Part 8

Utaznak, utaznak, egyszer csak helyben vannak, ott kikötnek és várják a vevőt. Jönnek is azok nemsokára és a tutaj körül kis halak laknak a folyóban, mert az alma hibását kiválogatja a vevő és a vízbe dobja. Az nem kerül bele a faedényekbe, amikkel az almát mérik a szótalan óláhok. Kevés beszédű emberek ezek, mert vagy bun valamely dolog, vagy nu. Ha jó, akkor bun, ha nem jó, akkor nu. Az oláh mutat egy edény almát, a vevő mutatja a pénzt a tenyerén, amit érte adni akar. Ha bun, akkor elveszi az oláh a pénzt és a zsákba önti az almát, ha nu, akkor csóválja a fejét és előveszi a pipát, hogy majd rágyujt, de megint csak visszateszi a tüszőbe, hogy ne fogyjon a dohány. És arca csak ritkán derül föl, oh, nagy ritkán, mert ritka e tájon az olyan ember, aki a nyelvükön ért. Ha azonban akad egy ilyen vevő, azonnal ki van cserélve a maga egyhangú mivoltából a frátye, sürög-forog a bocskorban és maga hajigálja ki a faedényből a hibás almát a kis halaknak, melyek bizonyára nem sejtik, hogy mint jutottak a nagy szerencséhez. A mezők liliomait ruházó ím a tutajra küldött egy embert, hogy étel jusson a kis halaknak is.

… Egészen más ember az ilyen tutajeresztő, mint a tutajgazda, régiesen mondva: a lápgazda. A tutaj csak addig tutaj, amíg egymaga van, ha több kerül együvé, láp a neve. Ahol nem szorul egészen szűk mederbe a víz, hanem nagy az ártér, ott a tanyájuk. Aki kereskedő vagy fűrészgyár hozatja a tutajakot, a szűk helyen nem birja mind ott tartani, azért készül így valahol föntebb a vízen a tanya; voltaképen nem más, mint úszó raktár, sziget a vízen. A középső tutaj le van macskázva erősen a fenékhez, a többit pedig, ahogy jönnek le a vízen, hozzákötözik. Az álló tutajon ház van, már persze csak fából, abban lakik a lápgazda, mint teszem azt, a jelen esetben Ilosvai Mihály. Nem könnyű mestersége van a lápgazdának, azt mondják, nagyon megtöri az embert a fenyőn-ugrálás. Mivel a tutajokat érkezésük után az egyik oldalon szétbontják s csak egy végen vannak a fenyők összekötve, hogy mikor a gyárnak bármilyen vastagságú vagy hosszúságú kell, azt azonnal ereszteni lehessen lefelé. Így a csak egy véggel összekötött fenyők a másik végükkel különválnak s magukban libegnek a vízen és jó lépésnyi távolság van köztük. Ezeken kell hát ugrálni egyikről a másikra, keresve mindig az alkalmatost és alattuk homokos árjával ott suhan a Tisza. Hát így játszik naponta a halállal a lápgazda, mert aki a fenyőszálak közé esik, az ritkán, talán sohasem kerül elő elevenen, mert odanyomja a nagy gerendák aljához a víz és azok alsó kötéseiben, a hinárfogó gúzsokban megakad. Csak akkor szokott rendszerint előjönni, ha a lápot darabonként szétszedik.

De meg úszni sem tudnak. Csodálatos, de úgy van, hogy a nép vízenjáró emberei, akik úgymondva a téli fagyon kívül egész életüket e rejtelmes, csobogó tömegek fölött töltik, csak elvétve tudnak úszni; aki tud, az sem a békától, hanem a kutyától tanulta. A béka úgy is úszik, mint úszni rendesen szokás, ép azokat a tempókat csinálja mint az ember, a kutya ellenben csak pacskol lábaival a vízben s úgy halad. Ezt a könnyebb formát tanulták el, de bizony nem is sokra mennek vele, mert víz alatt azzal haladni nem lehet s aki tutaj alá vagy hajó alá jut, ott is marad. (Adj uram Isten neki örök nyugodalmat.) Jutnak is elegen, mert épen nem törődnek a dologgal. Még az olyan kormányos ember, aki családostól lakik a hajón, sem rak a „csárda“ (a házikó) elébe korlátot, hogy azontul a gyerek ne ődönghessen, mint ahogy ez a szerbség hajóin tapasztalható.

Van azután sok szomorú eset, mint ahogy most ép Ilosvai Mihályé is. Mihály eloldotta reggel az úszó szigetétől a ladikot s kihaladt vele a partig, ahol fűzfához kötötte, maga pedig a közeli faluba ballagott dohányvásárlás szempontjából. Tény, hogy mikor Nepomuki Szent János előtt a töltésen elhaladt, elfeledte kalapját levenni. Ugyanis gondokba volt merülve. A lápon hagyta az asszonyt, aki, mert épen pénteken történt, halfőzéshez készülődött. Mihálynak az ötlött az úton az eszébe, hogy elég lesz-e ehhez az a néhány kis hal, amit pícéi az éjjel fogtak, s így esett meg a tiszteletlenség. Később maga is észrevette s meglehetős komor volt a faluban, hol ismerős emberei kérdezgették:

– Mi járatban, Mihály?

– Hát csak dohányért – felelte Mihály.

– Hát az asszony? – adják föl ismét a szót.

– Odaki van a lápon – integet a folyó felé Mihály. – Főz.

Úgy lehet pedig, hogy ekkor már nem főzött. Bár Mihály visszatérőben kalapot emelt János urunk előtt, kinek karingét hetenként fehérre meszelik a falubeli asszonyok, hogy e fondorkodó vízre annál több ügyelettel legyen. Mihály a csolnakba lépett, megmarkolta az evezőt és fölhajtotta a lápig a ladikot. Az álló lápon a ház körül nem látszott füst, Mihály elért a tutajig és kiáltott:

– Annus!

Senki sem felelt, csak a víz csobogott és a kötőgalyak nyikorogtak a fenyőkön. Újból kiáltott és sietve ugrált át a fenyőkön a házig. Betekint, de abban nincsen senki. Megtisztogatva a kis padon ott a hal, készen áll a bogrács és két egész fej vereshagyma tökéletesen finomra darabolva ott van az asztalon; lám, Annus mindezt még megtisztította s most még sincsen sehol. Ellenben ott van a láp végén a tutajgerendákon a czirokseprő, azon nedves, ahogy a vízbe mártódott. A dologgal ismerős előtt azonnal világos, hogy a tűzhelyet akarta azzal Annus lesöpreni s megmártani vitte, hogy a pörnyét föl ne csapja, de közben lebukott a ringó fenyőről a Tiszába. Mihály most nézi a Tiszát, hogy hova tette az Annust.

Nincs senki sehol, csak a fűzfák a parton itt is, amott is; a lápgazda egyedül áll a szigeten s mert eszének most egyszerre ezerfelé kellene járnia, semerre sem indul. Áll csak magában, két lábával két fenyőn és hintál, mert hol egyik gerendát, hol a másikat emelgeti a víz. Mely fenyő alatt lehet Annus? – kérdezné Mihály, ha volna kitől kérdezni, de nincsen.

A tulsó parton a fűzfák alatt erősebben csobog a víz. Azok közt valaki jár ladikkal, de hogy kicsoda volna, a füzek örökké fürdő ágaitól nem látni. De egyszer így épen a láp irányában mégis csak előbújik egy igen régi ócska csónyik, még azok közül, amiket egyfából faragtak. Hajtja egy ember, de csak játszik a nehéz tölgyfával, alig evez, mégis halad. Valami elesett formája van az embernek, mellényét nagyon különféle posztókból varrták. Mihály, amint meglátja, puskát szeretne ráfogni azonnal, mert ez az ember, aki itt úgy halad egymaga a vízen, mintha más dalladzana neki s ő csak a kormányt tartaná: a vízi-kalóz.

*

Hangtalan parti tájakon kóborogva, hol nyilván azt lehetne hinni, hogy ott még ember nem lakott, füstöt lehet látni a fák tetején és el lehet a füst nyomán menni egy gulibáig a part törekjén a lebotolt fák közé. Valami igen ócska faguliba az. Egykor itt valaha hajót építettek, vagy halászok hasított halat készítettek s azon munkások emelték a gulibát, de dolguk végeztével ott hagyták, mert nem volt érdemes a fájáért szétverni. A guliba ott maradt. Azután jött egy ember a partra, bizonyos kétségbeesett ember, ki azért jött, hogy belefeküdjön a vízbe végkép.

Lehetett az sorsüldözött, vagy elcsapott béres, vagy akármi, ki midőn sehol födélt nem találván, enyhelyét ép a víz fenekén keresné, ott megtalálja a gulibát a parton és benne ragad. Ebből lesz aztán az az igazán csapodár életű isten teremtése, aki már csak azért is a máséból él, mivel hogy úgyis minden a másé. Vagy hoz egy kósza ladikot a víz, vagy szerez magának ötön (az öt újjával – lopja) s apránkint a folyóra kapván, titkosan azon él. Ladikja éjjel suhan végig a partok mellett s viszi magával mindazt, amit talál és amit el lehet vinni. A társulati töltésről a rendbe rakott rőzsét, malom oldaláról a kintfelejtett szekerczét, a halászbárkát is megkotorássza, ha teheti, nappal pedig az ócska szegből, elrohadt hajókötelekből készült piczéje ott lóg a limányban. És tettének sehol semmi nyoma nem marad: a víznek kocsiútja nincsen. Érdekes, kivesző alak, belőlük mindössze egyet ismerek, annak is tavaszszal már bontatja gulibáját a törvény, mert tél idejére meghagyták benne, mert családos s mert azon a gulibán kívül, amely nem az övé, nincsen semmije.

*

Halad az egyfa a vízen, míg Mihályhoz szóirányába ér. Akkor átkiált az ismeretlen ember:

– Haó – héj!

– No, – mondja kellemetlenül, zsibbadtan Mihály.

– Vigyék kend ruhát az asszonynak le oda az ecsedi malomhoz.

Mihályból röpdös kifelé a szó:

– Kifogta kend?

A nincsetlen ember már magához húzta a lapáttal a vizet, a ladik megfordult s mint a gyorsan eresztett korcsolya, szaladt át a füzesek közé. Még onnan átszól:

– De leginkább mingyár mönnyék kend. Fázik az asszony!

Mihály megy is, csak épen ruhát dobál a csónakba: aztán maga is utánuk ugrik és evezője mélyeket merít a vízbe.

A bujdosó.

Nálunk kétfajta nép van. Az egyik az alsóvárosi, amely földhöz van ragadva s bizonyára akad köztük sok, aki a határon túl legfeljebb a közeli falvakig járt. A másik a felsővárosi, amely tele van kereskedelmi szellemmel s üzleti érdekekből elkódorog akár a világ végére is. Ez az oka annak, hogy bajos úgy vasutazni akármerre felé, hogy városbeli embert ne találjon az ember. Ha mást nem is, de pincért bizonyosan talál, aki ráköszönti a helybeli dialektusban a jó röggelt.

Egy barátom, aki ugyan Erdélyben sohasem volt, a Vaskapuról fogalma sincsen s a Tátráról csak mesélni hallott, ellenben vagy tíz év óta minden esztendőben elviszi a fölösleges pénzét Olaszországba, nemrég visszatért a citromok s a száradás végett az utcai kötélre akasztott ócska fehérneműk hazájából.

– No, mondom, – hány idevalóval találkoztál?

– Többel, – mondta. De volt köztük egy, akikről el se gondolod, hogy kicsoda.

– Hát kicsoda?

– A Milcsi.

– A Milcsi?

– Az.

Régi emlékek… Képviselőnk volt egykor. Nevezetes kártya-affér hőse, aki nem ölte meg magát a suskus után, hanem elment idegenbe s ott él. Itthon senki sem tudta, hogy hol van. Kalandos regények képződtek felőle. Az egyik szerint tiszt valamelyik délamerikai seregben. A másik szerint szőlőültetvényes Chinában. A harmadik szerint már régen meghalt. A negyedik szerint e sok beszédből semmi sem igaz, hanem itthon él álnév alatt valamely kisvárosban.

Az igazság pedig, a citromos barátom előadása szerint, az volna, hogy a bujdosó lent él a déli tengerpartokon, hol az olaszok, hol a spanyolok között. De haza nem jön.

Még most is a régi, szívós egészségű ember, csak hogy az idő eljárt fölötte is s megőszült. Unalmában olasz, spanyol és francia lapokba írdogál. A magyar nyelvet kezdi feledni. Ha magyarul kell beszélnie, már keresi azokat a szavakat, amikkel kifejezni akarja az agyában képződött fogalmakat…

*

Nem is olyan nagyon régi történet ez pedig: mindössze valami tizenöt éves. Ugyan, ahogy az események mostanában nyargalnak egymás fölött, másfél évtized is elég nagy idő. Mulik, mint az árnyék, ez az élet, észre sem veszed, hogy semmivé lett. A szereplők letűnnek és elfelejtődnek. Milcsi letörése, tragikus sorsa abban az időben nem hogy országos föltűnést, hanem messze az ország határain túl is érdeklődést keltett. Pedig tizenöt év előtt a sajtó hírszolgálata még hirül sem volt olyan, mint most.

De így emlékezetben most hirtelen megint feltűnik szálas, szikár alakja. Szép férfi volt, kemény, erős arcvonásokkal. A hangja erős, csengő, harsogó, szinte harangozni tudott vele. Népszónok a szónak mindenféle értelmében, aki ezrek gondolatait irányítani, vezetni, csillapítani, vagy lázongásba hozni tudja. Ez oknál fogva mindíg jelentős szerepet játszott a függetlenségi pártban, fáradhatatlanul jött-ment, megjelent mindenütt, aminek ellenértékeül a párt tagjai meg az ő ügyvédi irodáját keresték föl minden bajos ügyeikben. Itt még jobban magához tudta kapcsolni az embereket. Nőtlen ember volt és jómódú, de abban az időben semmi költséges passziói nem voltak, kivéve, hogy néha nagyokat mulatott, aminek megint páros viaskodások voltak a következményei, mert ha az erős veres boroktól belakott, mindenkibe belekötött; az ilyen mulatságokban azután sokszor adott is, de sokszor kapott is sebeket. Ilyenkor vadembernek s krakélernek tartották. Kétségtelen, hogy volt benne valami a letünt duellumos korszak érzéseiből, de ez csak akkor tört ki belőle, midőn már nem bírta fékezni magát. Később maga is megbánta e bolondságokat. Képviselő korában estebédjét már legénylakására hordatta, nem mert vendéglőben vacsorázni. Attól tartott, hogy társaságba kerül, jókedve támad, akkor előrendeli az ő kedvelt erős veres borait s azután majd valami közbotrány támad.

Költséges passziói szóval nem voltak, kivéve az olykori kiruccanásokat. De ezek nem kerülhettek valami túlságos sokba. A „fejibe“ való mulatás régi patriarchális szokása állott akkor még, ott nem potyázott senki, de nem is fizette a költséget soha egymaga senki. A költséget „kivetették fejibe“, ami annyit jelentett, hogy mindenki, aki részt vett a mulatságban, egyformán nyult bele a bugyellárisba.

Anyagi helyzete ilyformán rendben állván, módjában állott, hogy mikor az ügyvédi irodájában a bevégzett ügy után azt kérdezte tőle a kliense:

– Most már mivel is tartoznék, fiskális úr?

Akkor Milcsi fölállt a székéből, kiegyenesedett, amilyen hosszú csak volt, odament a tanyai magyarhoz, belecsapott a jobb tenyerébe s jól megrázva a kezét, azt mondja neki vidáman:

– Jó szóval, bátyámuram! Csak jó szóval, semmi egyébbel.

Nyilvánvaló, hogy apró ajándékok erősítik a barátságot. De Milcsi nemcsak az emberekkel tudott bánni. Babó, nem hiába, hogy amikor csak tehette, a kintvaló nép között forgott, de bele is látott a néplélekbe. Hamar meglátta, hogy itt a feleség, csakugyan feleség, akit az ura „kedves életöm párjának“ nevez. Az az asszony, aki rendes segítőtársa az urának a dologban, gondos családanya, s amellett tud „borjukötelet engedni“ az urának: parancsol a tanyában. A szava legalább is úgy jár, mint az uráé. Milcsi értett a kedvökben járni, ahogy talán senki sem. Egyiknek virágot vitt, a másikat megtáncoltatta, hajnalig is eltáncolt velük a tánchelyeken. Szó is volt róla, mikor képviselő lett, hogy a Milcsit nem az emberek, hanem az asszonyok választották meg. Az asszonyok azzal eresztették el az uraikat a választásra:

– Addig a tanyába elő ne győjjék kend, amíg a Milcsi úrra le nem szavall kend.

Le is szavalltak. De nem minden asszony bízott az urában, hanem bejött vele a városba maga is. Irgalmatlan nagy hideg volt a választási napon, valamint erős, alkotmányos küzdelem. A szűz függetlenségi második kerületet előzőleg hódította el Herman Ottótól Ivánkovics János plébános, a későbbi rozsnyói püspök. A kormánypárt Ivánkovics nevével ment a harcba, abban a biztos reménységben, hogy ha egyszer nyertek, másodszor is nyerhetnek. Mellette a küzdelmet Vass Pál városi főjegyző vezette, egy fiatal tisztviselő, aki értékes közigazgatási talentumnak igérkezett. Ő csinálta meg a tanyai közigazgatás szervezetét, a kapitánysági beosztásokat. De egyben politikai szolgálatokra is felhasználta őket, ami könnyen ment abban az időben. A fizetéses ember oda szavazott, ahova parancsolták s vonta magával a rokonságát, meg akire hatni tudott. Vass Pál szóval erős ellenfél volt ebben a harcban. Később a küzdők mindhármának tragikus vége lett. János püspöknek el kelle hagynia rózsnyói székét, s mint kolostorbeli ember halt meg. Milcsinek el kelle hagynia a haza határait, míg Palit egy napon halva találták egy városszéli kubikgödör sekélyes vizében.

De akkor még éltek s folyt a harc. De a Milcsi pártjával nem birt ott már az eleven ördög sem. A tanyai kocsik tömegben érkeztek befelé, mintha népvándorlás lennének. Már estefelé eldőlt a választás sorsa. De a szavazásra várók nem mozdultak. Féltek, hogy valami úri huncutság történik. Állták a hideget rendületlenül s vártak. Beköszöntött a fagyos téli éj. Az italos emberek subában a kocsi alá feküdtek: az asszony ült a kocsin, vigyázott a lovakra s a kikiáltásokra, hogy most kik következnek szavazni, s ha az ura következett, felköltötte a kocsi alól.

Küldték a népet, hogy menjen haza, de nem ment. Éjfél után a választási elnök, régi szegedi ember, akit úgyszólván mindnyájan ismertek, ment ki közibük, hogy ne fagyasszák már magukat, asszonyaikat, jószágjaikat, hanem menjenek haza. Babó megválasztása már teljesen bizonyos. Már akkor csak a szótöbbsége felül volt a nyolcszázon. Hiába való volt azonban a beszéd, az emberek nem mentek s kitartottak úgy reggel négy óra tájig. Amíg csak az utolsó ember is le nem szavazott. Ezerkétszáz voks volt csak a szótöbbség, pedig Ivánkovicsra is sokan szavaztak.

Nagy feltűnést keltett ez annak idején az országgyűlésen is, amelynek egy tagja sem dicsekedhetett a bizalomnak és a szeretetnek ilyen óriási megnyilvánulásával. Hozzávéve ráadásul, hogy itt pénzzel nem lehet dolgozni, etetés-itatás nincsen, még alkotmányos fuvar-díj sincs, sőt, mint más esetben láttam, még az igazán alkotmányos kiadást, a választási nyomtatványok költségeit is a jelölő értekezleten maga a nép rakta össze azzal a jelszóval, hogy csak takarékosan! Minek megfelelőleg nem is volt ott toll a kalapok mellett, hanem csak egy darab nyomatott papiros a jelölt nevével. (De hiszen elég ez is, ha sok kalap viseli.) Hanem később, ha már kész ember a képviselő s beszámolni a nép közé megy, akkor már más a dolog. Ez is néplélek dolga. Milcsi ebben is tökéletesen járatos volt. A beszámolók búcsúkor szoktak lenni, az meg nagy sokadalom még a tanyákon is. Három-négy ezer ember. Ott nem lehet vendégeskedni. Hanem azt meg lehet tenni, hogy kocsin, jég között kivitet a képviselő egy hordó sört, jégberakva s azt megcsapoltatván, a tekintélyesebb, vezető embereknek maga sajátkezűleg ereszt egy pohárral. Csak eggyel-eggyel, nem kell többel. Itt nem a sör a fődolog, mert az van a korcsmárosnál is elegendő és az ő különös specialitása, hogy nem jégbe, hanem hóba van hűtve, (ahol nincsen a környéken tó, amelyből jeget lehetne szedni, a havat szokták nyárára a verembe elrakni), hanem itt az a fődolog, hogy mindenek szemeláttára történik, hogy tulajdon maga a nagyságos képviselő úr tiszteli meg így a nép embereit. Mily örömmel nézik egy távolosabbról az asszonyok is. S mily örömmel nézik mindenek, mikor a vallási ünnep délre elmulván, délután a képviselő megtáncoltatja a menyecskéket, lányokat. Az, hogy valaki „jó táncos“, külön érdem a népnél. Milcsi pedig értett hozzá. A hosszú szál ember kimagaslott a többi közül, fejét délcegen magasra vetette s régi magyar mondás szerint valósággal „ropta az őszinte magyar táncot“. Fekete haja, bajusza, fekete szemei, olajbarna arca olyan volt, mint valamely középkori marcona vitézé. Néha oláhfejűnek neveztük, amit ha tréfából történt, nem vett zokon. De mikor egy kortesírásban azzal is csepülték, hogy oláh származású létére mit keres itt a magyar nép között, nyilatkozott, hogy ez a beszéd nem igaz, a családja nemessége több évszázados és Vágvecséről származnak.

Hogy politikai szereplésének volt-e értéke vagy nem, arról most már fölösleges volna beszélni. De annyi bizonyos, hogy e nép szeretetét az alkotmányos idők beállta óta nem bírta senki annyira, mint a Milcsi. Ha a kaszinóbeli baj be nem üt, onnan ugyan senki ki nem vette volna mindmáig, de sőt még most is benne van s olyan legendák keringenek felőle, mint a Rudolról. A Rudol, az egy magyar királyfi volt, akit megöltek, mert pártját fogta a népnek, mint Kossuth Lajos. (Tanyai házakban olykor lehet látni a képüket egymás mellett a szobafalon, kis gyászfátyol van rájok akasztva.)

Ki gondolt volna arra, hogy ez a kaszinói baj elkövetkezhetik? Itthon Milcsi nem volt kártyás, s mint képviselő is Budapesten látszólag elég szerény életmódot folytatott. Legénylakása volt közel az országházához, a Sándor-utcában, egy bérkaszárnya második emeletén. Még szolgát sem tartott, a csengetésre maga nyitott ajtót. Ki gondolhatott volna erre a katasztrófára?

Nem is akarták hinni, amint hogy az első hirek nem is voltak egészen bizonyosak. A pesti lapok akkor úgy délután négy óra felé érkeztek Szegedre. Burkolt közlések voltak bennük afelől, hogy valamely kaszinóban egy képviselőt kártyajáték közben paklizáson értek. Név nem volt említve, csak annyit mondtak a hirlapi közlemények, hogy az illető egy alföldi kerületet képvisel, ahol igen nagy szótöbbséggel választották meg az addigi követ ellen. Eleinte rá sem gondoltak, hogy ez a Milcsi lenne. De azután gyanupörbe estek az emberek. Délután öt óra felé már kezdték a szerkesztőség kilincsét egymás kezébe adni a látogatók, akik mind azzal a kérdéssel jöttek, hogy csak talán nem a Milcsi? Volt köztük pártbeli ember, honorácior, tisztviselő, katonatiszt. Kérdéseikre nem kaptak bizonyos választ: a fővárossal való telefonösszeköttetésnek akkor még híre-hamva se volt. Csak hat óra felé kezdtek szép sorjában érkezni a budapesti szerkesztőségek táviratai, de azok sem mondtak az ügyről semmit, csak egybehangzóan kértek Milcsiről minél részletesebb életrajzi adatokat. A szerződött pesti tudósító ugyanis csak az éjféli postával küldte le a fővárosi hireket s ez a „szerződött tudósító“ is sok esetben csak a Nemzet és a Pesti Napló estilapjai voltak.

De már az életrajzi adatokról való kérdezősködés Milcsire terelte a gyanut. Hat óra után már az egész város erről beszélt. Bár ekkorra már előkelő magánosokhoz is érkeztek táviratok a kártya-affér felől, a nagy tömeg kételkedett s az volt a nézete, hogy itt valami alattomos csalafintaság van a dologban. A közönségbe egészen másként rögzödött bele a Milcsi egész természetrajza, semhogy elhitték volna felőle, hogy ő nem üti azonnal agyon azt az embert, aki reákiáltja: Emil, te csalsz! Azt, hogy a kártyajátékban miskulancia történhetett, azt a táviratok nyomán inkább föltételezték, de azt nem hitték el, hogy Milcsi ilyen emberölő sértés után ne keljen azonnal, bármiféle fegyverrel is, élethalál-harcra.

De azután másnap, harmadnap elszomorodva kellett belegyőződniük. Sokan megsajnálták, sokan meg is siratták, míg mások nem bánták, hogy az eset így esett. Mert ahogy tudott a tanyai magyarnak udvarolni a Milcsi, épen úgy tudott hányveti és gőgös lenni a városon és a szertelen modorával sok embert szerzett magának ellenségül.

Másként azonban a tanyákon. Ott általános volt a megilletődés, azután a fölháborodás. Hamar kimondták odakint, hogy nem igaz az egészből semmi, hanem árulás történt. Féltették a nagy urak tőle a hatalmat, hát tőrbe csalták, megejtették, bujdosásba kényszerítették. És most bujdosik, mint Rudol, a királyfi, mert szerette a népet.

Ami a kártyaügyet illeti, azt részben nem hitték el, részben komoly szóra nem is méltatták. A nép a kártyázást ott kint nem tartja tisztességes foglalkozásnak, hanem olyan játéknak, amelynek az elvi alapja az egymásnak minél sikerültebb becsapásában rejlik. Ennélfogva megengedhetőnek tartja a paklizást. Nézete szerint a huszonegyet csak egyetlen tisztességes módon lehet játszani, de ahoz sok kártya kell. Ez a mód pedig abban áll, hogy nem a bankos kezében van a kártya, hanem az rendes keverés után letétetik egy csomóban az asztalra. Akkor az egyik játékos kiveszi a zsebéből a bicskát, kicsattantja és az élét belevágja a kártyacsomóba, ilykép azt az asztalhoz szegezvén. Azután aztán így mindenki a bicskaélről húz magának „plattot“, a bankos is. Itt azután csakugyan nem lehet csalafintáskodni, de ehez a játékhoz sok pakli kártya kell, ami odakint nem igen adódik elő. Ennélfogva ha már játszanak, csak _amúgy_ játszanak s abban nincsen „szömélyválogatás“.

– Hát aztán mi van abban, ha valaki paklizik? – kérdezték. – Ne játssz, huncut, nem vesztöl. Hiszen Gémnyakú Barna Gergő mindíg paklizik, aztán avval a hosszú gémnyakával mindíg belepislog a másik embör kártyájába, mégis leül vele mindönki egy asztalhoz! Hát micsoda beszéd ez most már a képviselő úr felül? Nem igaz abbul sömmi! Hanem elpusztították, mert féltötték tülle a hatalmat a nagyurak…