapesten. Szaladgált most már Mihály, amennyire nehéz csizmái engedték, fűhöz is, fához is, hogy mit csináljon? Hogy menjen ő a maga igazáért Pestre, mikor azt sem tudja, hogy merre van?

Elfakadt sírva:

– Tönkre tösznek. Koldúsbotra juttatnak. Pedig csak a kis árva cselédeimet akartam jó karba tönni. Mért is írtam oda a nevemet?

Nehéz volt nézni ezt a bikanyakú erős pusztafit, hogy mennyire megroppantotta az a pesti írás.

– Ne sírj, Mihály. Hol elborul, hol kiderül. Menj csak nyugalommal haza.

A dolog el is intéződött. A biztosító tudatta, hogy a gyalogvigéc nemcsak Sülit csapta be, hanem őket is. A szerződést fölbontották, még Süli foglalóját is visszaküldték, így az igáskocsis szobája kisablakán ismét derülten tekinthetett be a nap, már nem talált többé elszomorodottságot.

Jól van ez no. Idő multával, hogy Süli valamely ügyben bent járt, megkérdezem:

– No, hát röndben van-e a dolog?

– Röndben, – mondja. – Még a foglalót is visszaadták. A malacot mög kéröm szépen behozhattam volna most is, de mondom, egy-két hétig maradjon, mert még kicsinylöm.

– Már micsoda malacot?

– Hát kéröm, – húzódozott – nem kívánhatom ingyen. Hát a fáradságért. Karácsonyra gondoltam, de még nem arra való, hanem újesztendő utánra behozom.

– Hozod ám a körösztapádnak, hé! Hát mire gondolsz?

– No, – mondta Süli határozottan – tudom én azt. Nyújtani köll…

– Hát megbolondultál, Süli? Ide ne hozd azt a malacot, mert kiváglak vele együtt. Hát bajba akarsz keverni, he?

Felütötte a fejét.

– Bajba? – kérdezte.

– Hát persze, hogy persze. Hát nem tudod, hogy neköm azt a dolgot nem lött volna szabad mögcsinálni, mert azt csak fiskálisnak szabad mögcsinálni?

– Úgy hát? – mondta. – Értöm.

Persze, hogy érti. Ezt megérti, mert érthetetlen. De azért azt, hogy nyújtani nem lehet, azt semmiképen sem akarta megérteni. Elköszönt s kiment a kocsijához. Az utcán húzta a sapkát a fejére, de a nagy töksi fej még akkor is csóválódott; a koponyán belül való gondolatok húzták hol jobbra, hol balra.

*

A dolognak ezzel most már vége is lehetne, de nincsen még vége. Idő multán, pár hét mulva jön egy asszony, szépen föltisztálkodva, függő a füliben, arany metál a nyakában, két kosár a karján, az egyikben körte, a másikban alma.

Hát kiféle maga és hát mi járatban? Hát ő egy kintvaló kovács felesége. Nagyon célszerű szegény ember az ilyen mezőségi kovács. Kis házban kis műhely; amely kevés ló odakint patkót szokott viselni, azt annak a lábán ő igazgatja, üsztőkét és csoroszlyát csinál, csikojtós tézslát vasal, ráfot húz, karikát szerkeszt az elszáradt végiglyukra, baltát nádal, szóval olyasféle munkákat végez, amiknek a városi nyelv már a nevét sem ismeri.

A Süli gyalogvigéce, amikor a Tisza-Dunaközén csinálta a hadjáratát, útba ejtette a kovácsékat is. A kovácsék szintén földesúri rangemelésben részesültek s – mint az asszony mondja: majd megfőtt gondban a fejük. És nem tudták, hogy mit tévők legyenek, ha a dob megperdül a kis kovácsműhely előtt.

A Süli kitisztázódott esete után azonban megváltás érkezett. Valószínű, hogy a pesti biztosító jónak látta a gyalogvigéc kötéseit felülvizsgálni, mert fölbontotta a kovácsék szerződését s visszaküldte a foglalót is.

– Kéröm szépen, ezt gyüttem mögköszönni… ha ezt a kis gyümölcsöt elfogadná. Majd kiönteném a kosárbúl.

– Azt se tudtam eddig, lelköm, hogy maguk élnek a világon.

– De, kéröm szépen, ha a Süli Mihály esete nem történik, a mienk se történik. Tisztölteti az uram is, hogy adjon az isten áldást…

– Köszönöm is az áldást, jó asszony. De a gyümölcsöt csak vigye el. Nem löhet ezt elfogadni. Tudja, mi az a törvény?

Sóhajt az asszony:

– Ne tudnám?

– Hát csak vigye el a kosarakat. Adja el a gyümölcsöt a piacon, vigye haza az árát.

– Hát kéröm szépen… – szólt elszomorodva az asszony. Fölvette a kosarakat, elköszönt s elment: sarkos papucsai lassan koppantak a kapu alatt.

Nincs más mód, mint hogy az asszony elgondolta a kapu alatt, hogy a nyújtás nem jól volt téve. Nem úgy van ez itt, mint mikor disznóöléskor átküldik a szomszéd tanyába a kolbászt, hogy: de a tányért meg a tiszta kendőt visszaadják. Úrnak edényestűl kell nyújtani. Az asszony tehát fehér harisnyás lábait kihúzta a papucsokból s nesztelenül, tolvajmódra visszalopta a kosarakat a folyosóra…

Nyújtani köll.

Gugorázás.

Jó ideig kis víz volt a folyóban s most, hogy valamennyire mégis megdagadt, azonnal kezdődik a hajók járása-kelése. Sietni kell ilyenkor, mert a víz csalfa nagyon s im, ha pár arasszal alább száll, minden élet megakad rajta. Itt volna hát ez a hajó is, amit föl kellene húzatni valamelyik uradalmi part alá, hogy ott majd búzával rakodna. Erre már régen vár mindenki: az is, aki rakodná a búzát, a hajósgazda is, aki szállítaná, a hajóslegények is, akik a hajón lennének, a zsákolók is, akik a búzát hordanák, az öreg zsidó ágens is, akinek egész élete a parti mázsánál telik el, továbbá Stévóék is, a rácok, akik nélkül semmit sem ér az egész dolog. Ők majd oly hatalmasak, mint a víz.

Stévóék az első hírre, hogy mehet már nemsokára a folyón rendesen a hajó, odahagyták a kis szerb falukat és itt pipáznak pár napja a parton. Várják a jó szerencsét, míg lovaik, a sok sovány macskaló a tulsó oldalon keresgél némi harapni való zsombékos füvet a fövényben. Ezek nélkül nem indulhat a hajó fölfelé, mert az már úgy van berendezve, hogy a magyar hajókat szerb emberek lovai húzzák a nagy alattságnál fogva. Nagyon egyszerű ez és értik az ilyesmit Stévóék. Ha azt kiáltják nekik: Hó! akkor megállnak, ha pedig Haót! hujánt a kormányos, akkor megindulnak. Ez tisztán az ő mesterségük, meg a lovaiké, amelynél rosszabb foglalkozás talán nincs is a világon. Azért szokás mondani a rendkívül nehéz sorsú emberre: olyan az élete, mint a hajóhúzó lóé.

Stévóék hát állnak a parton és örömmel szemlélik, hogy jön már a hajósgazda feléjük. Jön is és előadja a dolgát. Stévó hallgatja az egészet, a fejében mindent összeszámol és azt mondja:

– Negyvenkét forint.

A gazda erre szó nélkül sarkon fordul és elmegy. Stévó pedig újból neki fordul a partkorlátnak és pipál. Egymással beszélni kezdenek, azaz hogy kázsélnak, mert szerbül megy a beszéd, mivelhogy abból nem ért más meg semmit. Nem igen szokás szerbül tudni, legföljebb némely vasárús, vagy szövetet áruló boltos tart olyan legényt, aki rác menyecskékkel el tudjon kacsalódni, ha hússütésre való serpenyőt, vagy pedig tarka selyemkendőt vásárolnak (már csak inkább kendőt, mint serpenyőt). Másként nem szokás ezt a nyelvet ismerni, pedig csak egy fertályóra járásra laknak a tulsó parton a rácok. Stévóék hát kázsélnak és igen erősködnek, hogy nem engednek a negyvenkét forintból semmit, ami a gazdára nézve igen szomorú világot jelentene.

De azért jó, ha van gőzhajós-társaság és a gőzhajós-társaságnak egy kormányosa meg éppen a parton, az aranykoronás kék sapkával a fején. A gazda ahoz csatlakozik és beszélget vele. Mindenféle közönséges dolgokról beszélnek, talán éppen arról, hogy hol kellene összeolmoztatni a kormányos pipáját, amely éppen eltört a héten, de Stévóék mindezt nem hallják, ők csak látják a beszélgetést és most már meg vannak ijedve nagyon. Hát gőzössel akarja bizonyosan húzatni a hajóját a gazda. Nézd el, nézd, hát akkor miből élnek? A lovacskák a tulsó parton mit fognak húzni? És miből telik kenyér a csíkos tarisznyákba és miből vesz a májkó otthon magának tarka selyemkendőt? Nagy ijedelem ez és Stévóék most már annyira kázsélnak, hogy alighanem maguk sem értik egymást. Idő multán újból elhalad előttük a gazda és odavetőleg mondja:

– Hát huszonnyolcat adok, Stévó.

– No – kap a szón Stévó – harminc lögyön az, gazda, aztán éjjel is mögyünk, ahogy a lovak csak bírják…

Stévó nyujtja a kezét, a gazda belecsap. Az alku meg van kötve és Stévóék most már sokkal vidámabban tekintgetnek át a tulsó part felé, ahol a száraz, sárgára aszott zsombékok között a harapni való füvet tapossák a lovacskák.

*

Hej, de másformán volt ez régente. A gazdák nem alkudoztak, Stévóék nem ácsorogtak a parton s a hajók nem hevertek hónapszámra dologtalanul. Még csak egy tizenöt év előtt is mint nyüzsgött a folyó. Bőgőshajó, búzáshajó, dereglye, luntra egymással keveredett, horvát hajó, szerviány hajó jött s jöttek a sekély vízen a könnyűjárású marosi burcsellák. Már alighanem csak egy van ezekből, mely hetivásárokra szokott jönni s egy nap alatt ér ide Makó alól. Rá is van festve a falára a neve: Futár. Biz az nem futár pedig, mert lassan jár, de nem is szerették a nagy sietséget a régi időben az emberek. Lomhán csináltak mindent, de mindíg csináltak valamit. Ma minden sebesen megy, egy hétre való dolgot elvégeznek negyvennyolc óra alatt s a többi napra azután semmi sem marad. Ahogy a vasút megette a szekeres fuvart, a gőzös eszi apránként a kis hajóst. Pedig micsoda forgalmakat csináltak ezek. Aki így látja a vízen feküdni ezeket a nagy lusta hajótesteket, amiket lovakkal vonszoltatnak előre-hátra, el sem hinné, hogy még csak nem is oly nagyon régen Fiuméval állottak összeköttetésben. A szegedi nagy sóház nem csak az egész Alföldre adta a sót, de még Horvátországra is. Kocsin pedig csak olyan városok jöttek érte, amelynek vize nem volt. A többinek hajón vitték a kősót s így jártak el a szegedi hajók Horvátországba. Onnan pedig hozták az olyan árút, amit idegen világokból szállítottak tengeri gályák a fiumei partra. Fölmentek a horvát vizeken, ameddig csak lehetett, ami nem is különös, mert egyméteres vízben már nagyon vígan jár a hajó. Azért ilyen szélesek és idomtalanok. Azt lehetne gondolni, hogy ostobaságból van ez így, pedig dehogy: észből, hogy széles teste ne sokat merüljön a teherrel. Igy járt aztán mindenfelé: vitte a kősót, hozta a citromot, kávét és spanyolnádat, mely utóbbiból igen sokat fogyasztottak még akkoriban az iskolák és a kocsisok. Gyermekkoromban nem is volt valamire való kocsis, akinek nem fiumei volt az ostornyele.

– Biz úgy – mondta egy öreg hajós a minap – odáig jártunk, hogy a tengörrel keresködtünk. Mink fölmöntünk a Dráván, ameddig csak löhetött, a horvátok mög odahozták kocsin a portékát a tengörpartrul. Valami hírös jó útjuk volt azoknak akkor, úgy hívták, hogy kalorina.