Part 10

A Karolina-út ez, amely Porto-Rénél éri a tengert. Ma is meg van, de már a tiszai hajóknak nincs abból semmi hasznuk. Már a Drávára szegedi hajó nagy ritkán megy, esetleg néhány kisebb luntra, amely a zátonyokon kaviccsal rakodik. Nincs mit vinni, de nincs is mit hozni. Mindent a vasút hoz már, a kalorinán legföljebb csak marhákat hajtanak egyik faluból a másikba. Urrá lett a vasbika, ez a furcsa állat, amely szenet eszik és vizet iszik rá. Ezzel mérkőzni lehetetlen, mert sebes marha, olcsó marha. Ami hozni való van, mind ő hozza és kis pénzen hozza és kis pénzen viszi. Azelőtt akár pénzegységnek lehetett volna itt venni a narancsot, olyan bizonyos volt, hogy egy narancs: egy hatos. Az almát meg árultuk három hatosért egy vékával, de úgy se igen vették.

Ma meg aki ésszel élő ember, termett almáiból nem is hagy télire (legföljebb karácsonyfáravalót a gyerekeknek). Mert az almát megveszik öt-hat krajcárért darabonként, a narancs darabja pedig téli időben is három krajcár. A vasbika ilyen, szinte alig hihető felfordulásokat csinált, mert sokkal jobb lába van neki, mint a Stévó lovainak.

Ugyan azért van most is vízi hajózás, de nem az, ami a régi. A kishajós mestersége tűnőben van és haldoklik, bár néhol élesztgetik, de már nem bír a nagyhajóssal. Ámbátor, ha bírna is, a dolog vége mégis csak az, hogy idő multán a nagy csuka megeszi a kis csukát.

*

Van úgy is vontatás közben, hogy Stévó lovainak, akarva nem akarva, pihenésük akad. Nincs például a parton olyan hely, ahol húzhatnának. Például a part mocsaras vagy agyagos, vagy meredek. Máshol ismét szirtes. Más esetben van néhol oly ereje a víznek, hogy az árral semmi módon nem birnak. Ismét más eset, hogy oly messze van a part attól a mély víztől, ahol a hajót a kormányos eresztheti, hogy a távolságot nem futja vontató kötél. Ilyen különféle helyzetek vannak az ilyen kinlódásokban. Ez nem kellemes és haragszanak a hajóslegények, mert most nehéz munka kezdődik.

Szükséges ilyenkor, hogy a csolnakba ugráljanak az emberek. A csolnakkal aztán elő kell menni a hajó orrához. Onnan a nagy láncos vasmacskát a csolnakba eresztik, amely nehéz sulyától szinte felbillen. Ezután pedig két kézre fogja ám minden ember az evezőt és bármennyire fáradt is, itten engedni nem szabad és megállni sem szabad a vasmacskával. Csak azt vinni előre, jó előre, ameddig a kötél engedi. Akkor nekiáll mind és kilökik a ladikból. Lezuhan a vízbe a macska, az emberek pedig mennek vissza a hajóra a kötéllel, hogy megkezdjék a gugorázást.

Minden hajó orrában, mindjárt a bőgő mögött áll egy deréknyi vastag derékig érő oszlop, látszólag csak azért, hogy legyen mibe belebotlani. Ez a gugora. A fején egy rúd jár keresztül. Hogy a macskától hozott kötél végét rákötötték a gugorára, keresztül dugják rajta a rudat és mindenki belekapaszkodik. Hajtják. Lassan, csikorogva forog a gugora s amint tekerődzik rá a kötél, halad előre a hajó. A víz ellen való tehervontatásnak régi furfangos szerszámja ez, még a lassan járj, tovább érsz világból. Magamagát hajtja így föl a hajó egész odáig, ahol a macska el van vetve. De itt megint nincsen pihenés. Megint ladikba kell ugrani, hogy hasonló módon, miként az előbb, vigyék előre a másik vasmacskát. El is viszik, levetik és visszahozván a kötelet, most ez kerül a gugorára.

Most más munka jön. Az első macska kötelét a macskahúzó gépre vetik, hogy fölvonják a víz fenekéről a nehéz vasat, amely két körmével mélyen belekapaszkodott. Ezért is macska a neve. Mikor macskát kerget a gyerek és a macska a fára szalad, de a gyerek eléri és leakarja venni onnan, a macska oly erősen fogja a fát, hogy csak úgy lehet levenni onnan, ha körme alatt a foháncs kiszakad. A vasmacska is ily erővel kapaszkodik a vízfenékbe és fölhúzásához nagy erő kivántatik, mert éppen nem enged; van eset rá, hogy egyik ága beletörik a földbe s ott marad a fenéken. Hajtják az emberek a vasgép forgatóját, de nagyon nehezen megy és lassan, ami megismerszik az ütköző vas csattogásáról. Meg is állnak pihenni. Szélpál Mihály belefáradva a nagy munkába, köhögni kezd.

– Beteg kend? – mondja neki Várakozó János.

– Már miért? – kérdezi Szélpál.

– Hát hogy köhög kend.

– Köhög, köhög – ismétli Szélpál. – Eleven embör szokott köhögni, nem a holt.

Ez igaz. Ennélfogva újból hajtják most a vasat, a macska a kötéllel már egészen a hajó orra alá került, no most mindjárt emelődik a nyelénél fogva. Egyszerre sebesen csattog az ütköző vas, kijött a földből a macska. A hajót azonnal megkapja a víz sodra és viszi lefelé. De tartja a macskára vetett kötelet a gugora.

– Jézus és Mihály arkangyal! benne feledték a gugorában a rudat.

– Bukj le! – kiáltja a kormányos, bizonyos Báró István nevezetű, de hiába. Nem bukott le Szélpál, mert éppen köhögött. Ahogy megakadt az első macska kötelén a hajó, hirtelen csikorogva fordúlt a súly alatt egyet a gugora és nyakszirten csapta Szélpált a rud olykép, hogy a bakhoz esett, onnan lefordult és hogy az igazat megvalljuk, többé most már csakugyan nem köhögött.

Még csak egymásra tekinteni sem érnek rá az emberek, mert el kell kapni a gugora rudját s csak mikor ezt megakasztották, fordúlhatnak a testhez. Kivülről nincs semmi baja, csak a nyaka van eltörve: már Szélpál fölfelé ezentúl nem hajózik sohasem. Csak lefelé még egyszer, utoljára most, hogy ladikba teszik s a hallgatag vízen viszi egy hajóslegény hazafelé. A többi nézi, míg el nem tünnek a kanyarodónál a füzesek alatt, azután újból a gugorához fognak, sóhajtván mindenik. Egy mázsával könnyebb a hajó (mert nyomott annyit a nagy csontjaival Szélpál) és mégis nehezebb. Persze, hiányzik Szélpál két erős karja a hajón. Hát még otthon a családnál?

A víz nekifeküdt a hajónak, az embernek a gugorarudhoz nyúlnak és hajtják a gugorát szótalan. A messzi partról Stévó bebámul, kiabál is valamit, de szavát érteni nem lehet. Pedig egyre jelez.

– Haó! Héj!…

Egy idő múlva azt mondja a kormányos:

– Ugyan, hogy nem gyógyul be a szája?

Fekete emberek a föld alatt.

A hosszújáratú angol kapitányról beszélik, hogy mikor Délamerika tulsó oldalára akart hajózni, de a Magelhaes-szoros táján hiába küzdött két hétig a szelekkel, mérgében megfordította a hajó orrát, körülhajózta a földet s úgy jutott el Limába. Ezt magyarul úgy hívják, hogy: erre közelébb, arra hamarább. Szokásmondás, amelylyel az Alföldön nagyon hamar megismerkedik az, akinek a vasúttól valamivel távolabb eső helyen van dolga. De még a vasútnak is vannak furfangjai. Aki például személyvonattal jön Budapestről Szegedre, hamarabb éri el a várost, ha Dorozsmán kiszáll, mint ha vasúton viteti magát az állomásig. Ha valakinek a tápéi réten van dolga rendes nyári időben: kisétál gyalog Tápéra, ott két pénzért a komp átviszi a Tiszán s azután már ott van a réten, mehet, amerre akar. Ellenben ha rossz időben van arra sürgős dolga, akkor az ellenkező irányban lemegy a vasúthoz. A vasút előbb átviszi a Tiszán, azután elmegy vele Torontálmegyébe, azután átmegy vele a Maroson, elviszi Makóra. Makón a piacon azután alkudozhat valami lónyúzóval, aki tizenkét koronáért elviszi a rét oldalára, ahonnan egész jól lehet látni a hódmezővásárhelyi füstölgő gyárkéményeket. Erre közelébb, arra hamarább. Próbáltam már, nagyon kellemes út. Az ember nem azt vigyázza, hogy mikor dül föl a kocsi, hanem hogy mikor törik el a dágványban a lónak a lába.

Azonban mindez nem idevaló beszéd, mert most másfelé van az út: a felsőrészi Parragitanya lévén a direkció, ahol a földbuvárok még mindíg ássák a mélységeket, amik a kincseket rejtik, ott vannak ugyanis elásva a Smaragdus királynak, a Kárbunkulus királynak, továbbá ama hires, nevezetes Sármány királyfinak a mérhetetlen kincsei.

Kocsin jó útja van nagyon, de a kocsi-út hosszú, unalmas és drága. Gyerünk vasúton, hiszen van vasútja. Az állomását Pusztaszernek hívták, de azután átváltoztatták Felsőtanyára, most megint visszaváltoztatják Pusztaszerre, hogy a szó ne egyezzen. Pusztaszer ugyanis oda két óra járás kocsin, de még két óra alatt sem lehetne onnan odaérni, mivelhogy onnan az út sem vezet hozzá. Szóval a vasút is csak annak a régi magyar igazságnak az alapján áll, hogy erre közelebb, arra hamarább.

Hanem hiszen az állomáson nincs is kocsi, ilyesmit ott nem lehet kapni. Ennélfogva okosabb dolog átutazni Csongrádmegyébe Kistelekre, ott lehet találni az állomáson kocsit – néha. Ezuttal bizony nincsen, mert csak egy van, az meg fináncokat vár s a kocsis ezen hivatali minőségében lenézőleg tekint szét a vasúton érkező egyéb népek fölött.

Ez azonban szintén nem baj. Ha annak idején, a császár tetszését kinyerni óhajtván, napi hat krajcárért tudtunk gyalogolni, most is megtehetjük. A faluban majd találunk kocsit.

Nem így megy ez ám azonban, ahogy gondolná az ember. A fórspontos egyik kocsija a fináncokat hurcolja, a másik kocsiba való lónak pedig megnyilalt a lába. Ilyenkor igen hasznos intézmény a plébánia, mert oda lehet fordulni azzal a kérdéssel, hogy ugyan hol lehet kocsit szerezni. S a káplán úr áll éppen a plébánia sarkán s hivatalból is jó barátok vagyunk, mert a mi városunk népe ott a kegyúr. Intézkedik hát kocsi iránt, kérdezvén:

– De hová?

– Csak ide be a felsőtanyába. A Parragitanyára?

– A kincsásókhoz?

– Oda.

– No – neveti a káplán – már csakugyan hire megy a dolognak, ha már a városból is kijönnek oda az urak. Most is itt van a Parragitanyából egy leány meg egy legény, ahol ülnek a padon.

– Aztán mit akarnak?

– Már reggel óta azon vannak, hogy csak menjünk ki, beszentelni az embert, aki ásat. De nem megyünk.

Ugyan nem is mehettek volna, mert a felsőtanyáknak külön plébánosa van. Itt tehát a kincsásás hatásköri összeütközést támasztott.

Mondom a leánynak:

– Hát minek nektek a pap a kincsásáshoz?

– Köll – mondja. – A kincsöt szent embör tötte le, csak szentölt embör vöheti föl.

– Addig talán tiltják a hatalmak?

– Ügön – mondja a leány meggyőződéssel – tiltik a hatalmak. Mert hét szent embör ül lent a földbe a kincsön. Azokat föl köll váltani.

A legény így szól:

– Addig nem löhet a kincsöt fölemelni.

Mondom:

– Talán testvérök vagytok ti?

– Nem – mondja a legény – ű az alsó tanyárul való.

A lány az alsó tanyáról való. Szép, barna lány, közepes termetű, mint leginkább a tanyai, mert náluk a gyerek már idő előtt dologba áll s a csontjaik nem hosszabbodnak úgy meg, mint a mieink. De hogyan kerül ide az alsótanyáról? Nem kereshettem, a dolgokba mélyebben beleavatkozni nem tanácsos, mert az idegenséget támaszt.

De nyilvánvalónak tetszett, hogy ez a látó lány. Ez az a szűz, aki üvegen keresztül látja a kincset. Az alsótanya messze van ide, egy másik ország az, ahol vasút még nem jár; régi rejtelmességek vidéke. Ott már a hatvanas években megjelent egy tanya ablakán a Mária s mindaddig ott tartózkodott, amíg a cseh zsandár a puska tusájával ki nem ütötte az ablakot. Ekkor a Mária elszállt s most az alsóvárosi templomban tartózkodik. Ugyancsak az alsótanyán „fórás bugyog föl“ a Nógrádi-tanyában a tiszta szoba asztallába alól, miseházat is építettek fölébe, de a forrás csak akkor bugyog, ha a látogatók minden lelki kételkedés nélkül járulnak elébe. Prédikálni is szokott ott „az jeruzsálemi gyermök“, aki már járt a szent földön. (Sohase volt Makón túl.) Jártam egyszer kint az alsó tanyai pusztában a Pálinkás-erdő sarkán, mert ott egy fahegyben láttatott a Mária, amint a fa tetején forgott köröskörül. Nagy tömegek térdeltek a fa előtt, hogy valóban megilletődve lehetett azt nézni, mert olyan volt, mintha az ősi, berekben való áldozást látta volna az ember. A látóleány látta ott is a Mária megjelenését. Pusztai pásztorleány volt, ők azok, akik egész nap pár juhaikkal egymagukra lévén, rejtelmességeket éreznek. Ha sokáig imádkozott a fa előtt, égő gyertyákra vetve tekintetét, elájult s felébredve, csodás dolgokat beszélt a menyeknek tündéri világáról s üzeneteket hozott onnan. A „trance“ ez is, csak tanyai magyarul „mögképzelés“, meg „elrejtőzés“ a neve.

De a látó-leány ezuttal hiába hivta a papokat, nem ment el hozzájuk egy sem. Ezen elszomorodtak. És ment tovább a beszéd a határban: Mélykutiék nem bírják felvenni a kincset, mert nem engedi a föld. Lent két fekete ember ül a fordított vályun, amely a kincseket takarja s azok nem engedik. Továbbá már az a szó is kezdett verni, hogy a kincsek nem szedhetők fel másként, hanem hogy vérnek kell folyni a gödörben. Útszéli csárdában – az ott a kaszinó – hallottam beszélni, hogy asszonyt kellene feláldozni ott, csak akkor volna sikeres a munka. Ime, itt van Kőműves Kelemen históriája: szintén a nő vére áldozatán szállnának hadba a rontó szellemekkel. No azonban idáig nem ment a dolog, hanem csirkének vérét vették a gödörben, sőt arról is hallatszott hír, hogy birkát vetettek a gödörbe s kétszer puskával belelőttek, hogy vére folyjon. E különös babonás beszédek mellé hála istennek, hamar odatársul a humor, amely szerint ez mindez csak azért történik, hogy húst ehetnének. Ha tyúkhúslevest ehetnének, elvágják a tyúk nyakát. Ha paprikás bürgehúsra szottyan kedvük: belelőnek a birkába. Mivelhogy hiszen áldozattétel után ugyis csak meg kell azt enni.

Hát ez a babona. De ki merné állítani, hogy ezek a dolgok semmi vonatkozásban sem lennének az ősvallással? És micsoda rejtélyes belső lelki világok vannak ott az emberekben a külső részeken, ahol pedig manap már hatvanegy iskolában tanítanak a tanítók? Mit lehet tudni? Az asztaltáncoltatás régi ismerősük. Ismertem embert, aki akár a lelkiüdvére is állította, hogy látta, amint a Kisgazsi Illés sógor parancsára a szénahányó favilla a boglya mellől magamagától bejött a szobába. Öreg kapásunk mindíg mondta, amig csak el nem halt, hogy ő látott a földjében olyan embert kapálni, akit három nappal ezelőtt temettek. Látta, hogy kapált, de a munkája nem látszott meg a földben. Késő hideg őszi estén haladván egyszer a külsőségeken, látom, hogy egy jókora szőlő sarkán két ember ás. – Mit áskálnak ezek itt ilyenkor? – kérdezem a kocsist. – A szenet ássák el uram – mondja meggyőződéssel a fuvaros. – Miféle szenet? – kérdezem. Mondja az ember: – A szent szenet ássák el, hideg tél esetén az megvédi a szőlőt a fagytól, a rosszakarattól.

Be vannak népesülve a levegők a rosszakarókkal, szent emberek ülnek a föld alatt és Mária a fahegyben forogva láttatik lenni. De vannak ördöngősségek is, a vizekben és a földekben rejtelmes szellemek tanyáznak.

Az útszéli bormérőben iszik egy öreg magyar. El van keseredve nagyon. Az augusztusi szélvihar megbontotta a tanyája tetejét, széthordta a szénáját s a másik határba szalajtotta a mezőn legelő lovait.

Arra haladván, egy pohár bor irányában belép Mélykúti Laci János a kincsásó s egy másik asztal mellett leül. Csend van, a köszönését nem igen fogadják s egyszer csak azt kiáltja feléje az elbuslakodott öreg:

– Az ördög bujjon beléd, hitetlen!

Laci János hatalmas szál ember, akár félkézzel is kitehetné az öreg szürét az ajtón, úgy hogy az öreg is benne van, de nyugodtan marad s csak azt kérdezi:

– Már miért mondja ezt kend?

Az öregnek a képe pirosra válik, ráüt az asztalra és úgy kiáltja:

– Mert te eresztötted ki a főd alul a sárkányt, amelyik elpusztított bennünket. Mit ástad ki, mikor az le volt láncolva a főd alá?

Mélykuti nem felel semmit, csak elmegy, legyintve a kezével: – Értetlenség, csupa értetlenség mindenütt.

*

A kincsásás megállt. Ismét arra járva, már csak az elhagyott gödröket találom. Senki sem dolgozik, a homokásó baggert meg a szivattyút is hazavitték. De a kocsizörgés zajára a látó-leány kiperdül a tanyából.

– No, hát abbanhagytátok?

– Nem egészen – mondja húzódozva. – Majd folytatódik. Csak Laczi Jánosnak most dolga van. A zivatar mind elvitte a szélmalmok vitorláját, most azokat csinálja.

– Ráért volna arra később is. Kár ezeket a hét szent embereket annyi ideig a föld alatt hagyni.

A lány megértette a gúnyolódást.

– Nem tréfa ez – mondta. – De abban köllött hagyni a dolgot. A szélmalmokat most köll reparálni, mert később esik az eső, csúszós a malom teteje, nem mer rámenni senki. Leesik.

– Talán épen ebbe a gödörbe esik?

A kocsis nevetett. De a lány dacosan vetette fel égő két fekete szemét, azután a karját a gödör felé nyujtotta szótalanul. Színpadi dolog volt, de hiszen ez nem tud a színpadról semmit. Csendesen megszólalt:

– Maguk sokat tudnak odabent a városon. De maguk se tudnak mindönt.

– Ez csakugyan így van – hagyom helyben.

– Hát lássa – mondta tovább. – Majd möglássa, hogy itt még olyan dolgok lösznek, hogy maguk templomot építtetnek ide. Erre a helyre.

Hát jól van. Itt már nincs más mód, mint megfordítani a lovak fejét hazafelé, (mivelhogy hazafelé úgyis szívesebben mennek) és csendes nyugalommal kivárni azokat a dolgokat, amik majd történnek és amiknek a nyomán a hét szent fekete embör fölszabadul a föld alól…

TARTALOM.

A világító állat és a vadrózsabokor 3 Szirtesek a partok 13 Rágyújtás 22 Juhászok meg bürgék 33 Vera elvitele 42 Utszélen 50 Könyvtári divatok 57 Uj vendég 65 Hajósok 75 Az ügy elintéződött 82 Mezei dolgok 94 Házrul-házra 106 Emlékezés 118 Statisztika a falun 128 Parti füzesek 137 A bujdosó 146 Süliék nyujtanak 160 Gugorázás 172 Fekete emberek a föld alatt 181