Part 6

Pedig nem nagyon érdemes. A mutatvány nem lesz különösen érdekfeszítő: csak egy hasznavehetlen lábat fognak levágni. Érdekesebbek a napi események, amelyekről nagy buzgósággal csevegnek. Ha valaki nem látja az emelvény közepén a fehéren leterített alakot, alig hinné, hogy itt tragédiát adnak. A nézők arczáról ugyan nem olvashatná le. Hiába, legnagyobbrészt olyanok vannak itt, akiknek idegeit már mindenre megedzé a megszokás vagy ennek helyén a nemtörődés. Nem ez az első darab, amit látnak, rég kiállották már a tűzpróbát. Szemük, fülük, orruk, gyomruk rég megbarátkozott a modern realisztikus iránynyal, szívüknek pedig nincs a dologba beleszólása.

A boncztermek bűze, az eltorzitott holttestek, a csupasz bádogasztalokra kirakott elszabdalt húsdarabok: mindez semmi, ez mind néma, ma olyan, mint holnap. Sokkal hatásosabb hallani a kétségbeesett jajgatást, az elfulladó hörgést s az iszonyú fájdalom minden hangjait. De még ennél is külömb, csaknem megható látni, mint tűnik elő hófehér női keblen az éles kés nyomán egy élénk piros, keskeny vonal, mint fakadnak ebből apró vérpatakocskák, mint siet végig a csillogó rubíncsöpp a síma bőrön, rikító vérszalagot vonva maga után, mint íródnak új meg új útak a fehér alapon, mint tűntet el végűl a gőzölgő meleg vér minden fehéret. A szivacs letörli az élettől elrablott csöppöket, de csak azért, hogy újra meg újra ismétlődjék a fehérnek meg a pirosnak eme kellemes színjátéka… Aztán a műtevőnek véres újjai behatolnak az élő, mozgó, érző testbe és őrjítő kínokat okozva, nagy erővel kifejtenek egy szinte élő, érző húsdarabot. – Shakespeare még nem merte ezt színpadra vinni, csak fenyegetődzött vele. Mi már mérlegre tesszük az élő fontot, és ez éppen a haladásunk.

De ez már gyermekjáték. Aki megtanúlta látni hófehér bőrön a piros vér patakzását, az mindent megtanúlt.

Aztán meg ez a ránczos sárga bőr, ami most itt kés alatt van, csak holmi vén póstatiszté, akinek élete már úgy sem sokat ér. Mennyivel különb a mai tárczában az az ingerlő kaland az előkelő társaságból… Itt, ha sikerűl is a műtét, nem sok haszna van már belőle az öregnek; ha nem sikerűl – annál jobb talán.

De hogyne sikerűlne! Csekélység az egész. Ha nem volna ily vén, asszonyosan gyönge a beteg, el se kellene altatni, hogy tűrelmi szerepét jól eljátsza. Igy azonban még tán szégyenszemre ríva is fakadna, mikor csontjában a fűrész kissé megakad. Egy, kettő, – mindjárt készen van. Úgy dolgozik itt minden kéz, mint egy gép kereke.

Immár mély horkolással jelzi az eset, hogy kábulatba merűlt. Szoros gyűrűivel a gyapotpólya visszatolja a vért a test felé, és erős gummikötés, mélyen bevágva a sovány húsba, nyomásával elzárja az ütőereket: a lefejtett pólya alól hidegen, halottan tűnik elő a láb. A kis kés pengéje ügyes kört kanyarít a bőrben, nyomán alig-alig serked egy piros csöpp. Tüstént utána a nagy kés az izmokat csontig szeli, és a fűrész vígan recseg a csontban, mialatt a néma szereplő nyugodtan aluszsza álmát. Még néhány húzás, – a segéd urak halkan egymás közt víg adomát mesélnek, – és a lábat a szolga lepedőbe takarva félrelöki az asztal alá, mint mikor a kertész száraz ágat nyiszált le a fáról. Néhány nagyobb eret be lehet kötni így is; de a kisebbek helyét csak a kiszökellő vér fogja mutatni. Le kell oldani a szorító gyűrűt. Egy pillanat alatt bíborra válik az átázhatatlan lepedő fehére s az alája tett tálba hangos csöppökben húll a vér: a nagy véredényekről is leszakadtak a kötések.

Az eset ajaka mozdúl. Álmában néki is szabad beszélni. Él is a szabadalommal. Lengyelül szól. Szilárd hangon nagyokat kiált, mintha csatában győzelemre vezérelne. Ejnye de harczias álmában – ez a vén póstatiszt!

Hamar újra a csípőt, új fonalat! Drága a vér ilyen öregnek! Alig hurkolták meg az egyik csomót, alig vesznek új fonalat a másikhoz, az előbbinek helyéről már is újra vastag sugár lövell, beföcskendezve a műtevőnek kékzubbonyos mellét és mindig komolyabbra húzódó arczát. Jónak látja magyarázólag a hallgatók felé fordítani fejét: 60 éven túl az edények falának ilyen törékenysége nem ritkaság; a fonalat, hogy elzárja a nyílást erősen meg kell húzni s az éles fonál elvágja az eret. Nincs rajta semmi különös. Utóvégre mégis csak fog sikerűlni.

A fölfogó medencze pedig vérrel lassacskán szépen megtelik, s a műtét tárgyának kábulata oszladozik. Fölnyitja szemét, mozdítja karját. A kábító álarczot ismét orrára teszik, de ő tiltakozik. Kár volt elaltatni előbb is, ki tudja állani szótlanúl ébren is, csak vágják bátran. »Rajta, előre!« – suttogja félálomban. »Én lengyel vagyok, szelid ember, nekem mindegy, ha meghalok is… _Bem_ alatt szolgáltam a hazát. Ugyan ne tréfáljanak velem, végezzék gyorsan… Nem félek a vértől, hisz lengyel vagyok, nem német, ne fogják el a szememet… Ne várassák a jó ebédjüket oly soká, siessenek bátran«…

Hej! sietnének ők már. De ha ezek az átkozott erek többször is átszakadnak, mint amennyi a szakadékonyság bemutatására elegendő lett volna. Kár is vele vesződni tovább; az operált hangja folyton gyengül, érverése lassúdik. Félre lehet tenni a bódítót; kábításra alaposabb mód, ami itt váratlanúl kínálkozik. Elvégre is tenni kell valamit. Ily csupaszon az óriási seb nem bámulhat ki az ablakon az aprófelhős égboltozatra. Finom kóczból nagy csomókat szorítanak reá erősen és bepólyázzák fehér göngyöleggel.

Várnak egy darabig. Az öreg magához tér, fejét kissé fölemeli és meglátja csonka lábát. Elmosolyodik valami furcsa mosollyal; tagadólag int a kérdésre, hogy fáj-e. Nem kell rá több czipő; pedig de sokat elnyűtt _Bem_ alatt a Kaukazusban és utóbb vele harczolva a magyar hazáért.

A segédek feszűlt várakozással néznek a fehér pólyára; a hátsó padokban feszűlt várakozással lesik, mikor éri utól a papa az ügyvéd úrral megszökött kisasszonyt. És mire a haragos papa leányát a szép ügyvédtől visszaragadja, és mire elfogy az újságban az olvasni való: piczi piros folt támad a fehér pólya közepén. Ott a színpadon reménykednek, hogy tán nem lesz nagyobb. De a kis folt nőttön nő, és néhány percz alatt a pólyán keresztül is csurog a vér, pedig már nagyon hosszúra nyúlt a fölvonás. Nem csuda, ha tűrelmüket vesztik a szereplők. Még szégyenszemre idő előtt befejeződik a darab! Hisz az érlökés már alig-alig érezhető, s az ébredezőt környékezi a leghosszabb, a legédesebb álom.

Föl-fölriad és a többi közt néhány szánó arczot is talál maga körül. Bántja a szánalom és kezd utasítása ellenére rögtönözni olyan beszédeket, aminőket e színpadon még aligha szavaltak s amelyek még e nehezen kielégíthető nézőközönségre is hatást gyakorolnak. »Mit sajnálnak engem? Meg tudok én halni bátran, sokszor néztem szembe a halállal. Immár szabad földön halok meg, könnyű a halál. Ne nézzenek így reám, nincs senkim, a kit bánjak, nem is volt soha. Szívesen megyek: a kardnál úgyis nehezebb volt nekem az írótoll. Keserű volt az űlve keresett kenyér… Vén vagyok, ideje úgyis. De a magyar föld szabad föld… Lengyelország nem az… De lesz!…«

A többi szó lassanként elhal, nem érthető.

»No még egyet!« mondja a műtevő verejtékes homlokkal, elgondolkozva, nem is figyelve a vén fecsegőre, nem hallva csak a vér szűntelen csöpögését. – Próbáljuk meg, alkalmazzuk a czomb fölső részén az érlenyomót és újra a gumipólyát. Az egész láb elpusztúl talán. De mindegy, legalább mára.

És csakugyan az új pólya nem vörösödik át többé, megszűnt a vérzés. De mintha a darab ilyetén szerencsés kimenetele kicsit elkésett volna! A megmaradt kevés vér fonálszerűen, vékonyan csörgedezik az erekben: valamivel több kellene ilyen öregnek.

Készen vagyunk bácsi!

»Köszönöm«, mondja a bácsi, »köszönöm jóságukat. Emlékezzenek reám… _Kaminszky Gusztáv_ honvédkapitány… írnok a póstán. Köszönöm… Éljen a haza!«

És ezzel igazán vége a második fölvonásnak is, az ágyat kigördítik az ajtón.

Úgy-e hatásos befejezés? Kissé fellengző talán. És nem valószínű, – fogják mondani a realisztikus irány hívei. Mikor az ember elvérzik, nem szónokol. Meglehet; nem akarom védeni a darabot, de hogy így adták elő ott a színpadon, azt bizonyítom.

Holnap majd jelenthetik az ismert formulával: »Az operáczió sikerűlt, a beteg meghalt.«

A harmadik fölvonás.

A hallgatók elhagyják helyüket és a színpad körűl csoportosúlnak. Mindenki jól akarja látni a most következőket, mindenki előre tolakodik. Soron van a járó betegek fölvezetése, a napi látnivalók utolsó szakasza, a harmadik fölvonás idebenn. Ott künn a kórteremben kevésbé vidámat játszik, aki az első és második hőse volt. Ez itt azomban igen mulatságos, sőt tanúlságos dolog. Legalább ezt bizonyítja előre is az a türelem, mellyel a jó helyen állók elszívelik, hogy a mögöttük lévők rájuk támaszkodjanak, a rácshoz nyomják őket és lehelletükkel elfogják előlük a levegőt. Pedig hát a bonczolótermek illatát csak el lehet viselni, de a kollégákét: keserű föladat!

Súlyos műtét volt az előadás tárgya. Szerencsésen sikerűlt, az illető még nem halt meg. A segédek könnyebbűlten lélekzenek föl, a tanár úrnak is jó kedve támadt. A még mindíg mély bódulatba merűlt beteget épp most tólták ki a magas szárnyajtókon. Egy kis szünet állott be, hogy a díszletekben megtörténhessék a kellő változás.

A véres vizet a nagy ónozott medenczékből a szolga kiönti, a spongyákat kifacsarja, a késeket s a fényes réztálczákat törölgeti. A kék-zubbonyos segédek kezüket mossák, a tanár úr már ül az ablaknak háttal fordított székén és nyugalommal tisztogatja fínom körmeit. Mögötte sűrű félkör beszélget halkan, és az egész csoportra a tető üvegén át derűlt világ vetődik.

Egy intés – majdnem csöngetést várnánk az első jelenethez – az ajtó kitárúl, jön a betegfölvezető és olvassa az első beteg nevét, aki meghunnyászkodva áll mögötte. Szabály, hogy a legszegényebbé az elsőség, kivéve a sürgős eseteket – és az urakat.

Ime, úgy látszik itt is hirtelen segély kell. Hatalmas legény, pedig összegörnyed. Széles melle fölött a rongyos ing sárral és vérrel bekeverve. Bután néz maga elé, talán még részeg. Homlokáról – bocsánat, a színdarab kissé realisztikus – egy forró csöpp siet alá arczán szájáig. Lenyalja. Azt se tudja, hol van. Mikor szóllítják, úgy kell előre lökni a tanár úr előtt álló székig. Leültetik. Kocsiról esett le, a lovak megtaposták, a kerék körösztűl ment a fején, nehéz kocsi kereke. Koponyája bizonyosan meghasadt, csoda, hogy még él. Először is meg kell mosni. Egyik szemhéja lehasítva csak úgy lóg; arczán odaszáradt vér. Bozontos hajához a segéd úr félve, undorodva nyúl. De a tanár úr egy szava elfeledteti vele, hogy glacé-keztyűt szokott hordani, és a vér néhány percz alatt letisztúl, a haj lehull: mit se tesz, ha a gyors borotva itt-ott egy darabka bőrt is levakar. Sőt jól is esik, mert a vendég ezalatt békésen elszundikál. Csak akkor ébred föl, mikor a repedés mélységét kutatják. Csekélység, mélyebbnek látszott: oda se nézzen neki! Szemhéját néhány ügyes öltés fölvarrja. Mehet! A vízvezetékhez tuszkolják, hogy a sűrűn omló vért lemossák, a sebeket bekötözzék.

Addig is jőjjön más. Sápadt, sovány asszony támolyog be: ez lesz a tragikai hősnő. Az ajtónál akaratlanúl megáll, darabig nézi az oldalt most már jajgató véres hőst: csak neki dől a szarufának szótlanúl, meredt szemmel. Hamar ki vele! Nem tudja még jól a szerepét, van addig más. A tapasztalatlanabb hallgatók nem átallanak kisietni, hogy megnézzék. A tanúltabbak mosolyognak ezen a kiváncsiságon. Mit láthatnak ott? Az asszonyt végig fektették az előcsarnok márvány padlatán, egy csomó kész és készűlő doktor körülállja. Ez locsolja, az rázza, és egyesűlt erővel életre gyötrik. Mire majd egészen magához tér és kérdi ámultan: hol vagyok? a saját csepegő vére fog néki idebenn felelni.

Addig is szebbet látni. Jön egy remek nyelvrák és vele egy öreg ősz pap. Az országnak távol részéből utazott föl gyógyúlásért, vagy legalább vigaszért. Ez a komoly jellemszerep. A tanár úr nézi, tapogatja. Mióta van? Fáj-e? Nagyon fáj? Hány éves a tisztelendő úr? Hetven!… No akkor már nem baj. Kár volna bántani. Hetven éves ember belenyugodhatik a sorsába… Egy évig még így is elélhet. – Ez utóbbi mondat a hallgatóknak szól, de a tisztelendő úr is hallja és visz magával haza szépszavú vigasztalást, meg egy kis theára való reczipét orvosságúl.

Következik egy czifra nyakkendős boltos segéd. Ez a darab komikusa Nagy sopánkodással beszél. Nincs porczikája, amelyre ne jajgatna. – »No mijét vágjuk le?« – kérdi leereszkedőleg az itélő bíró élet és halál fölött, itt a karszékben. A komikus ijedten dadog, a hallgatók kötelességüknek tárják, hogy nagyot nevessenek.

Átvizsgálják tetőtül talpig: nem találnak semmi baját. – Nos? itt csak olyanokkal foglalkozunk, akiken vágni lehet. Milyen kést méltóztatik parancsolni a sok közűl? Nézze csak ezt példáúl, milyen szép fényes. – És a nagy beteg ferdén köti föl a czifra nyakkendőt, szalonkabátját félregombolja és ijedtében annyira meggyógyúl, hogy hármasával szedi lefelé a vörös lépcsőket és meg sem áll a kapuig.

Vértelen operáczió; pompásan sikerűlt. Akad itt-ott nehezebb is. De azért egymást éri a tréfa a legzordonabb komolyságban. Akinek kezén oly sok élet fordúl meg, nem csoda, ha már játék vele bánnia. A kés meg az olló serényen dolgozik; gyermek és aggastyán, férfi és nő – ez a fölvonás változatos – mindenik hágy itt valamit: ez bőrt, az húst vagy csontot, vagy legalább egy kis vért. A nagyságos úr bámulatos kedvében van. Híres keze ma különösen remekel. Csupa tiszta munka, jó munka. Ma talán még csak nem is fáj a vágás, amit ejt. A várakozók sora hamar lefogy. A hallgatóság meg van elégedve.

A végén, hogy valami a magasabb bohózatból menjen közkivánatra befejezésűl, egy nagyon vén, sovány kis emberke mutogat a csípőjén meg a keresztcsontján kékes foltokat, melyek száraz, sorvadó bőrén tenyérnyi helyeket fognak el. Félig olaszúl, félig németűl beszél, nagyon gyorsan, nagyon furcsán. Azt mondja, hogy megverték, s úgy el-elsóhajtozik, mialatt avúlt gunyáját magára szedi. Megverték? Úgy úgy! bólogat, és hosszú, sárgás-fehér szakálla meg-megrezdűl reszkető, kopasz feje mozgásira. – Hol esett hát ez a nagy esemény? – Három ölnyire a Buzalkától. No igen. Mit nevetnek? A küszöbtől annyira lökték.

– Ejnye öreg! Mit keres maga vén létére a Buzalkában? Nem szégyenli magát?

Hej, hej, nem mulatni ment ő oda. A figuráit, mert ő gipszfigurákat árul, eltörték; a hordozó tábláját a hátán zúzták össze. Azóta alig tud járni. Úgy fájnak azok a golyók csípőjében, amelyeken az egész test nyugszik!

– De tudós ember maga öreg!

Persze, persze! Hetvenhárom éves; és az ember sokat tapasztal. De nem birja már a figuráit. A tábla nehéz, sokat kell járkálni még éjjel is – a kávéházakban. A mulató urak néha vesznek. – A nagyságos úr ma szokatlanúl türelmes volt, elhallgatta ezt a sok beszédet. Szeretné magát fölvétetni ide.

Nem lehet, nincs rajta mit tanúlni. Menjen kórházba! Öltözködjék hamar, hamar!

Nagyokat sóhajt a bolondos öreg. Oly nevetséges igazán, amint öltözködik, de lassan, lassan, amint sopánkodik, és a szakálla rezeg. És folyvást beszél: a hallgatóság jóizűen kaczag.

Azt hadarja, kézzel lábbal magyarázva és közbe-közbe egy hevesebb mozdulatnál följajdúlva, hogy hiszen volt ő már a barak kórházban, de nagyon komiszúl bántak vele. Pedig ő tanúlt ember; nagyon sokat gondolkozott, ámbár hogy iskolába járjon, nem volt vagyona. Hetvenhárom évig gondolkodott, mindig, mindig gondolkodott…

Most is addig-addig gondolkodik, míg a teremben egyedűl marad. A tanár úr bevégezte, eltávozott; vele a segédek is. Aztán a hallgatók. Az öreg még mindíg beszél, öltözik és gondolkodik, mikor már söprik is a termet.

Végre elkészűl. Megy. Kis batyuját a várószobában összeszedi, nyakába akasztja tábláját, melyen most is van néhány figura. Oly szeretettel nézegeti sorra, nem esett-e valami bajuk. Úgy dörmög magában, mintha beszélgetne velük. Talán panaszkodik nekik: »Lássátok, elküldtek innét, még ki is nevettek. Úgy-e rosszak az emberek? Jertek haza, ott senki se bánt. Ott megvagytok ti is békességben, nem visz el senki. De legalább enni nem kértek, hisz magamnak sincs.« Neki indúl, elér a lépcsőig, ott leül pihenni. Hányszor ennyi van hazáig!

Nehány medikus még ott lézengett az előcsarnokban. Kiváncsian körűlvették, kérdezősködtek, faggatták, hisz nagyon mulatságos emberke. Örűlt a megtiszteltetésnek és figuráit kínálva a mai kenyér árának fejében, beszédbe eredt velük.

Sohse volt senkije. De mégis: a figurák. Ők voltak barátai, velük együtt gondolkozott csöndben, békességesen. Sorban állnak a polczon. A kis fiú pityeregve ímádkozik, a leányka virágot árul, egy másik hangosan énekel, az a macskával játszik, ez papircsákóban botpuskával sétál és így sorban mindeniknek más a dolga. Híven megteszik: a fiúcska nem únja el a pityergést, se a lányka árúlgatni virágait napról napra, évről évre. De az csupán úgy látszik, mintha mást nem tennének. Az öreg csak a megmondhatója, mennyi mindent tudnak, mily okosak. Esténkint, mikor az udvarról a lámpa besüt a lépcsőalji zúgszobába, és egy régi pokrócz jó meleget ád, a lányka virágai százféleképen illatoznak, az éneklő csak úgy váltogatja dalait, a katona vesszőparipára, csatajátékra fölhívja a többit is, a macska bukfenczeket hány, és úgy vigad mindenki, hogy a pityergő fiúcska is nevetésre fakad, elfeledi az imádságot meg a mama virgácsait.

Csak ne kéne kimenni az emberek közé. Miért nincs gipszből ő is! Sokszor már úgy rémlett, maga is elmeszesedett és fölállt a polczra a többihez. Hiába, azokat is le kell szedni és el-elvinni házról házra, az utczákon föl s alá, dideregve, éhesen.

A minap is egy úr azt mondta, hogy éjjel 10 órára vigye ki a kis fiúkat a Buzalkába, ott majd vesz belőlük néhányat. Szívesen kiment, pedig a Ferenczvárostól messze van odáig. A tábla nehéz volt, sokat rakott reá, azt hitte sokat ád el oly gazdag uraknak. Az eső esett, az út síkos volt, és a földet a táblától alig láthatta. Hat órakor útnak indúlt és már pontban féltízkor ott volt. Leült egy szögletbe és békésen nézte a mulatozókat, akik oda-oda szóltak és mámoros fővel ingerkedtek. Ő csak tűrt mindent, legföllebb figuráit kínálta. Ezt meg csak szabad?! Tessék elhinni, nem garázdálkodott. Igy csak telt az idő, már éhes is volt, szomjas is lett, pedig annyi sört hordoztak, annyi ételt vittek. No majd fog enni-inni ő is, vegyenek tőle, akik igérték. Tizenegy órát elütötte, nem érkezének. Elütötte a tizenkettőt is. Ekkor jött meg lármázva, czimboráival együtt az az úr. Leültek egy asztal mellé, ettek, ittak, majd tánczra kerekedtek, a szegény öreget ott a szögletben észre se vették. Utoljára megsokalva a várakozást, oda ment és figyelmeztette az urat igéretére – tessék elhinni, egész tisztességtudással. Még is dűhbe jött, összeszidta, koldusnak, tolakodó gazembernek nevezte. Kérte még egyszer, legalább valamit vegyen tőle, hogy étlen ne kelljen hazamennie. Bizony nem szólt neki semmit mást, és az mégis ellökte durván, hogy majd csaknem hátraesett.

Mit volt mit tennie, késő volt az éjszaka, összepakolódzott és kiment szomorúan, fohászkodva, panaszkodva, de nem gorombán, ne tessék hinni. Azok az urak mégis fölbőszűltek, azt mondták: hallatlan szemtelenség. Utána futottak. Úgy érezte, igazán, mintha ágyúlövés érte volna hátulról, és egyik járdától a másikig röpűlt. Nagyon, de nagyon fájt; azok meg kiröhögték. Föl se tudott kelni sokáig, a figuráit se tudta többé összeragasztani. A legszebb, legdrágább macskák rapittyára zúztak. Ki lábát, ki fejét törte el, egy se maradt épen.

A fiatal orvos urak jót nevetve, vigasztalásúl a vállára veregetve nyájasan, egyenként eltünedeztek, de figurát aki vegyen, nem akadt. Minek _nekik?!_

Hanem a mai komédia: az nagyon jó volt.

Szenvedők karácsonya.

»Édes anyám azt ígérte, Karácsonyra hazavisz, és ma ide se jött. Pedig úgy-e, ma karácsony van? Nem jött el édes anyám; de majd eljön holnap, tudom, és hazavisz. Ugy-e haza mehetek holnap, hiszen már semmi bajom. Csak szomjas vagyok és a nyelvem olyan száraz!… Néni, adjon egy kis vizet!… A doktor urak is azt mondják, hogy meggyógyúltam. Ugy-e haza megyek holnap?«

»Haza, kis leányom, igazi hazádba« – gondolja magában az apácza, mialatt a betegnek, aki alig tud fölülni, egy pohár vizet tart ajkaihoz. A száraz ajkaknak oly jól esnek a hűsítő csöppek! Sovány kezével, melyen mint kékes vonalak látszanak az erek, ő is megfogta a poharat, de maga nem igen tudná tartani reszkető újjai közt. Szomja nehány perczre lecsillapúl, s ő visszahanyatlik a párnára. Ápolója szomorú mosollyal tekint reá. Munkától érdes kezével, mely már annyi haldoklónak szemét zárta le, végigsimítja a halvány orczácskákat és rajtuk azt a két tüzes foltot, a láz rózsáit, végig a forró homlokot s a puha szőke hajat, ahová már aligha menyasszonyi koszorút tesznek.

»Mennyivel szebb lett volna otthon a karácsony! Istenem, hogy köhög, hogy zihál az a szép feketehajú néni ott túl! Ő meg fog halni – súgja oda az apáczának félénken és összeborzadva – a fiatal doktor urak mondták… De én nem halok meg?!…«

»Nem, nem, kicsikém; majd szépen hazamész testvérkéid közé, majd szépen eljátszogattok, mint azelőtt!« És a jámbor nőt most egy csöppet se bántja a lelkiismeret, hogy nem mond igazat.

»Vajjon csinálnak-e otthon az idén is karácsonyfát, mint tavaly? Oh! milyen szép volt; én csináltam hozzá az aranyos lánczokat.«

A leányka csak beszélget tovább magában is. El-elszomorodik, kesereg egy kissé, de megvigasztalja magát: majd máskép lesz nemsokára; mert hisz a nehéz beteg csak a maga baját nem tartja veszélyesnek. A remény ott van a halálos ágyon is és boldogító álomba ringat.

Az apácza mindenik ágyhoz odanéz, végig a nagy kórtermen, ahol két sorba vannak állítva a vaságyak, fejjel a fal felé. Mindeniknek baján tud enyhíteni valamit, itt bíztató szóval, ott könnyítő csöppekkel.

Mert bíz itt most, karácsony estéjén, se szenvednek kevesebbet, mint bármikor. Miről is tudják, hogy ma karácsony van? A mai nap is oly lassan, oly egyhangúan múlt el, mint a többi; ma is végig kopogtatták a betegeket az orvosok csak úgy, mint máskor, ma is őgyelgett az ágyak körűl – a szűnnapok daczára – néhány hallgató, kiváncsian szemlélve az érdekes eseteket. Elmúlt a nappal, a léptek kopogása a síma, fényes márványpadlón elhangzott, beállt az est, karácsony estéje Az ágyak fölé mindig sűrűbb árny borult, s a szürkület új kínokat hozott a szenvedőknek. Megkezdődtek a lázas látományok, itt érthetetlen mormogás, ott hangos jajgatás, panasz vagy átkozódás.

Elmúlt az est is; helyébe jött a hosszú, rémekkel teli éjszaka, midőn a szenvedő kínos nyögései álom után hiába epedő szomszédjának tán még jobban fájnak, mint néki magának. A fölügyelő orvos sietve lerobotolta az esti látogatást, a gázlángokat eloltották, csak egy szerény mécs maradt égve, hogy a nagy teremben némi félhomályt tartson fönn. Minden elkészűlt a nyugalomhoz, lehet nyugodni…

Egy szép feketehajú leány, második szomszédja annak a kis szőke gyermeknek, már jó ideje alig mozdúl, légzése se hallik. Az apáczá óvatosan, zajtalanúl odalépdel hozzá, megfogja kezét, majd szívéhez tapint és szinte megdöbben: az élet forrása immár oly lassan csörgedez, hogy alig-alig érzi. A beteg kialvó tüzű szemével hálásan tekint annyiok jótékony szellemére. Ez erős bort tölt egy kanálba és megkínálja vele. Alig ért ajkához az első csöpp, a leány undorral taszítja el magától a kanalat és egész testében reszketni kezd: »Borzadok ettől… úgy, mint azon az éjszakán…« Súgja az apáczának, aki szánólag hajol fölébe. »Azon, azon az éjszakán…!« Ajka még néhány szóra mozdúl, szeme lassanként bezárúl.