Part 8

Beszélve, zokogva tekerte be, úgy-ahogy, szenvedéstől fáradt, már nem is síró gyermekét és ment lassan kifelé. Az ajtónál még egyszer vissza fordúlt.

Elértették esdő pillantását és tagadólag intettek. Nem! csak vigye haza – további átokúl.

Mikor távozóban valánk, még ott járkált az előszobában, karján hintázva a tarka nagykendőt. Benne a gyermek hallgatott. Itt legalább nincs hideg, – vagy tán még mindig reménykedett. Majd leűlt; a gyermek nem mozdúlt.

Hirtelen, valami iszonyú gondolattól megkapatva, vegyes örömmel és rémülettel szemében, le rántotta a kendőt: a kicsike pihegett, élt. Mély, szakadozott sóhaj tört elő kebléből. A megkönnyebbülésé vagy a csalódásé? Nézte mereven azt a vén, ránczos csecsemő-arczot, mely máris keserű vádat mondott a világra. Amint nézte, anyai vonásain a merevség fölengedett; talán elmosolyodott a gyermek – álmában, hisz ébren csak kínokat ismert. Lassankint az ő arcza is mosolyra vonúlt; mindig lejebb, lejebb hajolt, és ajkai a kisded fakó ajkaihoz tapadtak és úgy maradtak. Nem láttam tovább. El kellett sietnem.

Nem tudom, hogyan, de mintha újra láttam volna fehéren elsuhanni a fekete tömegek között. Hiába akartam elűzni e gondolatot; nem hagyott el. Pedig szegény leány talán most épen kiapadt emlőivel kínálja magzatát, ülve zörgő ágyán, melyről a párna elfogyott. Anyatejet akar néki adni, de az nem tanúlt meg életet szívni e forrásból, és ha tudna, se volna ott már. Ő meg hallja, hogy gyermeke éhezik; gyertyája kialudt, az ablakot rázza a szél, veri az eső. Nincs senki, hogy virrasszon vele, csak az éhség, meg a jövő kisértete: a múltét megölte ez a hatalmasabb. És egy nagy folyó sötét, hideg, de puhán, szeretve ölelő hullámai torlódnak elébe és hívják nyugodni magukhoz, a mélybe…

Már jó ideje, nem hallani sírást. Valami zaklat, hogy talán már késő lesz, siessek; valami meg visszatart: minek? Ejh! ez is emberi élet. De végtelen nyomorúság, talán ocsmány bűnök csirája: minek hajtson ki? »Kegyelmezz meg néki, hagyd ott!« Súgja egy keserű hang és már-már elfojtja a másikat. – Kemény léptek kopogása közelg. Hála Istennek! jön az éjjeli őrjárat, erre hívom.

Nincs joga szeretni.

Megbukott! Ez a hír kering a délutáni vizitre összegyűlt hallgatók között. Egyik szánakozón, a másik közönyösen mondja tovább.

– Gondoltam, hangoztatja egy nagyon tudósképű hisz semmit se tanult.

– Mindegy, felelt a másik, ismert aszfalttaposó, – nagyon ügyes fiú volt; sokat mulattunk együtt. Min dig föltalálta magát; máskor sem volt jobban elkészűlve, mégis körösztűlment. Meg nem foghatom! Min bukott meg, hányas ágyon?

– A húszason. Gyerekség volt az egész: izületi csúz és egy kis szívbaj!

– Lehetetlen! Hát nem tudott semmit? Csak mondott valamit?! Bizonyosan rosszkedvű volt a tanár úr; talán valami fogas kérdést kapott és azon zavarodott meg?

– Nem bizony, nem kapott az semmi kérdést. Már a külvizsgálatnál megakadt. Egy szót se tudott mondani, hát persze, hogy megbukott.

– Borzasztó! – És a gavallér kollegát hasonló sors előérzete kezdi gyötörni.

– Úgy kell neki! mondja a másik.

– Jerünk, nézzük meg azt a húszast. – És a résztvevő barát szívében önkénytelen gyűlölet támad az ellen, aki egy oly jó pajtás vesztét okozta.

Éppen nála van a vizit. Ez hát az a rosszakaratú eset? No, gyűlölni ezt mégsem lehet, főleg ilyen úrnak. Fejtáblája azt állítja, varrónő. Akik olvassák és aztán a betegnek fínom, fehér kezére, gondosan ápolt körmeire, meg kis újján egy – legalább látszólag – gyémánt gyűrűre tekintenek: összenéznek, és ajkukra sokat jelentő mosoly lopódzik. A klinikai szótár igen szegény: annak a szónak nagyon sokféle értelme van.

Ama bukást hamar elfelejtik, és kiki az esetet nézi műértő szemmel. A lankadtan fekvő puszta karok formáját, jóllehet a csuklók kissé dagadtak és rajtuk nagy piros foltok láthatók, még az »egyetemi formaságok« mai áldozatának barátja is kifogástalannak találja, ő pedig az anatomia e részében a rigorosumra készűlők előtt is tekintély. Szóval a húszas mindenképen érdekes.

Kár, hogy maga mit sem tud róla… Ajka száraz, kicserepesedett, szeme lángol, nyugtatlanúl tévelyeg, szőke hajának szálai szerte állnak és mintegy sugárkoronával veszik körűl arczát. Glória e fő körül! Glória ott, ahol nem rég vad tobzódásra föltűzött virágok hervadoztak a mámor tüzétől! És mégis! Ki tudja, nem jó helyen van-e a megdicsőűlt szenvedés jele?… Azok a virágok elhervadtak, lehulltak, körüsztűl száguldott rajtuk a szilaj táncz; de azért a beteg arczának most is van virága. A rózsák oly szépen virítanak, mint valaha, midőn orczáin még a szégyen pírja is tudott égni, midőn – bánattól vagy erőszakolt örömtől megfakulván a valódiak – mesterségeseket még nem volt kénytelen reájuk hazudni.

– Holnap megkezdjük a kezelést, mondja a tanársegéd úr, és reméllem egy-két nap alatt sikert aratunk – legalább ami az izületi csúzt illeti.

Már holnap megkezdik a kezelést. Talán jó volna még várni? Hiszen csak öt nap előtt hozták be!

Az első napon őrjítő kínok közt folyvást jajveszékelt, de gyógyítását nem lehetett megkezdeni, mivel az előadások sorában éppen a csúz következett. Úgy volt, hogy holnap előadásra kerűl, már pedig csak nem lehet koczkáztatni azt, hogy a fölvilágosító anyag tanulságos voltából veszítsen? Másnap más valakit parancsoltak be, a húszas szenvedett tovább. Esengett, szűntessék nyomorát. Néhány por beadása, egy-két befecskendés könnyen segített s az egészet elronthatta volna. Már pedig arra való a klinika, hogy az előadások ragyogók legyenek, aztán meg a hallgatóság is tanúljon és nem, hogy a betegek meggyógyúljanak. Ha ezt véletlenűl mégis megteszik, no azon nem lehet segíteni. De hát van más elég, szükséget bennük ritkán szenvedünk.

Harmadnapra ünnep esett, negyednap a tanár úr nem tartott előadást, a húszas elfásúlt kínjaiban, többé jóformán nem is nyögött. Ötödnap, ma, rigorosumra kerűlt. Előadásra még nem tárgyalt friss eset kell, ezt már lehet gyógyítani.

A hallgatóság meg is hallja legott a követendő eljárást. Áhitattal hallgatja mindenki a szép szavakat, csak maga a húszas nem törődik vele, bármit beszélnek is fölötte. Lázas, zavart agyában szűntelen az kering, ami vele ma délelőtt történt, folyton egy kép, egy ijedt tekintet áll előtte, és nem tud tőle szabadúlni, bárhova fordítsa is szemét, bárhova rejtse is fejét. Ismét és folyton fülébe cseng egy borzasztó mondás: Nincs jogod szeretni!

Már azt hitte, meghalhat békén; azt hitte, e közt a sok orvos közt el is feledkeztek róla. Oly jó volt lassankint megbarátkozni a halállal, e nyájas arczú angyallal; boldogság érezni, mint merűlnek ki az idegek a fájdalomtól, mint mondja az elcsigázott test: nem lehet tovább! és csöndes zsibbadás száll a tagokba. Egy szürke néne, az is szép, fiatal, mint ő, gyöngéden hajolt fölébe és testvérének nevezte, nem úgy, mint odakünn, ahol keserű gúny, megvetés volt az ölelésben is… Azt mondja a világ, bogáncsra nem kár rátaposni, miért veszi szirmát szürke tövissel körűl, és mint a rózsa, miért nem illatozó? Ha virágot látsz a földre taposva az út porában hervadozón és nem kérded, rózsa-e vagy bogáncs: esztelenség. Esztelenség szánnod őket egyaránt, mert mindenik virág, mindenik örűlt a nap sugarának, mindeniknek fáj a hervadás. A világnak igaza, mindíg igaza van… Furcsa, hogy itt még vannak a könyörűletnek papnői ma is, akik testvéri csókot lehelnek a ragályos beteg homlokára és nem mondják egy fiatal leánynak: Nincs jogod szeretni!

Már halványúlt a kínos emlékezet, már közel volt a húszas ahhoz az üdvözítő állapothoz, hogy valóban csak megromlott, hamisan zakatoló gép legyen. De a gépre szükség lőn. Betolták ágyastól az előadási terembe. A tágas, világos helyiségben félkörben, föl a tetőig barna padok sorai bámúltak reá, s az elsőkben néhány kiváncsi arcz. Középen kis asztal mellett, szigorú tekintetű, komoly urak ültek, előttük ünnepi feketében egy halvány fiatal ember. Baljóslatú csönd volt. A kiváncsi arczok összesúgtak, a komoly urak közűl egyik szótlanúl mutatott a betegre.

Az ifjú daczosan fölegyenesedve odalépett. Tekintete találkozott a leányéval, a leány halkan fölsikoltott, az ifjú hideg mosolyt erőtetett ajkaira, de csak néhány értelmetlen szót tudott hebegni. A komoly urak összenéztek; az egyik a zavart tanítványnak bíztató tanácsot adott. Az ifjú a leány csuklójához nyúlt, az fájdalmában akaratlanúl szisszent, és szeme még erősebben meredt az előtte állóra.

És e vad tekintet végtelen sokat mondott. Hisz viharként tódúlt a leány gyötrött agyába számtalan emlék.

Becsületes leány volt ő is, még nem is oly régen. Szegénysorsú, de tisztességes szülők gyermeke: apja, az a magányos öreg, megátkozta. Az úrfi oly édesen suttogott, annyi boldogságot ígért. Az első csókot eltűrte tőle, a másodikat viszonozta. Az első ölelésből nem tudott kibontakozni, a másodiknak átengedte magát. És elbukott.

Agyoncsépelt történet. Sokszor megírták ékesen, tanulságos rajzát adva az örvénynek. Sokszor elolvasták könnyek között ártatlan leánykák, és tettek magasztos fogadást az erényre, lángoló orczával kiváncsian a bűnre.

Minek elmondani a többit? Az úrfi bucsútlan elutazott és a leánynak egy pillanatnyi önfeledés lassankint, fokról-fokra meghozta mindazt, aminek vége a szégyenérzet kihalta és majd néhány év után, midőn már nincs művészet a hervadt rózsák helyébe újakat teremteni – a nyomor. Bizonyára láttatok nem egyszer szeles utczasarkon, vagy kapu aljában ránczosképű, összeesett öreg asszonyt: előtte gyékényre rakva néhány poros szilva, megfeketűlt dió, szinehagyott czukorka. Kopott nagykendője csak gyönge védelmet nyújt a hideg ellen. Egész nap ott didereg, legföllebb egy fazék parázs, ami neki a drága meleget adja. Néha-néha vetődik arra egy iskolás gyermek és krajczáros holmi fölött alkuszik vele és összeszidja, ha krajczárért csak két szem czukrot ád. A járó-kelők közűl senki sem nézne rá, pedig ott a sok között nem egy tisztes úr ittasult meg egykor dagadó keblén. Nem törődik vele senki, – de mégis! Egy bádogtáblás figyelmével megtiszteli és a »rönd« kedvéért szétrúgja gonddal rendezett kirakatát, őt magát káromkodva elűzi, – hogy meri száraz kenyerét megkeresni engedély nélkül?!…

Az úrfi keze reszket; újjait az a fájó kéz görcsösen megragadja és azok a szemek oly gyűlölettel, oly megvetéssel és mégis oly kárhozatos szerelemmel kérdik: »Emlékszel még rá, mikor utoljára láttál? Még nem tanúltam meg azóta, hogy nincs jogom szeretni!«

Az első csók óta egy évnél több múlt el. – – Csupa jó fiú, a legelőkelőbb társaságokban is szívesen látott vendégek, mulatott együtt, szívéből megúnván a tisztességes viselkedést. A szilaj vigadás gyönyörét semmi sem zavarta: a lányok arcza, szeme örömtől ragyogott, kibomlott hajuk a bársony pamlagon szerte ömlött, illatos szivarkák kékes füstje gomolygott mindenfelől. Újjongva üdvözlék a most érkezett pajtást.

Csak egy leány halványúlt el és szorongva huzódott a sarokba. Az új vendég megismerte, melléje űlt, magához vonta és csókokkal halmozta el. Mennyire más volt ez a csók, mennyire más az ölelés, mint az egykori. Oly visszásan hangzottak e nyájas szavak; ebben a mámorban több része volt a bornak, mint a szerelemnek.

A leány félve simúlt hozzá és remegő ajakkal kérdé: szeretsz-e még? Az ifjú csókkal zárta le ajkát. A leány kérte, majd esengett, szabadítsa meg innét! Az ifjú nevetett, a pajtások is nevettek. Bohó leány! szorosan fonta karjait csábítója körűl, úgy esdekelt, elfojtott hangon, minden érzelmét, lelkét e hangba lehellve. Az úrfi türelmét vesztve, kiragadta magát az ölelésből. A leány zokogva kúszott utána, hosszú haja a földet söpörte: csak valamit adjon az esküdt örök szerelemből, csak parányit a boldogságból, amit igért, csak szabadúlást innét, hiszen csak őt szereti, imádja, miatta visel minden nyomort… Az kaczagva taszította el magától, majd, hogy nyakáról a nyűgöt lerázza, boszúsan kiáltotta ama kegyetlen szókat: »Nem tartozom neked semmivel, neked már nincs jogod szeretni!«

A vidám társaság zajongva hagyta el a szobát, ő meg ott vonaglott sokáig, a padlón elterűlve, összetörve. Társnői is kaczagták vagy szitkozódtak, az ő szava elfúlt a zokogásban: »Nincs jogom szeretni, nincs jogom őt szeretni!…«

– Nyomorúlt vagy! szúrja oda a rigorozálóra szögezett tekintet. Nyomorúlt vagy! lihegik a forró ajkak.

A tanár urak már türelmetlenűl várják a külvizsgálat eredményét. De akitől várják, nem látja most, hogy a nyak részarányos, a mellkas dombordad-e? Előtte csak egy áldozat fekszik, az ő áldozata és szótlanúl is nehéz átkot mond. Noha józanabb mint akkor, midőn a minap durván eltaszította, egy okos szót nem tud kiejteni.

A teremben perczekig tartó, kínos csönd volt, senki sem mert mocczanni ama szigorúan összeránczolt homlokok előtt. Elég! hangzék a zárszó, és a rigorózum véget ért. A tanár urak szótlanúl hagyták el helyüket, a beteget kitolták az ajtón. A megbukott verejtékes homlokkal fordúlt el, hogy ne lássa, és utóbb megsemmisűlten távozott.

De a leány még most is, és folyvást őt látja, folyton hallja ügyetlen hebegését és a végtelen keserűség daczára, ami szívét összeszorítja, bár szűntelen fülébe csengenek ama végzetes szók, néha még szánja is. Utoljára minden gondolat sötét gomolyaggá foly össze agyában; az előtte elvágtató sok alak közűl szeretne megragadni egyet, hogy fölismerje, de egyet se tud megállítani, és ez még kínosabb. Most gyöngéden, súgva ejtett édes szó, majd újra ama durva kaczaj hatol fülébe, és ismét csak a boszús, a lenéző tekintet áll előtte, amellyel eltaszítá. De hiszen az érdemelne megvetést és nem ő! Egy-egy pillanatban vad szenvedéllyel gyűlöli és azt hiszi, agya megreped, szíve megszakad a keserűségtől. Jaj, csak újra, meg újra ne látná! Csak ne találkoznék vele többé soha, talán meghalna ez az emlékezet… bizonyára meg, hisz már a többi sem tart soká. Akinek nincs joga szeretni, minek éljen? Talán már mindennek vége szakad! Nem tarthat sokáig, ha van irgalom… De hátha nincs?! Jó, hogy nem érti, amit itt fölötte megállapítanak.

A tanársegéd úr a hallgatókkal apróra megbeszélte az eljárást: ezt a lázat könnyű megszűntetni, a gyógyúlás csaknem bizonyos.

Bizonyos a gyógyúlás. Néhány nap múlva kezdheti ott, ahol elhagyta. Egy darabig több festékre lesz szüksége a szokottnál: ennyi az egész. Ez a húszas mostanában aligha fog még egyszer rigorózumon szerepelni. E részben ama kollegára se veszedelmes, aki előbb úgy méltatlankodott: fölösleges bővebb tanulmány tárgyává tenni – szigorlati szempontból.

Egy ritka eset.

No jól van. Mesélek hát én is valamit. Kiki a maga szakmájából valami érdekeset – mondjátok… Előbb azomban töltsetek a pohárba, és koczintsunk!

Ha kissé komolyabb találna lenni, mint aminőnek magam is kivánnám: ne vegyétek komolyan, és a bajon segítve lesz. Hisz minden olyan, aminőnek vesszük; ha akarom siralmas, ha akarom nevettető. Mikor a czigánygyerek nádszáron dudává fújja a békát, vagy mikor a kőmíves négyemeletnyi magasból az állványról a kövezetre pottyan; mikor a sánta koldús elől az utczai gyerekek elkapják a krajczárgyűjtögető kalapot, és ő mankóját feledve utánuk iramodik; mikor a bennrekedt egér hegyes orrával a kelepcze tűit kerülgeti, vagy mikor a kisasszony eligérte a legfontosabb négyest, és a szabóné elrontva hozza haza az utolsó perczben a ruhát: mindenik egyaránt vehető mulatságosnak is, siralmasnak is. Nevessünk inkább, ha a kisasszony hoppon marad és macskatenyésztő aggszűz lesz belőle… Addig is igyunk az ő egészségére, meg a magunkéra. – Így, sorra csendűlt a pohár.

Halljátok hát: a tárgy egy mérgezési eset lesz. Ne féljetek! Nem holmi szakácsnés, gyufalével vagy patkányméreggel, mely utóbbit talán hagymaillata teszi előttük oly kedveltté: haláluk fölött is ezek a gőzök lengjenek, mert hisz egykor ezek közt andalodtak el kedvesükkel a tűzhely mögött, a konyha bizalmas árnyaiban. Oh! költészet van itt is, de – mindennapi. Még nem is kéksav a hatóanyag, mint ahogy fotografusoknál szokás. Sőt az az eczetes ugorkalé se játszik szerepet, amely Fazekassyné ő nagysága familiájában a minap majdnem katasztrófát okozott.

Mindezeknél sokkal szebb, magasztosabb, amiről szó leszen: valóságos strychnin. Uraim! Ez a leghasznosabb méreg. Csak az élettan is, meg a békák mennyit köszönhetnek neki. Hány, szűk dézsában megkopott, életúnt béka köszönhet néki dicső halált, bámuló auditorium előtt. Ezeket irígyelte meg talán az a szegény bolond is, mikor hallgató korában a mutatványok alkalmával mindíg legelőre furakodott és feszűlt figyelemmel nézte a kitűntetett brekegők meredt hátát és rángatódzó tarka czombjait. Igazán pompás méreg. Erős, biztos. Pontos adatokkal nem szolgálhatok; azomban azt hiszem, hogy néhány milligrammnyitól az illető tüstént elveszti eszméletét; de azért nem egyhamar hal meg, sőt a legváltozatosabb reflex-kisérletekre válik alkalmatossá. Mindenkinek ezt tanácslom. Arra azomban fölkérem, hogy szándékát idejében tudassa velünk: nagy hiba volna, ha a tanúlságos eset kárba veszne. Ennyi fáradságot ne rösteljen egy öngyilkos – a tudomány érdekében.

Valóban sajnos, hogy még oly ritkaság. Mikor hírűl vitték neki, azt mondta rá a professor úr, hogy ilyenre 34,236 bonczolatában még ő is csak 114-re akadt – persze annak idejében Bécsben. Mind leírták. Hja! ott szorgalmasabbak voltak az emberek. No de azért a mienket is leírták. Mennyire bosszankodtam akkor, hogy még csak harmadéves vagyok! Nem engedtem volna másnak a dicsőséget. Azóta hiába várok. Igaza van a professzor úrnak, hiányzik még Magyarországon a kultúra – még Petőfinél is akármelyik német iskolamester jobb verseket ír.

De hát elmondom, hogyan történt. Most jut eszembe, hogy még azt se mondtam, kivel történt, ki a regény hőse. Nem valami regényhős forma, az igazat megvallva. Hisz köztetek is van bizonyára, aki ismerte. Hosszú, fekete gyerek volt. Úgy nem igen adott magára; rongyosan, piszkosan járt, de igyekvő fiú volt. Ki is nevezték, mihely doktorrá lett, második tanársegédnek az öreg mellé. De nem ezért únta meg az életét. Miért? Tudja isten. Nagy igények nem bántották. Szegény volt, nyomorgott is életében eleget; de otthon, koldús tanító lakában, rosszabbhoz is hozzá szokott. Most meg különösen 600 forintnyi fizetése néki úri mód gyanánt esett. Sohse korhelykedett. Mindig hat forintért bérelt ebédet egy hónapra, vacsoráúl megtette a puszta kenyér. Kávéházba erővel se lehetett betuszkolni; a tejeldébe is csak ünnepnapon ment. Szerelme mindíg bölcs egyensúlyban volt zsebével: nem tudunk hát okot.

Talán nem is kell valami különös. Semmi és minden; nagy nem akad, de a múltnak minden órája, a jelen minden pillanata s a jövőnek hosszú évei egy-egy paránnyal mind összejátszanak, és együttesen mégis elég. Ez is a folyton működő apró tényezők theoriája – mint a _Lyell_-é a földtanban… Dolgozott éppen késő éjszakáig az intézeti szűk szobában, valami avúlt szív fölé hajolva, azt bontogatva, tisztogatva, csipővel, ollóval a kezében, hogy holnap demonstrálni lehessen, miért kellett annak az illetőnek meghalnia; és elgondolkozott, és kissé sötéteket talált gondolni; talán mert a gázláng boszantóan tánczolt, az olló nem jól fogott, talán mert az illat túlerős volt s a kihűlt, rosszablakú szobában a lába is fázott, talán a mérsékelt élet a gyomrát is megrontotta és még, mit tudom én, mi mindenféle? Elgondolkozott és mozdulatlan kezében a csipő nagyon megfeszíté egyik szívbillentyű húrját, s az elszakadt. Ezen is boszankodott, és eszébe jutott, hogy egész életében tízszer annyi munkával mindig felényit ért el, mint más; mostanig ennyire vitte és idővel, – idővel se viszi sokkal többre tán. Unalmas a világ; mulatni nem tanúlt meg, nem is igen van miből; tanúlni – mióta nem kell szigorlatra készűlnie, a tudományt se szereti: ez ezt állítja, az az ellenkezőt, ez azért tartja a másikat szamárnak, az meg az ellenkezőért, és így tovább, ennyiből áll a tudomány. Minek vesződjék annyit az ember, mikor senkinek sincs haszna belőle; magának meg legkevésbé… Az intézet számára strychninből friss szállítmány érkezett ma. Itt van háta mögött az üvegszekrényben, ahol mindenféle öldöklő mérgek egy sarokban szerényen meghúzódnak. A kis üvegcse még föl sincs bontva; meg kellene nézni. – Lassacskán elhatározta, hogy nem érdemes élni; a mellénye gombjain is kiszámíthatta; hiányzott az utolsó, az azt mondta volna: igen; így rámaradt a »nem«. Tehát nem érdemes. Egy gomb az oka; ő nem tehetett róla. – Zsebre dugta a kis üvegcsét és elment haza még egyet aludni.

Jaj, de komolyan néztek, fiúk! Bizonyára elálmosodtatok ezen az unalmas histórián. Hagyjuk hát! Koczintsunk inkább sorban újra. Nem árt, ha az ember tud mulatni. De látjátok, jó, akinek van mamája: fölvarrja a a mellénye gombját. Akkor az a bolond is életben maradt volna… Kegyetlen rossz ez a bor, pedig drága; hozassunk másikat! Tovább mondjam? Jól van.

Künn a halottaskamránál gyakorlatra gyülekeztünk a bonczolóterembe. A kollégák ásítozva lézengtek s abban mindnyájan megegyeztek, hogy így mindjárt ebéd után sokkal jobb volna egyet heverni még fapadon is, mint itt ácsorogni a fullasztóra fűtött, mindenfélétől ködös levegőben; szék csak öt-hat embernek kerűl, nehány az oldalt roskadozó asztalra fölülhet, de a többi csak úgy nyújtogathatja majd a nyakát, ha jönnek a tanársegédek a gyakorlatot vezetni. Tudta mindenki, hogy ma a professzor úr nem jön el; alig is törődtek az egésszel. Pedig szép két hulla feküdt előttünk: előrelátható a jó alkalom, ismét megczáfolni két kórházi diagnózist.

Voltatok-e már ott valaha? Igen díszes hely, mondhatom: a szutykos kis kerek terem, töredezett kőpadozatával, kúpolaszerű tetejével, amelyen át szűrődik be, hosszú évek mocskán körösztül a világosság. Két ajtaja a hullakamrákba vezet, a sarokban nagy vaskályha áll, középen két óriási vörös márványasztal, vízvezetéki csapokkal. Az egyiken – jól megjegyeztem, most is előttem nyújtózkodnak – múmiává aszott vén asszony volt, a huzamos kórházi életnek félreismerhetetlen jeleivel piszkos testén. Mikor meghalt, senki se jelentkezett miatta, – még megvették volna rajt a tartási költségeket – ideadták hát két forintért, hogy tanuljunk a baján. A másik jól megtermett torzomborz napszámos; még sokáig élhetett volna, ha részegség közben a guta meg nem legyinti.

Eleget vizsgálhattuk őket, bele is únhattunk, míg az első tanársegéd megérkezett. Kiszólított egyet a hallgatóságból, hogy köteles bonczolását végezze. A másik asztal körűl már türelmetlenkedtek, de a második tanársegéd úr csak nem érkezett. Én is boszankodtam az idővesztegetés fölött, mert a sor reám kerűlt volna: egyébként aligha is töltöm vala itt a szép időt. Gyönyörű tavaszodó nap volt, mikor olyan jól esik a szabadban az elrongyollott hótakaró fölött lépdelni és a friss fakadás illatát szívni.

Bah! Az ő végkövetkeztetését, amelyre mathematikai pontossággal és valószinűleg teljes nyugalommal jutott, mint egy hátrahagyott levele mutatja, hogy ez az élet nem éri meg a fáradságát, a vidám napsugarak meg nem másították.

Egyszerre csak rohan be nagy lelkendezve a szolga, hogy jerünk hamar, az istenért, mert az ellenőri szobában a doktor úr halódik. Szörnyűködve tódultunk persze tüstént; legelől az asszistens, utána az összes lármázó sereg. Legott küldtünk a professzor úrhoz is, a lakására. – A kis szoba egy pillanat alatt zsúfolásig megtelt; én is bejutottam; két szolgának kellett az ajtónál a tolakodókat visszatartani, hogy bennünket agyon ne nyomjanak.