Part 4

Hát ez igaz. De harminc kötet mégis csak több, mint húsz s miután a szabályzat idevágó paragrafusa az olvasóközönség igényeinek minél teljesebb kielégítését kötelességgé teszi: szaporítsuk föl Monte-Cristót húszról harmincra. Az igaz, hogy irtózatosan komisz fordítás az, ami otthon van. Régen olvastam, de még most is emlékszem rá, hogy mikor Dantès Mercedessel, mint Morcer grófnéval találkozott, „a torkába emésztő láng csapott és szívében örömrepesve ordított föl“. Szép mondás. Jó, hogy még vállat nem vonított.

Mindegy azonban ez most már. Otthon, hogy hazaérek, mondom a fiamnak:

– Kell itthon valahol lenni egy Monte-Cristonak, de nem tudom, hol van. Keresd meg, ha tudod.

Ugyanis rojtosaljú nadrágban jár a szabó és hasadtoldalú cipőben a suszter. Ez az igazság áll a könyvtárhivatalnokra is: ez sem ér rá arra sohasem, hogy a maga könyveit is rendben tartsa.

– Most mindjárt kell ez? – kérdezi a fiú.

– Nem mindjárt, csakhogy holnap reggel be akarom vinni a könyvtárba. Ha megvan.

– Meg is van, meg nincs is, – szól a gyerek. – Kedves apám talán nem haragszik: én éppen ma adtam kölcsön öt barátomnak.

Nini. Ez érdekes. A hullámvonalas elmélet a középiskolák hatodik osztályát is elérte. Tehát nemcsak a könyvtárban, hanem itt kint is… No nézd csak. Hogy a fiú odaadta a könyvet, az nem baj. A könyv arra való, hogy szerteszéjjel bujkálva osonjon és ezer lélekben hagyjon nyomot, míg végre szétszakad, mert akkor nyer dicső halált, míg ha díszesen bekötve egy bezárt könyvszekrényben mumiáskodik: egy hajitófát sem ér. Azonban az apai tekintély fönntartása szempontjából, mégis kérdést intézek a fiamhoz:

– Miként lehet egy könyvet ötnek adni kölcsönt?

– Öt kötet.

– Tíz kötet.

– Igen, tíz kötet, de öt darabba van kötve. Ha külön volna a tíz kötet, akkor tíznek is odaadhattam volna, annyian kérték.

– De hát mi ütött belétek, hogy most egyszerre ilyen nagy az irodalmi rajongás éppen ezen egy könyv iránt?

– Az irodalomban éppen a regénynél tartunk, – mondja a fiú. – A regényhősök jelleménél, az eszményítésnél. Azt mondta a tanár úr, hogy ezt a regényt azért érdemes elolvasni, hogy lássuk, hogy a regényíró milyen túlságba tudja vinni a hős eszményítését. Hogy – azt mondja – mikor olvassuk, tudjuk, hogy ez az eszményítés tulzott, hogy ilyen ember nem él a világon, de azért a könyv olyan érdekes, hogy az ember nem akarja letenni a kezéből.

Így már értem. Másnap délután visszakerültek a fiatal esztétikusoktól a kötetek s bementek a könyvtárba, felszaporítani Monte-Cristot. Este kérdem Mórától:

– Elég van-e most már idebent Dantès Edmond barátunkból?

– Elég, – mondja, – ha több nincs. De ha több volna, az is elkelne.

Több pedig nincs, duplumot pedig a szabály szerint beszerezni nem lehet. Vacsora után azonban megyünk haza, az ipamhoz, mert soros vagyok a hazamenetelre. Idős ember már az én iparuram, elmúlt két hetes, a hetvennyolcadikban van, kora este már nem jön a szemeire álom s így hazajárogatunk kártyázás szempontjából s tardlizunk, preferáncozunk krajcárba tíz óráig, amikor az öreg elbocsát bennünket: feküdjetök ti is, gyerökeim.

A preferánc úgy szép, ha négyen játszák, mert akkor, aki oszt, az nem játszik, ellenben régi szabály, hogy aki oszt, az iszik, továbbá szabadon kotyoghat mindenféléről. Egy ilyen kotyogási szünet alatt kérdezi az öreg:

– No, hogy vagy odabent a hivatalban?

– Hát, – mondom, – mint a kutya a kútban. Monte-Cristo-roham van odabent s nem tudom kielégíteni a közönséget, pedig már harminc kötet van bent belőle.

– No, – mondja az üreg, – most már csakugyan elhiszem, hogy föltámadunk. Mikor olvastam! Talán az árvíz előtt. Alighanem. Odafönt a felsővárosi házunkban. De a víz összedöntötte a házat, ott maradt minden, bizonyosan ez a könyv is ottveszett.

– Dehogy veszett, kedves apám, – mondják neki. – Most is megvan. Odakint van a konyhában, most olvassa a szolgáló.

– No, akkor jól van, – hagyja rá. – Vidd be ezt is, hadd legyen több.

Vittem is. Ez nem az a Sió-féle fordítás. Úgynevezett szakácsné-kiadás, nagy nyolcadrét, amiből hetenkint hordtak szét az ügynökök egy-egy füzetet egy-egy hatosért s illusztrálva is van. Szép píros bőrrámába van kötve. Rongyos ugyan már, de hát az a könyv ér valamit, amelyik a rongyos.

Másnap este megfelelő diadallal kérdeztem Mórától:

– Elég-e a negyven kötet Edmond barátunkból?

– Elégnek elég, – mondja Móra, – ha több nincsen. De ha több volna, az is elkelne.

Új vendég.

A Tiszában, nem lehet mondani, hogy sok hal volna, de ami van, az sokféle nagyon. Valaha nemcsak sokféle volt, hanem sok is volt. Ma fényüzési cikk a hal, drágaság dolgában ahoz fogható húsétel nincsen. Valamikor pedig a népnek az étele volt, mint legolcsóbb élelmiszer.

Rákóczi Ferenc egy időben ostromolta a szegedi várat. El akarta venni a némettől, de nem birta. Itt tartózkodott pedig hadával a falai alatt sokáig. Az ezen időből fentmaradt írásában többek között az is föl van jegyezve, hogy a Tiszában nem lehet úgy megmeríteni a lóitató vedret, hogy abba a víz közé hal ne kerüljön.

Hát az jó világ lehetett, de attól a világtól már régen elestünk, nem is tér többé vissza. Hová lett a hal? Mi ölte meg? Ki tudja? Sok mindenféle okot összehordanak erre nézve. A legigazibb oka valószínűleg az, hogy elvesztek a nagy réti kiöntések, ahol a hal szabadon ívhatott, tenyészhetett. Ahogy terjedt a töltés, kevesbedett a hal. Csakúgy van ez a hallal, mint a tanyákon a nyúllal. Ahol ritkás a tanya, van nyúl, ahol azonban sűrűbb, ott már a nyúl ritkaság. Nem tenyészhet kedvére. Ha néha egy-egy, a tágasabb részekről, jágerek puskázásától való nagy magamegijedtében odamenekül, a kutyák elfogják s megeszik gombóc nélkül.

Ma már nincsen réti víz, hanem csak árterek vannak a töltések között. Azokon is csak hol van víz, hol nincsen. A gőzhajók lapátos kerekeit is okolják. Hogy ezek fölverik a vízet, hullámokat csinálnak, ahányszor csak elhaladnak a partok mellett s a hullámok idő előtt elsodorják a halikrát. Arról is van szó, hogy a hal áradáskor kimegy az ártérre ívni, a halporonty ott ki is kel, de közben a víz medrébe húzódván vissza, csak az ártéri pocsolyákban tengődik s mikor azután azokat a nap kiszárasztja, elpusztul végkép. Mondják ugyan, hogy benne van a halászati törvényben, hogy az ilyen ártéri vízeknek árkokat kell ásni, hogy a vizük a fiatal halakkal együtt visszafolyhasson a folyóba, de ilyen árkot eleven ember ezen tájon még nem látott.

Ez is baj. Más bajok is vannak. A halászok meg a picéző műkedvelők egymást olkolják. A horgászást itt picézésnek nevezik, csak azt a picevasat nevezik horognak, amikkel valamikor az anyányi harcsákat fogták. Már most a picézők azt mondják, hogy a halászok idő előtt kifogják a vízből a halat s így nem ér rá megöregedni. A halászok meg erre azt mondják, hogy ez nem igaz beszéd, mert az ő hálójuk elég tágan van csinálva arra, hogy annak a lyukain az apróhal kibújhasson: ellenben a pícézők pusztítják a halat, mert a horgukra csalják a fiaporontyot is. Amit aztán hiába dobnak vissza a vízbe: az már a horog ütötte sebben elpusztul.

Így a két panaszkodó fél ütteti egymást a mennykővel, pedig mostanában nem is igen van. Förgeteges időben az istennyila le-leütöget, de mennykő nem igen hullik ezen a tájon. Lehet ugyan, hogy másfelé hullik, mert az ég szokásai sohasem tapasztalhatók ki, mert azon emberekből, akik eddig oda átmentek, soha még csak egyetlenegy sem jött vissza. Ami azt mutatja, hogy odaát bizonyosan jobb világ van, mint ideát. Odaát nagy és szabad mezők, mély és széles folyamok vannak, amikben mindenki vadászhat és halászhat, kedvét az idők végtelenségéig így töltvén.

Nem ér ugyan ez a beszéd egy árva hajítófát sem, mert ettől ugyan a hal nem lesz több, mint amennyi van. Csak az marad meg rejtélynek, hogy hova veszett el? Miért indúl ilyen tökéletlen módon pusztulásnak? Miért drágult meg ilyen nagyon?

Nem panaszkép mondom, mert nem szeretem a halat, de látom tiszteletreméltó polgártársaimat, hogy szerdán és pénteken, a halevés napjain, arcukon mily szigorú gondokkal járulnak a halpiac felé, egy főzet hal vétele szempontjából. Mert a péntek és a szerda szoktak lenni az erre rendelt napok. A péntek azért, mert akkor úgyis bőjt van s a hal tudvalevőleg csak hal, de nem hús. A szerda pedig valószínűleg azért, mert a hal olyan jó hús, hogy abból érdemes egy héten kétszer is enni. A főzet halnak ez az állapotja: abból ki kell telnie délebédre a paprikás-halnak, amely egyúttal ilyenkor a levest is pótolja. Estére ki kell telnie belőle a sült halvacsorának. De a paprikáshalnak vagy a sűlt halnak annyinak kell lennie, hogy valamelyikből valamicske másnapra reggelinek megmaradjon. Ha a déli paprikáshalból maradt az alja, vagyis hogy a törekje, abból másnap reggelire kocsonya legyen. Ellenben, ha az esti sült halból maradt meg valami, annak a reggelizés idejére ecetes hallá kell átalakulnia. Ilyen körülményesek ezek a dolgok. Hozzáveendő, hogy a paprikáshalhoz emberemlékezet óta csak háromféle halfaj kivántatik. Különösebben is megnevezve: a harcsa, a potyka, meg a kecsege.

Ez az a háromság, amelyből a valódi étek készül. Hogy miért épen ez, az szintén a voltaképen nem tudatik nevű dolgok sorába tartozik, akár csak a babyloni torony. Talán azért, mert a közönség nagyrészt a másféle halak között személyválogatást tenni nem tud. Ismeri még a durbincsot, a keszeget, de ezzel aztán alighanem vége is van a tudománynak.

Pedig vannak még a vizecskében jó számmal különféle más halfamiliák is. Például a kárász, a leánykoncér, a bagolykeszeg, a száp, a balin meg a compó. Következik a kardos, a mennyhal, a sügér, az évahal, a búcó, amelyet ugyan kócnak is neveznek. Azután jön a kősüllő meg a csik, a ponty, a fogassüllő, a csuka, a veresszárnyú koncér és sereghajtó gyapánt a rózsás márna. Mint a példa mutatja, a familiák sokan vannak, de mit ér az, ha egyre fogynak, minélfogva a főzet halak irányában egyre gondterhesebben kell járkálni a vízparton.

A jó múltkor, de leginkább tavaly volt még, jön egy célszerű szögény embör, aféle kishalász, aki a maga kezére dolgozik, a karjában olyan nagy üvegedénynyel, amiben az uborkát szokás télire eltenni. Ugyan az ecetes zöldpaprikat is, mert ez is nagyon jó annak, aki szereti.

Azt mondja az ember:

– Mondom, behozom már ezt e kényót magának. Valahogy beleakadt ma röggel a hálóba. Mondom: visszavessem a vízbe? Mondom: nem vetöm. Inkább elhoztam, hát ha ád érte egy kis dohányra valót. Én még sohase fogtam ilyen kényót. Még csak nem is láttam. Pedig, nézze csak, hosszabb mint a boltban a méter.

Az ember felső tiszarészi volt, közel Tápéhoz, ott a nyelvjárások találkoznak: így vált beszédében a kigyóból kényó.

Kigyó nem igen van ezen a tájon más, mint a vízi sikló, de ennek is alighanem más neve van magyarul. Az is kényó, de azt ismerik. Némely homokos tájon ritkaságként előadódik olykor a vipera. Alighanem ez az a mérges kényó, amelyre ez a régi paraszti nóta vonatkozik:

Zöld búzában terem a mérges kényó, Szép asszonybul van a legénycsábító. Jaj istenöm, de jó annak, ki csúnya: Egy embörnek szívit se szomorítja.

S íme, most eme kishalász, elesett picés ember előtt a Tiszából a hálóban fölbukkan egy teljesen ismeretlen állat. Méteresebb a méteresnél, fekete és furcsa és hányja-veti magát. A Tisza fenekén ismeretlen állatok lakoznak. Lehet, hogy ez még csak valamelyiknek a fia s ezután akart volna nagyra nőni. Vannak ilyen rejtélyes istenteremtések. Ilyen például a Süvöltő is, amely csak ritkán mutatkozik, de ilyenkor – mint mondják – a halászt a ladikból beszívja magához a vízbe és ott elemészti. Szigorú állat lehet ez is, a jó reggelét.

Ez a jelenlegi kigyó azonban nem egyéb, mint ángolna.

El lehet mondani, hogy ha a Süvöltő a vizecskében ritkán mutatkozik, az ángolna még ritkábban jelentkezett eddig. Sohasem volt erre járása neki. Csak a felsővidéken lakott, a Poprád vizében. Tudva van, ritkaság gyanánt, hogy egyszer fogtak egyet a Dunában a komáromi halászok, másszor egyet a budaiak, még ismét egyszer Mohács alatt akadt egy a halászok hálójába. A Tiszában eddig nyoma sem volt, de még csak hirét sem hallották. S most, íme egyszerre megjelen a célszerű kis halászember ijesztgetésére. Hát mitől van ez?

Ez attól van, hogy esztendőkkel ezeknek előtte beleeresztettek az országos halászok a Dunába, a Vaskapú környékén, annyi ángolnaporontyot, hogy annak a számát ki sem lehet mondani. Valami igen nagy summa. Ott aztán ezek élni kezdtek, növekedésnek indúltak. Egy részét a sebes víz bizonyosan levitte az oláhok közé, szivességből, miután azoknak kétannyi bőjtjük van, mint másnak. Más részük ott maradt a Vaskapú kövei között s lehetséges, hogy ezt a kifogottat, mint jól megtermettet, kiküldték maguk közül, menne előre s nézne utána: miféle úton juthatnának ők el onnan, oda aláról, oda fel a Szepességbe. Nem lehetséges-e, hogy ez így van s hogy ők vágynak fel, északi hegyek közé, mint vágyik a pálma a fenyő után? Okos ember ebben nincsen, mert szótalanokkal szót érteni nem lehet. Tény, hogy az állat ama hosszú útra elindúlt s jött a sárga vízekre. Van eset rá, hogy a növény olyan kerítés mögé kerül, amely hosszában áll szemközt a kelő nappal s így annak a jótéteményeitől az árnyékban elesik. A növény ilyenkor szintén kiküldi egy ágát, hogy nézzen utána, hogy nincsen-e a kiterítésen valahol egy lyuk, amelyen át a túlsó oldalra bújhatna s onnan a tarhonyaszárító csillag melegét szállíthatná az anyatörzshöz. Valósággal a külföldre küldött meghatalmazott miniszter az ilyen ág, a lyukat megkeresi, ha hat láb távolságra van is, átmegy rajta, virágot nyít és minden délelőtt meleget táviratoz haza a törzsfőnöknek. Ilyen útban járhatott ez az ángolna is, de útjában halálok halálát nyerte. (Megesett ez már különb emberrel is).

Azonban a napokban jön az igen alkalmatos nevezetű Gyémánt János felebarátom s hoz valamit. De nem az ecetes uborkának való üvegedényben hozta, hanem csak úgy papírosban, a két újja között, ahogy a tejes héringet szokás hozni a matralista boltból. Fekete állat van a papirosban, nem sokkal nagyobb, mint egy jó araszt: tegnap fogták s azt mondja az, aki fogta, hogy mikor kivette a vízből, úgy nyivákolt, mint a kis malac szokott.

Jól van, igen nagyon jól van. Két dolog megállapítható. Elsősorban – mert rendet kell tartani, emberek – nyilvánvaló, hogy ez is ángolna, de kicsi. Másodsorban tény gyanánt említhető, hogy ez a gyenge kicsiség nem jöhetett fel idáig az alsó Dunáról, ennek már a szülei is itt lakoznak s ennélfogva örömmel üdvözölhető, mint bevándorolt idegenektől származó bennszülött. No, Isten hozta önöket: ahol hat emberre főztek, ott a hetedik is jóllakhat, elég víz van a Tiszában, elélhetnek kendtek. Harmadsorban a hiradásból, amely szerint ezen fiatal bennszülött a vízből való kivétele alkalmával úgy sírt volna, mint a szopós malac, kiderül, hogy az ángolna ezúttal már a part mentén lakó óriások által, sem mint a zöld búzában lakó mérges kényó, sem pedig mint Süvöltő nem tekintetik, hanem tekintetik egyszerűen a Vízibornyúnak. Ez nem félelmetes állat, inkább nagyon alkalmas jószág. Alacsonykerítésű lányos házakba szokott belátogatni néha s úgy sír éjjel, mint az újszülött kisgyerek! Reggelre kelve azonban rendszerínt át is változik kisgyerekké és olyan szép szölke szömeji vannak neki, hogy csuda.

E vízibornyak tehát most már tanyát ütöttek a Tiszában. Egyre többen haladnak fölfelé, mindíg feljebb és mindíg feljebb. A harcsákon és csukákon áll, hogy e népvándorlásból mennyi tized esik az ő javukra. Történhetik, hogy ott fent, valahol Szónakon felül, az elüljáró öreg ángolna kiüti a fejét a vízből és azt mondja a parti csősznek, aki épen a nap lementének tiszteletére pipázik:

– Ugyan, bátyám, merre lehetne innen a Poprád vízére menni?

– Ja, kicsinyeim – mondja a kis ártatlan vándorok sorsán elszomorodva a csősz – ez itten a Tisza vize, ebből soha, a világ végezetéig ki nem juttok. Aztat se tudom, hogy merre van az a Poprád; azt csak a tudósok tudják, Hamburgban, mert ott nevelik a vízi krokodélusokat…

A víziborjúk Ade-Kaléh alól jönnek, ennélfogva tudnak törökül, azt kiáltja tehát az elüljáró vízibornyú: Nincs kegyelem, csak egyedül a hatalmas Istennél! Itt kell már nekünk ezentúl élni, ebben a sárga tengerben.

Csakugyan, itt fognak élni. Fiaik megsokasodnak s apáik örömére nagy raj unokákat nevelnek. De azért, bár mint a legtöbb embernek, nekem is csak egy fejem van: a felét föl merem arra tenni, hogy a harcsa, a potyka és a kecsege mellé a halász bográcsába sohasem kerülnek bele. Lehet, hogy az úrféle majd rájuk veti magát, de hát úgy kell nekik: minek szerkesztették bele ezt a kígyót a rendes halak társaságába?

Hajósok.

De már most csakugyan tavasz kezd lenni, ámbár lehet ugyan, hogy még majd májusban is hó esik. De most, ezuttal, egyelőre megint csak Urbán Vincének van igaza, akitől ha megkérdik:

– Lesz-e még hó, Vince bácsi? Körülnézi az eget, látja, hogy tiszta és szép kék s aztán feleli:

– Ha igy tart, nem lösz.

Hát csakugyan, hogy csakugyan. Most az égen valódi tisztaságok vannak, mint ünnepnap szokás. Próbáltatok-e már ilyen szép tiszta egek alkalmával a tehén szemébe nézni? Abban meg lehet látni kicsiben az egész eget és a tehén szemében usznak a fehér bárányfelhők balról jobbra. Vagy jobbról balra? Ez különben mindegy, ez a kérdés nem sok vizet zavar, a fődolog, hogy a multkori hó csak a mandulafának ártott és ez nem nagy baj, mert elsősorban mandulafa ugy is kevés van a határban, másodsorban pedig nem föltétlenül szükséges az, hogy mandulasütemények is legyenek a világon. A fődolog, hogy ezuttal most már valószinüleg valóságosan és véglegesen kinyilt az idő, a Tiszaparton megnyilt a vizi élet és az emberek százai külömböző formáju vas- és faedényekben haladnak a vizen a kenyér után. A napocska kenyerecskét hozott az embereknek. Áldott szép nagy világitó égi állat ez, nem csoda, ha emberek imádják.

A vizparton most minden szép, fényes és derüs. A téli gondokat elfujta a déli szél. A nehéz, nagy csizmák ideje letelt, az emberek pantallóba öltözködnek és a lákuk szárát könnyebben, vidámabban emelik. A hajókon repkedve lobognak a zászlók, magyarok, osztrákok, horvátok, bajorok, rácok, oláhok. Ennek megfelelő különféle beszédek hallatszanak. Mindenféle árukat raknak a partra, másokat hordanak be a hajókba azok az atléták, akiknek a karjából meg a lábuk szára vastaghúsából ugy áll ki az izom, mint a hajókötél és akik közönségesen zsákolóknak neveztetnek.

Szép a vizi élet, ha egyéb végezni való dolgot nem mért volna rám a sorsunkkal intézkedő, el tudnám nézni naphosszat. A lassu és komoly, nagyszakállu kormányosok milyen méltósággal mozognak. Mennyi ötlet és tréfa hallatszik ki e zajgásból. A tréfa és az ötlet legtöbbnyire nyers, de hát a munka is nyers és erős, amit végeznek. Hajóslegények apró gyerekei járnak a parton s messziről megismerik a fölfelé igyekvő hajó számát: ahun gyün az édös apám! Menyecskék, szépen föltisztálkodva, bekötött fejjel, fehér harisnyásan, sarkos papucsban, várják az érkező hajóst, szines kendőbe kötve ételesszilke a kezükben. Megjött már a Jankó is, az isten különös bogara, aki ősszel a gólyák távozása idején eltünik és tavasszal a gólyákkal visszatér. Az idén ugyan ő volt a frissebb, mert ő már itt van, de a gólyák még nem érkeztek haza, pedig virágvasárnapra itthon szoktak lenni. De virágvasárnapkor az idén nehéz és súlyos havak estek és a gólyák a pyramisok tetejéről valószinüleg ideláttak és úgy határoztak, hogy még ráérnek a hazajövetellel. Jankó ezt nem láthatta abból a barlangból, amiben téli álmát tölteni szokta, ennélfogva megjelent és lármáz a parton érthetetlen dolgokat, mert ő hat nyelven beszél egyszerre: igy azután nem is hallgat rá senki és mellete hallgatagon mennek el az emberek.

És a tulsó part mezőiről, szántásairól a föld kedves illatát hozzák a déli szelek. Itt valóban szépségek és élvezetek tartózkodnak. Egyszerü szépségek és egyszerü élvezetek. És a lelkek is kinyilnak és a hajósok barna arcából nevető szemek tekintenek szét a kis helyi világba.

Öreg komor vén hajóst megállit a parton egy pöttöm kis lány:

– Bácsi, mikor jön meg a zimonyi hajó?

– Majd möggyün, kicsikém. Majd möggyün.

– Hát késik?

– Késik, kicsikém. Kicsikét késik, kicsikém.

– De hát miért késik, bácsi? Én az édös anyámat várom Belgrádból!

– Jaj, kicsikém – magyarázza az öreg vizi medve – hiszen épen ezért késik. Mert Zimonyba az éjjel esött az eső, osztán a hajó itthon felejtötte az esernyőjit, aztán nem akarta, hogy édösanyád mögázzon, hát várt addig az indulással, amig az eső elállt. Hogy kedves anyád mög ne ázzon, kicsikém. Majd möggyün a hajó, kicsikém, csak várjad anyádat szeretettel.

– Köszönöm szépen, bácsi.

… Egy darab ez a számtalan parti jelenetből, amit itt látni és hallani lehet.

*

Míg a hajó kirakodik meg berakodik, a hajóslegényeknek, kormányosoknak van dolguk is. De nem annyi, hogy olykor a parti bormérőbe el ne jussanak. Szükség van arra is: horvát, magyar, osztrák, bajor ott barátkozik, mert a szerény mennyiségben fölélt borocska erősiti a barátságot.

Alkalmas elnézni az ilyen társalgásokat is. Régi dolgokról beszélnek. Nagy utakat megjárt emberek ezek, jó nagy részük tengerész volt, mielőtt a folyami hajókra került volna. Sok mindenfélét megtárgyalnak, távol világrészeket úgy emlegetnek, mintha itt volnának a közelben egy napi járóföldre. Mondanak igazságokat, de meséket és legendákat is. Náluk is áll igazságul ez a régi magyar mondás, hogy „a messziről gyütt embör sokat beszélhet, sönki se néz utána, hogy igaza van-e?“

Érdemes e beszédeket hallgatni, távolosabbról.

A parti vendéglőbe belépek s helyt is foglalok a legsarokban, egyedül. Szép, tiszta hely. Ami festhető, az mind világos zöld, az asztalokon fehér teritők, az ablakon át a napfény derüsen beszolgál.

És mégis, a szoba másik sarkában, ahol egy csomó hajókormányos s más vizi ember ül, komor és sötét hangulat uralkodik.

Egy nagybajuszu, őszülő barna ember, a dunai hajósok egyenruhájában, elkeseredve mondja:

– Hát ezt is mög köllött érnöm? Hát nem igaz az, amit én beszélök? Hát hazudtam én valamikor?

Csönd van egy darabig, az emberek a válukat vonogatják. Egy azután azt mondja:

– Hát ne haragudj, Mihály, de amit mondtál, az nem löhetségös. Én is átmöntem az egyenlitőn, de az nem igaz, hogy ott a szombat után mindjárt hétfő követközzön.

S a többiek bólogatnak a beszédhez. Mihály elszomorodva ül, ha nem volna kemény ember, talán sírva is fakadna:

– Én sohase hazudtam életömbe. Nem röndös embör, aki hazudik. Most ezt mög köllött érnöm, hogy hazugnak tartjátok a nyelvemet.

Ismét csönd. Az emberek érzik, hogy itt olyasvalami van, ami különös. Mihály tényleg igaz ember és most már hogyan áll elő azzal a beszéddel, hogy szombat után hétfő következik? Miféle dolgok ezek?

Halk tanácskozás. Egy ember föláll a társaságból és felém jön. Régi ismerős: kisebb fürdőháza van a Tiszán, ott tanultam annak idején uszni, s miután elég rendesen megtanitott, fiamat is vele tanittattam. Érdemes polgár, apai ágon beolvadt olasz családból származik. Leül mellém:

– Nem háborgatom?

– Dehogy.

– Egy kérésöm volna.

– Tessék.

– Tessék hát megmondani, löhetségös-e az, hogy az történhessön valahol a világon, hogy a szombat után mindjárt hétfő követközik? Mert a Mihály ezt beszéli, de nem akarjuk elhinni. Azt mondja, hogy az egyenlitőnél történik ez. De hát az egyenlitőn többen átmöntünk katonakorunkban. Ott olyan matrózmulatság szokott történni, lelocsolják egymást, mint nálunk husvétkor. De hogy egy nap kiugorjon a kalendáriumból, arról mi nem tudunk. Másfelől pedig annyi bizonyos, hogy a Mihály sohasem szokott hazudni. Hát hogy löhet ez a beszéd?

– Hát – mondom – ez pedig csakugyan történik, hogy a hajón egy napot ugrik a kalendárium. Vagy előre, vagy hátra, de egy napot ugrik. Attól függ, hogy a kelő nappal szemközt halad-e a hajó, vagy pedig napnyugatra megy.

– Hát hogy löhet ez? – kérdezi. Mi az oka löhet ennek?

– Hát mondom – Makó két órajárásnyira keletebbre van mint mink. Ott hat perccel hamarább kel föl a nap.

– Ahán – mondta az emberem.