Az út a révpart felé: Klinikai képek
Part 9
Ott feküdt szegény egy keskeny lóczán, immár öntudatlanúl. Feje hátraszegve; tágra nyilt szemei értelmetlenűl néztek a világba. Egész teste görcsös merevségben, dereka ívként megfeszűlve. Opistotonus, jegyzi meg mindjárt egy tüntetőleg tudományos harmadéves; olyan épen, mint annál a hysterikus lánynál a klinikán. Markába egy üvegcsét szorított; mihelyt az asszistens hozzányúlt, hogy elvegye, még jobban összeszorította. Fölösleges is mondá, a diagnózis bíztos. Nem lehet más, mint strychnin. Hasonló esetet ő maga ugyan még nem látott; de azt hiszi, nem téved. És nézte figyelmesen, mi fog történni. Majd rázta, szólította kollegáját; de a görcs csak annál erősebb lett. Mit se lehetett tenni. Néztük hát mi is, mi fog történni, feszűlten várva, mint az előadási teremben. Én fejtűl álltam és szemébe néztem. Hirtelenében elcsodálkoztam rajta, hogy most koromfeketén csillog, pedig máskor világosszürke volt. De még idejekorán eszembe jutott, hogy ez is a strychnin hatásai közé tartozik; a fekete pupilla szerfölött kitágúl s a szivárványhártya eltűnik. Szégyeltem volna, ha tudatlanságon kapnak.
Várakoztunk, csönd volt. Az asszistens úr az ön gyilkossal szemben leűlt egy székre.
Úgy-e, urak, kezd érdekes lenni? Most jön a java. De ne innánk előbb egyet annak a szegénynek a lelke üdvösségéért? Azt tartom, szüksége van reá. Jogtalanúl saját czéljaira fordította az intézet tulajdonát. És az ilyesmiért a professzor úrnál is jobban neheztelnek oda fönn, pedig hát még kevesebb káruk van belőle.
Vagy negyed óráig néztük így, figyelmesen. Utoljára már kezdtük únni a dolog egyhangúságát. De íme, a görcs lassankint engedett, feje visszacsuklott, szempillái lezárúltak, keze lába lankadtan lógott le a földre; az üvegcsét is elejté. Az asszistens úr meg akarta fogni, hogy fekvésén igazítson. Alig ért azonban hozzá, újra elfogta a görcs az egész testet, a fej újra hátraszegűlt, a szem kimeredt, a derék megfeszűlt, kéz-láb egyenesre nyúlt. Nyelvét csikorgó fogai összeharapták, szája szögletén vér szivárgott elő. »Ahá, a fokozott reflex-ingerlékenység!« mondja a magyarázatra mindíg kész asszistens úr. »Épp úgy tesz, mint tavaly élettanon a békák«, viszonozza egy kiváncsi orrú apró ifjú. És tanakodtak a tünemény tudományos magyarázatán, eleinte nyugodtan, ahogy illik ilyen esetben, majd nekihevűlve, csaknem hajba kapva a gerinczagyi góczok élettani jelentősége fölött. A tanársegédnek kellett tanúltabb szóval közbelépni. De a »tetanus« ezalatt újból megszűnt, a kísérletet ismételni kellett. A leghangosabb vitázó oda furakodott és kinyújtott mutatóújjal óvatosan oda bökött az öntudatlan doktor úr mellére. A kísérlet közmegelégedésre pompásan sikerűlt; de az eredmény nem tartott soká, a lankadás mihamar beállt.
Eszébe jutott valakinek a publikumból, hogy azokon a békákon e tüneményt egyszerű ráfuvással vagy az asztal megrezzentésével is ki lehetett váltani. Az a szellemes gondolata támadt, hogy itt is megpróbálja. A terv tetszett. Ráfujt tehát a hidegverejtékes, ónszinű arczra, kímélve, halkan, utóbb erősebben és végűl, nem látva hatást, tele tüdővel, de hiába. »Ejh, tudsz is te valamit«, becsmérelte egy hatalmas mellű pajtás, »majd én!« Azzal olyat fujt, hogy jóformán a lócza is megingott. Még ez se sokat használt, csak némi rángatódzás következett utána. Az életerő, úgy látszék, kimerűlt, a dolog élettani szempontból megszűnt érdekes lenni. Majd holnap az lesz, kórboncztaniból. A lecsüngő tágokat már meg lehetett fogni bátran; végkép elmerűltek abba a lankadásba, amelyet még csak a hullamerevség fog megváltoztatni rövid időre. Nem használhattuk tovább, kocsit akartunk hozatni, hogy elvitessük haza; de eszünkbe jutott, hogy az öngyilkosokat úgy is ide szokták hozni. Minek hát költekezni?! A szolgák ingyen is átviszik a másik helyiségbe. Egy pár jószívű tanítvány csak azt sajnálta, hogy a professzor úr nem volt itt; mily sok szépet hallottak volna tőle az esetről.
Ezalatt oda jártak nála. Éppen ebédnél ült, a csemegét hozták. ‚Az asszistens úr megmérgezte magát!‘ »Meghalt?« ‚Még nem, de mindjárt vége lesz.‘ »Nos hát akkor nem segíthetek rajta« És hámozta a körtét. ‚De kérem, strychninnel mérgezte meg magát!‘ »Mit? strychnin? az más! – Szakácsné, hamar a shawlomat, botomat! Jerünk! De hisz az nagyon érdekes« ‚Igen kérem nagyon érdekes. Gyönyörű tetanus.‘
De a professzor úr, mire az előszoba ajtajáig ért, gondolkodóba esett: tele gyomorral járni szerfölött alkalmatlan. »Tulajdonkép minek is menjek én oda? Nem vagyok én physiologus, se más efféle… És a bonczolás legföllebb holnap lesz. No oda már elmegyek… Száztizenötödik… Alászolgája!« És letette a shawlt meg a botot, és visszaült az ebédhez, dörmögve boszúsan, hogy az embert sohse hagyják békén és hogy az a hunczut bizonyosan megint az intézet drága szereit pocsékolta. Csillapítóúl egy pohár vörös bort hajtott föl és, úgy tartom, azt gondolta: milyen jó, hogy ebben nincs strychnin!
No ezen a haza is örűlhet. Örüljünk mi is, és ami fő: koczintsunk. Ebben sincs méreg. Bolond is, aki mérget iszik, úgy-e fiúk?! Elpusztúl az ember előbb-utóbb a nélkül is, olcsóbban. Mert a jó méreg, az drága; ingyért nem mindenki keríthet magának. Akinek pedig még van annyi pénze, hogy vehet, tiszta őrűlt, ha nem másra költi. Aztán meg, ha élni nem is érdemes, meghalni még kevésbbé az.
Én elvégeztem, máson a sor, mondjon vígabb mesét!
TARTALOM.
Csöndes este 3 Senki 9 Késő virág 16 A Pali betege 25 Az utolsó áldozat 31 Rózsa testvér 40 A vizit 45 Az oltár 57 Napsugarak 65 Az első fölvonás 73 A második fölvonás 82 A harmadik fölvonás 89 Szenvedők karácsonya 97 Kórelőzmények 103 Minek? 112 Nincs joga szeretni 118 Egy ritka eset 127
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
15 |otorcsapások |ostorcsapások
47 |ő ís |ő is
86 |rogtönözni |rögtönözni
62 |Márakép |Máriakép
75 |bacsapja |becsapja
98 |maskép |máskép
109 |esak tíz |csak tíz
110 |Ifúságomban |Ifjúságomban
113 |ke, rűlhetett |kerűlhetett]