Part 3

Földszintes ház alacsony tetővel, sárgára meszelt falakkal, amelyek, bárhogy tatarozzák, mindig szurtosak maradnak. A pinczékből fölszivárgó nedvesség derékig megfogja a vakolatot és zöldes penészt termel, fullasztó szagot terjeszt; a nehéz, rossz levegő mindenütt nyomokat hágy. Szomorú hajlék kívül, még szomorúbb belül. Pedig egy kis kertje is van; de ebben virág sohse nyílik. A sok járó-kelő, tanulók és halottvivők, sirató rokonok és rongyos bámészkodók, a piaczok és a földalatti odúk lakói úgyis letaposnák. Középütt van egy kerek, gyöpnek hagyott tér. Minden tavaszszal megkísérti, hogy pázsitot növeljen; de nyárra mindig beleún a hasztalan fáradságba és marad kopáran, kiaszva. A kipadlózott, sáros út fölé elvénült bokrok nyujtják kopasz ágaikat. A házmester gondozza, amennyiben folyvást nyesi őket. Fizetése nincs, fűteni valót se adnak az emberek, juttassanak legalább a bokrok. Örülhetnek, ha úgy is megmaradnak e fölösleges czifraságok: nincs helye itt pompának, hivalkodásnak.

Sűrű, füstös köd tartá a várost déltájt is félhomályban, reggel óta csöpögött az eső. Ködön, esőn át, a város másik végéről eljött a gyászoló anya, hóna alatt hozva a ruhákat. Nagykendőjét gondosan rájuk terité; őt magát csapkodhatta az eső, az ő ruháját, azt az egyetlen tisztes fekete szoknyát összeverdeshette a sár. Most már nem árt. Még így is tovább eltart, mint ameddig szüksége lehet rá.

A tornáczon nem volt senki, benyitni nem mert. Ott ácsorgott sokáig, dideregve. Majd nevetgélő fiatal urak siettek el mellette, de egyik se vette észre: nem ő az első, aki itt órákat töltött kínos várakozásban. Nagy kendőjével váltig a fia ruháit takargatá és ő maga fázott. Az üvegajtón belül jöttek, mentek, el-eltüntek másik szobákban: talán most metélik az ő fiát… Ijesztő képek tolongtak elébe… és ő csak ácsorgott a fagyos ködben ott a tornáczon sokáig. Egyszerre valami durva hang szólalt meg mögötte. Magas, bozontos fekete szakállú, marczona képű alak lépett hozzá, szennyes, kék köténynyel, vérfoltos tarka ingújjban.

Az öreg asszony ijedtségtől akadozva kezdé beszélni, mi járatban van. A bonczolószolga egy darabig csak nézett, csodálkozva nézett rá, és aztán vállat vont. Furcsa! Ez a vén bolond azt hiszi, hogy itt még magyarúl is tudnak. Még csak az kéne! Azért a kevés fizetésért talán bizony nem elég, ha németül gorombáskodnak azokkal, akiket rossz sorsuk idevetett? »Fiam van itt, a fiamat szeretném látni!« Vállvonogatás, fejcsóválás, meg valami mormogás volt a felelet; az a barna marok pedig úgy nyult előre, hogy holmi tisztességes borravaló éppen elfért volna benne.

Az anyóka összeszedte, ami nehány krajczár még rejtőzködött zsebében, összeszedte végső erőfeszitéssel, ami pár német szó még volt elméjében. Ez már más! Kezdik egymást megérteni. A holttest még nem látható, még nincs fölbonczolva. Lenn van a pinczében a többi között; majd csak holnap kerül rá a sor. A ruhák azért itt maradhatnak. Felöltöztetik ők annak idején szépen. Idegennek úgy se szabad a halotthoz nyúlni, mert az itt egyetemi tulajdon. Menjen csak nyugodtan haza, majd elintézik ők, amit kell.

A ruhákat bevitte, az öreg asszonyt künn hagyta. A nagykendőjét is elfeledte visszaadni. Elmehet így is. Hadd áztassa az eső hazáig. Bánná is ő azt, csak szegény fiát láthatta volna, aki most egy sötét, dohos pinczében alszik. Bizonyára nagyon rossz álmai lehetnek abban a – ki tudja, miféle? – társaságban.

Másnap délelőtt újra eljött. A kékkötényes úr, akinek a ruhákat átadta volt, eleinte meg se akarta ismerni. Nem csoda; annyi ilyes dolga van a jámbornak! Utóbb azonban azt mondá, hogy a halottat már nem láthatja, mert már föl van bonczolva, de összerakva és felöltöztetve még nincs.

Jőjjön délután. Úgy is csak akkorra van rendelve a temetés; a koporsó már itt is van. Csak várhat délutánig?! De mit is alkalmatlankodik itt annyit? Azt hiszi, arra való az egyetem, hogy csak neki szolgáljon? Jól van, jól – mentegetődzék az anya – elmegy ő; de legalább szépen bánjon a fiával. Erre az egyre kéri. És ezért az egyért a kékkötényes úr majd hogy el nem kergette. Hiába! a látogató zsebe már nagyon üres volt, és itt olyankor az idő fölötte drága.

A kitűzött órára a halottas kocsi megállt a kert régi léczkerítése előtt. A koporsót a hátsó kis udvarban szabad ég alatt állították föl. Tetejét a bonczolószolga már eleve leszegezte, csupa gondosságból, hogy az alatta fekvőt semmi baj se érhesse, hisz az öreg asszony váltig azt beszélte: vigyázzanak a fiára, jól bánjanak vele! Már a pap is elvégezte nagy sietve a dolgát, el is ment már, hogy másokat is ellásson az útravalóval és a gyászoló anya még nem jött meg. Hol lehet? Talán összeroskadt a hosszú útban, vagy talán elbágyasztá a sok bánat, otthon elszenderült és álmában most fiát szorítja szívére, fiát látja gazdagon, boldogan…

No de itt szűk a hely, el kell vinni minél előbb, akinek a tudomány több hasznát nem veheti. Éppen föl akarják venni a koporsót, midőn az egyedűl érdekelt fél, kimerűlve a nagy sietéstől, végre megérkezik, koszorút is hozva magával. Könyörög, hogy ne vigyék még el a koporsót, nyissák föl néhány pillanatra, hadd nézze meg utoljára a fiát, hadd csókolja meg hideg homlokát, hisz mióta meghalt, még nem is látta. Csak nem akarják így bucsútlan elragadni tőle? Ez borzasztó volna!

»Nyissátok föl, a fiamat akarom látni!« A kétségbeesés daczával a ravatalra veti magát, görcsösen átkulcsolja az érzéketlen, kemény fát, könnyeivel, csókjaival hinti ott, ahol talán az az ónszinű arcz fölfelé tekint és nem lát maga fölött többé soha mást, mint sötét koporsófödelet. A durva szolgák se merik ekkor háborítani; megilletődve huzódnak hátra ők is.

De fönn a folyosón már hallik a délutáni előadásra gyülekezők zaja, a szolgának dolga lesz, vinni kell a koporsót. Hangosan beszélgető ifjak csoportjain hatolnak keresztűl vele, azok észre se veszik. Sokak vidám kaczaja és csak egynek elfojtott zokogása hangzik utána.

Nyikorogva, sűrű ostorcsapások közt megindúl a menet és lassú méltósággal – gyorsabb nem is telik – vonúl tova a hosszú néptelen utczán és végre kiér a sürgés-forgás közé, a nagy útra. Sokan találkoznak vele, kevesebben látják meg, még kevesebben szánják. Se hat ló, se fáklyakiséret, se hosszú kocsisor: nem érdemes rajta sajnálkozni. Hogy ez az egy szál vén asszony épen oda tartozik, ki tudja? Mi ő s az ő bánata a világnak? De hát néki a világ, az összes emberiség azon az egyen kívül, aki már nem is ember?

Hintók robognak el közelében, a sarat arczáig csapkodják, százan jönnek, mennek, mellette, előtte, körötte csengés-bongás, kürtölés, hangos zűrzavar: és ő mégis kietlen pusztában halad, hol minden kihalt, hol könnyei fátyolán keresztül csak valami gyászos árnyat lát maga előtt, amint az egy végzetes czél felé mozog és nincs hatalom, hogy visszatartsa.

S ott távol a czélnál egy tátongó gödör. A gödör betelik, a kopár kis halom egyik végében a fejfa, rajta a drága koszorúval. A koszorút letépi a téli vihar, a fejfát kimossa az eső… De megjő majd a tavasz, a hanton fű terem, a fű közé virágot ültet és az könnyeitől szépen fog nyílani. Virágok közé jobb lesz el-elsírni a ki nem apadó bánatot, virágok alatt jobb lesz annak hallgatni a zokogást, a hiába hívó beszédet… Hogy holnap és holnapután és a míg tart a tél, mi lesz? arra többé nem gondol. Hogy az élet pénzbe kerül, hogy utolsó filléreit, annak halála után is, fiára költé, az nem jut eszébe.

Kiértek a vámon. A kocsis elúnja a dolgot, teljes erővel megvagdossa lovait és visszakiált: »Jó lesz sietni, mámi, sohse érünk ki!« Bizony már sok ideje jönnek. Belátják ezt a lovak is és megkisértik, talán tudnák egy kicsit gyorsabban is rakni lábaikat. A kisérlet pompásan sikerűl, az asszonyt messze hátrahagyják a már beállott szürkületben. Hallik ugyan hátulról nehány kiáltás, de nem sokáig. A kocsi befordul a temetőbe és eltünik a fasorok közt.

Jóformán éjszaka van, mire roskadozva, lihegve az öreg is odaér. Merre vitték, hol lesz a sír? Nincs senki, aki útba igazítsa. Megáll a szerte ágazó ösvények előtt és egy darabig gondolat nélkül bámul a sötétbe. Kiáltani szeretne. Nem bir, de úgy se hallanák. Nehéz kábulat fogja el. Már-már azt se tudja, miért jött ide. Aztán eszébe jut, hogy fiát eltemetik anélkül, hogy koporsójára egy hantot dobott volna, hogy tudná, hol pihen? Nem is bucsúzott el tőle, nem is látta halottan és most még azt se! Meg kell, hogy találja, kell, kell!

Nőttön nő a homály, ködrongyokat szaggatt a szél a fa ágairól; mind egyforma az ösvény, mindeniken csak a szél jár. A halottak hallgatnak, senki se szól, csak a szél zúgja, kaczagja: Szép temetés volt, drága temetés, de nem maradt holnapra kenyérre való!

Rózsa testvér.

Láttam padlót súrolni, lúgtól sebesre mart kezekkel. Kérdeztem, hogy van? Mosolyogva felelte: nagyon jól. Láttam vértől ázott tépéssel ujjai közt: bűzös rákfekélyt mosogatott. Kérdésemre mosolyogva felelt és ugyanazt felelte. Láttam hosszú virrasztás közben, fáradt szempillákkal; ajka mosolyogni akkor se volt fáradt. Láttam a saját betegágyán, midőn idegeneknek áldozott évek után gyönge teste többé akaratának nem engedett. Égő orczáiról a láz azt kiáltá: nagyon fáj! És ajka mégis mosolyogva rebegte feleletűl: nagyon jól vagyok.

A mártir is ily mosollyal köszönte meg hóhérának a kínokat.

Igen, a Rózsa testvér ápoltjainak egy reggel egészen váratlanúl ismeretlen kéz nyujtotta a leveses csészét. »Hol van Rózsa testvér?« tudakozódott bánatosan a sebblázas is. »Ha ő nyújtotta, jobban enyhített az ital, ha ő vetette az ágyat, kevésbé volt gyötrő a fekvés, ha ő kötötte be, gyorsabban gyógyúlt a seb. Hol marad Rózsa testvér?«

Azt mondák, más osztályra ment át. Megbetegedett ő is, volt a valóság. Kis czellájában, hol csak ritkán töltött egész éjszakát, kékcsíkos vánkosra hajtá lankadt fejét. A kemény vásznat levették róla. Eddig senki se látta nélküle. A vászon alatt aranyszőke haj igyekezett megnöveszteni selyemszálait; de mindannyiszor tőben levágták irgalmatlanúl; a földi hiúság e tárgya minek? Oly gyönyörű lehetett e haj, és hiánya annyit ártott e kedves főnek. Rózsa testvér fiatal volt, szép volt.

Gondosan magára húzta durva takaróját, hogy a betekintő orvosok teste hószinéből meg ne lássanak valamit. De hiába, beteg volt, meg kellett vizsgálni. Rá mérte isten ezt a szenvedést is, mondá; hadd haljon meg, ha isten úgy akarja. »De mi nem akarjuk, még most mi vagyunk az urak – mondák az orvosok – meggyógyítjuk.« Ha meg kell lenni, jól van!

A vizsgálat alatt nem vonakodott, nem szégyenkezett: ez is megpróbáltatás. Pedig a lehulló lepel nem sejtett bájakat födött föl, melyeknek minden nyomát oly jól el tudta rejteni a világ előtt a télen-nyáron egyforma esetlen szőrruha. Ez is megpróbáltatás: és az apácza mosolyogott, mig arczán a lázét felülmulta az elnyomott szégyenérzet pírja.

Olvasóját morzsolgatva, látomásai közepett is, panasz nélkül feküdt. Minden tisztaságot és szent békét lehelt itt. Puszta márvány-padló, puszta falak egyetlen Mária képpel a vaságy fölött. Kis asztal hófehér takaróval, rajta érczfeszület a kiszenvedett megváltóval. A függönytelen ablakban nehány cserép gondosan ápolt virág. Egyéb semmi. És mégis kápolna volt ez egyszerű szobácska, a kinccsel tömött, czifra székesegyháznál díszeszesebb… Éjszaka van, künn téli vihar, a mécs hamvadozóban, egy fiatal leány az asztalka előtt térdelve kulcsolja a feszületet: ez is mise; a szomszédból halálos betegek nyögése hangzik át: ez hozzá az orgonaszó.

De a szépségtől és az ifjúságtól a természet más áldozatot követel; az üde ajkak másra hivatvák, mint a megszentesült kínok dicséretére. Furcsa, szomorú kép! Hát sohasem kiván e leány a szenvedők sóhaján kívül egyéb hangot hallani? A szerelemnek lágyan súgott szavai ne találjanak útat szívéhez? Betöltheti-e nehány virág ott az ablakban egy ifjú élet minden vágyait? Ki tudja?

Hisz ebben a világban nem találhat csak egy boldog pillanatot sem! Lelkében végtelen nyomorúság lakhatik; csupán azért bírja el, mert keserű orvosság még nagyobb ellen. Annak a szegénynek, akinek testét minduntalan izzó késsel vágják, sorsa nem szomorúbb: tűzzel égeti ő is lelke ráksebét, hogy ki ne újúljon.

Élete tán gyönyörrel telinek igérkezett, de hazudott: önkényt vett hát magára minden nyomorúságot, hogy többé ne csalódhassék. Akit szeretett, talán elhagyá, és ő a helyett, hogy bosszúból meggyűlölte volna a többi embert is, keservében átkarolta az egész szenvedő világot, ha már egyedűl azt a valakit nem karolhatá!

Lassankint az összeségnek minden zúga templommá vált előtte, és ő oltárt épített mindenüvé.

Ebben a világban az évnek minden napja egyaránt a fájdalomé, nem hoz ünnep a jajoktól megnyugovást; alig is tudnak róla. De Rózsa testvér minden ünnepen, midőn hallgatók nem tolongtak az ágyak körűl, már hajnalban kihozta szobájából kis asztalát és a terem közepére állítá. Hófehéren leteríté és télen is fris virágaival körűlrakta. Rajta a feszületre jobbról balról egy-egy szál gyertya hintett sápadt világot, és készen volt az oltár: a karácsony nehány fenyőágat, a husvét füzbarkákat és a pünközsd rózsákat adott hozzá. Ekkor volt a legszebb. A térdelő apácza rokonok közé hajtá le arczát és imája rózsák illatával együtt hatolt a trón zsámolyához és az angyalok nem tudták, melyik az illat, melyik az ima? A fölszálló illatot sok szenvedő fohásza követte: a betegek arra fordulának, kezük kénytelenűl imára kulcsolódott, és a csonka elfelejté, hogy karja nincsen, a haldokló is a vigasztalás igéit rebegte.

A kórteremben nem szentelnek többé ünnepet, Rózsa testvér eszméletlenűl fekszik. Álomtalan éjszaka után a kimerűlt esetet reggeli szendergéséből nem verik föl a kiváncsi vizsgálók: az ünnep a többi napnál ezentúl csak ennyivel lesz kölömb.

Este volt, csönd mindenütt, de nem nyugalom. Oda ültem a Rózsa testvér ágya mellé. Arczát a növekvő homályban nem láthatám, de keze forrósága, szaggatott lélekzete és néha-néha egy-egy félig kiejtett, alig érthető szó elárulák, hogy láza elérte a tetőfokot. Elgondoltam az időt, mikor ez a szegény is pajzán leányka volt és gyermeki kedvvel örűlt a létnek… Mennyi mindennek kellett azóta történni!

Nehány nap előtt még, ilyen tájban, ő ült egy halálosan beteg ifjú ágya mellett. Akkor is hallgatott mindenki, még ő sem szólt, sőt mosolya is eltűnt. Az ifjú megragadta kezét, az ő arczán nehány rég nem érzett könnycsepp futott végig; nem jutott eszébe, hogy fölszárítsa. Lepörögtek a vánkosra, utánuk hanyatlott az apácza feje is. Arczuk egymás mellett pihent és a teremben nem szólt senki sem. Nehány pillanat mulva, mintha erőszakkal ragadná ki magát valami kisértő ölelésből, a leány hirtelen fölegyenesedett és betegének homlokán megújítá a borítást. Az egyik gyöngeségtől félig álomba, félig ájulásba merült, a másik virrasztott fölötte hűségesen és térdére hajtott fővel nesztelenül zokogott.

– Ne hagyj el… szeretlek… jőjj vissza csak egyszer még; dadogja hosszú időközökben, erősen hánykódva fekvőhelyén. Vagy csak nékem rémlik úgy, és a zavart hangok, amelyek kebléből elő-elő törtek, mitsem jelentenek?

– Uram, irgalmazz szegény bünös lelkének! rebegi a sarokból egy másik apácza. Csak a fejét környező fehér vászonylebeny fénylik át a nagy sötéten.

A beteget másnap elvitték. A rend nem engedte, hogy szentségtelen kezek illessék. Helyét más foglalta el. Akiket ápolt és akik annyit emlegették, vagy meghaltak, vagy eltávoztak, és velük együtt a Rózsa testvér emléke is eltávozott.

A vizit.

Négy óra elmúlt, a hallgatóság az előadásokról a kórtermekbe gyülekezik: mindjárt kezdődik a vizit. Délutánonkint az első tanársegéd végzi e klinikai műveletet, amely abból áll, hogy sorra járja az első emeleten fekvő összes betegeket, a hallgatóság tanúlmányi anyagát, amit a fél város legszebb betegségei közűl nagy gonddal válogatnak össze. 40–50 fiatal ember kiséri magyarázgatásai közben egyik ágytól a másikhoz. Mindenik szenvedő üdvének – gyakran a túlviláginak – előmozdításában a fáradalmakat két-két, nem csekély hizelgéssel rendelőnek nevezett medikus osztja meg, természetesen a kellő ellenőrzés mellett. Ők tesznek ilyenkor jelentést a nekik jutott eset állapotáról, vagy ha ezt még nem ismerik, ilyenkor hajtják végre magasabb segítséggel a nekik szükséges vizsgálatokat, kollégáiknak igen sokszor, a betegnek azomban már ritkábban épülésére.

A női osztályon fognak hozzá. Az első ágyon egy sárgabőrű, ránczos öreg asszony gubbaszkodik, szinte zörög a csontja, ha mozdúl. Meggyógyúlt, nincs róla semmi mondani való. Két hete még azt hitték, elpusztúl; de tudja Isten, miért: egyszerre csak jobban lett és ma már túl van minden veszélyen. »Amint látjuk – folytatja rövid mondókáját a tanársegéd – a gyógyulás igen szépen halad; holnap elbocsátjuk őt, szükségünk van a helyre.« Erre az örvendetes hírre a félelmében reszkető öreg asszony sírva fakad.

– Nos, mi baja van? – Nem mer felelni, csak sovány ujjaival tépegeti a takarót. Bánatának okát azomban nem nehéz kitalálni. – Ne busúljon hát, öreg, föltesszük néhány napra a második emeletre, ott megerősödhetik és aztán mehet a dolga után.

– Az embert kell, hogy humánus szempontok is vezéreljék – teszi hozzá magyarázólag, a hallgatók felé fordúlva. Az anyóka köszönő szavakat rebeg, kezet akarna csókolni, jótevője persze nem engedi; hálás tekintettel néz hát utána. Még néhány napig nem hal éhen; azalatt meg az ő korában, ki tudja, mi történhetik? Talán örökre megmenekül attól, hogy – gyógyultan – elbocsássák.

Ugyancsak összekerültek! A második ágyon szintén egy öreg fekszik, túl a hetvenen; de nem asszony, hanem leány, még pedig varróleány. Az előbbinél sokkal érdekesebb. Négy lábnál alig magasabb, elül-hátul púpos, egyik lába rövidebb, elsatnyult és körösztben a másik fölé szorúl. Hogy arcza valaha csinos lehetett, némi nyomát még most is látni, bár rajta a sovány bőr szorosan a csonthoz tapad és egykor göndör fürtei rendetlenűl, hófehéren hullanak a szemébe. Baloldalán fekszik, erősen összehuzódva. Lélekzete szabályos időközökben el-eláll, mellkasa nem is mozdúl, pillái félig lecsukódnak, szemgolyói fölfelé fordúlnak. Ilyenkor alszik lélekzet nélkűl, legfölebb néha nyöszörög egyet és keze vagy lába meg-megrándúl. Igy tart ez egy-egy félperczig; azután mellkasa elkezd mozogni, mindig erősebben, gyorsabban emelkedik, a szendergő fulladozásra ébred, zihál, hörög, kapkod a levegő után, arcza végtelen kínokat, nehéz küzdelmeket árúl el. Szólni nem bir, csak szemét függeszti esdőleg környezőire: majd újra lassudnak, ritkúlnak a légvételek, ismét beáll az álom. Igy tart ez napok óta szünet nélkűl.

– Mint tudjuk, az ilyen légzési alak idűlt vesebajnál gyakran előfordul, tehát nincs rajta miért csodálkoznunk; ez esetben azomban ritka szépen van kifejezve; előadásra is fog kerűlni!

Bizony irigylendő gyümölcse egy hetven esztendős életnek: előadásra kerűlni. Vajjon álmodta-e szegény leány ezt a dicsőséget, midőn magányosságban megőszült fővel, megránczosodott arcczal padlásszobája ablakánál varrogatott, és szeme világának, tüdejének árán naponkint harmincz krajczárt keresett? Ki tudja? talán volt egykor ő is fiatal, talán álmodozott szerelemről, szerető ölelésről, szeretett ifjú csókjairól, és talán ez álom volt czéltalan éltének egyetlen öröme…

No de ez nem tartozik ide, ennek semmi befolyása a jelen állapotra: reménytelen szerelem nem okoz vesebajt. Jerünk tovább! Következik egy tüzetesebben csak most megvizsgálandó eset. Nem tudja, mi fog vele történni ennyi idegen ember között. Magára húzza takaróját és arczát félénken az alacsony, kékcsikos vánkosba rejti. Az ifjúság tolongva, kipirúlva, eleven gyürűben veszi körűl az ágyat. A tanársegéd úr is ki van hevűlve. Nem csoda! Künn is jó idő van, és ide benn még hozzá ennyi ember fűt, rontja a levegőt.

– No Erzsi, üljön föl!… Ne bolondozzék, csak meg kell hogy vizsgáljuk?!

A vizsgálat tárgya külömben 16 éves leányka, kit a betegség még alig viselt meg, kinek orczáin még valódi egészséges rózsák piroslanak. Csakhamar azomban eltűnnek a szégyentől égő arcznak egyenletes bíborában. – Üljön egyenesen, bocsássa le két oldalt a karját!

Ingének füzőjét a rendelő úr kibontja. A leány réműlten kapja össze, nem akarja engedni. Ennyi férfi előtt! – Micsoda dolog az, tegye le a karját!

– Kérem szégyellem magamat, rebegi, meghalok szégyelletemben.

– Dehogy hal, ebbe még senki se halt meg; elég a tréfából, maradjon veszteg, külömben kiküldjük, ha jól nem viseli magát, és akkor aztán igazán meghal.

Hiába minden szabódás, belé kell nyugodnia. Hófehér válláról lehull az ing, és ő ott ül ötven fiatal ember előtt derékig leplezetlenül. Arcza lángol, könnyes szemét lehúnyja, keble gyorsan hullámzik. Legalább az előtt teszi ösztönszerűleg körösztbe a karját.

– Mondtam már, tegye le a karját, üljön egyenesen, hisz így nem lehet kopogtatni!

Azt szeretné ő legjobban, ha sohse kopogtatnák; de hiába, így kivánja a tudomány. Ha bájait idegen tekintet elől mindeddig meg is őrzé ártatlanúl, a tudomány kedvéért mért ne tárná föl most 50 ember előtt, akik közűl bizonyára egynek agyába se lopódzik e pillanatban a tudományos érdek mellé más gondolat. Ez a sok szem nem lát meg mást, mint ami a diagnózishoz okvetetlenül szükséges. A kopogtatás megvolt, következik a hallgatódzás. Nincs egy se, aki ne készülne fülét a leányka szívéhez tartani, hogy ő is meghallja ama jellemző fuvózörejt. Egy… kettő… jön a harmadik: a leányka hangos zokogásra fakad.

De ime, a másik ágyról éles sikoltás hallatszik. Egy hiszterikus nő kapta meg a rohamát éppen jókor. Mindenki odatódul. Itt csak egyszerű szívbaj van, amit máskor is meg lehet hallgatni, de oly szép rohamot, mint amott, nem mindennap látni.

Egy asszony minden különösebb előjel nélkűl, néhány csuklás után egyszerre csak elveszté eszméletét, vad kaczagásra fakadt, vonásai eltorzúltak, ellenállhatatlan erővel lökte le magáról a takaróját, hajította messzire vánkosait. Mindezt néhány pillanat alatt. Mire odaérünk, görcsösen megfeszűlt izomzattal fölpattan, hanyatt kinyujtózva, az ágy fölött ívben meghajlik, úgy, hogy csak arcza és talpa éri a derekaljat, háta pedig mindig magasabbra emelkedik. Aztán újra levágja magát, ismét fölpattan, nyög, zokog, ajkát harapja, fogait csikorgatja és összeszorított állkapcsai közűl élesen sziszeg, mialatt kezét-lábát szűntelen jobbra-balra csavarja, dobálja.

Mindenki szótlanúl nézi; a többi beteg fölül ágyában és remegve hallgatja: Szegény asszony, mi lesz belőle!? Négy markos kolléga hiába igyekszik lefogni, hogy valahogy fejét be ne verje és magát ki ne vesse az ágyból. Kár volna érte, ha valami más baja is esnék: még nem volt előadáson. Néhány percz mulva a mozgások ereje csökken, a hánykolódások gyérűlnek, a fogcsikorgatást hangos, az egész testet megrázó csuklás váltja föl, majd szelídebb zokogásra válik ez is, mély sóhajtások szakítják meg, a beteg megnyugszik, álomba merűl. Utóbb csekély érintésre fölébred, véresre karmolt arczczal, összeharapdált ajakkal, bágyadtan néz körül és, mintegy szégyelve viselt dolgait, zavartan süti le szemét halk rebegés közt: Nagyon fáj mindenem!

Vége! Szép volt, csakhogy rövid, még egy negyed órával tovább tarthatott volna: ez az átalános vélemény a nézőseregben. Csak annak a szégyenlős kis leánynak nem tetszik. Durczásan dünnyögi magában, mennyivel rosszabb idelenn, mint fönn a második emeleten, ahol oly szelíd betegek voltak, többnyire fiatal leányok, akikkel úgy megbarátkozott, oly jól elbeszélgetett. Itt mindenki roppant mogorva: szóba se áll vele senki. Hja! itt csupa érdekes tárgy van, csupa klinikus eset, a legszebben kifejlődve, a legszebb virágzásban. Már pedig ez a virágzás nem jár vidámsággal. Odafönn csak azok vannak, akik még, vagy már nem érdekesek; idelenn tárgyalják, odafönn csak előkészítik és befejezik a klinikus eseteket. De hát persze az az ostoba kis leány ezt nem tudja megérteni; még kissé korán hozták le, úgy látszik. Hadd évődjék, majd beleún, mi meg folytassuk a vizitet egyik ágytól a másikhoz, lelkiismeretesen.