Part 7

Hát ez csakugyan így is van és ez lószerszám tekintetében, továbbá csizmai szempontból is igen sajnálatos. Mert ahoz fogható kenet nem volt több sem hámra, sem lábbelire: mit szólnak most mindehez a csizmák. Mert bárki bármit beszéljen, az állati bőröket még holtuk után is étetni kell, a gazda rendes szolgálatába csak akkor állanak. És most mivel lehet étetni őket? Valami mindenféle bádogskatulyás kenőcsökkel, amiket messziről hoznak, drágán adnak, bizony ezeknek a nyomán a csizma nem panaszkodik ugyan, a csizma tűr, de a csizma szenved.

Ezen azután egészen rendesen el lehetett szomorodni odakint a töltés koronáján a ködben, amely lassan ereszkedett lefelé s látatlanságba burkolta a világot.

Ilyen elszomorodott korában mit csinál az ember? Keres valami kocsmát, minél kurtábbat. Mert olyan világ van, hogy mennél kurtább a kocsma, annál jobb benne a bor. Hát nem is kell messze leereszkedni a töltésoldalról, már találtatódik egy kicsi bormérés, az ajtajára ki van írva, hogy „pálinka csak reggel“, amelyből nyilvánvaló, hogy a gazda a régi ívású emberek közé tartozik s nem rászorultságból, hanem szokásból mér. Kisded hely, a falon Batthyány Lajos van, meg Eötvös József, azután az aradi vértanúk és Kossuth imája a kápolnai csatánál, ahol ott sem volt, de azért ez nem baj, mert szép azt olvasni mégis, hogy tekints reánk csillaggal övedzett trónusodról és hallgasd meg könyörgő szolgádat. Ide tehát bemegyünk, mert itten még úgy sem voltunk soha, minélfogva a tapasztalat is gyarapodni fog bőségesen. Az ember – alkalmas ember – hozza az italt, apró poharakat, gyufát is tesz az asztalra, azután néz. Nem igen lehet már látni idebent. A lámpa a szoba közepén föl van húzva magasra madzagon. A madzagot leereszti, a lámpát meggyújtja, megint fölhúzza illő helyére a madzaggal s megint csak néz. Megnéz emerről az oldalról is, megnéz amarról az oldalról is, mint a kutya szokta tenni a sündisznóval, hogy melyik oldalán lehetne beleharapni.

Utóbb már nem állom, megkérdezem a gazdától, hogy én vagyok-e a zöldre festett új kapu s ő-e az a bizonyos borjú? Ő azt mondja: már mér? Mondom: mert leginkább az szokott így nézni az új kapura.

– Nem – azt mondja – nem úgy van a dolog. Én csak azt nézöm, hogy maga csakugyan maga-e?

– Hát persze, hogy én vagyok.

– Én is úgy vélöm – szólt – mert ráismertem az ábrázatjáról.

– Akkor jól van.

– Hát! – felelte elégülten. – Maguk mindíg ilyen egyformák szoktak lönni. A Béla bátyját ismertem, aztán arrúl azonnal magára ismertem. Ugyan mög van-e még?

– Nincs biz az bátya.

– Ejnye – csodálkozik – hát hova lött?

– Hát jobb helyen van az már, mint mink, bátya. Ciprusfák árnyékában alszik a fiumei temetőben.

Ezen megütődik és sajnálattal mondja:

– Hejnye, hejnye. Kár érte. Pedig de nagy betyár volt!

Hm. A beszéd kezd nagyon alpári lenni. Jobb lett volna talán, ha ide be se jövünk.

– Betyár volt? – mondom. – Hát már micsoda beszéd ez?

– Persze, persze – mondja derűsen. – Együtt szolgáltunk. Ott voltunk Bihács alatt is, Petrovác alatt is. Hej de furfangéros betyár katona volt. Az, tudja, még az ördögtűl se tartott. Mönt, mint a szélvész. Hűj de kutya betyár katona volt!

No, így már más. Nem gorombáskodik az öreg, csak elhalt bajtársa kebelére hímez érdemrendeket a maga módja szerint. Most már kész a barátság s együtt beszélünk elszomorodva a régi világról.

*

A régi világ… Hát biz az nincsen, eltünt, elveszett. Hova lettek a halak a vízből? Ki tudja?

Azt mondja a bormérő:

– Az Isten bizonyosan tudja, de az meg nem tartozik felelettel.

Ez igaz. De mégis. Már csak úgy rémledezik a gyermekkor vissza, de még látjuk, hogy a halász a kis halat visszahajigálta a vízbe, mondván: eredj, aztán nőjj meg előbb. Ma meg olyan is jó volna, ha volna. A hálók lukait mindíg kisebbre kötik, még sem akad beléjük semmi. Rákóczi Ferenc azt mondja a szegedi táborozásáról írt naplójában, hogy a lóitató vödröt nem lehet úgy megmeríteni a Tiszában, hogy egy-két hal ne akadjon a vödörben. Egy frankófurtumbeli német-latin könyv, aféle orbis pictus különösképen emlegeti ezt a mi vizecskénket. Azt mondja, hogy a magyarok országában van egy folyóvíz, úgy hívják, hogy Tisza. Az nem olyan, mint más víz, mert nem egy részből, hanem két részből áll. Csak az egyik fele víz, a másik fele hal.

– Hát ez talán nem egészen igaz – gondolja a társam – hanem amit a fejedelem úr írt, az maga a megtestesült valóság. Hej, mennyi katlan alatt ropogott itt a tűz, mikor a halhasító tanyák itt voltak! Hogyan főzték hordószámra a halzsírt!

– Ma – szól a bormérő – nem hogy halhasító tanya volna, de még a halhasító késnek sem lehet uyomát találni. El vagyunk fogyatkozva végkép.

Hát el. Nem viszi már az oláh kocsiszámra a szárított halat bőjtös eledelnek.

– Min élhet most vajjon? – tűnődik a bormérő. – Csigán él, vagy tengöri herkentyűn?

Az ördög tudja csak, hogy min él. Lehet, hogy faggyúgyertyát eszik, mint a muszka, mikor itt járt negyvennyolcban.

– Különben sömmi közünk hozzá, ögyön amit akar, éljön sokáig pocokméröggel – határozza el a bormérő. Azután kimegy a szobából s kis vártatva hoz egy félliter bort.

– Minek az, bátya? Még ez sem fogyott el.

– Ez jobb – mondja barátságosan. – Ez sokkalta sokkal jobb.

No, hát hiszen jól van. Könnyű a békát a tóba ugratni, mikor amúgy is fejjel áll bele. Beszélgessünk. Kicsit elmaradunk ugyan, azonban hát beszélgessünk. Dánász nedelja (ma úgyis vasárnap van) – mondja bosnyákul vigasztalásul a bormérő. Azt mondja:

– Hát a bornyúszájú hajók hova löttek?

Hát én tudjam? Vagy a társam tudja? Nem tudja azt senki. A borjúszájú hajókat kiölte a bőggőshajó, a bőggőshajókat meg kiöli a slepp. Így kerek a világ, nini.

Tárgyalunk tovább. Egy árva vendég nem sok, de annyi se jön a kocsmába. De nem baj, mert annál alkalmasabban lehet tárgyalni. Most a rákokat kezdjük tárgyalni.

– Ki szereti a rákot?

– Én nem szeretem – mondja a társam.

– Az ördög törögeti. Mire egy tányérral megevett belőle az ember, a munkában megéhezik.

– Hát az úgy van – hagyja rá a bormérő s kimegy a szobábúl. Kis vártatva bejön s hoz egy félliter bort.

– Hát ez már megint minek? Hiszen emez sem fogyott el?

– Nono, az löhet. Majd mögmarad másnak – mondja. – De ez aztán már igazán nagyon jó bor. Ez az a bizonyos finum-fánum.

Hát hiszen jól van. Úgyis beszélgetünk s úgyis dánász nedelja. A pokol tornáca is jó szándékokkal szokott kikövezve lenni különben.

– Hát bizony – folytatja a beszédet – ma nincsen rák egy fia sem. Úgy hallom, hogy aki szereti, tuladunáról hozatja postán, száza öt pengő. Hát micsoda furcsaságok ezök, kéröm szépen? Csak játékbúl fogdostuk. A lányokat ijesztgettük vele, azután visszadobtuk a vízbe.

Hát ez is így volt, de hát ennek is vége. Mindennek vége szokott lenni. A kakuk kibújik az óraházból s hetet kiált. Gyerünk, csak gyerünk, messze van még, míg ebben a ködben haza érünk. Fizessünk, aztán gyerünk.

– Mi a tartozás, gazda? Majd kivetjük kettőnk közt felibe.

– A tartozás? A fizetés? – beszéli a gazda. – Hát kéröm szépen… hogy is mondjam csak… hát hova tetszik gondolni? Hiszen ez nem úgy történt. Löhetetlenség az, hogy fizetés… Hiszen ez a Béla úr emléközetére történt…

– No, de az még sem úgy van. Csak nem jövünk ide ingyenbe borra?

– Hát hiszen – szólt. – Ami azt illeti. Az első féllitert csakugyan maguk parancsolták ki. Hát azt löhet. A többi szívesség. Emléközet.

Hát ez ellen azután csakugyan nem is lehetett semmit sem tenni. Fizetjük a féllityit s barátságosan elköszönünk.

– Adjon Isten jó éjszakát, gazda.

– Hát – mondja – én alighanem le is fekszök mindjárt.

– Álmodjon szépeket. Ugyan mit álmodik majd?

Kissé elborultan nézett maga elébe az öreg. Azután rántott egyet a vállán s azt mondta:

– Még nem tudom. Majd csak az eszömbe jut valami…

Statisztika a falun.

Ami a statisztikát illeti, a községi jegyző egy alkalmas napon megkapja a felsőbb hatóságtól a rendeletet, hogy össze kell írni a faluban a madarakat. Hogy kinek mennyi van. Nem azokat a hazátlan madarakat, melyek ide-oda röpdösnek, télen hűtlenül el-kivándorolnak, akárcsak az Amerikába haladó magyarok az inség elől. Hanem azokat a rendes madarakat, amelyek a házak és tanyák udvaraiban élnek, hogy időnkint eledelül szolgálhassanak. Jó állatok ezek: csirkék, ludak, kacsák. Különösen a csirke, amire azt szokás mondani, hogy a paraszt csak akkor eszi, ha vagy a csirke beteg, vagy a paraszt. No ez nem egészen igaz, de annyi igazság mégis van benne, hogy a paraszt nem eszi a csirkét, inkább eladja, helyette inkább a kását és a birkahúst kedveli. Hiszen azért paraszt. Birkahús. Borzasztó dolog. Persze egészen más, hogy az angolnak is a birka a nemzeti eledele, de legalább angolul nem mondják, hogy: birkahús, hanem mondják, hogy: ürücomb. Ez más, egészen más.

Mindegy az no, különben. A fődolog, hogy ess hasra minden előtt, ami külföldi, forogj a hasadon, amíg ki nem lukad, majd azután jó lesz gyerekjátékhoz pörgettyűnek, mint a dióhéj, amelyből más már kiette a belet.

A tinóból ökör lesz ugyan, ha Bécsbe viszik, de a birka mindíg csak birka marad. Bürge – mint mondani szokás. – Ez az állat az, amelynek tökéletesen mindegy, hogy egy ember, vagy két ember nyirja-e a hátáról a gyapjút. Igaza van neki. Ha már egyszer ugyis nyirják, ez a dolog teljesen egyre megy.

Nincsen annak még ötven esztendeje sem, hogy az egész ország vagyonának egy ötödrésze a birkában feküdt. A lábon járó birkában. Amelyre a juhászok ügyeltek szigorúan a végiggombos bőrnadrágban. Hogy jól ügyeltek-e, rosszul ügyeltek-e, nem tudatik. Elég az avval, hogy a birkák elfogyatkoztak, gyapjaikat már nem mossák annyian, mint azelőtt. Más volt ez azelőtt. Azelőtt birkausztatáskor a tóparton lehetett látni azt a vádliparádét ingyen, amit most különféle szinházakban pénzért mutogatnak. Kivéve: hogy a béresasszonyok igen alkalmas módon nyakonvágták az embert, ha szömtelenködött, a balletcsillagok meg nem igen vágják pofon. Változnak tehát ez irányban is az idők. Pedig a lábszárak az őskortól fogva egészen máig egyformák. Csak a hangulatok mások. Nagy summa pénzeket kell elkölteni a szinházi holdvilágért, pedig a szinház falán kivül szebbet ad ingyen az Isten.

De hát igy persze messze elkalandozunk a mondanivalótól, amint az történni szokott akkor, ha vasúti kocsiban ülve, utazva beszélget az ember. Mert ezt az egész dolgot a vasúton beszélte az a községi jegyző, akivel történt.

Tehát az volt a hívatalos papirosban, amely a jegyzőhöz érkezett, hogy össze kell írni a madarakat. De nemcsak azokat, a négylábú lakóit a gazdasági udvarnak szintén. Teheneket, malacot, kecskét, ha van. Hogy minden háznál mennyi van, minden gazda mennyit mondhat belőle a tulajdonának.

Az ilyen összeírások nem valami kellemesek. A nép nem tudja mire vélni, fölösleges zaklatást lát benne. Kinek mi köze ahhoz, hogy hány csirkém van. S hátha holnap eladom mind, hogy egy se lesz, akkor mit ér a mai írás. Komédia és hazugság. Továbbá a szomszédnak ma egy kis csirkéje sincs, de tíz kotlósa ül a tojáson: holnap már lehet belőle neki kétszáz, de az egy se lesz beírva a papirosba. S ha az ember valami ülésre a községházára megy, hallhatja a panaszt, hogy kevés a hívatalban a munkaerő, szaporodik a munka, még legalább egy segédjegyző kellene.

– Hát persze, – mondja Szűcs Boruzs Mihály – ha ilyen haszontalanságokra prédálják az időt. Aztán kinek kellenek azok a csirkeszámok?

– Az állam kívánja.

Szűcs Boruzs mond egy mérges kiszólást az államra.

– Ez az – véli – ez az. A községháza embereit mi fizetjük a magunk külön adójából és mi sohasem kívánunk tőlük ilyen dolgokat. Ha az államnak kellenek a csirkeszámok meg a pulykaszámok, írassa össze a maga pénzén.

Igy zsörtölődik Szűcs Boruzs Mihály, aki különben maga sem tudja, hogy mekkora igazat mondott. De azért beadja a derekát. Bemondja, hogy mije van, hány ló, tehén, üsző legel odakint a pusztán a rideg gulyában, hány itthon a tyuk, kacsa s hány van odakint a tanyán (igaz ni, még a padlásra is föl kell menni, összeolvasni a galambokat – ez már csakugyan nevetséges és furcsa kitalálás). No és a dolog megy így tovább. Már nem olyan nehézkes a nép, különösen a jegyzőjével szemben. Régente, mikor az eperfákat íratta össze az állam, volt aki mérgében inkább kivágta, csakhogy a papirosba bele ne kerüljön, más meg volt, aki bemeszelte valamennyit fehérre, hogy hátha majd akkor nem ismernek rá.

Beadta mindenki szépen sorjában az adatokat, csak özvegy Nagy Szabó Pálné kért a bejelentésre hatnapi haladékot, mivelhogy akkorra megellik a tehén s ha már meg kell lenni ennek a dolognak, legyen benne a borjú is az anyakönyvben.

– Nem anyakönyv ez – mondta a jegyző – hanem statisztikai kimutatás, szülém.

– Nono, szólt Nagy Szabó Pálné asszonyom, egyremegy az, kérem alássan, egyik árkus papiros olyan, mint a másik árkus.

Apránként rendbe került így a dolog, csak még az öreg Sóvágó Kurai Dömötör bejelentései hiányoztak, mert nincsen itthon az öreg, valamelyik tanyáján tartózkodik, van neki három is. Terhes állapot az ilyen vagyonosság, mert az efféle ember örökké kódorog, még utána sem lehet menni, mert ha az egyik tanyáján keresik, bizonyosan a másikon van. Be kell az ilyent várni, míg a maga jószántából hazatér a faluba.

Haza is tért idő multán, de abban „az ügy érdemére nézve“ nem volt köszönet. Kiküldték hozzá a házához a kisbírót, hogy szíveskedjen Dömötör uram bemondani a számokat.

– Ahán – mondta Sóvágó Kurai – hallottam már felőle, még a tanyákon is vert róla a szó, hogy milyen fölfordulást csináltatok idebent a faluban. Mondd csak meg odabent, hogy tiszteltetem a jegyző urat, de nem mondhatom meg darabszám a tyúkokat, mert nem tudom, hogy hányan vannak.

– De gazduram, – szólt a kisbíró – annak meg kell lenni, az állam kívánja.

– Az állam? – veti oda gúnyosan Sóvágó – az állam? De nagy úr lett az is! Mit kalamol bele az én vagyonomba? Ha akarom, van hatszáz tyukom, ha akarom, holnap belevetem mind a tóba, aztán egy sincsen, no. Punktum. Csak azért is punktum.

A kisbíró igy nem sok eredménnyel ment vissza. A jegyző megint csak elküldte, hogy tisztelteti Dömötör öreg gazdát, ne okoskodjon. De Dömötör megszegte magát, hogy nem és nem, csak azért sem.

– Különben pedig, – üzentette mérgesen – ha olyan nagyon kíváncsi a tanyai tyúkokra az állam, olvassa össze maga az állam.

Sóvágó Kurai csökönyössége is akadályozta a „tyúkok anyakönyvének“ létrejöttét, pedig közeledett már a terminus, amikorra be kellett volna küldeni. Kissé kellemetlen. Törvény van róla, hogy a statisztikai adatokat meg kell csinálni, (hogy háznumerusok vannak-e beleírva, az más kérdés) s ha valaki nem csinálja meg, az államnak joga van az illető költségére más által csináltatni meg. Itt hát nincs más mód, minthogy a jegyző elmegy és személyesen tiszteleg Dömötör úrnál a kacsaszámok ügyében.

– Ugyan bátyám – mondta neki, mikor odament – maga okos ember, bíróviselt ember…

– Hát hiszen éppen azért – vágott belé Sóvágó.

– Már minden ember beadta azokat a számokat az egész faluból, csak éppen bátyámuram nem. Hát miről jó ez a kötözködés?

– Hát – felelte az öreg – nézze csak jegyző ur, nem akartam a kisbíróval üzengetni, nehogy szétvigye a hírit a faluban. De magának megmondom. Azért nem adom oda a számokat, mert ebbül az egész dologbul adó lesz. Adóemelés lesz, olyan igaz, mint ahogy én élek. Nagy bajok lesznek ebből. Mert nem mondom, hogy nincsen a majsai részi tanyámon négyszáz pulyka, mert van. Hát azt most beirnák. De tudhatja jól, hogy ha a pulykába beleűt a dög, egy hét alatt elpusztulhat mind a négyszáz. De azt aztán már nem irják be. Ott marad a nevem után a négyszáz pulyka, az után adóztatnak, ami nincsen. Hát ezért nem adom be a számokat. Ha kell az államnak, menjen érte maga. Talán akkor eláll a szándékától.

A jegyző most már elővette az ékesszólást és magyarázgatott. Hogy mi az a statisztika. Hogy mire kell az. Nemzetgazdasági érdek, satöbbi.

– Komédia – legyintett kezével az öreg. Ahol nincsen semmi, ott hiába irkálnak. Ahol meg van, az akkor is meg van, ha nem írják be a papirosokba. Furfang van itt, adónak kell az az összeírás, nem másnak.

De hát a jegyző még tovább beszélt s a nyakas magyar kezdett hajlani a szóra. Mert úgy lehet, a király is megnézi azokat az összeírásokat, furcsa volna, ha az egész falu benne van s öreg Sóvágó Kurai Dömötör uram hiányzik.

– Hát hiszen – mondta pislogva Dömötör – ami azt illeti, hát hiszen csakugyan… ha éppen ő szent felsége is benne van az érdekeltségben. Én a királynak hű embere vagyok egészen azóta, mióta hatvanhétben kitestvérisültünk… hát majd alszok én erre egyet.

Az öreg aludt rá egyet. Valami sokat nem tud már az ilyen nagykorú ember aludni. Meghányta-vetette, hogy tényleg mi lenne, ha a király csakugyan a kezébe venné azt a könyvet s nem találná benne a nevét.

– Ej, ej – gondolná – Sóvágó Kurai Dömötör hű emberem, hát ez a kitestvérisülés?

Másnap csakugyan be is küldte az adatokat a községházára. Egy-két rugott csikót mégis kihagyott belőle, nem muszáj a felsőbb hatalmaknak még azokról is tudni. Igy aztán a statisztika el is készült (fődolog, hogy a számok balról jobbra és felülről lefelé egyezzenek), aláíratott, elment s többé a faluban hírt sem hallottak felőle.

Valami másfélév mulva a jegyző bent van a városban az adókivető bizottság ülésén. Mellette mint bizalmiférfiu a falu vénjei közül öreg Sóvágó Kurai Dömötör. Megy a tárgyalás, amint szokás. Olyan törvényszékforma képe van ennek. Ott az ügyész mindenkit le akar csukatni, az ügyvéd meg mindenkit ki akar szabadítani. Itt a finánc mindenkinek emelni akarja az adóját és senkisem akarja, hogy emeljék az adóját.

Pedig biz azt emelik. A jegyző megdöbbenve hallja, hogy a falut ugyancsak srófolják. Alig akad gazda, akinek ne emelnék az adóját. Azt mondják: birja. De hát honnan tudják ezek az urak, hogy birja? Föl is emelkedik hát szólásra, hogy de urak, az isten szerelméért, mit csináltok? Hiszen láthatjátok, a föld is beteg, a társadalom is beteg, drágább a munkabér, az élet, a föld meg kevesebbet terem, mint máskor. Hiszen a nép egyrészének megélhetése sincsen, csak tengődik, örül, ha kenyéren átvergődheti a telet.

Erre az asztaltól fölugrik egy fiatalosabb pénzügyi titkárforma, a másik szobába megy és onnan egy könyvet hoz. A statisztika könyvét. Abból kiolvassa, hogy a jegyző nézete téves. A faluban a jólét emelkedik. Ime, itt a hívatalos adatok. Ennyi meg ennyi ezer birka, kecske, tyúk, liba, kacsa, malac, süldő, disznó, öreg disznó, pulyka, galamb, gyöngytyúk, tehén, borjú, hiszen – kiált föl – oly gazdagság, hogy akár egy világvárost elláthatnának élelmezéssel!

Egy kis csönd van. Öreg Sóvágó Kurai Dömötör meghuzza a jegyző kabátját s odasúgja neki:

– Amit mondtam, megmondtam. A könyv nem a király részére csinálódott…

– Hát – mondja a jegyző a vasúti kocsiban, ahol elmesélte ezt a történetet – a természetes paraszti ész megnyilvánulásaival talán senki sem találkozik annyiszor, mint mi, akik közte élünk. De így még nem pirítottak rám soha sem. Meg is mondta az öreg Dömötör, mikor a szobából leforrázva kijöttünk:

– Azért, hogy nem jártam sok iskolát, én tőlem is lehet tanulni. Tanulja meg jegyző ur, hogy ha már az állam összeírat valamit, abbul nem lehet más, mint vagy katonasorozás, vagy adóemelés.

Parti füzesek.

Aki látásból nem ismeri a Tiszát, bizonyosan még mindig a széles, kanyargó folyónak gondolja, amelynek partján a nyári nap alkonyulatánál Petőfi megállott. Hogy terjeng a síkon, amerre akar s vizének fehér tömegei, mint ezüst csík, messze ellátszanak a határban. Pedig dehogy. Nagy töltések vannak a partjain, valóságos várszámba menők s áradáskor azok között oly magasan van, mint ahogy például a síma asztalon a pohárban a víz áll. Csak a töltések nem olyan átlátszók, mint a pohár fala, különben nagyon sokszor meg lehetne ijedni a víztől, amely a földsáncok közé szorítva, voltakép a házak teteje fölött folyik. Nem is volna jó, ha átlátszana, mert megijednének tőle az emberek s a töltés külső oldalának az aljában nem mernének dolgozni: hogy hátha kidől a nagy pohár fala. Mert nagyon furcsa, mikor kidől és víz alá tűnnek a tanyák, csak a kútágas teteje látszik ki, az is folyton mozog, mintha játékot űzne a folyó valamely elszabadult tündére ott alant és merítgetné belőle a vizet a jószágoknak, pedig azok ilyenkor eleget ittak már. Jártam nem egyszer így ladikkal kútágasok fölött, mondhatom, hogy annál szomorúbb dolog nincsen a világon.

A két magas part között a vízen sok mindenféle ember él, bár nem annyi, amennyi élhetne. A halász volt bizonyosan a legelső, aki a vízből szerezte elő a kenyerét s utána alighanem a tutajos oláh következett, aki ma is ugyanolyan módon él, mint századok előtt. Tutaján nincs egyetlen darab vas sem, se egy szeg, se egy pánt, ott mindent csak a guzs pótol és a kormánylapátja járomját is alighanem ezer évek előtt találták fel. Ez eszközzel úszik lassan lefelé a vízen, hogy annál lassabban már nem is lehet. Ha leért, a tutajt eladja s gyalog vándorol megint haza a part mentén a hegyei közé, ott újból döntögeti a fenyőt, míg lesz egy tutajra való, akkor azt galykötéllel egymáshoz köti és újból ereszkedik. A tót, aki a Vágon halad ugyanily módon lefelé a Dunára, már föltalálta a tutajra az oldalevezőket, hogy gyorsabban haladhasson, a hegyi oláhot azonban még nem érte utól ez a gondolat, ő csak a tutaj orrára, meg a farára tesz lapátot, hogy a parttól a lápot tisztes távolban lehessen tartani. A többi a víz dolga.

De nemcsak mindig magukat hozzák ők a tutajon, hanem például különféle seprőket, amiket otthon a gyerekek kötnek. Tavaszi alkalommal pedig ültetni való fákat hoznak magukkal, miket már várnak is ilyenkor a magyarok, mert valóban nagyon alkalmatos és jelesen termő meggyfákat szoktak hozni, melyek azokat a fekete színű, nagy ropogós gyümölcsöket nevelik. Szépen meg is fogamzanak itt és nem kivánkoznak vissza a hegyek közé. (Már ez a föld ilyen.) Nyáron nem szállítanak a tutajon semmit, mert nincs mit, hanem ősszel már megint almát hoznak. Kicsit furcsának látszik, hogy e nagyon egyszerű hegyi emberek szállítanak az alföldre almát eladni, de úgy van. Nem azért, mintha itt nem teremne, mert van itten szépen. Hanem ami itt van, az olyan szép, hogy igen nagy ára van, azt hát inkább eladják, mert majd jönnek az oláhok az olcsó almával. Az valami furcsa fajta alma. Az íze fanyar, a formája szikár és erős, mint a hegyek, amelyek termelik. Biz azt nem tekerik külön-külön papirosba, mint az ittvaló almát, sőt semmiféle gonddal rá nincsenek. Deszkából építenek valami akolformát a tutajra, nincs is teteje, abba beleöntik az almát és megindul valahonnan messze a Marosról az „árúval rakodott“ őshajó. A tutaj elején is van egy oláh, a végén is egy oláh, középen pedig az alma az akolban. Más nem is kell semmi az ilyen utazáshoz, mert ha megszomjazik az ember, ott a víz alatta, melyhez nagyon jó pohár a kalapszél, vagy sipkás embernél a tenyere, ha megéhezik, akkor meg ott van mellette az alma. Mint látnivaló, igen egyszerű dolog ez, s aki nagyobb kényelemhez szokva nincsen, meg van vele.