Part 7

Oh! akkor, akkor utálta meg egész lelkéből a bort s a mámor hozta hazug kedvet, akkor utálta meg igazán először a pénzért adott hazug szerelmet, akkor utálta meg önmagát s életének minden hazugságát. A pajzán dalolás közt, idegen ölében magasra emelt pohár, tele pezsgő, gyöngyöző arannyal, hirtelen kiesett kezéből, torkát valami vasmarokkal össze szorította, és ő fölugrott, kitárta az ablakot, kihajolt a hideg éjszakába. Oly jól esett a csipős szél, amint csapkodta égő arczát, puszta keblét! A többiek kaczagtak rajta; hangzott a poharak kocczanása, a csókok csattanása s a dal tovább folyt féktelenűl. És ő úgy szeretett volna elterűlni ott lenn mélyen, az utcza kövezetén és meghalni tüstént vagy legalább zokogni, zokogni sokáig…

Pezsgett a bor, csattant a csók, s a csillagok sugarai a tiszta, téli égről a leány fekete hajára simúltak, majd föltekintő szemébe gyűltek – talán lelkébe is. Óh! de későn, nagyon későn. És mégis, ez a néhány percz oly jó volt szegénynek; szívébe lassankint némi nyugalom, a szabadúlás előérzete szállt. Hisz még soha sem volt előtte a föld oly gyülöletes, soha még neki a csillagok oly szépen nem ragyogtak, mint akkor utoljára, azon az éjszakán!

Az az ezüstsugár kisérte lázálmaiban, ez vezeti át most már lassan-lassan, észrevétlen a megváltás honába: teste életéért többé nem kell meghalnia lelkének.

Az apácza halk imát mormol, de nehéz sohajtások a szomszéd ágyhoz, egy öreg anyókához szólítják, akit ennek a két nagy betegnek a sorsa, tőle jobbra és balra, még akkor se hagy nyugodni, ha saját kínjai engednék.

»Istenem, istenem, hát én, nyomorúlt öreg asszony, lássak meghalni két ily szép fiatalt! Csak mennék már én is nem sokára, hisz jobb volna nekem odaát.«

»»Az anyóka meggyógyúl és elél még sokáig«« suttogja az apácza hozzáhajolva.

»Meggyógyulok, elélek még sokáig… Mi haszna? Csúnya hideg tél van; hallod, hogy zúg odakünn a szél? Mi lenne belőlem?! Megölne a hideg, meghalnék éhen, a fejemet se tudnám, hová hajtani. Volt egy derék fiam, nem tudom, mivé lett, nem látam régen, régen… Fulladok, oly nehéz a levegő… Leányom is volt, van; de nem ismer. Jobb is… Milyen csöndes most az a szép, fekete hajú lány… az enyémnek is jobb volna még itt is… Nincs senkim, mihaszna gyógyúlnék meg?«

Mi haszna?! – mondja magában az apácza is, némit igazítva az öszegyűrt vánkosokon. Kár az egészség csak azért, hogy tudjon az ember fázni, hogy érezze az éhséget!

Az egész teremben senki se szól. Itt-ott egy-egy száraz köhintés, tompa, mint mikor az első rögöt dobják a koporsóra. Itt-ott egy mély sóhajtás, elfojtott nyögés, vagy sűrű, halk pihegés. A négyszögű nagy óra a falon fáradtan ketyeg, mintha únná tisztét; a halálóra valamelyik éji szekrény fájában rá-rákopog és a kínok közt virrasztók kérdéseire felelget. A mécs a sarokban csöndesen pislog; az ellenzővel hosszú szüntelen mozgó árnyat vettet végig a márványpadlón. Az apácza egyik fülkében meghúzódott és mélázva morzsolja olvasóját – szent Karácsony éjszakáján.

Elütötte a tizenkettőt, megkezdték az éjféli misét. A templom szokatlan fényben úszik, fölharsan a hivők hálaéneke, hisz öröm van a világban, megszületett a megváltó. A tömjén illata leng mindenfelé, az orgona hangja komolyan, szívrehatóan rezeg végig a templom hajóján, majd hirtelen ujjongva tör az ég felé; hisz öröm szállt a világba, megszületett a megváltó.

Öröm szált a világba, két gyötrődő tesbe, szívbe nyugalom, megváltás a kínoktól. A kis leány csöndesen alszik és elalszik; lelke – mert tán sajnálja fölkölteni utoljára – lassan, szelíden hagyja el a testet, hogy a földieknél szebb karácsonyi ünnepre siessen. Az a másik, a feketehajú leány mereven szögezi szemét a széles, puszta falra. Csodás, fényes képek rajzolódnak arra. Föltünik ott minden, amit valaha életében őszintén szeretett, s elvonúl ott mindenki, akik őt szintén szerették, s akiknek ő csak bánatot okozott, csak szégyent hozott. Most egy se mondja megvetéssel, mint egykor: becstelen vagy, eltaszítlak! Mindenik szánón, szeretettel mosolyog és hívja magához, könnyes szemmel sóhajtva: szegény leány, megbocsátunk!

Ámen! szól imádkozva az apácza, és egy szem ismét legördűl olvasóján…

Kórelőzmények.

Ilyenkor, midőn a kora szürkület már beállt, de még nem gyújtották meg a lámpákat, ágyamat a környező sötét oly jól elválasztja a többitől, és engem senki se láthat: elfelejtem, hogy mások is vannak itt kivűlem, elfelejtem, miért vagyok itt magam, s aztán békés otthonba szunnyadozom át: a kandalló mellett ülök elmerengve, és – alulról, az utczáról föl-fölcsillanik egy-egy láng – a kandalló tüze süt rám a rostélyon körösztűl. Mennyi kéjt ád nyugton töltött néhány olyan óra, mily kevéssel boldog lehet az ember!

Ne siessen doktor úr! Üljön ide, mellettem a székre. Azt mondá tegnap, a kórelőzményt kell tudnia: most elmondom, ha tetszik. Ajakatlan szájból furcsán hangzik ugyan a szó, de azért talán megért. Ön még nagyon fiatal ember, sok ősz szálat vegyített már az én hajamba a tapasztalás nyomorúságban, szenvedésben. Pedig lássa, öreg én se vagyok: abban a korban, midőn az élet útját egyengető fáradozásnak már meg kellett volna hoznia gyümölcsét, midőn az ember a lét gyönyörét már kiérdemelte és bízvást fogna hozzá, hogy élvezze, nem az ifjú hevével, hanem a férfi nyugalmával. Velem, oh! nem így volt. De hát ez nem érdekli önt, doktor úr!

Az orvos miért nem pap is egyúttal?! Nem lehet így teljes sohsem a műve. Hisz a test az ő szerének úgyis vajmi ritkán enged. És ha már föltárjuk előtte testi bajainkat, miért ne adhassuk hozzá azt is, ami lelkünkre nehezűl? Nagyon igaz, hogy a szenvedő lélek megbénítja a testet, oh! de mennyivel inkább megnyomorítja a bomladozó test a hozzá fűzött, hozzá kényszerített lelket! A nagyobb kín itt is mindíg a léleké marad. Önnek jó szíve lehet, uram! és e hosszú, nehéz pályán még nagyon sok ilyen szegény fog útjába akadni: legyen könyörűletes, ne kérjen akkor tőlük puszta diagnózishoz száraz adatokat, hallgassa meg inkább türelemmel szívük vallomásait és, ha már nem is tud segíteni a testen, adjon legalább a léleknek nyűgeitől föloldozást biztató, résztvevő szavakkal. Tanúlja meg szerepét a lelkiatyának. Fiatal ember! hallgassa meg az első gyónást!

Eltöltöttem egy szép ifjúságot szakadatlan munkában, megfeszített törekvésben és eltoltam ajakamtól a gyöngyöző borral teli pohárt, lefejtém nyakamról a leányka ölelő karját; tavasz virága mellett elhaladtam vagy reátapostam, s az ősznek garmadába rakott gyümölcsét messze kikerűltem. Dolgozni, önerőmből sokra vinni akartam, és nem pazarolni hiába a drága időt. Miért? Hogy majdan a férfi több gyönyört találjon az ifjú nyomora árán. Oh, ha tudtam volna, hogy a férfi üdve sohsem ér föl az ifjúéval! A gazdagoknak dúsan terített asztala csiklandozta ínyemet, – és én a legszegényebb csemegével sem akartam enyhíteni mindennapi kenyeren egyforma unalmát. Balgatag én! Szerelemre őrűlt módra sovárgék, – és elűztem a kínálkozó pillanat élvezetét, hogy majdan torkig lakhassam belőle. Nem sejtém, hogy egyetlen útszéli, ellopott csók külömb öröm akkor, mint később az összes húrisereg. Tomboló gőggel szerettem volna porba alázni minden parancsolót fölöttem, s én mégis csúszva másztam, meghajoltam az előmenetelért, hogy majd később visszafizessek. Pedig rokkant vállon sohsem áll többé egyenesen a fő.

Csak mentem előre vakon a gyönyör után; jó lett volna már megállni a gyönyörért. Szerényebb igénnyel immár minden enyém lehetett volna, amit kívántam, de kapzsi voltom még többet akart. És, íme, rám csapott a büntetés, ajkam elől elillant a pohár, melyet míg közel ért, nem találtam elég telinek. Sokat akartam: mindentől megfosztva maradtam…

Szám szélén kis pattanás támadt. Ártatlannak látszék, semmit se fájt. Nem törődtem vele, mentem tovább, pedig az isten újja már felém intett: »Állj meg, nézz körűl a világban, és élvezd, amit halogattál. Késő lesz, vigyázz!« Nem hallgattam reá, mentem tovább. – A pattanás nem gyógyúlt, sőt mindinkább elterűlt. Körülötte ajkam megkeményedett. Újra hangzott az intés, de hiába. Ejh, mit! majd elmúlik, jerünk tovább; még nincs elég, még nem lehet megállni!

És a pattanásból élő, terjedő seb lett. Szélei földudorodtak rózsapiros szegélyben, de közepéről szürke váladék nyomúlt ki. Megütődtem. És a szózat újra hangzott: »Van még valami kevés haladék, siess megállni.« Haboztam. De elszokva az élet élveitől, örömet csak fokozódó reményükben találtam. Meggyógyulok mégis előbb-utóbb. Addig csak növeljük tovább az öröm tőkéjét, hogy aztán annál szebb kamatokat hozzon. Úgy jártam, mint az éhes farkas, aki fösvénységből magába pattantotta a nyílvesszőt.

És a sebből fekély lett, bűzös evet szűrő: látni útálat, érezni pokol. Állom, nyakam minden mirigye mogyorónyira duzzadt. Egyszer, kis tükröm előtt, reggel elfogott a borzadás és az ijedtség. Hallottam már az intő szózatot, fülembe zúgott vad szidalomként. Siettem egy ismert műtevőhöz. Hajmeresztő műtétet állottam ki éberen, iszonyú kínjaimban azt híve, hogy tüzes agyam körösztűlégeti koponyámat és szemem rémületében kiugrik üregéből. A gyűjtögetett tőkének ez volt első kamatozása.

Gyógyúlófélben, bekötözött arcczal és nyakkal üldögéltem a kandallóm előtt, nézve a sziporkázó zsarátnokot, mint annyi másszor, mosolyogva büszke álmaimban, éppen arra büszkén, hogy tudom tűrni gyomrom korgásait és rideg magányomat, jóllehet csak rajtam áll a változtatás. Most ajkam a hegtől síróra húzódott, és én elhatároztam, hogy ezentúl az életet én is kaczagással töltöm. Utófájdalmaimat nyögve, beláttam, hogy itt az ideje, fölhasználni a lét gyönyöreit: szerelmet, mámort, jóllakást, uraskodást.

Mire sebeim begyógyúltak, a metszés helyén kiújúlt a fekély és terjedt rohamosan, még gyorsabban, mint előbb. Világossá lőn előttem a rettenetes való. Rákfekélyt sütött reám az Úr bélyegző átokúl éppen oda, ajakamra, amely leginkább sovárgott a tőle megtagadott legnagyobb gyönyör, a leányka szerelmes csókja után.

Még eleinte reméltem; hisz oly nehéz elhinni, hogy nincs menedék. Nem bízva többé józan orvosi segélyben, gaz kuruzslók szereihez fordúlék. Egymásután ittam a sok mindenféle teát, használtam a kenőcsöket: ez is, az is esküdözött, hogy balzsamának nyomában jár a gyógyúlás, és eltéve a pénzt, kikerűlt. Én meg csak vesztegettem az időt hasztalanúl, napról napra jobban elzárva mögöttem a visszaútat e pokolból. Majd a türelemnek végső szálaival komoly orvosi könyvekhez akaszkodám. Éjeken át gyötrődtem, hogy készületlen eszemmel kiértsem titkaikat. S az eredmény méginkább lesújtott. Ezek már csak nem is bíztatának. Oh, mi borzasztó éjszakák voltak azok, midőn olvastam ítéletemet! Külömben oly meghitt, barátságos dolgozólámpám vörösen serczegő kanócczá vált; haragos fényében a bötűk izzón tánczolának és kínos ígézettől rájuk tapadó szememet tűzként égeték. Itt volt már előttem tisztán, lángbötűkben megírva az intés, de későn.

Az enyhébb ítélők azt mondák, mindjárt eleinte ki lehetett volna írtani a bajt gyökeresen. A szigorúbbak, akiknek tán inkább igazuk van, a teljes gyógyúlást sohse tartják lehetőnek. Örökös a bélyeg, amit így ránk süt az Úr. Hiába hasítja ki az éles kés, újra meg újra kifejlik.

Még egyszer alávessem magam annyi kínzatásnak? Mikor úgyis tudom, hogy nem tart a haszon, csak ideig-óráig! Éreztem előre, mint kotorász húsomban újra az éles kanál; láttam, mint vetik kitépett mirígyeimet a véres tálczára. Nem volna-e jobb a zaklattatásnak véget vetni önkényt, hisz éktelen gyötrelmek után előbb-utóbb úgyis elpusztúlok. És eszembe jutott a sok megtagadott gyönyörűség: eltaposott virág, visszautasított csók, földhöz csapott tele pohár. Végtelen düh fogott el önmagam iránt. – Újjam érintette a pisztoly hideg ravaszát, belenéztem a még hangtalan, sötét csőbe, és lehűltem. »Minek hagyod itt a világot? – súgta lelkemben egy szó – a világ oly szép, mint valaha volt.«

Kinéztem ablakomon. Tiszta téli tájról verődött vissza a napsugár. A zuzmara csillogott és apró pelyhekben hullott le a földre. Az ágakon verebek ugráltak, és fönn az égszínen hollósereg kóválygott. Minden ragyogó, minden úgy marasztott. Kinyitottam a táblákat, a friss levegő üdítőn csapódott arczomra. Jól emlékszem ma is a kéjre, ahogy szívtam. Szomjan epedő vándornak hűvös korty sohse volt nagyobb áldás. »Ne hagyd itt a világot, hisz még mitsem élvezél! Sietve élvezz, hátha lehet még?!«

Miért ne várnám meg a magától jövő véget, miért ne használnám az életet addig is élvezésre? Hogy az üdv perczei rövidek lesznek, s aztán jön a kárhozat, ok-e arra, hogy ne üdvözűljünk? Immár megértettem a jelen pillanat becsét, amelyet egy következőért sohsem szabad odaadni. Fiatal ember! dobja félre könyveit, ha a tűnő percz örömre hívja. A gyönyört határidőre megrendelni nem lehet.

Föltettem én is, hogy ezentúl elmerűlök az élvezésben: terített asztalnál, tüzes bor mellett, tüzes ölelés közt érjen a halál.

Dúsan megrakott asztalhoz űltem. Ott volt előttem minden, ami egykor vágyamat sarkalá, ami olvasatlan pénzért az iny gyönyörére csak előteremthető. Éhes ifjúságom álmai valósúlásban. Ime a tőke kamatozása – gondolám. Mohóságtól reszketőn fogtam hozzá, de a falat keserű volt, számból az első falat is kifordúlt: az evés már gyötrelemmé vált. Ime a tőke kamatozása – jajgatták kínjaim. – Színig töltve, pezsgő arannyal gyöngyözött kezemben a pohár, magasra emelten. A vidámság apró démonai kaczagtak belőle rám. Ajkamat érte az első illatos csöpp: kínomban fölordítva vágtam földhöz a kehelyt!

Vigasztaljon meg hát puha karok hév ölelése. A szánalom nem szerelem: hitvesnek való leány megkönnyezett legfölebb, de csókra nem hajolt felém. – Mindegy már most, csak élettől meleg női keblet érezzek keblemen! Kerestem ott, ahol pénzért lehet.

És aki nem retten vissza az apagyilkos csókjaitól, önkénytelen borzadállyal húzódott félre tőlem a húsárúló leány. Érezte, inkább mint valaha, hogy a hústól a lelket elválasztani nem lehet. De elébe tevém az aranyat, amit első ifjúságom óta boldog családi életre gyűjtögettem minden erőmmel. Szemét behúnyva, reszkető ajakkal, fekélyes ajkamat csókjaival borította. Ez a csók, ez az ölelés az ő hazug, erőtetett tüzével mindennél iszonyúbb volt.

Útálattal taszítottam el, de csakhamar mély szánalom fogott el: ez még nálam is nyomorúltabb! Arczomat a kerevet bársonyába temettem és sírtam keservesen ott, ahová gyönyört keresni mentem. Ez is a tőke kamatozása…

Azért is! Minden áron élvezni akartam. Elhitettem magammal, hogy elmulasztott keserves kötelességet teljesítek. Vakon rohantam a legőrűltebb tobzódásba. Pajtásra elégre akadtam, aki az ingyen élvezetért velem jött és még jobban bíztatott. Nem volt már szükség reá: csak tíz év előtt lett volna valaki! Éjet éj után undok tivornyában tölték, azelőtt lázas munka idejét, büszke önérzet perczeit. Most a mámoron körösztűl is marczangolt az önvád. Szerettem volna néha szégyenletemben a föld alá sűlyedni, máskor daczosan ütöttem volna arczúl a sorsot. Fájdalmamban fölszisszenék, valahányszor ajkamhoz ért a pohár. Csak azért is egyre ürítém. Elhanyagolt sebeim arczomat úgy elundokíták, hogy józan pillanatimban visszahőköltem önnön képem előtt. Duzzadt szám széle rongyosra rágva fogamat se takarta, bal pofám a maró fekélytől mélyre bevágva, eves váladéktól összecsapzott szakállal. »Csókold!« Rivaltam dühösen a reszkető leányra, s az csókolá, és én kaczagtam éktelenűl, vadúl, hisz a csók helye égett. Örűltem, hogy minél aljasabb állat lehetek.

Hónapok múlva ocsúdtam föl e rémes álomból, akkor, midőn először találtam üresen zsebeimet a nélkűl, hogy lett volna miből megtölteni. Az erőszakos élvek lelkemet nem tölték be, de pénztáramat végkép kiüresíték. Koldussá lettem, és meg kellett érnem, hogy az emberek megvetőn tekinthessenek reám. Minden ponton utólért hát a büntetés. Ifjúságomban azért alázkodám meg, hogy majdan büszkén nézhessek le rájuk, és most fölrúgtak volna, ha útjukból ki nem térek, akik vígasztaltak, dédelgettek, míg a pénzbe tartott. Még ez is a tőke kamatozása!

Mit tegyek? Még a kierőszakolt gyönyörök forrása is elapadt. Mit adhat még az élet a nem messze lévő halálig? Már most semmit, nem érdemes többé várni. Borzasztó napok voltak ezek, melyekben már az éhséggel is kellett küzdenem; mert a munka többé nem ment. Pusztúlt idegzetem a tollat sem engedte fognom, hogy legalább itt keressek még utoljára vigasztalást. Úgy éreztem, én vagyok a világon a legnyomorúltabb. Ám legyen mindenkinek, nékem nem érdemes élni. Újra tapintá újjam a pisztoly hideg ravaszát, újra a sötét, hangtalan csőbe néztem…

Nem tudom, mi szállt meg hirtelen. Ismét valami homályos szózat: Méltán sújt a büntetés; viseld! A kakas fölhúzva maradt, és én kitámolyogtam odúmból. Künn vert az eső, tépett a szél. Nem emlékszem helyre, útra; de valami idehozott.

Doktor úr! ha valaha, – ne adja isten! – nagy bánat érné, ne káromolja az eget, ne mondja, hogy ön a legszerencsétlenebb. – Nincsen siralom oly nagy, hogy nála nagyobb ne lehetne, nincsen, aki mondhatná, hogy ő a legnyomorúltabb. Oh! köszönet, hogy ide bevettek. Ez a tanúlság nékem egy életet ér: rongyos élet, de mégis élet, amelyet nem szabad eldobni. Látom itt a mellettem lévő ágyon tizedszer kiújúlt rákfekéllyel ezt a szegény öreget, akinek arczán most fog tizedszer dúlni az izzó platinakés, serczegve, füstölögve. Tizedszer fog recsegni holnap állkapcsának csontján a kaparó, és íme, ma reggel az ablakon kinézett, egy verebet látott a párkányon, hallgatta csicsergését és félajkú szájával dúdolni kezdett ő is, dúdolni valami víg dalt. Oh istenem! még így is lehet az életnek örűlni! Az öröm csakugyan kötelesség, s a bánat gyávaság! – És most reménytelenűl bár, de bátran nézek a műtét elé.

Köszönöm, doktor úr, hogy meghallgatott; jól esett elmondanom, ami szívemen feküdt, s ami, mióta itt vagyok, annyiszor vonúlt el lelkem előtt. Köszönöm! Megírhatja már most a kórelőzményeket, úgy-e?

Minek?

A hideg vasrácshoz támaszkodtam. Szemközt a lámpáknak hosszú sorai ragyognak, föl a hegy lejtőjén egészen a tetőig; de még fölebb, a sárga csillagokat ezüstösek nem követik. Az égből semmit sem látni. Mögöttem az akáczoknak száraz lombmaradéka zizeg, és zörögve fut a levél a kövön, mintha apró gyors léptekkel haladna valaki a sötétben. Itt vége a palotáknak, nincs már lámpa se. A túloldalról mindeniktől hosszú fényszalag fut körösztűl a vizen, áthidalva az éjszakát, egészen az inenső lépcsőkig, melyeken az elsiető habok meg-megcsobbannak. Néha-néha hallik kocsi robogása, és messziről, valami csapszékből, vidám vagy inkább részeg kurjogatás.

Mindjárt itt ér az eső, máris apró csöppeket vág arczomba az északi szél Lábamnál idomtalan tömegek feketélnek: ponyvával födött zsákrakások, óriási hordók kifehérlő nyírabroncsokkal, kötéltekercsek és kivehetetlen mindenféle. Ott hagytam a ragyogó utczákat az ő czifra népeikkel. Halgatódzom, nem tudom miért?

Nincs itt semmi, nem is várok. De mégis! Mintha valami nyöszörgne? Semmi… Ismét! Oda lenn a hordók között. Most erősebben szól: egy macska vinnyog… Nem; sír. Talán gyermek? Nagyon kicsi lehet, oly vékony, gyönge a hangja. Fázik, veri az eső… Hogy kerűlhetett ide? Itt elpusztul; az éjszaka hó is lehet. Odamenjek, fölvegyem? Mit kezdjek véle? A kapitánysághoz kellene vinni. Az anyja tehette ki, halálra szánta, megmentem!

Oh, az elveteműlt: szegény kicsikét! Mily erősen sír most egyszerre. Éhes, fázik. De hát nincs itt más a környékben? Nem hallja senki más? Senki. Mi lesz belőle, ha ide nem jövök? Semmi. És így, ha megmentem? Elpusztul előbb-utóbb. Hátha megmarad… Annál rosszabb. Az anyja csak jót akart véle tenni: ezzel is, önmagával is. Úristen! hol lehet most?

Talán itt kullog valahol a kötelek között. Lesi, szól-e még a kicsi? És a vékonyka hang erős fonállal köti ide szívét. Avagy – úgy lehet – már el is szakította, és többé semmi sem köti össze, se ezzel, se mással. A víz sötét és gyorsan csobog tova. Miért sajnálta ezt is elvinni magával? Minek maradt ez itt? Szegény! Kinyújtja kezét a pólyából és puha, meleg anyakebel helyett sáros, hideg követ talál. Most hallgat. Semmi nesz. Csak nem aludt el, se meg nem halt?! Megyek. De minek? Átkozna valaha… Hogy fájhat néki a hideg, meg az éhség! Elalélt.

Mégis nyomorúlt anya… szegény anya! Önkénytelenűl egy jelenetre, egy leányra gondolok: a minap a gyermekkórházban.

Nagy tarka kendőbe burkolva hozott egy csecsemőt. Ő rá nem is igen néztem. Olyan, mint annyi száz, egyik napról a másikra. Kibontotta és letette a vizsgáló-asztalra. Nyomorúlt vézna teremtés, alig négy hónapos; csak a csontja meg a száraz, sorvadó bőre. Keze-lába lankadtan hevert, gyöngén, dünnyögve sírt. Szemét nem nyitotta ki, hogy kapálódzva kiváncsian körűltekintsen; ránczos vén arczán szenvedés űlt.

– Ez a gyermek sohasem kapott anyatejet, mondá rátekintve, a vizsgáló orvos. Mivel táplálták?

– Tehéntejjel meg kétszersülttel, vagy kenyérrel, a mi volt.

– Azért ment így tönkre. Tudja-e, hogy sorvadása van?

– Tudom, hangzék a sötét, tompa felelet.

Oly különös hangon mondta ezt! Jobban megnéztem. Beteges arczú fiatal leány volt. Ruhája valaha csinos lehetett, de elkopott, bepiszkolódott. Midőn kérdezték tőle, hogy kinek a gyermeke ez, égő piros foltok szöktek arczára és ott maradtak.

– Az enyém, szólt halkan és két másik nőre pillantott, akik épen benn valának és akik nem pirúltak gyermekükért.

Az egyik, jól táplált, piros pozsgás fiúcskával a karján, módosabb polgár felesége lehetett. Vastag, vörös újjain széles gyűrűk csillogtak. Ajkát megvetőn húzta félre a leány szavára. A másik napszámosnő. Arczáról iszákosság tükröződött; de azért szorosan ölelte magához gyermekét, mintha óvni akarná, hogy az is olyan ne legyen, mint ez itt az asztalon.

A rendelő orvos mutatóújjával mélyen lenyúlt a kis nyomorék torkába, hogy szuszogásának okát kutassa. Valami kezdődő kelevényt érzett. 15–20 kiváncsi hallgató, akik az asztalt környezék, mind utána próbálta. Jó messzire lefurakodtak, nem törődve azzal, bármennyire kékűl-zöldűl és czikákol is ez a silány kis béka. A két idegen asszony szörnyűködve fordúlt félre. Az orvos haragvó tekintete – nem lehet szívtelen, aki mindig kisdedekkel bánik – azt szúrta az erőszakos vizsgálókra: elég volna már! Nem értették el, folytatták tovább. Hiába, megfizették a tandíjat: ki akarják használni. Ez is űzlet. A legtolakodóbb azt is mondotta a sopánkodó kövér asszonynak, hogy ez a gyermeknek jó, ezáltal tisztúl a torka. Persze! Az ő tiszta kezüktől.

Csak az anyja nem mutatott semmi aggodalmat. Úgy állt ott, félig az asztalhoz támaszkodva, mintha ehhez az egész világhoz néki semmi köze se volna.

– Anyatejet kell a gyermeknek adni, különben elpusztúl.

– Én nem szoptathatom.

– Adja hát dajkaságba.

– Nem vállalta el senki, mert beteg; már régen úgy van, mindig úgy volt, hogy meg fog halni. Mindig úgy etettem. Nem tudok vele bánni. Ki tanított volna rá? Itt akarnám hagyni.

– Nem lehet; csak két éven fölül fogadunk el. Nálunk még hamarább kimúlnék.

– Mégis jobb helyen volna itt… mindenkép jobb helyen…

A gonosztévőket, akiken már minden elveszett, drága pénzen tartja az állam, a város; de a csecsemők számára, akiknek anyjuk nem lehet anya, nincs hely sehol sem. Pedig azokból még minden lehetne; míg így, ártatlanúl is, csak nyomornak, vagy bűnnek okozói.

– Nem lehet fölvenni. Itt a reczipe orvosságra… Ugyan micsoda orvossággal lehetne pótolni azt, amitől az anyatejjel meg van fosztva? de mégis, talán használ… Két óránkint egy kanállal! Jerünk tovább!

Menni kell. A lány fölveszi gyermekét, de terhe alatt egy székre roskad. Mily nehéz lehet néki a másnak oly édes teher! Leroskad és hangos zokogásba tör ki.

– De hisz én nevelőnő vagyok!… Hat hónap óta nincs kenyerem. Ruhám levásik, szobám hideg és fizetni se tudom már, – mire jutottam!

A szobában csend lőn; senki se volt oly kegyetlen, hogy a zokogót kiutasítsa, noha künn a várakozók már zajongtak. – Szegény! sugták a gyakornokok.

– Azt mondották, szép vagyok; bár ne lettem volna! Azt mondották, okos vagyok, oh! nem voltam az…