Part 2

A munkához való pipa rövid készség, ellenben a tisztán csak időtöltésből való füstöléshez hosszabb szárú pipa is használható. Nem nagyon hosszúszárú, hanem csak amennyi az embert megilleti. Ez vasárnap délután nagyon alkalmas, ha otthon a karosszékbe, illetve magyarul mondva, a gondolkodó székbe helyezkedik az ember s csendes terveket csinál affelől, hogy a jövő héten milyen munkába fog, melyik napon megy ki a paprikaföldre s melyik napon kellene herét kaszálni, mert a lovak mostanában nagyon étkesek, kiheverték az étvágytalanság betegségét, pedig a Kalszbád fővárosában sem voltak, ahova az urak szoktak járni.

De ezúttal nem a gondolkodószékbe ül János, mert nem is rávaló az idő, hétköznap estefelé lévén. Csak az előbb jött haza a földből, vacsora ideje még nincsen, a nap pedig délután ugyan jól odabámult a dolgozó Jánosra, tehát egy kis bor szoldával igen elférne.

Tehát gondolja a katonaviselt János: Direkció Fekete Tóth Mihály, a bormérő. Nem is messze van ugyan. El kell menni oda. János a hosszabb szárú pipát viszi, meg a dohányzacskót. Az acskót a zsebben, a pipát ellenben kézben forgatva. Ez a külvárosi útcán lassan, sétálva haladó Jánosnak tekintélyt kölcsönöz.

Fekete Tóthéknál csendes hely van. Hétköznap nem igen van más vendég ott, mint csak maga a gazda, mert az állóvendég hamar odább halad. Tóth Fekete ráér a hivatalában egész nap különféle rendeket tartani az üvegek és a poharak között. Közben kinéz az ablakon, ha kocsi zörög el előtte az út porában. Nagy Zakar alsószomszéd alighanem új kamrát épít, mert téglát hordat, de csak afféle olcsót. Török Péteréknél nagybeteg lehet az asszony, mert kétszer is végigment az útcán a doktor kocsija, Barna Andráséknál mostanában nem nagyon sok pénz lehet a házban, mert a tüzelni való fát talicskában viszik a boltostól. Az útca eseményeit így le lehet olvasni az ablakból anélkül, hogy a hivatalát csak egy lépésre is otthogyná az ember.

– Adjon Isten jó estét, – köszönt be János az ajtón.

– Jó… – Mondja Tóth Fekete, mert ő szűkszavú ember. Irgalmatlan vastag hangja van neki, ha ő azon félannyit beszél is, mint más, már kétannyinak látszik. Ennélfogva nem igen szól semmit.

– Hát majd egy pohár bort, – véli János.

Tóth Fekete a bort a zöldmázas kancsóból a pohárba önti. Többet öntött, azért egy keveset visszaönt a kancsóba. A poharat az ablak felé tartva, látja, hogy sokat öntött vissza. Ismét önt tehát hozzá a kancsóból s most kedvtelve látja, hogy az arány tökéletes, mert még szódavizet is kell föcskendezni a pohárba.

A vegyi folyamat így elvégeztetvén. Tóth Fekete a pohárral a kezében a söntés elől méltóságteljesen kifordul s nézi, hogy hova ült le János.

Hogy azután elébe tenné a poharat. De János még nem ült le. Tóth Fekete vár egy darabig, de mert a helyzet nem változik, egyik asztalhoz közeleg, a poharat ráteszi, ő maga pedig ismét megy az ajtó-ablakhoz, hogy az útca napi történetének valamely kiváló eseményét szemlélni el ne mulassza.

János a széket elhúzza az asztaltól s ráül. Kis hörpintést nyel a borból. Jól van elkászolítva, mondható.

– Haj, haj – mondja – nahát…

Ez a kijelentés most már a dohányzásra vonatkozik. Egy kis füstöt kell itten csinálni, amely az asztal fölött szeliden legelne, mint a nyáj. Nem lehet enélkül el lenni. János elsősorban a dohányzacskót veszi elő, ami nem kis fáradságba kerül. Szép, nagy, termetes zacskó, amely alig fér a zsebbe s így alig jön ki belőle. Két kézzel kell előszólítani onnan.

A zacskót János kicsavarja, mert a nyakát kell annak kicsavarni. Így szépen szétborul, sallangjai szerteállanak. Némely sallangon értéktárgyak mutatkoznak, pipaszurkáló, továbbá csiholó acél. Ez azonban már régi szerszám, használaton kívül van, csak becsületből őriztetik, mint a régi szolga.

János a kibontott zacskót az asztalra helyezvén, fejjel föléje hajol, az orrát szinte beledugja s a dohány illatából mély lélekzetet szed magába.

– Aztán még ez se dohány? – kérdezi hangosan.

De Tóth Fekete nem szól semmit. Ugylátszik, ma épen nem kívánja a beszédbe való elegyedést. Lehet, hogy összeveszett az asszonnyal, vagy levelet kapott a fiától, aki a Pesten tanul. A levél mindíg veszedelem. Akinek nincsen baja, nem küld levelet.

János megint kortyant s ezen igazságokon elgondolkozik. Mert ami igaz, az igaz. Azonban gyere csak ide pipa.

János ránéz.

A csutorát a szájába veszi s belefúj. A nyelvével pattogtat a csutora végén. Ha a csutora azt mondja: sz–sz–sz, akkor baj van. Ha azt mondja: hup–hup–hup, akkor rendben van minden és örömében sírva könnyezhet minden igaz ember egy ilyen valóságos pipa láttán.

A pipa eleinte azt mondja: sz–sz–sz.

– Ejnye – mondja János – ugyan él-e még, aki csinált? Bújjon bele az ördög.

Jobban belefúj. Mint a rezesbandánál szokás a nagy trombitába. Tóth Fekete odanéz, de nem szól. Csak gondolja magában: dagad a pofaszíjja.

Gúnyolódók véleményeire nem kell azonban adni semmit, mert akkor sohasem megyünk semmire. János fúj a pipába kegyetlen. Valami kirepül belőle, azontúl a pipa azt mondja: tup–tup–tup.

– No, – véli János – csak nem veszünk mink össze.

A kisujj működése következik. Vannak balgatag emberek, akik a pipa belsejét bicskával kaparják és szúrkálják, ami gyakran kényelmetlen meglepetésekre ad okot, mert a pipa a makjánál kilyukad. Jóérzésű ember, aki tart valamit a pipájára, a kiskörme ujjával, másként mondva a kisujja körmével hatol a pipa kráterébe, hogy benne tisztálkodást végezzen. Ez lassú s komoly munka. A körömnek a pipa minden oldalán le kell csúsznia, teszem azt például, mikor a kubikosok készen vannak a gödörrel s ásókkal az oldalait tisztogatják egyenesre fölülről lefelé. A pipa, az állam hasznának ezen kiváló égető kemencéje ily módon tisztul s oldalairól a fölösleges anyagok a köröm működése nyomán a pipa aljára, a makkba hullanak.

Ezúttal a további munka abban áll, hogy a pipa és a szár egymástól elválasztatik. János a szárat jobb kézzel marokra fogja, ujjainak azonban ezért szabad tér marad a további működésre. Ami ujja már most csak maradt, az mind a pipát fogja, azt az alsó végével a szájához emelvén.

János előbb levegővel teleszívja a tüdejét megint.

– Engödelmet kérök, – mondja, befelé szíva a szót, pedig senkisem ül az asztalnál, dehát ez már szokásos s ki mit már megszokott, ne tegyen le arról ez világi életében, különösen ha amúgy is tiszteletadásról van szó.

Azután a pipába belefúj.

– Sss–sup–sup–sup, – mondja a pipa s minden bele nem tartozó anyag kirepül belőle s éppen azért szokás engödelmet kérni, hogy ha valakit ezen lövedékek találnak, azt zokon ne vegye.

Szár és pipa ismét egybekerülnek.

A pipát jobbkézzel János beleállítja, olyképp, hogy ha a pipa hajó volna, a dohány meg víz, a pipa most megmerülne a dohányban és elsűlyedne. Így azonban nem sülyed el, sőt a dohány csak úgy megy belé, hogy János az egyébként lenézett balkéz mutatóujjával belekaparássza.

De a kaparászás nem állandó. Időnkint azt abban kell hagyni tömés szempontjából. A jó gyújtat dohány a pipában a tömést éppen úgy megkívánja, mint a liba. Míg azonban a dohány belekaparászása a balkéz mutató ujjával történik, a tömést nagy általánosságban a középső ujj végezi. János e tekintetben kivétel, mert a János balkeze középső ujját a malac még kicsi korában kettéharapta, így Jánosnál a tömésre a nevetlen ujj van hívatva.

Úgy leginkább, ha félig van dohánnyal a pipa, akkor történik a tömés. Most újból belekaparászás s ismét tömés, János néha hörpent s fokozott elővigyázattal tömköd, míg a pipa dohánnyal megtelik. Ez időben újból tömködés. Tudomány ez, bárki bármit beszéljen. A tömésnek úgy kell történnie, hogy a szívás levegője azon értelmesen haladjon át: nagyon friss és könnyű ne legyen, ellenben kemény szívások, úgynevezett szipákolások se fordulhassanak elő.

Ha ezeknek tekintetbevételével egy megtömött pipát kedvtelve tart maga elé az ember, mint a János is, nem lehet valóságos pipás az, aki erre ne mondaná, hogy:

– No, ez már csakugyan egy rendes gyújtat dohány.

Ez most már teljesen jó volna, ha nem volnának tökéletlenek az emberek. De az emberek azok. Egyik rész azért tökéletlen, mert nem végzi rendesen a munkát. A másik rész azért tökéletlen, mert mindent jobban akarna csinálni, mint kellene.

János olvasva is ezen utóbbiak közé sorozható, mert bár a készség most már tökéletesen rendben van, János még csak most fog hozzá, hogy a pipában tartózkodó dohánynak fészket csináljon.

Hallhatatlan dolog ilyesmi a gyufakorszakban. Miről jó az, manapság, fészket csinálni? De hát hiába, ez szokás, ez tradició, ez a pipázás régi erkölcsei közé tartozik s eredete a csiholás idejébe esik vissza. Szóval a taplókorszak maradványa. Mert akkor igenis szükséges volt a dohány tetején a fészekcsinálás a tüzes tapló részére. Azt megkívánta a bükkfatapló is, az ürömtapló is. Nem volt köztük személyválogatás.

– No, mondja János elégedetten és a szájába veszi a csutorát.

Gyufatartó van az asztalon, de kissé távolosabban fekszik. Azt közelebb húzza, mínt a következő hadműveletek alapját. Kihúz belőle egy szálat. Pirosszárú, sárgafejű gyúfa. Jó gyúfa szokott az ilyen lenni, – ha jól van megcsinálva. János végighúzza a porcellántartó recés oldalán, a gyufa egy kicsit ég, de mire János az égő fát a pipáig elszállítaná, elalszik. Hármat is kivesz most és megvizsgálja a fejüket. Mert ez megint olyan dolog, hogy a nagyon kicsi fej sem jó, a nagyon nagy se.

Mondják, hogy a gyufából rendszerint a harmadik szokott az lenni, amelyikkel rágyujt az ember, ennélfogva mindjárt elsőnek a harmadikat kellene eltalálni. De ez nem mindíg sikerül, mert a gyúfa amúgy is igen kiismerhetetlen állat. A szegedi gyúfát Temesváron használják, a temesvárit Gyulán, a gyulait Selmecbányán, a selmecit Szegeden. Szóval egyik sem próféta a tulajdon hazájában. Húzásuk van nekik, mint csendes nyári estéken a réti vízen a vadkacsáknak szokott. Tanulmányozni kellene már egyszer ezt is, mint a madárvonulást.

A másik gyúfa, a harmadik gyúfa sem sikerül. A negyedik azonban szépen ég s János barna arcára egy rézbőrű indiánus színét veti. János viszi a gyúfát a pipához és fokozottan szíl. Mondják ugyan úgy is, hogy szív, de Jánosék úgy mondják, hogy szíl. Így legalább a szó nem egyez. A dohány tüzet fogott s János a szájából kékes füstöket fú a levegőbe.

Ez kéjes érzés. János a pipát kiveszi a szájából és nézi a parazsoló dohányt. Tisztességes szűzdohány ugyanis ilyenkor kidudorodik a pipából. Mint mondani szokás: keresi a fináncot. Mikor János ezt a látványt kiélvezi, a hüvelykújjával lenyomja a dohányt. Az ezen elnyomási törekvésekre azzal felel, hogy kialszik.

– Hejnye, – véli János – tán az ördög bújt beléd?

A gyújtási kísérletekben János szerencsétlen ezúttal, mert csak az ötödik gyufa fogja meg. Az örökös sercegések Tóth Fekete figyelmét is felköltik, ki is az ablaktól félig elfordulván, komoran nézi Jánost, aki az ő vagyonát ily példátlan módon pazarolja.

No de most már ég a pipa vídáman. Ez Jánost arra indítja, hogy beszédbe kezdjen. Tóth Fekete ugyan nem felel neki semmit, de ő csak beszél. Hogy: ha hat napig nem lesz eső, beleüthet az istennyila a kukoricába. Továbbá aszondják, hogy a burkusok meg a franciák már megint hadakozásba vannak elegyedve. Még továbbá, hogy Tápé alatt annyira megapadt a Tisza, hogy a süvöltő kidugta a fejit a vízből. Ez a Süvöltő az a kísértet, aki a hajósokat, halászokat, lóúsztatókat lehúzza a víz fenekére.

A dohány a pipában eközben feletájig leér, de mert a szónokló János nem szívja elegendőképpen, ismét kialszik belőle a tűz.

– Hej, – feddi János, – a szél hordja el a hajadat.

Ez kemény kívánság, mert az akasztott ember haját szokta a szél elhordogatni a régi jó időben, amikor az akasztott ember addig lógott a fán, amig le nem szakadt a láncról. Mert a kötélről másnap már láncra tette át a hóher, a kötelet eladván orvosságul. Igen hasznos volt torokgyík ellen.

Félpipánál a rágyújtás nem úgy van, hogy a pipát talán egyenesen tartanák. Ilyenkor a gyúfa áll egyenesen, a pipa szelíden oldalra fordul s a láng beleszívandó. Az első szál nem sikerül. János beledugja a pipába, hogy majd a második gyúfa tüzének segít. A második sem sikerül, a jó reggelét neki. János azt is beledugja a pipába. Jön a harmadik gyúfa, a negyedik gyúfa, jönne az ötödik is, de Tóth Fekete az ajtóablaktól komoran megindul. Elmegy a söntésig, ahol egy kis asztalon a tulajdon dohányos-szitáját tartja. Azt szó nélkül János asztaláig elviszi, leteszi, a gyufatartót pedig fölmarkolja és elviszi a kisasztalra.

– Ne te ne! – kiált föl János, csodálkozva. – Hát kend?

– Hát én? – gordonkázik mély hangján Tóth Fekete. – Hát én!

– Hát mért viszi kend el a gyúfát? – méltatlankodik János.

– Hát – bődül Fekete Tóth – azért hoztam helyötte dohányt. Inkább adok kendnek ingyen dohányt, de ingyen gyúfát nem adok, mert kend több gyúfát prédál, mint dohányt.

János erre mérgesen kicsap egy hatost az asztalra s megy. Az ajtót egészen kitárja, úgy lép át rajta. A lépcsőn visszafordul:

– No, – mondja – hallja kend. Ide se gyüvök többet.

Tóth Fekete tudvalevőleg lovaskatona volt, minélfogva huszáros zsebje van a nadrágján. A balkezét mindíg ebben a zsebben tartja, van benne két régi négykrajcáros, egy Mária-húszas, három Libertás-pénz, ezeket szokta csörgetni vele. A balkéz lassan és óvatosan kihúzódik a zsebből, egészen addig, hogy a mutatóujj a szabad levegőre juthat. A mutatóujj meredten mutat a zsebszélről az ajtóra. Tóth Fekete a János fenyegető szavára elütőleg dörgi:

– Leginkább tögye kend be az ajtót, mert így nagyon luftos az ájer…

Juhászok meg bürgék.

Ami a juhászt illetné, nem lehet mondani, hogy a juhász valami különösebben tudományos ember volna. Már úgy könyvek tekintetében. Nem igen jár iskolába ugyanis. Ha járt is valaha valahol egy keveset, azt is elfelejti. De nem igen szoktak járni. A juhászat mestersége olyan külön tudomány, hogy azt már gyermekség éveiben kell tanulni s kétféle iskolába egy időben nem járhat egy ember. És nem is való mindenki oda. Olyan ember, aki szereti az ágyat, ne menjen erre a foglalkozásra, mert tudvalevő s a nóta is mondja, hogy a juhász ritkán hál ágyon. Legfeljebb télen, mikor ártatlan és gyenge jószágaival a havak és hidegek elől fedett helyre kénytelen takarodni. Tavasztól őszig azonban a mezők fűveiből veti neki ágyat az isten, ugyan az sem valami különös ágy, mert a birkát leginkább csak olyan kopár legelőre eresztik, ahol már más állat nem élhet.

Ezen a mezőn van együtt az állataival hónapszámra a juhász. Legfeljebb a kutyájával beszélhet, meg a szamarával. A szamár tudós és komoly állat, de a beszédre felelni nem tud, bár lehet, hogy ha tudna beszélni, akkor sem felelne, mert tudott igazság, hogy: sok beszéd szögénység. A juhász így aztán csendes, szótalan és elmélkedő életet él. Nézi a mezőt, a bürgét, az eget s mindannyinak kitapasztalja a sajátságait anélkül, hogy azt valakivel közölné. Ha tudna írni s nem tartaná a papirosra való betüvetést úri huncutságnak, valami nagyon alkalmas könyvet írhatna. De ő csak a botra való rovást ismeri. Ez az egyetlen olyan okmány, amelyet nem lehet meghamisítani, mert a kettéhasított botnak egyik fele a gazdánál, a másik fele a juhásznál van: arról törölni, ahoz hozzáírni csak akkor lehet, ha a bot két felét ketten közös akarattal összeteszik.

Szóbeszéd akkor sem történik, mert minek. A hallgatagság az okos dolog. Van eset rá, hogy a szikes mezőkön legelés közben két juhnyáj összeér s az egyik juhász üdvözlésképp azt mondja a másiknak: Eső lössz.

Ez reggel van s a másik juhász csak úgy délelőtt-tájban feleli rá:

– Vagy hó.

Elmélkedések következnek, miközben nyilvánvalóvá válik a kétségbevonhatlan tény, hogy két falkának kevés ez a mező. Az utóbb jött juhász szól tehát a pulinak és a csacsinak, hogy intézkedjenek. A csacsi, mint aféle előljáró marha, azonnal megindúl, a puli pedig kiadja a parancsot, hogy aki birkának érzi magát, haladjon odább. Aki birka nem megy elég gyorsan, a hátára ugrik s megtépázza. Mennek is. Távozóban a juhász visszakiált (ez már úgy dél felé van) amahoz:

– Úgy löhet, dara is.

E szótalankodásokból nyilvánvaló, hogy a juhász a bojtárt nem neveli, nem tanítja, hanem tisztán csak az elmélkedésen alapuló tanulmányokra hagyja. Meditálás ez, akár csak a baráti klastromban, azzal a különbséggel, hogy a barát vagy van, vagy nincs: egyre megy, a juhász ellenben közgazdasági tényező, nincs még száz esztendeje sem, hogy az ország legelő vagyonának a fele az ő keze alatt járt.

Aki igazán juhot akar nevelni, annak korán kell kikerülnie a falkához. Már akkor, amikor még csak akkorka gyerek, hogy az egész fizetése a testi ruha, egy kalap, pár fejelés csizma, meg egy zöld szürkankó. Bizony borzasztó tudatlanságban nőnek fel, de idővel mégis csak ő belőlük származik a tapasztalt számadó. Némelyik úgy elkerül hazulról a pusztába, hogy a nevét is elfelejti. Nem is törődik vele. Ő ma is a Jákob életét éli, aki Lábánnál juhászkodott és szintén nem volt vezetékneve neki.

Azt mondja a járásbíró egy tárgyaláson a valamely birkák irányában beidézett bojtárgyereknek:

– Hogy hívnak, fiam?

– Jankónak – mondja a gyerek.

– Hát milyen Jankónak? Van csak talán másik neved is?

Azt mondja a fiú:

– Nem tudom én a másik nevemet. Bojtár Jankónak hívnak engöm.

– Olvasni tudsz-e?

– Nem tudok én. A birkát mög tudom olvasni.

– Templomban voltál-e már?

– Nem én.

– Talán még nem is láttál templomot?

– De – mondja örvendezve a gyerek, hogy már valamire igent is mondhat – mert kilátszik a teteje a pusztába.

– Hát akkor – folytatja a bíró – talán még harangszót se hallottál?

– No – szól elgondolkozva a fiú – ha a szél arra fuj, kivágódik a szava.

Ez eddig is kulturkép. Jön azonban utána java is. A bíró tovább kérdezősködik. Kötelessége, mert amíg a gyerek lelki világát nem ismeri, eskűtételes vallomásra nem bocsájthatja. Mondja hát neki:

– Hát akkor te talán azt sem tudod, hogy van Isten?

A kérdésre a válasz egyenes és megdöbbentő.

– Tudom, hogy van Isten – mondja az apró pusztafi – mert ha valami baj van a birka körül, a számadó mindíg azt szidja.

Isten megismerésének különös módja ez, s hány ember lehet az országban, aki csak így ismeri?

*

A gróf, egy dús és nagy birtok ura, igen gazdag ember. A paraszt az ilyen nagy kiterjedésű földeket úgy hívja, hogy: birodalom. Ha száz holdja van valakinek, akkor földje van neki. Ha sok-sok ezer holdja van, akkor birodalma van neki. Egyébként ha valamely határban sok Széll nevű ember lakik, arra azt mondja, hogy az a Szelek birodalma. No hát a gróf is birodalmas ember, ennélfogva elhatározta, hogy nem ér ez a magyar paraszti juhászat semmit, hanem merino-juhokat kell terjeszteni. Szép, selyemszőrű, fehér, hótiszta merino-juhokat. A számadó-juhász efelől megkérdeztetvén, azt mondta:

– Hát hiszen, ami azt illeti…

A juhok megjöttek valahonnan Spanyolországból s honi mezőinken elhelyezkedének. Fehérségeikkel szinte világítottak a zöldelő határban. A számadó is kedvetelve nézte őket s olykor jókedvében ismertette az Istent a bojtárok előtt.

Nincs azonban olyan sors a világon, amelyben olykor némi bajok ne történjenek. Királyok sem vétetnek ki ezen szabály alól, még kevésbbé juhok, habár merinóiak is.

Történik tehát, hogy a juhokon némi feketeségek történtek. Ez baj a gyapjú értéke tekintetében. A hazájukban sohasem feketednek. De itt igen. Először a kis birkának a szájában látszik valami jel. Azután a szeme fölött a gyapjun látszik egy fekete pont, amely azután terjed. Ez a kis birka, mire anyányi lesz, már csak tarka-barka bárányokat hoz a világra.

Ez a szomorú eredmény, ugyancsak elkeserítette a grófot. Mert akármilyen gazdag is valaki, a hiába kiadott drága pénz csak bántja az embert. Írt szakemberekhez leveleket. Azok levélben megírták neki a szakvéleményüket s tanácsokat adtak. A gróf kiadta a rendeletet a tiszteknek, hogy a tanácsok szerint kell eljárni. Már nem tudom, miféle tanácsok. Etetés, legeltetés, itatás dolgában s a merinófaj szigorú megválogatása ügyében lehettek valamik. Mindegy azonban, akármik voltak, mert a szép fehér bárányok azontúl is csak megtarkásodtak.

Hát most már mit lehet tenni? Itt látnivaló, hogy tennivaló nem volt más, minthogy egybe kell gyűjteni a szakértőket a helyszínére, vizsgálják át az egész falkát, értsenek szót a juhászokkal s nézzék meg szigorúan, hogy az ő utasításaikat betartották-e rendesen ezek az értetlen juhászok. Így is történt a dolog. A szakértők eljöttek, néztek, vizsgáltak, de csak tanácstalanúl állottak a rejtélyes dologgal szemben. Különös dolog az, hogy az efajta juh a hazájában sohasem tarkál, itt pedig már a második generáció elkezd feketedni.

Nézik tehát e sajátságos állapotokat a hozzáértők s a gróf mutatja nekik sorra a sok szép jószágot:

– Ez is tarkul, az is tarkul, amaz is tarkul.

Azt mondja egy a meghívottak közül:

– A helyszínén kellene tanúlmányozni a kezelést.

– Micsoda helyszínén? – kérdezi a gróf. Hisz itt a helyszíne. Itt tarkul a birka.

– Nem úgy értem, – mondja amaz. – A spanyolországi kezelést kellene tanulmányozni.

Neveti a gróf:

– Hogyan? Én menjek oda? Vagy a számadójuhászt küldjem ki?

– Az utóbbi jobb volna.

– No – mondja a gróf – ezt a tanácsot nem fogadom el. Hiszen ez a juhász juhásznak jó, de másként irástudatlan és értetlen ember. Nem lehet azt utaztatni.

A számadójuhász eddig nem szólt semmit, mert nem is illendő urak dolgába beavatkozni. Most azonban megrendülve hallja, hogy őt valahova spanyolviaszkországba utaztatni akarják. Hát még mi a ménkű nem lesz a világból? Oda áll hát a gazdája elé:

– Mögkövetöm a méltóságos gróf urat – mondta – de hát miféle ügyben fujják a követ az urak?

– No tessék – mondta a gróf mérgesen – ehol a példa. Hónapok óta tárgyalunk ezen a dolgon, s ez még azt sem tudja, hogy miről van szó.

– Mögkövetöm a méltóságos grófot – védekezik a számadó – neköm nem mondtak sömmit, én mög nem kérdöztem sömmit. Nincsen a parasztnak köze az uri dolgokhoz. Mindönt úgy csináltam, ahogy parancsolták…

– Hát – enyhül a gróf – arról van szó, hogy ezeknek a juhoknak nem volna szabad tarkulniok, de mégis tarkulnak. Hát miért tarkulnak?

Mindenek odasereglenek s lesik, hogy mit mond a puszták ezen tudatlan gyermeke.

A puszták tudatlan gyermeke mosolyog, már amennyire ennyi nagyságos úr iránt való köteles tisztelet megengedi és ezt mondja:

– Hát mögkövetöm a méltóságos grófokat, én mán régön mondtam az intéző úrnak, hogy ennél a fehérnyájnál nem volna szabad fekete pulikutyát tartani.

A gróf szivesen leszamarazná, de nem akarja hű szolgáját ennyi úr előtt szemtőlszembe megszégyeníteni. Így csak azt kérdi:

– Hát mit árt ebben a dologban az, hogy ha fekete a puli?

– Hát – mondja a juhász – az anyabirka mögcsudálja a fekete pulit, mikor a puli hajkurássza, azután attul lösz tarka a bárány.

Amely feleletre mindnyájan elképedének.

*

Mert hiszen ez a dolog benne van a bibliában is. Igaz ugyan, hogy néha a szaktudás távol esik a bibliától, de ez az egy dolog mégis csak benne van a bibliában. Nem egészen így, kissé másként. Mózes beszéli az első könyvében, hogy a furfangos Jákob juhász, miként csapta be a szintén furfangos Lábán gazdát. Azt mondja az első könyv XXX. káputjában a 32. mondás: Minden juhaidat megjárom ma és elszakasztom a szeplős és tarka juhokat és mind a feketéket a juhok között és az olyan legyen azután az én jutalmam. Azt mondja a 34.: És mondá Lábán: Bátor úgy legyen. A 35,: Elválasztá azért azon napon a szeplős és tarka kosokat, tudniillik, amelyekben valami fejérség vala és minden feketét a juhok közül, és adá azokat az ő fiainak kezekhez.

De már a 37. szerint, Jákob juhász kezd túljárni Lábán gazda eszén. Mert azt mondja a 37.: És Jákob vett zöld nyár-, mogyoró- és gesztenyevesszőket, és megtarkálá azokat fejéresen, hogy a vesszőknek megtetszenék a fehére. A 38. beszéli tovább: És helyezteté a megtarkált vesszőket a juhok eleibe az itató válukba, melyekből a juhok szoktak vala inni, hogy a juhok azokra nézve fogadnának.

Az eredményt a 30. mondásban tudatja Mózes az érdeklődőkkel: És a juhok fogadnak vala a vesszők felett és ellének vala a juhok csepegetett lábúakat, szeplősőket és tarkákat.