Part 3

Amely dologból nyilvánvaló – e jelentés tisztán csak azért iratott, hogy öreg számadójuhász Ballangó Nyáry János, továbbá ama régen élt Jákob juhász egyformán írástudatlan pusztai parasztok voltak, de a bürgéhez jobban értettek, mint az írástúdók.

Vera elvitele.

Van ember, aki megélhetését itthon nem találván, olyan mesterséget vállal, amely idegenbemenéssel jár. Így van a hajós, aki tavasztól őszig odakószál, de családja itthon marad. Egyedül a kormányos az, aki családját is a hajóra viheti, mert külön szobája van a hajón, de ezt nem mind teszi. Akinek van valami olyan holmija, amire itthon is ügyelni kell: teszem azt, ragasztott magának egy kis házat, vagy hogy van egy kis földje, ami valamit a konyhára beterem, az az asszonyt itthon hagyja a dolgok végzésére. Az asszony itthon él, tejet árul, vagy piaci kenyeret süt, ideje eltelik és hasznát is látja. Más esetben pedig csirkével, tyúkkal kofálkodhat. Meg a gyümölccsel. Ismerek öregasszonyt, aki egyidőben, egy nyáron úgy élt, hogy garabolyokkal megrakodva minden nap vasúton Szabadkára ment, ott az edényeit televásárolta gyümölccsel, vasúton hazajött, a gyümölcsöt eladta s ment azonnal másikért. Járkálásain haszna volt, mert ép abban az évben itt a tavaszi fagy leszüretelt gyümölcs dolgában, a szomszédban meg dúsan termett: ott olcsó volt az, ami itt drágán kelt. Íme, a világforgalom kurta kiadásban, ahogy azt a szikár és csupa csont Rozanenő művelte. Hát igen, kereskednek. No másfelől pedig az iskolás gyerekek végett kell itthon maradni, mert szükséges, hogy azok a tanító úr elébe járjanak.

A másik országjáró vándor, a kubikosember sem családostul járja útjait. Az is itthon hagyja mindenkijét és az asszony, meg a gyerekek tartására időnkint a postán küld a keresetből. Idegen országok különféle utalvány lapjai érkeznek egyszerű külvárosi utcák csendes házaiba. A pénzekből, amiket az oktalan költekezés idegen országokba kivet, némely részt így szállít haza a verejtékes, nehéz munka…

Van azonban harmadik történelem is. Azokról, akik amidőn elindulnak, mindenkijüket magukkal viszik. Nem marad itthon senki: ha talán házacska van már ragasztva, hát a ház. Mert a mondás az, hogy a házat ragasztani kell. Miként támadt ez a szó, ki tudná? De így van, hogy a házat ragasztani szokás. A földre, amely oly könnyen kiszalad a birtokosa lába alól, rá kell ragasztani a házat, hogy ott maradjon. Azután a ragasztott ház ragasztja az embert. De hát vannak mesterségek, amikben menni kell. Menni pedig családostul, akár az apró gyerekkel is, mert együtt dolgozik az egész familia. Ezek a vályogvetők és téglaverők. Ahogy a kubikos a társaival éli a nomádéletet, úgy élik ezek családosan. Ahogy kubikos csak az erről a vidékről való jó, a téglaverőt is csak innen keresik. Van belőlük az Aldunánál is, valamint az ország felső részén. Némely része így aratás után megy el s késő őszig odamarad, más része már tavasszal útnak indul s szintén csak ősszel vergődik haza. Ezek jóformán az évből csak a telet töltik otthonukban. Így van különben az ácsok nagy része is: némely része Erdélyben csinál háztetőket, a másik Szlavoniában. A költöző madarak szokására emlékeztető kép ez. Azokat az ösztön hajtja, ezeket a becsületes munkával elérhető kenyér, amelyet keresni kell, hogy hol hullajtotta el részükre az Isten…

Nem fehér a kenyér, nem lehet mondani, hogy selyemcipó volna, de nem is fekete. Van olyan téglaverő vagy vályogvető család, amely a tavasztól őszig tartó munka fejében hétszáz-nyolcszáz forintot is hazahoz. Persze, nem mind egyformán, mert ez a dologtól függ. E kintélő idevalók soha napszámba nem állnak, ezt a polgárbüszkeség sem engedné. Csak általjára vállal, ahol mindenki munkája és ereje szerint érdemesül. Hanem azután ahogy dolgozik, ami munkát végezni képes, szinte rettenetes. Az idevaló is, de a szomszéd dorozsmai kúnok talán még erősebb munkájúak. Hiszen dolgozni tud az alföldi nép kerekátaljában a feszülésig, mint az aratáson is, de az aratás csak három hétig tart, emez a munka meg tavasztól kezdve mindaddig, amíg az őszi nagy esők be nem következnek. Mi voltakép ez a mesterség? Első sorban annak a tudománya, hogy mely földek alkalmasok arra, hogy válykot csináljanak belőle, ismét meg hogy mely föld teljesít hasznos szolgálatot téglakorában is.

Azután már csak ezen földek felásása, összehordása és dagasztása következik. A megdagasztott föld azután formákba kerül az alkalmas pillanatban. Hogy melyik ez az alkalmas pillanat, azt csak az tudja, aki ért hozzá, mert az csak úgy mögmutatja magamagát, szóval a szappanfőzés tudományához hasonló. Ez mindössze a hozzáértés, ezután jön a munka, a karok, lábak és derekak ereje: hogy ki mennyit bír egy nap az anyagból kiformázni. Ez azután a lázas munka, mert ezre szerint van a fizetés. Az egész család dolgozik hajnaltól estig, még holdvilágos éjjelén is folytatják; de még a földhordáshoz, vízért, élelemért való küldözgetéshez hónapszámost is fogadnak maguk mellé. Mert aki itten csak másfélezer formát tudna kivetni egy nap, az akár bele se fogjon, mert ez olyan mesterség. Megállás nélkül tartó munka, szinte csoda, hogy annak, aki közülök formáz, hajnaltól estig való folytonos hajlongálásban a dereka el nem szakad. És hozzá élnek olyan nomád-életet, amelyet gúnyosan néznének le az ezer év előtt bejöttek, ha látnák. Mert azoknak a sátrai jobb lakások voltak, mint azok a földbarlangok, amikben emezek laknak.

*

A Vera leányzó, aféle kislány-cseléd, itt szolgált nálunk és hogy valami különösebb panasz lett volna ellene, nem lehet mondani. Úgy törögetett ugyan az edényfélében, de nyilvánvaló volt, hogy ez annak a túlbuzgalomnak a következménye, amely mindenáron gyorsan és jól akar tenni, pedig az nyilvánvaló, hogy sohasem volt jó az a nagy sietség. De az ilyenből jó cseléd válik, ha kézhez tanul. Azután az is jó, hogy idevaló: az anyja időnkint bejár s gondot tart rá, tanácsokkal ellátja, amiket jobban meg is szívlel, ha a szülőanyjától hallja. Úgy gondoltuk hát, hogy a kis Verában igen alkalmas cselédre találtunk, aki majd esztendőkig is el lesz itten.

De nem úgy volt, mert a mult hét hétfőjén jön az anyja azzal a kéréssel, hogy szerdán délre eresszük el a Verát.

– Hova? Nem igen szokott ilyenkor lakodalom lenni.

– Nem is úgy, hanem hogy egészen eresszék el.

No ehol van ni. Jaj azonban, az nem úgy megy. Ép ebben az időben nagyon nehéz dolog cselédet kapni. Fölmondás nélkül nem lehet ilyenkor elmenni a háztól.

– Hát pedig csak már eresszék el – mondja az asszony – mert elmegyünk valamennyien a városból téglát verni.

– Hát már minek vinnék ahoz a nehéz munkához ezt a kis lányt?

– Hát nagyon jól tud formázni.

Már hogy formába verni a sarat, azután meg sebesen kifordítani abból s azután a mezőn sorba rakni, hogy száradjon. Nehéz munka.

A kis lány ép akkor jön haza a piacról s hallván a beszédet, sírva fakad, hogy azt mondja: ő nem megy. Arra az anya kezd beszélni hosszabban. Első sorban azon kezdi, hogy mi lenne vele itthon, ha véletlenül fel találnánk neki köszönni.

– De nem köszönünk fel.

– De hátha mégis véletlenül felköszönnek – folytatja az asszony, de a beszéde veleje mégis csak abban, hogy a Vera nagyon szépen tud formázni.

A lány nem szólt semmit, fejkendőjét a szemére húzta s dacosan dörzsölte ujjaival az asztalt.

Utoljára abban történt a megállapodás, hogy ha szerdán reggelig tud a helyébe más cselédet állítani az asszony: viheti, utoljára az ő lánya, ő tudja mit tesz vele s ha felmond, két hét mulva úgy is csak el kell ereszteni. Az asszony elment, de bizony csak nem talált, nem olyan könnyű az ilyenkor, mikor a piacról is eltűnik a rendes cselédvásár s a helyszerzők irodáiban is alig lézeng egy-két olyan cselédforma, aki ingyen sem kellene. Jött hát kedden délután a hírrel, hogy nincsen cseléd, de már akkor az ura is vele jött kettős kérlelésre. Csontos, őszes ember az apa, bizonyos Ullmán József nevezetű. Hogy mint kerültek a nevükhöz, nem tudni. Ez az öreg Ullmánnak mondja magát, míg a kiterjedt család hajós tagjai Hulmány néven neveződnek.

Hát mondja az Ullmán, hogy ő voltaképen az idén nem is akart menni téglavetésre.

– Háromszor sürgönyzött a vállalkozó, hogy mönjek, de még nem is voltam rá felelettel. Aztán a mult hétfőn, mikor ép otthon az ebédöt összük, hát nem beállít, hogy azt mondja: Hát Hullmán bácsi maga még a sürgönyre se felel, hanem így kell érte jönni? Hát aztán három hatvanat igért ezriért, hát mit csináljak? Nem löhet az ilyen munkát elhagyni…

– Négy-ötezröt – mondja az asszony – naponta kiverhetünk négyen, ha még egy napszámost is fogadunk hozzá.

Ez nem megvetendő kenyér: naponta tizennyolc forint volna ez, ha megbírják az ötezret. De ez aztán már borzasztó munka.

– Hát hiszen, nini. De kár ezt a lányt ilyen fiatal korában ebbe a szörnyen nehéz munkába fogni. Majd meglátják, vakarcs marad, nem nő meg.

– Dehogy nem – mondja az asszony. – Látnák a fiúnkat, ennek a bátyját, csaknem óriási, pedig mindíg velünk verte a téglát. Csak mög köll a munkásnak az ételit adni, akkor nem köll félteni. Nálunk mögvan a könyere – szalonnája mindönkinek röndössen. Még a napszámos embör is úgy szegődik mihozzánk, hogy mink adjuk neki az ételt…

– No, én, ha maguknak vagyok, még se vinném el. Jobb lesz, ha itt marad.

Ullmán József a földet nézte lehajtott fejjel s hallgatott egy darabon. Aztán megszólalt:

– Ne kévánnyák – mondta – ne kévánnyák. Egy fiam így veszött el. Itthon hagytuk, mire hazagyüttünk, sehol se találtuk. Hova lött, mi baj érte, senki se tudja. Húsz éve, hogy eltűnt, de még most is sokszor könyvezöm… Hát mán nem akarnám, hogy még ezt is könyvezzem… Hát csak eresszék mán el, kéröm.

S Vera ment, boldogan pakolászta össze a holmiját. Mert aznap új ruhát vettek a lánynak, hosszúszoknyás új ruhát. Kis Vera így nagylánynak neveződött ki s a nagylány örömmel ment oda, ahova a kislány menni nem akart…

Utszélén.

Egyszer jön egy ember az úton létrával, a tarisznyájában különféle keszkenőkkel. A létrát a városszéli lámpák fakaróihoz támasztja, fölmegy rajta és az üvegeket kezdi tisztogatni. Lám, mit meg nem ér az ember, ha a tél után a tavaszt kívánja. A lámpák így fényesek lesznek és a nap igen sok oldalról tündököl bennük, mert biz a hideg és az eső szivárványosra ette az üvegeket, de szebb is így s a nap már oly kedvvel jár beléjük tündökölni, hogy még fölleget sem enged az égre, melyek őt ezen kedvtelésében háborgatnák. Az ég már egészen kékszínü s csak néha futkosnak rajta Isten kicsi fehér bárányai, haladván egyrésze keletről nyugatnak, másrésze pedig nyugatról keletnek, már ahogy sorsukat az idézi, ki őket is kezeiben tartja. A fű is növekszik már keményen. Azt mondja egy ember, aki a szőlőszélben fákat nyeseget:

– Valami risz-rosz lovat ebbe az árokba ha beleeresztenének, megélne benne holtig.

Tudniillik, hogy annyi benne a fű. Biz az növendő s igazság szerint nincs is sok túlzás abban a mesében, melyben olyan táltos foglaltatik, aki hallgatni tudja a fű növését. Oly gyorsan előbujik a földből, hogy csoda. Hamar végigterül vele a határ és mihelyt fű van, előjön a zöld gyík is. Addig nem, mert nincs olyan szín, amiben az ő színe elveszne. A fű azért jó neki, abban bátor azonnal és ha pókot lát, bekapja.

És a világos, nagy kékségben, ami a zöld földre borul, megjelenik egy vékony, kicsi fekete vonal. Mintha egy szál gyufa lebegne ott fönt, de nagyon messze. De halad, hol följebb, hol alantabb szállván. Azután mozog is. Még sem gyufa az, hanem más valami lesz. Talán sas, amely onnan föntről keresi az egereket a szántásokban. Ép úgy lebeg, mint a pusztai kútágasok madara, de amint egyszer szárnyait mozgatná, a napfényben valami fehéres csillan meg rajta. Miért van az, hogy most egyszerre megdobban az ember szíve és szinte röpköd a lelke? Hát megjöttél kedves, öreg madár? Haza találtál ide, ebbe az országba, ahol oly igen nagyon szeret mindenki, kedves gólyamadár? Ugy-e bizony jobb itt? Hej, hisz aki egyszer itt lakott, az csak visszavágyik… Nincs is talán jobb hely a világon, mint sudár jegenyék ágai között és a tanyaházak fehér kéményén. Ott a lakás megépítve szőlővenyigéből szépen és a tanyák jólelkű népe felmászik hozzá lajtorjákon és megdrótozza erősen, annak módja szerint, hogy a szent madár fészkének semmi bántódása ne essen, még a lucanapi szél se tudja levinni. Így hát kedvvel is jön vissza messzi földekről, kék tengerek tulsó partjáról s ahogy ez a legelső itt fent lassan libeg, látszik rajta, hogy már megérkezett, tovább nem megy s most mozdulatlanul fekvén a magas levegőn, kémleli az óriás zöld tábla fehér házai közül, hogy melyik az övé. Nem könnyű ezt megtalálni, mert elvégre az ő feje sem káptalan.

Nem röpül, hanem valósággal fekszik a levegőn s lassú köröket vág. Keresi a helyét. Biz a tanyák legtöbbje egyforma onnan a magasból, barna födelek, öreg, nagy eperfák, kocsik az udvaron, körülötte mező: a gólyának nehéz ezek között a valódit megtalálni. Csak kerengél azért egy helyben. Az emberek apránkint mind mind észreveszik, ki lenne az a szerencsés, akihez száll a jövevény, ki most érkezett Napkelet szent országaiból. A gólya egyszerre megindul odafönt és ereszkedik nyílegyenes irányban olyan sebesen, mintha le akarna esni. Már megtalálta a helyét s látszik is, hogy Dudás Istvánékhoz száll. Egyenest oda ereszkedik a fészekre, mely a kémény tetején most is csak a régi s megállva az új otthon közepén, összeüti a csőreit s az első tavaszi kelepelés végigcseng a tanyákon, míg öreg Dudás István megcsóválja a fejét s hümmög a dologhoz. Ugyanis van már ott gyerek elég; most is akkora az öröm a madár érkezte fölött köztük, hogy majd fölverik vele az egész tanyát. Előbb a tollát nézik, hogy csakugyan a régi madár-e? Az, megismerkszik. Tavaly nyáron megsörétezte a lelketlen Tahi Tóth Imre (el is hullott a pulykája valamennyi) s látszik most is ennek helye a tollazatában. No és hogy az igazi, most már megcsodálják, mert hisz a harmadik határból jött embert is meg szokás csodálni, hogy de messzünnen való, hát még aki így, mint a gólya is, egész az afrikai országból következik elő? Mondják is neki azonnal:

Éccő vót ég gója Al lemönt a tóra. Eggyik lábát letötte, A másikat fővötte. E vócs csak a gója…

No hát meg volt a nagy érdekesség a földek között, hogy hova szállt legelsőbb a gólya s két napig most már erről beszélnek az asszonyok, ha ugyan ráérnek a nagy vasalásoktól. Mert ünnepre készülődnek már s Virág Illésné, ez a most-farsangi menyecske, bent is járt már a városban ma, hogy egyetmás alkalmatos cifraságot kihozna. Pántlikát, szép szagú olajat, de egy kis piros festéket is tojások festéséhez. A szőlőárok tulsó oldaláról rászól Varjú Ferenc:

– Mit hozol Zsófi?

Zsófi el is mondja, miket vásárolt és mutogatja. Ott a pántlika, az üvegben az olaj, meg egy menyecske-fejkötő alá való fésű.

– Még kontyos fésűt is vöttél?

– Azt is – szól ártatlanul Zsófi, az új asszony.

Varjú Ferenc dévajon nevet:

– Hát a másikat már megint eltörtétök?

Zsófi elpirul ezen, sarkon fordul, se szól, se beszél, csak halad tovább. Mert furcsa eszköz nagyon ez a kontyos fésű. Idősebb asszonynál tíz évig is eltart egy-egy s mint van hát az, hogy az ilyen növendék-menyecskéknél ily hamar eltörik. Nem tudni, nem lehet tudni az ilyesmit, bár bizonyos, hogy Zsófi pirulva halad odébb és még amaz idősebb asszonyok is, kik a kujon Varjú Ferenccel együtt dolgoznak a szőlőben, csendesen, szótalan nevetnek. Már ennek, bármint keressük, a formája ilyen.

A szőlőben pedig már nyitogatnak. A szőlőt télen-átra lefektetik a homokba, hogy aludjon és jól betakarják, hogy meg ne fázzon, mint a kis gyermekeket szokás. De csakugyan olyan is, mint a kis gyerek, ezer baj tör rá és ezer baj ellen kell védelmezni. Most költögetik álmából s venyigéit kihuzzák a homok alól. A vékony ágak, amelyeken keresztül jön a bor ez emberekhez, most ugyancsak gémberedettek, álmosak, akár az ágyából kiemelt gyermek. Ami ennek a mosdatás, az nekik a nap. Amint érzik a melegét, fényét, egyenesednek s bólogatnak a fényesképű nagy tányér felé, amelyet az ősz óta nem láttak. Mindenki szereti errefelé a napot, csak a városi népek nem szeretik, akik napernyőt feszítenek elébe. Lám, most is, hogy a téllel való csatában ő győzedelmeskedett, hirtelen minden állat megindult. A vakondok erőnek-erejével túrja a földet és ássa barlangjait. A bogárféle pedig a fákon mászkál. Van már mit enni rajtuk, mert a rügyek fakadoznak és bikanyálat eresztvén, száll itt-ott a légi pók, akár csak őszszel. Az út porzani kezd. Hogy örülnek ennek a gyerekek! Kifutnak a tanyákból és apró tenyereiket telemerítik vele. Por, por! kiabálják. Döcög velük egy tökéletes apróság, még éppen csak hogy járni tud, az is mondja utánuk: Poj, poj… Kellemes az ilyesmit nézni.

Szecskavágó Nagy Pál pedig halad az uton sipkában. Már senki sem jár sipkában, csak Szecskavágó Nagy Pál. Hóbortos ez. Sőt nábókos is. Folyton egymagában jár, azt talán más emberfiával soha együtt nem látta senki az úton. Ebben neki nagy ereje van, mert ezen oknál fogva tisztelik is, féltik is, tisztán csak azért, mert nem olyan mint a többi ember. Amugy kopott, alacsony s miközben halad, jár a két keze föl-alá és szokása szerint hangosan beszélget. Szól a jobb oldalán levőhöz, szól a baloldalán levőhöz, pedig sem a jobb oldalán, sem a baloldalán nincsen senki. Egy ember, aki jó hosszat szántott két lóval, az útszélen kiveti az ekét a borozdából és odaszól egy másiknak:

– Az angyalokkal tárgyal már megint.

Szótalan néznek utána és bizonyos irigykedéssel is. Tudni kell, hogy Szecskavágó Nagy Pál vagyonos ember. Úgy apránkint szedelőzködött össze. Még most hat éve csak két lova volt (érhetett a kettő harminc forintot) azokkal csetlett-botlott csak. Most pedig el van gazdagodva teljesen. Némelyik emberben a víz is vérré válik s ez onnan van. Halad hát ő a sapkában az úton és a jobboldalinak mondja:

– Emléközz rá, de jól ráemléközz, hogy mit töttél anyáddal. Mert én annak tudója vagyok…

Ezzel megigazgatja a sapkát a fején. A gyerekek félve állnak oldalt az útjából, amint keményen ballag. Miről beszélhet, kinek? De amint kicsit odább halad, egy nagyobbacska fiú azt mondja róla a többinek:

– Nincs ki nála a négy fertály.

Lehet, sőt talán valósággal így is igaz. De azért a nap őrá csak úgy tekint, mint a többiekre, szép, jó meleg sugarait a nap senkitől el nem vonja, hanem mindenkit megtisztel vele, akár érdemes rá, akár nem.

A hogy Pál elhalad, a két ló újból a borozdába áll és szántanak, az ember könnyesen tartja az ekét, mert jó porhanyó a föld. Temető volt régente s azon időben gyakran ásták. És elég csont is van benne, az ilyenben meg úgy terem, hogy az kész gyönyörűség. Névtelen ősök így teszik vissza áldó kezüket késő unokák fejére. A szőlőkben is lehajlanak a tőkékhez az emberek, az asszonyok pedig hernyófiakat szednek almafákról. Amodább ásnak. De alighanem inkább kapálnak. Fénylik a kapa vasa, amint a földből kiemelik, mert a föld nagyon jó fényesítő eszköz. Még el is koptatja a kapát s a vele dolgozó embereket is a föld. Akkor ők is a földbe kerülnek, ott porrá válnak s idők multán más emberek más kapákkal őket kapálják.

Könyvtári divatok.

Aki egy-egy nagyobb nyilvános könyvtárnak az életét figyelemmel kiséri, évek során át érdekes tapasztalatokat gyűjthet a könyvtárhasználó közönség hangulatai felől. Hogy kinek milyen könyv tetszik, hogy melyik szakmát szeretik legjobban s egy-egy szakmának a kultiválása sokáig tart-e, vagy csak hirtelen való föllobbanás-e az, amely azután hirtelen elalszik s csak a hamuja marad meg, mint a pásztortűzé a mezőn. Mert vannak hangulatok, az bizonyos. Néha a divatos áramlatok nyomán, néha más okból. Kitanulmányozni pontosan az egészet, ahhoz egy emberöltő kellene s helyes következtetésekre talán akkor sem lehetne jutni. De azért valamit tapasztalni mégis csak lehet. Tizenkét éve vagyok a Somogyi-könyvtárnál, azóta nézem, hogy miféle munkák azok, amiket leginkább keres a közönség. Nem az egész közönség, mert hiszen, minden szakmának megvan a maga használója, hanem hogy mégis: mi az uralkodó planéta?

A histórikus történelmi munkákat keres, a nyelvtanár nyelvészetit, a pap vallástudományit, ez mindíg így van, azon igazság szerint, hogy a szénégetőnek a tőkén a szeme. De van a közönségnek egy nagy része, olyan, amely nem a maga mesterségebeli könyveket keresi, hanem mert kedveli a könyveket, bejár a könyvtárba, ma ezt olvassa, holnap azt, itt érdekes az, hogy időnkint milyen különböző formában mutatkozik meg: mi kell a közönségnek? Annak a közönségnek, amely kedvtelésből olvas.

Valamely nagyobb, országos könyvtárban ez talán elmosódik, valamint egy kisebb könyvtárban meg nem látszana meg. A mi könyvtárunk afféle jó közepes: hetvenhatezer kötetből évi tizennégyezer olvasó tizenhatezer művet használ. Itt még áttekinthető a dolog s az olvasók által kiállított kérő-lapok alapján, akár statisztikát lehetne csinálni arról, hogy most Voltaire-ciklus volt, most meg Heine-ciklus, azután Petőfi-ciklus, majd meg egy magyar remekíró-sorozat. Jókai-ciklus nincs, amennyiben az állandó, de már Vas Gerebennek, Jósikának, Pálfy Albertnek divatjai vannak, amelyek föltámadnak, azután elmúlnak, hogy egy év vagy öt hónap múlva ismét életre keljenek.

Másszor az utazási könyveknek van kelete, olykor még lexikon-divatot is lehet tapasztalni. Genealógiai könyvekben családtörténeti dolgok után megfelelő arányszámban mindíg érdeklődnek könyvtárhasználók, de néha a nemességi könyvek használatának is formális divatja van.

Máskor ismét a filozófusok uralkodnak. Fiatal hölgyek is szorgalmasan buvárolják, hogy mi a véleménye Schopenhauernek a halálról. Úgy valami nyolc év előtt nagy és erős olvasóközönsége volt a szociálizmus írásainak. Ez éveken át tartott s lassan, de érthetően átment az antialkoholista irodalomra, leginkább Forel műveire, onnan haladt át a nemi kérdésre, a feminizmusra és a gyermekre. S ugyanazon idő óta, amióta a társadalomtudományi kérdéseknek a sorozatai az olvasók érdeklődésében így változnak, ugyanazon idő óta állandósult a képzőművészeti munkák iránt való érdeklődés. Ennek már nincs is divatja, ez állandó jellegű, akárcsak Jókai.

Jön aztán hirtelen fordulat a régi szépirodalom berkei felé. Azt lehetne hinni, hogy – a Bodnár-féle hullámvonalak elmélete szerint – ismét Voltaire-ciklus keletkezik. Azonban nem egészen Voltaire kell, de nem az egész Voltaire, hanem csak Zaire, vagy a Végzet. De akkor Zaire kell eredetiben, németben és magyarban és kevés volt, ami van, mivelhogy egy-egy kiadásból csak egy-egy példányt szokott a könyvtár tartani.

*

Este hét óráig van nyítva a könyvtár, akkor apostolok oszlása következik. A közönség egy része ugyan nem bánná, ha tovább is maradhatna, de hát nekünk untig elég ebből ennyi is, mert holnap is nap lesz és reggel is helyt kell állani. Kimegyek az olvasóterembe, hogy megvárjam Móra Ferenc könyvtárnokot, amíg a kabátot magára húzza és a kalapot a fejére teszi, mert együtt szoktunk távozni. A szolgák rakják vissza a helyükre a könyveket, miket az olvasók az asztalokon hagytak. Egyes kötetek az asztalokon maradnak. Nézem, hogy miért?

A könyveknek nemcsak belső tartalmuk, hanem külső testállásuk is van. Ezen otthagyott könyveken azonnal meglátszik, hogy ezek nem a könyvtár tulajdonai. Miután rendellenes, sőt szabályellenes dolog, hogy a könyvtárban idegen könyvek tartózkodnak, kérdezem Mórát:

– Hát ezek, Ferkó?

– Az enyimek, – mondja Móra. Be kellett őket hoznom, mert most megint Dumas-ciklus van. Ami Monte-Cristo a mi anyagunkban van, az nem elég, hát behoztam az enyimet is.

Csakugyan, szerte-széjjel hevertek Monte-Cristo kötetek, nyilvánvaló tanúsággal arra, hogy nem egy vagy két ember olvassa őket, hanem többen, egyik az első, a másik már a nyolcadik kötetet. (Beosztással kell élni ugyanis).

– És még most sem elég?

– Hát bizony nem elég.

– Van nekem is egy otthon, – mondom, – majd reggel behozom. Akkor harminc kötet lesz idebent. Az elég lesz.

– Talán, – mondja Móra. – Mikor valaminek divatja van, akkor sohasem elég semmi.