Part 2

Azzal is végeztek gyorsan, hivatalos méltósággal. Leülhettek újra egymás mellé.

Az öreg úr sietve hozta rendbe kibomlott nyakkendőjét és egyengette ingét, amelynek drágán keményített hófehér elejét az elővizsgálaton vigyázatlanul összegyűrték. Sehogyse tudta keztyüjében ujjai számára a kellő helyet megtalálni. Igazán, nagy zavarba hozták azok a doktor urak! Ő előtte mindig csinosan jelent meg, és most… csak valahogy meg ne ítélné ezért, hisz nem tehet róla!

A kisasszony is bocsánatot kért, hogy kalap nélkül, összekuszált hajjal, rosszul gombolt derékban jött ki a vizsgálószobából. De ott benn nem engedték, hogy öltözetét rendbeszedje. Ugy, ahogy volt, sietve kiküldték, azt mondták: kün is elvégezheti. Egy leánynak ilyet mondani! És hogy épp ő előtte történik. A ránczos leánykaarcz mélyen elpirult; ifja udvariasan vigasztalta, keztyüjét feszegetve, nyakkendőjét igazgatva. Lassankint mégis megnyugodtak és vártak békén tovább.

Külömben nagyon együgyű párocska volt. Mosolyogtak egymásra bájosan, fogatlanul; sőt a leány kaczagott is, kaczagása köhögésbe fult, szeme azért tovább nevetett. Sovány kezét megfogta a legény az ő reszkető kezével; de csak ritkán váltottak nehány szót. Még csak nem is panaszkodtak egymásnak. Úgy látszék, nem sok elmondani valójuk van. És mi is lett volna?

Nem valami költői, mélyen megható drámai ok gátolta boldogságukat annak idejében. A rang külömbsége, zord szülők tilalma, irigykedők ármánya, tiszta égből villámként váratlan lecsapó baj, mind nagy ok, de az életben vajmi ritkán szerepel. Rendesen sokkal szerényebb, köznapibb körülmények teremtik a legnagyob boldogtalanságot. A mindennapi életnek annyi a nyomorúsága! Idegenek észre se veszik. Egyenkint nézve, mind csekélység, de összevéve untig elég a létet megkeseríteni.

Egymáséi lehettek volna ők is egészen közönséges módon, minden regényesség nélkül, valami külvárosi templomban, szerényen fizetett papnak ásítva elmondott áldása után, és mégis bánatos magányban folytak le éveik. Az okot költő talán röstelné is hőseinél szerepeltetni: nem anyira a lélekben, mint inkább a gyomorban s a testnek efféle prózai részeiben rejlett. Hiába! ezeknek is megvannak, még a szerelemmel szemben is, a maguk igényei. Ki nem elégítve, bizonyos kellemetlenségeket támasztanak: Nem olyan nagyokat és magasztosakat persze, mint mikor valakinek a nagy jóllakottság után a lelki egyensúlya megzavarodik, és ő öngyilkosságot forgat agyában, ha a pezsgő megrontja az emésztését. Szerető pár és egy kis kunyhó: minő szép dolog! Műveletlen köznapi lelkülettel nem tudták, hogy a szerelmesek egymásban mindent megtalálnak, hogy nincs az egész világköltészetben szerelmes, aki éhségről panaszkodnék. Ők együgyűen azt hitték, hogy az embernek sokkal jobban esik magánosan űlni az üres asztal mellett és így hallgatni, hideg szobában, a gyomor korgásait, mint látni, hogy oldala mellett az is éhezik, akit szeret. Hát még ha a csöndes kis lakot, ahol ők csak megvoltak, nemsokára valami vékony, keserves hang riasztja föl, olyasféle, amit közönségesen gyermeksirásnak neveznek?!

De hisz a szerelmeseket az Isten mindig megsegíti. Ott a mezők lilioma! Hát az a szép mese a madárról, aki mindig talál tápot, ruhát?

Ejh! könnyü azoknak ott künn a mezőn, az erdőn. Mindkettőjük örökre a városhoz volt kötve.

Az ifjú úr volt, keztyüt kellett viselnie – ő legalább úgy hivé, – rongyos kalapban sem járhatott, s a leányt kisasszonynak nevezték. Mi lett volna az egyik s mi a másik azok közül, akik nem koldulhatnak, mert urak, és éheznek, mert szegények, nyomorognak rangjuknál fogva. Az ifjú napidíjas volt valahol és az is maradt egész életén át; a leány varrt kis korától fogva és varrt még az utolsó napon is, mielőtt ide került.

Midőn elválva egymástól, még meg nem tört reménynyel előretekintének akkor, az élet gazdagon, végtelen sok gyönyörrel tele állt előttük. Visszanézve most, látják, hogy az élet üres volt, és elviselni mégis roskadozó vállakba került. De volt mindeniknek lelkében egy emlék, ami azt a görnyedt hát daczára is megtartotta ifjan, ami a megnyugovásnak egy örökös mosolyát őrizte meg a fonnyadt ajkakon is: igaz szerelem és néhány boldog óra képe, távol mögöttük, ott valahol a gyermekkor határán.

A legény évről évre várt. Egyhangú életének ez volt legfőbb foglalkozása. Várt és minden tavasszal úgy érezte, mintha valami lehullana, valami eddig zöld levél, és segítene eltemetni a többit, a rég megsárgultakat. A jobb sors nem érkezett, a napidíj egyformán kijárt, és az idő elmúlt. Ha szerény tükrébe pillantott, az ősz fürtök halántékai körül szomorún intettek feléje: vége van, elmult örökre, késő, késő! De valami rejtegetett érzés a szívnek egy zugában félve azt rebegte: talán mégse, talán még nem késő; ha már nem lehetett együtt élniök az élet ifjuságát, delét, talán lehet alkonyát, talán még együtt halhatnak meg valaha.

A leány sorsa is csak így folyt. Szorgalma árán kenyér került csupán és az arczra ránczok…

Egyéb elmondani valójuk nem volt, ezt meg úgyis tudta mindenik. A hosszú várakozási idő nékik mégis gyorsan lefogyott; de nem a többieknek. A könnyebb betegek ásítoztak, zúgolódtak; ez fütyörészett elgondolkozva, az káromkodott vagy helyén ide-oda feszengett. Ám hallgatott, aki igazán szenvedett.

Beszólították őket sorra az előadási terembe. Egyik szomorún, aggódva lépett be és megvigasztalódva távozott, őszinte bizalommal a markában szorongatott rendelvény iránt. A másik ingadozó léptekkel, lesujtva jött ki. Azt mondták neki, menjen haza; ha pedig ott éhen halna, a Rókusba. A részeg dühösen tépte szét a neki adott papírt; egy beesett arczú, magas ifjú töprenkedve nézte: ebédeljen-e máma, talán utoljára, vagy az orvosságot vegye-e meg? Az anyát délután 3 órára rendelték újra be. Leült éhező gyermekével és várt tovább: nagyon messze lakik, hogyan jőjjön vissza újra?

Végre az öreg urat s aztán a kisasszonyt szólították. Fölvették mindkettőt. Az eset érdekes volt, bár kissé hosszadalmas.

Elbúcsúztak egymástól. »A viszontlátásra!« mondá, reszkető fejével bólintva a leány. ‚Itt?‘ – kérdé szorongó hangon az ősz legény, hosszasan tartva a feléje nyujtott kezet s mintegy a távolba merengve, túl e szűk falakon. »Talán itt«… felelt a leány, »vagy ha nem, hát odafönn.« És az ablakot verdeső akácz lombján körösztül, onnét fölülről, egy tiszta kék szem mosolygott le rájuk. – – –

Az agglegénynek ágya ablak mellett volt, ott, ahová a reggeli nap első sugarait küldé; szemben vele állt a régi oltár; tetejéből a megfeketűlt Máriakép jóságosan intett feléje.

Néha-néha még itt is vidám gondolatok keresték föl, nem nézve gyér fürtjeinek ezüstjét, se vértelen, vézna tagjait. Életüknek hátralévő kevés napját mért ne fűzhetné össze szorosabb kötelék? Most már a nyomorúság sem akadály, hisz koruknak immár nincs igénye, már most az éhenhalás se veszedelem. Meggyógyulnak, és ki tudja, mi történhetik?

Ilyenkor oly béketűréssel, oly szívesen ült föl ágyában akár húzsszor is egymásután, ha a leendő doktor urak állapotára kiváncsiak valának. Sőt még meg is mosolyogta erőködéseiket, midőn ez vagy az a hallgató csővel sehogy se tudott boldogúlni.

Ki tudja, mi történhetik? gondolta heteken át minden hajnalon. A hajnalokra hosszú nappalok, s aztán sorban jöttek az esték, és ő bizalmából minden este többet veszített. Pedig a fiatal doktor urak biztatták, hívja meg őket is a lakodalomra. Közbe azomban egymásra néztek, szótlanúl is érthetően mondva: Rozoga gépezet ez, nem lehet ezt már összetákolni!

Betegtársai is, ki meghalt, ki eltávozott; a doktorok vakácziózni mentek, ő egyedűl maradt a nagy kórteremben a megfeketűlt Máriaképpel egyedűli társaságúl.

Kiürült a szomszéd kórterem is. Utolsó lakójával egy árnyaiban is tikkasztó este gördült ki a szegényes gyászkocsi a kapu alacsony boltozata alól. A mély dördülés végigjárta az immár kevés lakóju házat, és harangszó helyett a lovak patkócsapásait hangoztatták vissza a puszta falak.

Az öreg úr, valami kínos sejtelemtől űzve, elhagyta ágyát, az oltárhoz térdelt és késő éjszakáig imádkozott. Hogy megzavarja, már nem igen törődött vele senki. Érezte, hogy az a valaki, akit szeretett, tőle most messzebb távozik, mint amennyire egymástól éltük szétzavart útain valaha voltak, messzebb, sem hogy még találkozhassanak, ha csak nem ott, ahol majd újra várakozni kell – a végitéletre, az örökélet küszöbén. És lassú, néma könnyek ivódtak föl az oltár poros takaróján…

De mit is kerestek ők itt köztünk, furcsa maradványok a régi világból, köztünk ma már úgyis idegenek. Ők más idegekkel, néhány grammnyival kevesebb agyvelővel születtek, mint a mai nemzedék; más érzelmekre alkotta őket a teremtő. Ők még abból a meseszerű korból valók, mikor voltak, akik csak egyszer szerettek, és szerelmük eltartott az egész életen át, még akkor is, ha nem táplálta vagy pótolta hitvesi megszokás. Talán igaz volt valaha, ami ma csak elkoptatott, üres mondás: az örök szerelem.

A Pali betege.

»Tudod, az a kis szőke, aki minden reggel ott ment el az egyetem előtt, aki után annyit szaladgáltunk! Nálunk fekszik; az én betegem.« Ezt Pali önérzettel beszéli a minap egy fiatalabb kollégájának; mert ő ötödéves és így már kissé sejtené is, mit kellene tenni betegével, ha az asszisztens urak mindig előre meg nem mondanák.

Akik ismerték, állítják, hogy nagyon szép leány volt. Egyebet nem is tudtak róla, csak azt, hogy nem volt senkije és hogy varrni járt, igazán varrni, nem csupán _úgy;_ mert hisz többen, még pedig ügyes fiúk jártak utána sokáig hiába. Mikor a klinikára került, egyszerre föltünőleg sokan kezdtek érdeklődni a tüdővész iránt. Kevés betegnek akadt annyi és oly szorgalmas észlelője, mint néki.

Ott feküdt egy öreg, szívbajos kulcsárné mellett, aki már majd egy éve eszi az állam kenyerét és szolgálja a fiatalság tudományát; ott jutott helye mindjárt a nagy fali óra alatt, mely mindig elkésik, mintha ő is húzni, halasztani akarná a végzetes pillanatot. Ágyát folyvást egész csoport vette körűl. Kérdezgették, hogy történt, mikor történt, hol hűtötte meg magát, és más dolgokat, nem éppen a kór előzményéhez tartozókat.

Alig tudott mit felelni. Neki nem volt története, legalább nem olyan, amit elmondani, vagy még kevésbé leírni érdemes lett volna. Hiszen az emberi életben oly ritkák a nagy, a különös események! Fölébredni, ébren lenni, enni, inni s aztán újra meg újra aludni. Mellette a köznapi munka, mely vagy a kezet vagy a szívet töri föl, mellette a köznapi örömek, melyek a sok testi, lelki kincs után, amikbe kerültek, kamatot csak elvétve ha hoznak. Minden oly egyforma, oly unalmas, oly ritkán ér valami szép és magasztos. És az élet mégis úgy telik! Benne úgy elkicsinyeskedünk, hozzá úgy megszenvedünk, parányi dolgok közt nagy bánatot viselve: a boldogtalansághoz nagyon kevés kell, sokkal kevesebb, mint a boldogsághoz. Valami napról napra rágja ezt a rossz tüdőt, s az ember napról napra sötétebb mélységbe sűllyed. Csekélység, köznapi dolog, de neki végtelenűl elég.

Csekélység! De a szép leány orczáiról az egészség s a fiatalság rózsái mégis eltűntek. Helyükbe halálvirágok ültek. Hasonlók amazokhoz. Épp oly pirosak, épp oly mosolygók és mégis mennyire mások! Reggelre el-elhervadtak, de estére kelve, mindig csak újra kivirúltak.

Mikor én először láttam, arcza már megnyúlt, bőre oly finommá, átlátszóvá lett, hogy homlokán és halántékain az ereknek kékes kanyarúlatai mindenütt áttűntek. Sokat változhatott; csak a szemei maradtak a régiek: beszédes, sötétkék, majdnem fekete szemek. Csak ezek szépségének nem ártott a láz, sőt talán növelte. Valami mély tűz égett bennök, valami bánatos sejtés. Eleinte a vigasztalásokra csak szomorún mosolygott s kétkedőleg rázta a fejecskéjét; pedig akkor még nem is volt olyan rosszúl. Nemsokára lemondtak róla, és ő ekkor kezdte hinni a biztatásokat. Kissé vígabb lett és újúlt reménynyel tervezgetett. Keserű volt hallgatni, tudva, hogy már most minden nap közelebb viszi a sírhoz, de elébb – a bonczoló asztalhoz.

Külömben nagyon csöndes, jó beteg volt. Egész nap türelmesen elfeküdt fehér ágyában. Öreg háziasszonya, akinél lakott, hozta neki a fehér ágyneműt a kórházi tarka helyett. Csak délelőttönkint kelt föl egy-egy fél órára, mikor a téli nap bágyadt sugarai belopództak az ablakon és a padolatra vetődtek. Pali reggeltől estig mellette időzött; észlelte. Még sohse láttunk ily buzgalmat nála, aki máskor mindig sokkal többet látogatta a kávéházakat és a váczi-utczát, mint az egyetemet.

Egyszer délután oda néztem a hatoshoz. Ez volt ágyszáma. Már kezdődött a szürkület, kínos órák e házban. A kis beteg sokat köhögött. Éppen vánkosa alá igyekezett rejteni egy zsebkendőt, melyen kerek vörös foltok látszottak. Kérdeztem, mint érzi magát? Mosolygón válaszolta, hogy már sokkal jobban van. Pali ott állt az ablak előtt és fejét a keresztfához támasztotta. Ugy tett, mintha az alant járók nagyon érdekelnék, mintha különösen fontos volna megtudnia, hogy az a gyümölcsös kofa, aki a szemközti kapu alól jön ki, jobbra vagy balra tér-e? A lányka feleletére mégis visszafordult és boszús pillantást vetett felém. »Ejnye Pali, talán félted tőlem a betegedet, hogy úgy haragszol?« Nem felelt; csak a homlokával ütögette a keresztfát. A mi szőkénk kaczagott; de hirtelen erős köhögés fogta el. Minden köhintésnél piros vércsöppök tapadtak kendőjére.

Úgy takargatta azokat a szép csillogóan vörös foltocskákat, úgy nem akarta látni! Szerette volna elhitetni magával, hogy mindez csak álom, sötét, nyomasztó álmodás, amiből majd ragyogó, vidám valóra ébred. Szívesen mondtam volna én is. Az egész élet csak álom, halál a valóság. De ez néki nem vigasztalás!

Harmadnapra meghalt. Találkoztam Palival. Csak ennyit mondott: Meghalt! És igyekezett közönyös arczot mutatni, mint ahogy orvoshoz illik. Nem volt nehéz eltalálni, kit ért? Sohse hittük volna, hogy a végkifejlés ily hamar bekövetkezzék.

Másnap már hidegen, hófehér tagokkal feküdt egy fekete deszkán, a bonczoló-asztalon az a kis varróleány, a Pali betege, aki után ő annyit epedt, bár mindig tagadta. Ide jött búcsúzni tőle, vagyis – amint állítá – mert az eset érdekelte. A halott dús szőke haja oldalt leomolva, csaknem a földet érinté, szemei félig nyitva maradtak, fakó ajka nem bírta fogát eltakarni. Más még nem volt a teremben, melynek ablakai szűk udvarra nyilnak, hová a napsugár ragyogását sohse pazarolja, üdítő szellő soha el nem látogat. Nappal is gázlángok égnek, és lobogó világuknál a széles, puszta falakon szűntelen változó árnyak lejtenek. Még korán van; a bonczoló-szolga is csak most szedi elő a sokféle kést és végig rakja őket a halott lábain. Aztán nagy ollót fog és a csillogó aranyhajat tőben lemetszi. Mire volna ez majd abban a szűk lakásban? Pali elkéri; ád ő annyit érte, mint a parókás. Zsebkendőjébe szépen gondosan összehajtja és keblére teszi. Meleget fog az ott tartani – ilyen téli időben.

Közelg az óra. A szolga megteszi az előkészűleteket, hogy a bonczolónak kevesebb dolga legyen. A fényes pengéjű kés oly gyorsan, oly vígan suhan tova azon a puha testen! Pali úgy szeretné megragadni és – ő maga se tudja, mit tenni vele. Úgy gyűlöli, szeretné megfojtani ezt a torzomborz embert, aki itt gorombán lökdösi szegénykét, az ő betegét, aki valódi kanibáli kedvvel szabdal, fürészel, mezteleníti le a bordákat, tárja föl a mellkast.

Szerencséje, hogy gyülekeznek. Megérkezik a nagyságos úr. Ő maga fogja végezni a bonczolást: segédje bizonyosan megvágta az újját. Nagy megtiszteltetés a halottra nézve! Itt vannak azok is, akik az élőt kezelték a klinikán, a tanár úr és az ő udvara, hogy diadalmasan bebizonyítva lássák, mily helyesen jártak el a gyógyításban. Mert hát a beteg esetleges fölgyógyulása mit sem bizonyít; a bonczolási jegyzőkönyv tanusága az igazi, az ő tudományuk koronája.

A nagyságos úr szakértő szemmel nézegeti a holttestet. »A hulla középtermetű, mérsékelten táplált, bőrszine halvány…« Így diktál ékes magyar nyelven. Hogy ez a bőr olyan, mint a bársony, hogy e formák tökéletes voltát még a kór is alig csorbíthatta, hogy ez arcz valaha igazán szép lehetett, azt az ő híres jó szeme nem látja meg. Ilyesmi nem kerűl a jegyzőkönybe, ennek semmi köze a diagnozishoz. Szépség, ifjúság nem segíti elő a pusztulást, de meg se gátolja.

‚Ejnye pajtás, de halovány vagy!‘ »Nem aludtam az éjszaka; korhelykedtünk. Álmos, fáradt vagyok, alig állok a lábamon.« Csak annyi igaz, hogy egész éjjel a szemét se húnyta le. Bizony nem tudna megállni, ha egy szék hátába erősen meg nem fogódznék. A hallgatók egymás hátán szoronganak az asztal körűl és erősen szivaroznak; szembántó a világítás, nyomasztó a hőség. Éppen a szívet adják kézről kézre és kiváncsian sorra vizsgálják. Egyik feléje nyújtja. Ez hát annak a vídám leánynak a szíve, azé a kis szőke varróleányé? És ez még tegnap dobogott volna? Pali rá bámul, de kezét nem bírja emelni utána, pedig nehány hete mit nem adott volna érte! A most már haszontalan húsdarab bevégzi körútját; aztán félrelökik valami tálba több hasonló közé.

Pali csak áll szótalan, mozdulatlan. Hallja, hogy a tanár úr basszusa végig dörög kollégái feje fölött; hallja, de nem érti. Látja a sorba rakott késeket, amint véres hegyük feléje fordúl; látja, és úgy rémlik előtte, mintha föl s alá tánczolnának és egyik, a legnagyobb, torkára ugranék. Érez, tudja hol van, de agyában csak vergődik a gondolat.

A jegyzőkönyv be van fejezve, a halál oka megállapítva. Vége a bonczolásnak. A tudós gyógyítók büszke öntudattal távoznak: igazuk volt. Hiába! itt aratják klinikusaink valódi diadalaikat. Elmehetünk mi is.

Szerteszéllyel összeszabdalt testrészek feküsznek; a tikkasztó légben sűrű füst kavarog, a gázlángok őrülten lobognak, a nyirkos falakon sötét szárnnyal halálmadarak csapongnak. Pali egyedűl maradt. Kimerűlten roskadt le egy székre, arczát két kezével eltakarta és… Nehány kolléga állítja, hogy nedves, kivörösödött szemmel tántorgott ki nagysokára a teremből. Az a füst, meg az éjszakai tivornya. Hej! csak nagy korhely ez a Pali; sohse lesz belőle doktor!

Az utolsó áldozat.

Nem fényes, nem is nagy a menet. Nem állja el az útat kiváncsi nézősereg; rá se tekint, ha találkozik vele valaki. Két sovány, roskadozó térdű ló húzza keservesen a szekeret, amely a külvárosi kövezeten nyikorogva, döczögve halad tova. Szegény párák! erősen át vannak hatva hivatásuk szomorú voltától. Nyakukat előre nyújtva, fülüket lekonyítva lassan czammognak előre és minden lépésnél nagyot gondolkoznak, ennél a hátralévő hosszú útnál nem volna-e jobb nékik is elfeküdni itt az utcza közepén, megvárni, hadd vigye már egyszer őket is valaki, akárki, akárhová. De a kocsis nagyokat pattint ostorával és kegyetlenűl káromkodik. A mellette űlő koporsóvivő könnyebben veszi a dolgot; az eget bámulva, vígan fütyörész. Semmi rojt, semmi ezüstös paszománt, ami az ünnepi egyformaságot zavarná, minden fekete. A posztó kopott ugyan, a fáról a fösték lepattogzott, de az egész annál gyászosabb, az alkalomhoz annál illőbb. Drága koszorúk a kocsi terhét nem növelik. A legszerényebb virágokból kötve csak egy koszorú simúl a barna fakoporsóra; de ez az egy is nagyon sokba, nem egy kenyér árába kerűlt. A koporsóhoz hátul egyszerű fejfa támaszkodik, keserű panasz kiált róla még alig megszáradt bötűkkel: Élt húsz évet!

Csak egy lény kiséri e húsz éves pályafutás legvégső szakaszát és mégis végtelen sokkal több bánat, mint amennyit visznek prüszkölő tüzes lovak díszes hintókon a gazdag örökhagyó után. Az után maradt, talán egy viruló család számára, a jólétben vigasztalás, de ez után semmi, senki, csupán egy régóta özvegy öreg anya. Itt ballag a szekér nyomán lehajtott fővel, reszkető, törődött tagokkal a tísztes ősz. Könnyei némán peregnek le arczán, le az utcza sarába. De fölszállnak a sárból, föl kell hogy törjenek az égre, megkérdeni, lesz-e számára valahol igazság, jutalom, ha itt csak szenvedés jutott? És az ég felhőin áttörnek a napsugarak és föl-fölcsillanó fénnyel környezik annak alakját, akinél többet senki sem áldozott, és akinél többet senki se veszített.

Egyetlen vigasztalója, gyámola volt öreg napjaira, de azért meghalt. Az a szerető aggodalom, amellyel rajta csüggött, az a kétségbeeső fájdalom, amellyel végső reményének lassú megsemmisülését látta, fiának életéhez csak egy perczet sem adott. Pedig az az élet csak most kezdte megteremni gyümölcsét, jutalmúl annyi önfeláldozásért, amibe megtartása húsz éven át kerűlt Ott gyógyították a klinikán olyan doktorok, akiknek a gazdagok százakat elfizetnek és csakugy elköltöznek, ha üt az óra, mint elhagyott kunyhója mélyén a legszegényebb. Ő legalább ingyen érte el azt, amit más nagy összegért. Egész életén át tandíjmentes volt, illő, hogy ez útjában se szedjenek tőle vámot.

A jó öreg asszony a látogatásra megszabott órákban mindennap föltipegett az emeletre. Ismertük már mindnyájan ó-divatú fejkötőjével, viseltes, de mindig tiszta ruházatával; ismertük idő előtt megránczosúlt nyájas arczát, alázatos köszönését, amint a kórterembe csöndesen belépett és gyöngéd, aggódó pillantással az egyik szélső ágyhoz tartott. Fájt látnia fia szenvedését, de mégis jól esett, hogy így is mellette tölthet néhány órát, vánkosát megigazíthatja, száraz ajkához egy pohár vizet tarthat, kezével végig simíthatja homlokát, azt a homlokot, ahová majdani büszkeségét látta írva. Ha ilyenkor a beteg ráfüggeszté hálát és szeretetet sugárzó szemét, nem tudta hinni, hogy ez a jó fiú oly szívtelen legyen és itt hagyhassa őt, a gyámoltalan öreget – és ilyenkor megvigasztalódott.

Egy nap azomban a terem küszöbén megállították. Neki nincs többé ott benn mit keresnie. Fiát már elvitték.

Elvitték? Hová? A szolga lenéző szánalommal tekint reá, hogy az ilyesmit valaki még kérdheti. Hát a bonczterembe vitték, át a szomszédba; de azért, ha tetszik, eltemettetheti. Ő tud ajánlani – persze illő borravalóért – helyet, ahol szép és olcsó temetést lehet kapni. Ha nem tetszik, csak menjen haza.

Temetést az ő fiának! Hát mégis itt hagyta a hálátlan? Hisz jól tudta, hogy kívüle nincsen senkije… Menjen haza! Mit keressen már most otthon, mitévő legyen? Két keze után próbáljon megélni? Nagyon öreg és gyönge ő már ahhoz, semmire se lehetne használni. Kolduljon? Ruhája még nagyon tisztességes, alamizsnát csak a rongyosaknak adnak. Minek is neki már az élet? Arra, hogy éhen halhasson? És még azt sem engedték meg, hogy fiának halálos ágyán magát kisírhassa! Tagjai tán ki se hűltek, már is elvitték arra a borzasztó helyre, amelyre gondolni is félelem. Csak legalább ne bánnának vele durván, hisz ő azt nem szokta meg!

Arczán lepergő könnyekkel ért haza, könnyeivel áztatta azt a pár forintot, amit a fiókból összeszedett, hogy rajta illő temetést rendeljen. Szíve repedne meg, ha nyugvó helyére ki se kísérhetné, ha nem dobhatna hantot koporsójára.

A temetésért igen sokat kértek. Alig maradt nehány krajczárja. Valóban nagy fényüzés és tőle nagy oktalanság a földbe dobni azt, ami kenyérre volt szánva, amit a szükség napjaira gyüjtögetett.

Oktalanság! De hát nem a bölcseség ád vigaszt, nem bölcseség ád boldogságot a szívnek. Előkereste fiának legszebb fehérneműit és ünneplő ruháit. Csomóba rakta és elvitte abba a bizonyos intézetbe, hogy majd reá adja. Hadd nyugodjék legdrágább, legjobb ruháiban; itt már úgy sincs gazdájuk.