Part 1

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

BAZSARÓZSÁK

1912.

Singer és Wolfner kiadása

Budapest.

MÁRKUS SAMU KÖNYVNYOMDÁJA, BUDAPEST

A világitó állat és a vadrózsabokor.

Mózes első könyve, amely tudvalevőleg a teremtésről való könyv, azt mondja a XII-ik mondásban: Hoza annak okáért a föld gyenge füveket, maghozó füveket az ő nemek szerint, és gyümölcstermő fákat, melyekben vala az ő nemük szerint való magvak: és látá Isten, hogy az jó volna. A XIII. szerint így lett estve és reggel, a harmadik nap.

De mindez nem volt elegendő. Azt mondja a XIV-ik mondás: Azután mondá az Isten: Legyenek világosító állatok az égnek kiterjesztésén, hogy különbséget tegyenek a nap közt és az éjszaka közt: és legyenek jelei bizonyos időknek, napoknak és esztendőknek. Mondja a XV.:

Legyenek világosító állatok az égnek kiterjesztésén, hogy világosítsák a földet. És úgy lett. S a XVI. szól: Szerze azért az Isten két nagy világosító állatokat: a nagyobbik világosító állatot, hogy világosítana nappal: a kisebbik világosító állatot, hogy éjszaka világosítana: és a csillagokat is. XVII.: És helyhezteté az Isten azokat az égnek kiterjesztésén, hogy a földet megvilágosítanák. Azt mondja a XVIII-ik mondás: És hogy vezérei lennének a napnak és az éjszakának és különbséget tennének a világosság és setétség között: és látá Isten, hogy ez jó volna.

Így mondja a nagykönyv a történetet a világosító állatokról. Lehet, hogy így is voltak ezek időtlen időknek előtte. Szorgalmasok voltak és a szolgálatot egymásnak rendben s pontosan adták átal. De már az évek tömérdek sokaságának multával hanyagabbra váltak: van eset rá a földi életben, hogy a nagyobbik égi állat lehalad a föld peremén, ellenben a kisebbik nem jön fel helyette. Ellenben az ég alatt való vizek tömegeiből föllegek kerekednek az égre s elfödik az apró állatokat, a csillagokat is.

Ilyformán a mezőn éjszaka mély homály, kietlenség, szomorúság és az ismeretlentől való félelem uralkodik. Sötét van. Aféle vaksötét, mikor az ember nem látja meg az orra elé tartott kezén, hogy hány újja van. Ilyenkor csak a macska lát, továbbá a vakondok, az ártatlan éji madarak s ide volnának sorozandók a denevérek is, de ezek a kintvaló mezőkön ritkán tartózkodnak, helyüket inkább templomok s egyéb kőrakományok ódon falai között keresvén.

Az éj tavaszi. Földanya ilyenkor keblét megnyitván, rejtelmes illatokat szolgáltat. Ebbe bele lehet szédülni. A fák, hogy az emberek ne lássák, ilyenkor szoktak nyujtózkodni, a tél nyomán elgémberedett tagjaikat próbálgatván. S a füvek kitekintése is következik. A füvek kiütik a fejüket a földből, megnézni, hogy milyen világ van, érdemes-e már kint maradni. Ha érdemes, kint maradnak. Ha nem érdemes még, visszabujnak. Ezt mind csupa csalafintaságból teszik. Az ember el sem képzelné, hogy ezen apró csöppségek miféle furfangokat művelnek. Tréfálkoznak a nagyobbik világító állattal.

Mert mikor estenden a nagyobbik világító állat a föld szélén az operenciás tengerbe aludni leszáll, s tekintetét utoljára ezen szép hazai igaz földeinkre veti, még nyomát sem látja rajtuk e különféle fűnépségeknek. Elszomorodva tér pihenni. S a furfangos füvek ezt kilesik: távollétében előbujnak s reggelre kelve a világító nagy állat láthatja, hogy zöldül a mező. A nagyobbik világító állat ilyenkor nevet és nevettében könyvedzik. Nevetése a rózsapiros hajnal és könyvedzése a szölid tavaszi harmat, amelynek barátságos kedvessége annyira célirányos, hogy a felkelő kutya sem rázza le magáról. S a fák megreszketnek örömükben. Ágaikat egymáshoz verik, s az ágak egymásnak repesik: a tavasz istene jön.

A fehér tél szomorú angyala már összeszedte a fátylát, távozásban van. Menőben van. De még mentében (nem mente-bundában), ha lehet, öl, hogy nyoma maradjon az emlékezetekben. A nagy világító állaton már nem vehet erőt, mert azzal nem bír. Hatalmas állat az. A füvekkel és a fákkal sem bír, mert már igen nagy bennük a megindulás.

Ártó hatalmát ennélfogva az emberi állatokra terjeszti, amelyek tudvalevőleg igen törékeny lények s könnyen pusztíthatók. A tél folyamán rájuk küldi a sorvadásokat, továbbá azon fájdalmakat, amelyek különféleképen járni és kelni szoktak a csontok haszontalan részeiben. Ellenük reggelenkint petroleumot szokás inni, de nem mindíg használ. Az ilyen ember fölöslegesen fogyasztja a világító olajat.

Itt, ezen sötét mező egyik oldalán bizonyos nevezetű Kutásó Zombori család lakik. Ugyan most nem lakik, hanem alszik, mert most az éjszaka van. Amugy ugyan a mező túlsó oldalán szintén lakik egy familia, ez Nyerges Kiséknek neveztetik. Valami sok beszélni való nincsen felőlük. Épen csak úgy elvannak, mint a többi élők, hordván magukon az élet terhét, ez azonban nem nagy virtus, mert szokás-mondás szerint minden szamár maga tudja a terhit.

Ez a két föld, a Kútásók és Nyergesek földje a régi emberek emlékezete szerint is egymás mellett állott, mert a földek szokása, hogy helyükről nem mozdulnak, csak a gazdák változnak. Itt azonban nem változtak. Egyik szántotta a maga részét, a másik bevetette maggal a saját részét, tudta mindenki, hogy a határa meddig tart, mert azt megmutatta a mesgyén álló vadrózsabokor.

E vadrózsabokorról valami túlságos sokat szintén nem lehet beszélni. Mit tesz az ilyen? Olykor meghozza a maga együgyü kis virágait, de tövist többet terem, mint virágot, ilyformán valóságos fészke az ártalmas bogaraknak s más egyéb hernyóknak, mert a tövisek miatt nem bír utánuk járni a madár. Ki szokás az ilyent dobni. Itt azonban nem dobták ki. Ez volt a határ. Volt idő, hogy a két család között perpatvar, violencia és egyéb lélekveszedelem volt, de a határ ügyében soha veszekedés nem történhetett, mert annak a mikéntvalóságát mindíg, télen is, nyáron is megmutatta a vadrózsabokor. Létezésének tisztán csak ez az értelme.

Most azonban a két család között nincsen semmi baj és háborúságok már régen nem történtek. Kútásó-Zomboriéknál egy lány van, Nyerges-Kiséknél egy fiú van: ezek már apró gyermekkorukban is együtt fontak a bokor alatt a vadrózsa leveléből, füvek virágából koszorút.

Idővel növekedtek, az iskolába a tanító úr elébe is együtt jártak s Ásóék Máriját Nyergesék Péterje gyakran védelmezte az utakon a kutyák ellen, télen pedig előtte járta a havat, hogy az előbbhaladáshoz utat csináljon neki. Mári olykor mondta neki: Pétör, úgy tisztöllek, mint a szülő anyámat, tanító édös apámat. Pétör ilyenkor a lány szöszke fejére tette a kezét.

Ezek csakugyan így történtek, tagadni való nincsen rajtuk semmi, a Péter fiú és a Mária leány egymás szeretetében növekedtek tovább is, s bárki látta volna is őket, meg nem állhatta szó nélkül, mondván: de helyre egy pár.

Hát ez úgy is volt. S Kútásóék, valamint Nyerges Kisék családjában a jövőbe vetett megnyugvás uralkodott, mert nyilvánvalónak tetszett, hogy Péter majd elveszi Máriát.

Ezen esetben a két birtok egybefolyna s akkor azután a határról akár ki is lehetne dobatni a vadrózsabokrot.

Elmélkedés. Jó volna nagyon, ha a világ ügyek úgy mennének a maguk valóságában, ahogy azt az emberi elmék kifundálják, de nem mennek úgy. Különféle elváltozások vannak.

Történik, hogy a tél istene érzi, hogy a fölöttünk élő s egyedül hatalmas öreg úr istennek nagyobbik világító állata már az erőnek erejével jön. Tekintetének sugarai, amiket a földre leereszt, egyre melegebbek. Nézésük súlya alatt a télisten fehér palástja a földi mezőkön, réteken és tisztásokon egyre lappad, a dombokon megszakadozik és rongyai láthatók. Télisten ilyenkor a hatalmának végét érzi, de bosszura gondol s azt mondja magában: hej, majd megcsufollak én. Ilyenkor a vén duzzogó elvonul, északi fagyos szeleit visszarakja a zsákba, valósággal úgy mutatja magát, mint aki a létezését befejezte. A nagy világító állat ennek örvend s minden reggel, amidőn napszámos munkáját elvégezni fölkel, tekintetét egyre melegebben és szeretettel veti a földre. Így történik, hogy az emberekről lemaradnak a subák, a fejekből kihuzatnak a sapkák, a nyakravalók leoldatnak, a mellények kigomboltatnak s mindazok, akik az ébredő föld illatával terhes mezőkön a kenyér munkájával foglalatoskodnának, a nagy állat verőfényében sütkéreznek.

Akkor a tél haragos istene hirtelen rajtuk üt és mérges téli szeleit a zsákból kiereszti. Az ám. Ez veszedelmes. A szelek mértéktelenül száguldanak s a torkokra és mellekre csavarodnak.

– Majd adok én nektek rózsabokrot – mondja a téli isten és Nyerges-Kisék felnőtt Péter fiára ártó kigyóival olykép csavarodik, hogy az rettentőség. A fájások ilyenkor a mellben támadnak, onnan azután haladnak szerteszéjjel. Nem valami nagyon gyorsan ugyan. A téli isten már meg is halt, de halódó állapotában már tudta, hogy ő a Péter legényfiut viszi magával. Tavasz végére jelentkezni fog nála odaát a nagy sötétségek és némaságok helyein, a csontok boltjának bús födele alatt.

Hát ami csakugyan úgy van: az csakugyan úgy van. A Péter melléből eleinte csak vakkantgatott, de azután ugatni kezdett a halál kutyája. Nem lehet mondani, hogy ne gyógyították volna, mert gyógyították, bár hiszen hiábavaló ilyenkor már az ilyesmi. Némelyek mondták, hogy az úton rontásba hágott s az egész baj ettől való volna. De hát ez értelmetlen beszéd, mert a rontás egészen más, az másnemű dolog, csak különös esetekben adódik elő s ellenében akkor is lehet orvossággal élni, ha különben az ember még idejekorán észrevette magát. Látható, hogy itt nem így van az eset: felsőbb hatalom tette rá súlyos balkezét a legényre, itt csak még felsőbb hatalom segíthet. Átjött a tanyába a Mária leányzó is, s bár nem a szemével, hanem a szíve melegével nézte a Pétert, már itt még ő sem segíthetett. A nagyobbik világító állat istentől való melegsége elé kell terjeszteni a legényt s mert maga is szegény esendő létére úgy kívánta: a tanya napos oldalán, a vadrózsabokor felé, ünneplő fehér selyemszőrű subában oda is terjesztették.

A nagyobbik állat az Ég csodálatos és hihetetlen melegségével kelt föl a messzi tengerekből e napon. Tekintete Péterre úgy sütött, mint a valóságos és igaz szeretés. Elhalt jószág a birka már akkor, amikor suba van varrva belőle, de még az is nyujtotta szőrszálaiból való kezefejeit a nagyobbik égi állat felé, mondván: Hálával emelkedünk hozzád, akit fényességedben és langyos tüzedben az úr küldött.

Ez így volt csaknem egész napon át: a világító állat le nem vette a szemét Péterről s estenden, mikor távozóban a tanya sarkán bucsuzott, piros sugarakat özönnel küldött reá. Távozása után a semjékek felől azonnal a hideg levegők kezdenek áramlani, a legényt be akarták vinni az ártalmas helyről, de a legény magától fölkelt és járt, a subát is vitte magával a házba. Ott újra lepihent s utána, a jobbuláson örvendezve más mindenek is lepihentek, kivéve a kutyát, melynek szolgálata most kezdődött s ki is a tanya sarkáról az esti csöndben azonnal híradással volt a többi ösmerős kutyáknak, mondván közönséges kutyai nyelven: nincsen semmi baj, mert jobban van a legényfiú.

A kutyán kívül csak az anyamacska volt ébren, aki is apró növendékgyermekeit ilyenkor iskoláztatja a mezei egerészet tárgyában. A kisebbik világító állat, a hideg fehérszemű, sztrájkolhatott valahol, mert nem jött fel az égre, a kisebb állatok közül szolgálatra jelentkezett a göncölszekér, a fiastyúk, a kaszás csillag, továbbá az esthajnali, de azok is csak pislogtak, mígnem egy bikaborjú formájú felhő eltakarta valamennyit.

Ezen időben történt, hogy az alvó házból a szerelemnek erejére támaszkodva kijött a legény, megkereste az ásót és az ásóval elhaladt a vadrózsabokorig. A bokorra nézett. A bokor aludt. Ásóval tehát kiemelte a földből, a lyukat betemette s a mező törekjét ráhányta, hogy a helye se lássék. Azután a bokrot hozta magával, elhozta vagy hétszáz jó lépésnyire, ott megint elültette, gödrét rendbe szedte, hogy senki a bokor éji utazását észre ne vehesse.

A haldokló vőlegény így a földben az élő mennyasszonynak hozományt tévén, hazament csendben, a subába belefeküdt, s mikor a többi nép hajnalkor reggelre kelt, látták csak, hogy meghalt volna.

A nagyobbik világító állat is felkelt nemsokára s már ahogy tekintetével legelsőbb elönté a határt, látta, hogy a vadrózsabokorral mi történt. Látta, de nem szólt semmit. Sőt intézkedett, hogy melegségeiből ne essen most túlságosan sok erre az új ültetvényre, amely úgyis a földből, a halottnak égő szerelme tüzéből nyeri fogantatását. Valóban, nem szólt semmit, csak annyit mondott: mennyi bolondság, mennyi bolondság. S tovább ment a dolga után, mert Csáky Szilveszteréknél egy kis fekete birka volt a ház háta mögé már elébe terjesztve: hogy hátha szép szölíd fényességeivel azt életre bírná kelteni…

Szirtesek a partok.

A templom nevenapján nem volt hideg, pedig Miklós napjára esik a templom nevenapja. Más esztendőben már ilyenkor szigorú hidegek szoktak lenni, a hajók a vízről mind eltakarodnak és nagy jégtáblák zajlanak. Lehet ugyan, hogy még majd idővel összefagynak a vízből a nagy jegek, de ez nem bizonyos. Tavaly kemény tél volt, hát kétszer egymásután talán csak nem lesz. Nem is szokott, bármit beszéljen a kalendárium s mindazon egyéb tudósok, akik jövendölésekkel foglalkoznak. Nem sokat lehet az ilyesmire adni, mert a táltosok ideje letelt s egyre ritkábban születnek olyan emberek, akiknek két sor foguk van alul. (Olyan, akinek felül is két sor foga nőtt volna, sohasem volt, mert minek volna az ilyen ember.) A vadliba még éjszakánkint igen csak röpdös a magasban a víz fölött s ha a város fölé ér, oktalan módon kiáltoz. Napfény is van s a sündisznó sem ment még el aludni, mert homokásás közben még nem található. Tegnapelőtt szivárvány volt, a légy némely része is föltámadt e csudálatos téli időben, sőt olykor mintha hallani lehetne a szúnyog szárnyának halk zizzenését. Bár csak az esti órákban. Továbbá – látnivaló – a kutya szőre sem vastagodik s a holdnak olykor, különösen fölszállat idején, olyan piros fényességei vannak, mint Péter Pálkor.

– Ez jó világ – véli Szűcs Pál – mert most éppen olyan meleg van odakint, mint idebent.

Ez ritkán fordul elő, mert rendszerint hol kint van hidegebb, hol bent van hűvösebb. A hajózatra ennélfogva most igen alkalmatos idő van. Talán abba sem kell hagyni az egész télen.

– Ugyan – mondja Kopasz József kormányos – huszonnégy vagy negyvennyolc, aztán itt a hideg.

Baráczius Ferenc öreg vízi ember, így a parton állván, néz. Néz maga elé, néz a vízre. Azután a fűzfákra a töltés alatt, azután arra a mindenféle paréjra, amelyeknek a magvait a messzi hegyek közűl még a Maros sebes vize sodorja idáig a meleges iszapba, hol is ezen csekély értetlenek a fölöttünk élő és egyedül hatalmas Isten úri kegyelméből életre fakadnak. Baráczius ezeket is nézi, hervadottságukat vagy életrekeltüket mérlegeli. Az égre is fölnéz, amely borús és fölleges, amit hiszen mindennap nézni szokott, mert minden hajnalban kelő ember, amint az ajtóból az udvarra kilép, tekintetét elsősorban az égre veti. Nem tagadható, hogy a szelek járása is tanulmányozást igényel, valamint a hold hosszabb időn át, éjjelenkint észlelendő. Továbbá vannak dolgok, amiket nem tud senki megmondani, hogy miért és hogyan vannak, de az bizonyos, hogy vannak. Vannak esetek, hogy a hajó oldalán a víz fölfelé folyik s vannak esetek, hogy a hajóról a tyúk minden ok nélkül a vízbe ugrik, úszni sem tudván. A hajói tyúk más, mint a parti tyúk, mert amannak homokban való fürdéshez módja nem lévén, természetében és lelkében másformává alakul. Egészen hasonló állat a hajói kutya, amely a gőzhajókkal tart állandó háborúságot s leginkább házasság nélkül való életre kárhoztatva lévén, életét a komolyabb fajtájú elmélkedések között tölti. Ki gondolná, pedig valóságos dolog, hogy az olaj, amely a hajó csárdájában a Mária-kép előtt kis edényben ég, bár egyazon üvegből öntötték, néha szépen világol, néha serceg, míg olykor füstöl, a szentképből fekete Máriát ily módon készítvén. A pók is különös, a nagypók, különösen, amidőn születendő fiait még a tulajdon testén viseli: ez az állat ilyenkor különösen mélyreható gondolkodásokba látszik keveredve lenni.

Baráczius Ferenc hallgat, a többiek is hallgatnak, illő tisztelettel. Gondolkozásokat zavarni nem alkalmas, nem is célszerű. Ferenc egyszer csak azt mondja:

– Hideg lössz…

– Úgy-e mondtam? – fakad ki diadalmasan Nagy Feczó Gergely.

– De – mondja Baráczius Ferenc.

– De… – mondják az emberek.

– De – mondja Baráczius Ferenc öreg hajós – olyan hideg a télön nem lössz, hogy hajózat ne lögyön. Aki akar, möhet.

A mondott dolgoknak a szerint van különböző értelme, hogy a mondott dolgokat ki mondja. A kimondott mondás Barácziusnál másként magyarázandó, mintha Nagy Feczó Gergely mondta volna. Tehát: hideg lössz.

No jó. Ennyit úgyis tudunk, tél elején állván. De: Olyan hideg nem lössz, hogy hajózat ne lögyön. Értsd meg, embertárs, jó barát és testi vér. A hajózat más, mint a többi utazás. Ha hideg van, úgy megfagy a vizes kötél, hogy az semmire sem szolgál alkalmatosan. A hajós a subát csak arra használhatja, hogy alvásban belefekszik. Nappal nem mozoghat benne, mert dolgaihoz, tevés-vevéseihez fürgeségek kivántatnak. Másként baj történik. Nehéz ruhákban elcsúszik s leesik a hajóról a vízbe. És a nehéz ruhák vízzel hirtelen teleszívódván, elmerül végképp, hiába csáklyáznak utána.

A hidegségnek másik baja pedig a jég. Ha nagy tömegekben úszik lefelé, nem lehet ellene haladni. Szörnyű hatalmukkal mindent elsodornak és oldalt vetnek. Ha nem volna igaz, talán el sem lehetne hinni, hogy ezek az úszó jegek, amik csak megfagyott vízdarabok, nagy, nehéz vasláncokat és drótból fonott vastag hajóköteleket úgy tépnek széjjel, mint gyermek a szalmaszálat.

Azonban, ha Baráczius mondja, hogy lehet hajózni, akkor csak előre. Télen át úgyis sok a munkátlanság, keresni nem lehet, de azért a kis házakban lakó kis családok akkor is csakúgy megkivánják a kenyeret, mint nyáron. S aki élelmet, meg tüzelőfát nem tud télire adni a kis családjának, annak a sorsa szívszaggató. A pénzt keresni alkalmatos mindíg – azonban ehez Baráczius jóslata nem elég. Rácok kellenek ide, akik lovaikkal a hajót fölfelé vontassák odáig, ahonnan a homokot szállítani lehet. A túlsó partra szoktak a lovaikkal kidöcögni ezek a rácok, de ezúttal egy sincsen ott. Legalább nem látszanak.

Most kezdődik aztán a verseny. Lesni, hogy mikor mutatkozik a Stévó, a Péró vagy a Pájó. Ha mind a három jön, nagyon jó. De ha csak egy jön, akkor csak egy hajó indulhat. Amiből megint az következik, hogy csak egy hajó legénysége kereshet. S az emberek, akik egyébként jó barátok, a kenyérharcban versenytársakká válnak. A hajók az innenső oldalon vannak. A rác a lovaival csak a túlsón jelentkezik. Hát lesni kell. Lesik a parton vagy a parti korcsmában. Szalad be egyszer a korcsmába a Balog Pista:

– Ladikba, embörök, gyün a rác.

A hajók legénysége ladikba ugrál. Aki előbb ér át a kötéllel, amelyen majd a hajót áthúzzák, az egyezkedik a ráccal. A verseny veszedelmes, mert némelyiknek a korcsmai várakozásában már megártott az ital s ahogy a partról az ingatag csónakba ugrik, majd kibillen belőle a vízbe.

A Balog Pistáék legelőbb érnek át: ott van három ló, de a Péró rácnak csak a fia van ott, valami tizenkétéves gyerek.

– Hát az apád?

– Otthon – mondja a gyerek.

– Az ördög vigye el. Hát miért nem maga van itt?

– Beteg, fekszik – mondja megint szomorúan a gyerek.

– Hát aztán te mit akarsz itt a lovakkal?

– Fuvart keresek.

Fuvart. Egy tizenkétéves gyerek. Nevetséges volna, ha olyan szomorú nem volna, hogy a Péro fekszik s ez az apró gyerek kénytelen a beteg apjára keresni. Elég hidegecske van, a gyerek reszket rongyaiban s félve néz a magyarokra, hogy kap-e tőlük fuvart, nem kergetik-e el.

– A fene egye meg ezt a világot – mondja elkeseredve Felföldi János öreg hajóslegény. – Én is dolgoztam az apámmal tizenkétesztendős koromban, de így már csak mégse eresztött volna el három lóval ilyen időben.

Balog Pista ránt egyet a vállán:

– Az ő dolguk – mondja. – De hát föl bírja-e ez a gyerök húzatni a hajót a második fövenyig, mert az első víz alatt van?

A gyemek reménykedve, félve szól:

– Fel, fel. Voltam már. Apámmal. Voltam, tudok otan járás. Apámmal tudok otan járás én.

A hajósok összenéznek. A gyerek szemében megcsillan a köny.

– Apám nagyon beteg, – szepegi. – Anyám küldte engem keresni fuvar. Nem van pénz házba.

– Az ördög bújjon belétök – gondolja Felföldi János – minek házasodtok ilyen világba. (Ő maga ugyanis agglegény lévén.)

– Hát induljunk no – véli Savanya Pál. – De ha ezt a gyerököt leüti a partról a kötél, ki felel érte?

– Oh – repesi a gyermek örömmel – engem nem leüt kötél. Én tudom járás otan.

No jó. A hajót áthúzzák, a lovakat a kötél elé kötik, Balog Pista a kormányhoz áll, a többi ember, ahol csekély a víz, csáklyával tolja a hajót, segitvén így a húzásban a gyerek lovainak. A gyerek megy rendesen. A kötelet átveti ott, ahol kell, a lovakat szólongatja, haladnak is.

– No nézd, – mondja Balog Pista, kedvtelve nézvén a kormány mellől a partra – miből lesz a tollas egér?

– Jó, jó, mormogja Felföldi – akivel oldottál, avval köss. Nem tudom, avval kötünk-e ma ki, akivel eloldottuk a partról az edényt.

Azonban rendben megy minden. A gyerek ügyeskedik. Az egyik „Haó!“-ra rendesen megáll, a másik „Haó!“-ra rendesen megindul. Az út ugyan nem jó. A vizecskének kicsit erős a sebje. A szél is szemközt jár. S következnek a szirtes partok. A jó reggelit néki – gondolja Felföldi – akivel oldottál, avval köss, vigyázz…

A felső kabátot leveti.

– Kendnek melege van? – kérdezi Savanya. – Tán pálinkával fütötte be kend a kályhát?

– Hallgass, – mondja Felföldi s néz a partra.

Nézhet. Az ember meg a ló eszes állat. A hajóhuzó ló tudja, hogy mi az a szirt. Az ember is tudja s egyik is, másik is beljebb húzódik haladás közben. De a gyerek még nem ember, az ezt nem tudja. Pedig épp itt a kötelet is emelgetni kell. A gyerek szalad, fut, igyekezik, hogyne, mikor a májkója azért küldte, hogy pénzt vigyen haza. Egészen a homokszirt szélén fut.

– Ahun a! – kiáltja Felföldi – az apád teremtésit.

Csak egy kétségbeesett sikoltás hallatszik, s ahogy mindenek odatekintenének, láthatják, hogy a fiú alatt a szirt széle leszakadt s esik a fiú a magasból bele a vízbe, az ostorral a kezében. A szirtes part alatt örvény van, forgatag, úgy hívják azt, hogy limány. Hát abból ugyan elevenen nem kerülne elő a gyermek, ha a hosszú csáklyával Felföldi a vízbe nem ugrik. Nézhetik a hajóból, hogy mit csinál, mert a lovak okosak, a lovak tudják, hogy valami baj történt: a lovak a parton megálltak. A csáklya bolond eszköz. Annak a kampójával el lehet találni a víz alatt vergődő ember ruháját, hogy beleakad, de hegyével ugyanakkor keresztül is lehet szúrni a halállal ott lent viaskodót, hogy hamarább érjen a másvilágra. De a csáklyakezelés egyszerű és mérges túdosa nem szúrja vele keresztül a gyereket, kanem a ruháját találja el a kampóval s a halak országából magához húzza, vállára emeli s lábalja vele a vizet a hajóig. A gyerek hamar föleszmél, mert nem sok ideig volt oda alá.

– Az enyim lovak? – kérdezi, ahogy kinyitja a szemeit.

Savanya a vasmacskát veti ki, hogy a lovakat szintén ne rántsa a szirtről a vízbe a hajó s azt mondja:

– Ördög bújjon a lovadba, mit törődsz velük?

Balog Pista kihozza a hajó-gulibából a subáját. Ócska ugyan, de jó lesz azért a gyereket beletakarni.

Azt mondja Felföldi:

– Adjátok rá az én felöltőmet, aztán fektessétök le a gulibába. A subát adjátok ide neköm, majd hajtom a lovakat.

A többi értetlenül néz rá:

– Kend? a lovakat?

Mert ez hihetetlen. Hajós létire? Kocsisság?

– Hát – mondja sötéten Felföldi – hát csak nem mögyünk szégyönszömre haza?

Már menne is kifelé a partra, azután az eszibe jut valami s elneveti magát:

– Az ördög bújjon a kölkibe! Hát még most is a keziben van az ustor.

Rágyújtás.