Part 1

AZ ÚT A RÉVPART FELÉ.

(KLINIKAI KÉPEK)

IRTA

IFJ. APÁTHY ISTVÁN.

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM R. TÁRS. KIADÁSA.

1885.

Budapest, 1885. Az Athenaeum r. társ. könyvnyomda

Csöndes este.

Magukra maradtak; már vacsorájukat is megkapták. Fehér csészékben vitték oda mindenikhez: ennek egy kis tejet, annak nehány kanál levest. A lázas undorodva tolja félre a neki rendelt gyér tápot is és csak vízre sovárog; a lábadozónak egy csirkeczomb ünnepet okoz, és boldogságát egy kortynyi bor betetőzi. Nincs már, aki megbámulja őket kiváncsian, de nem résztvevőn; egyéb dolga után ment az ápolónő. A béke és a szabadság órája ez. A nappali gyötrelmek véget értek, s az éjszaka rémei még nincsenek itt.

Szegényes gyertyaszál – gázlángok csak az új klinikákat fényesítik – lobog a nagy női kórterem közepén, széles tölgyfaasztalon. Serczeg, izzó hamva lekonyúl, elfogja lángját, s a koppantó a tartó szélén tétlenül hever. A változó világ alig hatol a falakig s a sarkokat homályban hagyja.

A homályból itt-ott fehér alakok kelnek ki, megmozgatják a hosszú fekvésben elzsibbadt tagjaikat, járnak-kelnek, eleinte szótlanúl, utóbb egymással beszédbe ereszkedve. Suttogást hangosabb szó váltogat, sőt, egy hosszú, friss kaczaj is zeng végig a puszta falakon. És mintha az idegen hang hozott volna magával valamit az igazi életből a félhalálba, messze tünt tavasz fuvalmát az örök télbe. Még a gyertyaszál is derültebben libeg, a haldoklót remény szállja meg.

Vajjon mit lehet itt kaczagni? Többen a vidám leánynak ágya köré gyültek. Ennél gondolnak legkevésbbé rá, hogy sirniok kellene. Ez se tud ugyan lábára állni, térdét se nyujthatja ki már félesztendeje, de legalább, ha békén hagyják, fájdalma nem nagy; marad ideje örülni, hogy még egészséges lehet.

Egyik az ágy szélére ül, a másik lábtól támaszkodik, a szomszéd ágyakban is oda fordulnak. Egy asszony megy arra erőködve, óriásra puffadt testében nagy terhet viselve. Megkinálják szépen egy faszékkel: beszélgessen ő is velük; mit busong magában? Leül közébük, leülni keserves, de ha már egyszer megvan, ő se marad hátra a szóval. Ott van a vidatánczos kis leány is; keze-lába folyton jár, arczát minduntalan nagy haragosra rántja, pedig ő is kaczagni akarna. Semmi mozdulata nem sül úgy el, amint szeretné. De mit tesz ez? Ha dadog is, megértik. Mindnyája szereti egymást: jó kapocs a közös nyomoruság. A mellhártyagyulladásból üdűlő varróleány már nótára is gyujt. A tüdővészes köhögi hozzá a taktust. Nagyon jól mulatnak. A zaj növekszik. Ennyi nő, ha beteg is, hogy tudna csöndesen beszélni? Mégis meghallják, mihelyt kivűl nesz támad. Ha véletlenül erre jönne a doktor úr! De nem! Semmi. A mese folyik tovább. De nagyon sokat és nagyon furcsán köhög valaki ott a sötét sarokban.

Vidám história. Nem rég olvasta valamelyik. Van benne szó szerelemről, boldogságról, a hősök mind egészségések, nem küzdenek nyomorral; szóval öröm nekik az élet. Az öregeknek is tetszik. »Kár, hogy mese« – mondják hozzá. »Miért ne lehetne igaz?« – kérdik a fiatalok. Egy szélütött ősz kofa is hozzászól a teremnek másik oldaláról; de hajdanában oly gyorsan pergő nyelve most csak azt tudja nyögdelni, vontatva lassan: oootototo–to! Ebbe rejti minden gondolatát. A kik régebben vannak vele együtt, már meg is értik. Azt mondja ime most: »Oh! de nagyon szép volt!« No még egy másikat, azt is szép vigat; van abban a könyvben elég.

Van abban a könyvben elég! – gondoljá a sötét sarokban az, aki sohasem vegyűlt a többiek társaságába, noha már jó ideje itt van. Az ő lelkének a borúja elfogná tőlük azt a kevés derüt is, amit náluk a testi szenvedés meghagyott. – Van az élet nagy könyvében elég, hej! de nem oly vidámak a mesék. Zokogna, de köhögnie kell, és ez fontosabb a szomoruságnál. Egész nap tűkön feküdt az ágyban, mellét a vékony ing is mázsányi súlyként nyomta. Estefelé fölült a puha karosszékbe. Fájdalma csökkent, arcza kipirúlt, fölkereste sok, sok elárvúlt régi gondolat. Eleinte hallgatott amazoknak a meséire, de utóbb a magáé foglalta el egészen…

Valaha, messze a mesés multban, túl egy keserű tengeren merő nyomoruságból, ragyogó tündérregében éltek boldog emberek s köztük ő a legboldogabb. A tenger csöppjei millió meg millió kinzó pillanat – három év: végtelen nagy idő, untig elég, hogy nehány örökre eltünt szép napból tündérmese váljék. Ott babérlevélből vetettek neki ágyat, rózsasziromból volt a párna. Oh! mily illatosak voltak a rózsák: a durva, csíkos lepedő véresre töri bőrét. Igazgyöngyök simúltak homlokára: oda most a hideg verejtéknek még igazabb gyöngyei ülnek. A müvészet csillaga fénylett e főn – azt hangoztaták, sőt meg is írták aranyos papirra versben. Oh, mily szépek valának a versek! Kegyetlen magyarázat, tele rémes idegen szókkal, a mit ma beszélnek ágya fölött.

A szerelem virágai nyilnak ez arczon – súgták oda epedőn, úgy vágyva szakítni belőlük. Oh! mily édes volt hallani a szerelmi vallomást és mosolyogni rajta biztatva vagy lesújtón, de mindig diadalmasan – ezzel a fonnyadt, fakó ajakkal, ezzel a sárga ránczos orczával. Minden üdvösséget odaadtak volna deli ifjak azért, hogy ráborulhassanak – e kiaszott, köhécselő, görcsösen emelkedő kebelre. Ámde előttük leple soha le nem hullt: akármelyik görbelábú, szurtos kis zsidó tolakodik most oda hozzá, bátran bontja ki ingét és tapogatja kiváncsian, számlálva bordáit. Mindegy ma már! Oly nagy a hőség! A hűsítő levegőnek maga is kitárja, nem bánva, ha zsibongó hallgatók közt száz szem látja is. A szemérem a gazdagnak őrködése kincsei fölött; a szépséggel együtt eltűnik.

De amott folynak tovább a regék. A fiatalokéi kifogyván, előveszik az öregek a régi dajkameséket, a melyeket utoljára talán bölcső mellett mondogattak. Jó hallgatni ezeket is, hisz a királyfi utoljára is mindig megtalálja kedvesét és elviszi lakni fényes palotába.

Fényes palotában volt az ő otthona is. Tapsok riadása szólt benne a legszebb zeneként. Egy szó ajakáról, egy mozdulat karjával: elég volt, tőle mást nem kivántak. Erős akarattal, lángoló szívvel a müvészet ormára akart lépni. Nála fölöslegesnek tarták. Trónon ült ugyis, tündér volt, szerették, bámúlták, maga se tudta, miért; de lehunyta szemét boldogan és engedte, hogy ringassa szeliden az ár, a mely neki örvényt még nem mutatott.

Csak a mesélő anyókának reszkető, gyönge szava hallik: a dajkamesék szárnyain megjött a bölcső nyugodalma. – Királykisasszony ült a zengő liget virágai közt és álmodva, a gazdag királyfi vállára hajtá fejét. De gonosz varázsló irigyelte meg és elbűvölte, hogy kedvese többé nem ismert reá.

Van a mesének folytatása is, de az ő saját meséje itt már véget ér, és kezdődik a valóság, amelynek vége nincs. Miért nem tart tovább az öröm, vagy legalább az álom? Való vagy álom: mindegy, ha nem tudod, hogy álmodol. A hatalom elnyészett, a tapsból néki többé nem jutott. Miért? Beesett orczával nem állott már jól a mosoly, fonnyadó ajakra nem illet a szerelmi szó. Ha ölelésre tárta ki karjait, csak azt látták, hogy e karok lesoványodtak; ha keblére hívta szinpadi ifját, azt mondák: »Szegény, – már hogy az ifjú – nem irigylendő!« Nem látták, hogy ama szóba lelke legjobb részét lehelte, hogy igazi ihlet, ami abba az ölelésbe a tüzet adta. Olyan jól soha se játszott, mint az utolsó este, mikor kifütyölték.

Van a mesének folytatása is: a varázslat eloszlik, a királykisasszony újra gyönyörű lesz. És a betegek őszinte örömmel várják boldogsága visszatértét, ott élve mindnyájan vele együtt a tündérszigeten, ahol holdsugarakból szövik a menyasszonyi fátyolt. Holdsugarak vetődnek be a teremnek ablakain és a havas háztetők fényével együtt segítenek ők is mesélni, tündérszigetté változtatni a szenvedők tanyáját.

Hátha róla is eloszlik az igézet? A komor ősz nemtője vetette reá; leveszi majd a vidám tavaszé. Nem maradhat már e sötét sarokban. Vállára kendőt akaszt és erőtlen, ingadozó léptekkel, zajtalanúl odamegy az ablakhoz. Leül a faszékre; kemény élei most nem bántják. Lassankint mintha a varázslat kezdene tünni. Úgy érzi, újra ringatja a szelíd ár, környezve lágy morajával. Jól esik újra lehunyni szemét és, nem hallva csak a csengő csobogást, utazni ismét a tündérvilág felé, a mely ím, előre küldte holdsugarát. A régi rózsák illata kél, babérlevélből puha ágyon hallani újra az édes, epedő szerelmi vallomást, a tündérhabok csengő csobogását…

Későre jár az idő, az est belehajlik az éjbe. »Jertek aludni, elalszik a gyertya, szükség van nyugalomra.« Egy öreg, aki maga sohsem tud aludni, oszlásra szólítja a mesélők csoportját. »Alugyunk el az Úr nevében. Szép csöndes este volt. Kínjainkat a mindenható megelégelte talán már. Jó éjszakát leányok!«

A vízkóros fölkel a székről és sóhajtva, de remélve dől ágyára; gyorsan szökel a vidatánczos, halkan dudolt danával tart helye felé a varróleány. Az ablak mellett halad el, mozdúlatlanul bámul ott ki az égre a szinésznő: homloka körül a holdsugarak megszőtték a menyasszonyi fátyolt.

»Kisasszony! feküdni nem jön?« Nem felel, nem jön. A tündérszigeten van, tündérlakodalmon, föloldva immár az igézet alól, nem várva a tavaszt se. »Kisasszony! meghalt!« – sikoltja rémülten a leány. Az ápolónő besiet, lejön a doktor úr is. – Ne bántsátok, hadd utazzék! – Ugyis hiába.

Beteszik az ágyba, lepedővel leteritik. Maradjon még hajnalig itt. Csöndes hálótárs lesz, nem kell félni tőle. Egy kis imádság útravalóul. Odalenn reggelig elvárhat az éhes fekete asztal.

Senki.

Sohasem volt jó semmire, sohasem vált hasznára senkinek. Hol született: nem tudni; ki volt az anyja, ki volt az apja: még kevésbbé. Annyi áll, hogy volt; ez is csak azért, mert Brid’oison mondása szerint mindenkinek kell, hogy lett légyen apja. Élt, mert a véletlen úgy hozta magával, hogy megszülessék; élt úgy, mint hasonló körülmények közt bármely állat, amelynek esetleg beszélő és nehány más képesség jutott. Mi czélra? ő maga aligha sejté; más sem tudta. Talán azért, hogy alvásban és mámorban minél többször elfeledhesse, hogy él. Fölnevelkedett, mert ismét csak a véletlen úgy hozta magával, hogy el nem pusztult. Hordta a téglákat napszámba reggeltől estig, mivel jó gyomra volt és másként nem adtak kenyeret, dolgozott kedv nélkül, kényszeredve, amikor az éhség fölrázta a heverésből. Megnősült, mert akire vágya támadt, másként nem hagyta magát ölelni. Egy csomó gyermek apja lett kivánsága ellenére, csak azért, mert ő volt az oka, hogy a felesége megszülte őket. Megtürte vaczkában porontyait addig – ameddig; nem szeretetből, nem is kötelességérzetből, hanem mivel, ha születésük napján kidobja vala őket az utczára, anyjuk kiássa szemét, és még be is csukják érte.

Keresményéből mindig addig ivott, míg keze a poharat föl birta emelni; feleségének csak annyit juttatott, amennyit az tőle ellopni tudott. Ami többre annak szüksége lehetett – ott volt neki is a két keze, – megszerezhette magának és szülötteinek. Verte a feleségét, a gyermekeit, ha keze ügyébe estek, nem éppen haragból, vagy mintha oka lett volna reá, hanem mert az ütésben kedvét találta. Igy telt el harmincz esztendő; csak azért annyi, mert véletlenül nem halt meg hamarább és nem is élt tovább.

Hogy vannak nála sokkal külömb lények, hogy ezekhez hasonló lehetne ő is, arra sohsem gondolt. Hogy létezik a világon szép is, nemcsak az, ami az érzékeket kielégíti, nem tudta, nem is igen mondta neki senki. Mi az a nemes, magasztos? Ilyen szót sohse hallott életében. Nem szerette senki, ő se szeretett senkit; de igen is a pálinkát, a puha kenyeret és több mást. Nem tisztelte senki, ő se tisztelt senkit, semmit. De félt némely dolgoktól, némely lényektől; viszont tőle is féltek egynehányan. Szóval lényegében az és olyan volt, mint minden állatt, még ha ember is a neve, egyéb senki, egyéb semmi.

Mikor egyszer – ki tudná hanyadszor? – pálinkától részegen kidobták valami csapszékből, nedves hólétől véletlenül bőrig átázott, éji pihenése alatt ott a földön véletlenül erős hideg támadt, a ruha testéhez odafagyott és ő véletlenül nagy tüdőgyuladást kapott. Másnap kirázta a hideg, harmadnap oly szúrásokat érzett mellében, hogy lélekzeni is alig-alig mert. Gyógyulásért minden ellen egyaránt alkalmazott orvosságához, a mámorhoz fordult és hogy a hatás annál biztosabb legyen, a rendesnél is erősebb és nagyobb adagokkal kezelte magát. A rendőrség a járókelők lábai alól, teljesen mozdulatlan, öntudatlan állapotban szedte föl és a közmondásos »rönd« kedvéért, a kapitánysághoz szállította. Itt bedobták valami zugolyba, további intézkedésig. El is feledkeztek róla szépen. Csak akkor jutott újra eszükbe, hogy ő is létezik, midőn nyögései és jajgatásai már az őrök fülét hasogatták. Hítták elő: nem jött; megnézték. Látván, hogy nem tréfál, áthelyezték a Rókusba. Innét, mint tanulságos esetet, a klinikának szerezték meg. Tüdőlobnak iszákosság által sulyosított esete. Éppen erre volt szükség. Már tűvé tettek volt érte minden kórházat, hogy a tanár úr előadása anyag hiányában fönnakadást ne szenvedjen. Hogy aztán maga az anyag mit szenved, ez nem tartozik a dologhoz.

Négy napig volt magán kivül, a láz tetőfokán. Az ötödiken a láz hirtelen megszünt, beállott a válság: a beteg oly gyönge, hogy mozdulni is alig tud. Pompás kórkép, minden a legjobban megy! Csak az a kár, hogy az előzményeket nem lehetett egészen biztosan megállapítani. Az összes hallgatóság végig kopogtatta mellkasát, végig meghallgatta légzését. A minduntalan fölültetett kitünő anyag ezalatt félrebeszélt, nyögött, ordított, százszoros kínokat szenvedett: de a tisztelt hallgatóság sokat tanult rajta, és ez a fő. Hisz ő maga csak anyag, tanulmányi anyag volt, egyéb semmi, senki!

Az egész utolsó éjjelen át úgy hörgött, úgy vívódott, hogy szomszédjai a szemüket se tudták tőle lehúnyni. Reggel felé elcsöndesült és, mire a tanár úr az előadás előtt a szebb eseteket bejárta és hozzá is eljutott, már igen jól viselte magát. Bármint jártak-keltek körülötte, egyformán halkan pihegett, meg se mozdult, szemét se nyitotta föl: nem volt semmire se kiváncsi.

A tanár úr megáll ágya mellett és elkezd magyarázni szépen bölcs, tudományos dolgokat, amik az emberiségnek kétségtelenül nagy javára válnak, de ennek aligha használnak csak egy percznyi életet is. »Hörgi légzést – mondja a többi közt némi hallgatódzás után – már, fájdalom, nem igen lehet hallani, de szörcs-zörejeket annál szebben.« A pacziens azomban ez emberbaráti fejtegetések alatt kissé elhirtelenkedte a dolgot. Nem gondolta meg, hogy még van hátra néhány, szorgalmát most tüntetőleg kimutatni vágyó Aeskulap-jelölt, a ki az érdekes folyamot eme legujabb fokozatát kellőleg nem észlelte. Egyszerre – minden józan és igaz ok nélkül, sőt a tudomány törvényeinek vakmerő kijátszásával – kezdett hosszúkat lélegzeni, mindig nagyobb, nagyobb közöket tartani, úgy, hogy a sorra jövőket álnokul megfosztotta a »szép szörcs-zörejek« hallásának élvezetétől.

Egyik az őszintébbek közül, kételkedő képet vág és azt mondja, hogy ő bizony nem hall zörejt, sőt egyebet sem. Az elszörnyedés moraja hangzik föl a vakmerő állításra; a tanár úr először végignézi a fölszólalót, aztán fülét a »kitünő anyag« mellkasára tartja és hallgat, hallgat, a mozdulatlanul, lélegzet nélkül fekvőt meg-megrázza, de – ő se hall már semmit.

Nosza neki esnek többen, hogy e földi világba visszakapaczítálják. Rázzák, rázzák és ki is erőszakolnak tőle nehány keserves utolsó lélegzetet. Hosszan, lassan hangzanak el a végsóhajok, a szív fáradtan dobban még egyet-kettőt. Hamar erős bort egy pohárba! Fejét fölemelik, az üveget ajkaihoz tartják, de a szemek mindinkább homályosulva nézik a buzgó életmentési gyakorlatot, az állkapocs leesik, a garat már most a bor szagától se mozdul nyelésre. Hiába! nem megy. Nem tudott várni az ügyetlen?!

Még egy kicsit dörzsölik és ezzel vége. Mindenki megnyugszik benne, hogy vége. Tehetnének ugyan még sok egyebet, van még számos módszer, de hát minek? Eleget tettek érte, hogy megtartsák; sőt sokat is – egy ilyen senkiért. Azomban a tudomány kedvéért nem szabad a fáradságot sajnálni még akkor sem, ha csak egy ember, holmi »anyag« életben tartásáról van is szó.

Maghalt! ennyi az egész. Még pedig nem is valami érdekesen. Különben is csinálhatta volna. A tanár úr megkezdi az előadást, a hallgatóság a tanterembe tódul. Azért, hogy mellette maradhasson még néhány perczig, bizony senki se akar mulasztani. Talán imádkozzanak fölötte? Itt az ilyen időpazarlás nem szokás.

Nemsokára bejön az ápolónő és, meglátván a halottat, csaknem boszusan kiált föl: »Hát nem megmondtam, hogy meghal?« Minden tétovázás nélkül hozzáfog, hogy elvegye tőle azt, amit ez már nem, de más nehány percz mulva igen jól használhat. Félre teszi róla a takarót, elveszi feje alól a vánkost, kihuzza alóla a lepedőt és vele végigteríti. »Bizony kár volt ezért a pár napért annyit vesződni, hogy tisztába tegyem. Kérem, annyi dolog volt ezzel, hogy az ember el se hinné. No de legalább tiszta ágyban halt meg; ugyse aludt még soha ilyenben.«

A tenyeres-talpas ápolónő végignéz müvén, a rögtönzött ravatal halotti pompáján és önmagával elégülten mosolyog. Nagyon is jó ez arra a néhány órára, míg a szolgák följönnek és leviszik a holttestet a bonczoló terembe, hogy a »kitünő anyag« tovább is szolgálja a tudományt. A többi beteg, már akinek még ehhez kedve vagy ereje van, közönyösen beszélget a hallgatóktól már elhagyott kórteremben. Megszokták ők az ilyesmit. Nem is jó volna fölötte elgondolkozni: máma ennek, holnap annak. »No szegény tótocska, te is meghaltál.« Ez az egész halotti beszéd; több egy ilyen senkinek itt nem jár. Benn a tanteremben ugyis megadják neki azt, ami ilyen érdekes esetet megillet.

»Meghaltál te is, szegény tótocska!« Mondja ujra az ápolónő azzal a különös humorral, ami csak azoknak sajátja, akik már sokak elhunytát látták részt nem vevő szívvel. De könycsepp egyetlen egy se hull. Oh, itt az efféle nagyon is nagy fényüzés volna!

Ez a története egy »senkinek,« aki míg valami lehetett volna, semmi sem volt, de mikor már rá nézve mindennek vége lőn, véletlenül érdekes esetté, kitünő anyaggá vált. Véletlenül! Ez volt az ő gondviselője, egyetlen vezetője kietlen utain.

Bocsásson meg az olvasó, hogy ennyit is írtam róla. De hát ez a senki kitünő anyaggá lett, és az némileg kiment. Más okból bizony nem lehetett volna rá a papirt pazarolni. Hisz az ő lelkében soha érdekes harczok nem folytak, aminők regénynek tárgyat adnak, soha a kényszerítő körülmények, a végzet hatalma magasztos hivatással, emberi kötelességekkel – drámailag – össze nem ütköztették már csak azért sem, mert rá nézve emberi kötelesség, magasztos hivatás nem létezett.

Kötelesség! Ki, mi iránt? Talán kapott ő valamit a világtól, amiért viszonzásul valamivel tartozott volna? Sohse tettek vele olyat, amit megköszönni érdemes lett volna. Avagy a teherhordó ló hálás legyen a szénáért, amit ostorcsapások között megszolgál? Ő pedig még ennél is kevesebb volt, senki, semmi.

És a felesége, és a gyermekei? Néki csak nősténye volt, néki csak kölykei voltak épp ugy, mint a macskának, vagy a kutyának, vagy bármi másnak. Hogy éppen _véletlenűl_ ember volt a neve, s hogy vannak, akik ettől valami különöset követelnek, arról ő nem tehetett. Az ő hibája, hogy két keze és két lába nőtt, s hogy ezért őt a zoologusok meg a rendőrök – elég helytelenül – abba az osztályba sorozták, ahol a világ ura, a természet dísze foglalja el a büszke polczot?

»Szegény tótocska!« mondá az ápolónő, midőn a lepedővel letakarta. Ez volt a legjóakaróbb és a legigazabb itélet, amit valaha róla mondtak.

Késő virág.

Ez is afféle régi nóta régi szerelemről. Volt egy szegény virág árván, gondozatlan. Boldog tavasz igéretére növelte bimbóját; de kinyilás előtt szúró nap pörzsölte le, levelét megtépte a szélvész, szárára pókháló akaszkodott, s az út pora megölte benne az életet. Késő ősszel újra kihajtott, martalékul a dérnek…

Keskeny folyosóból elrekesztett darab ott a régi klinikán. Két ablakának tábláit vén akáczok ágai verdesik; a szemközti magas fal örökös árnyat vet reájuk. Három ajtó csapkodása váltogatja egymást szűntelenül. Sok, sok fiatal ember jön, megy zajongva, nevetve vagy komolyan, ünnepélyesen. Egyik-másik körűl is néz és látja mindennap ugyanazt, hosszú fapadokon, tarka sorokban számos alakot, akik szenvednek és várnak.

Ez a járóbetegek váróhelyisége, nem terem, de még csak szoba sem.

A tanév már vége felé járt. A várakozókat egyéb bajukon kivül a nagy hőség, meg a friss levegő hiánya is gyötörte. Az utolsók közt űlt egy öreg úr. Tisztes, de kopott fekete kabát, szőrevesztett, széles karimájú czilinder, fehér nyakkendő, ősz haj, sima áll: megszokott alak estefelé a sétatéreken, ahol előre hajolva, lassan járkál vagy üldögél, ha nem szednek két krajczárt a helyért, és beszédbe ereszkedik a kis gyermekekkel, akik bácsinak hívják és észreveszik hiányát, midőn egyszer csak elmarad. Az alamizsnát kérő koldúsnak keserű mosollyal nyújtja filléreit; mert hisz ő maga nem koldús, bár annál talán jóval szegényebb és többet éhezett életében.

A rongyosak némi tisztelettel húzódtak félre az öreg úrtól, aki keztyűs kezével, szótlanul simogatta sokat kefélt kalapját. Röstelte, hogy annyian fordítják feléje tekintetüket, és igyekezett karját úgy tartani, hogy könyökének kopása ne lássék. – Pöcséten, szakadáson lehet segíteni, oh! de nagy, keserves művészet takarni a kopottságot, amely ellen nincs orvosság. Pedig a kopott embert még a piszkosak is lenézik.

Társai sugdosódtak, és a suttogásból itt-ott eleget lehetett érteni. Közbe-közbe mások is érkezének. Utoljára valaki halk köszönés és bocsánatkérés után, minden hely el lévén már foglalva, az öreg mellé ült. Ez viszont üdvözölte és új szomszédjára pillantott. Reá nézett és tekintetét nem tudta róla levenni. Szemében lassankint szokatlan csillogás kelt, amint pillantását amannak, nagy fekete szeme visszadta. Emlékében az a szintén feketeruhás, megtört, vékony termet sugár alakká egyenesedett, az ó divatú kalaptól árnyalt homlokról elsimúltak a ránczok, és ő nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa: »Emlékszik még reám?«

Igy találkoztak újra, hosszú idő után. Egy egész nagy életen át, mikor együtt mehettek volna, majd akarva, majd kényszerülve kerülték egymást, és most, hogy bekopogtattak a kapun, ahol minden pálya véget ér, a kapunyitásra együtt várakoznak.

Társaik az előleges vizsgálatról már sorra visszajöttek és elfoglalták előbbi helyüket, amig később, az előadás után a tanteremben határozni fognak fölöttük. Ők összeszorúlva ültek a szűk padon. Csak néha-néha ejtének halkan egy-egy szót, egy kérdést és el-elgondolkoztak sokáig, mint egykor ifjan, midőn tavaszi vasárnapon valódi lombok hajoltak föléjük, eltünt a heti rabság érzete, és testi fájdalom még nem kiáltotta fülükbe a legszebb pillanatban: Ne hazudj, nem vagy boldog!

Egyik-másik a várakozók közül gúnyosan intett: ni a szerelmes pár! Legtöbb tán észre se vette őket.

Itt egy kihivóan tollas kalapú, választékosan öltözött hölgy sötéten néz maga elé, amott a beteg anya könnyezve csitítja rongyokba burkolt kisdedét, akit elhagyni készül. Ez az erős fiatal ember roskadozó apját támogatja; amannak külsejérül a bűnnek és a nyomornak minden jele kiált, szeméből még ki nem aludt mámor bámul bután a világba. A betegfölvezető két hallgató rendelkező szava, a türelmetlenek rimánkodása az elsőségért, félénk suttogás és el nem fojtható zokogás a körösztül-kasul járkálók lármájával zavart morajba olvad; de a két öreg lelkéből ifjúságuknak föltámadt álmait nem tudja elűzni.

»No öreg, jőjjön már,« kiáltja ki a mellékszobából az egyik betegfölvezető úr, »mindjárt vége az előadásnak, siessen, mert nem vezethetjük be különben, ha föl nem vesszük a jegyzékbe.«

»Hány éves? – Hol született? – Foglalkozása, állapota? – Nőtlen? Hát nem a felesége, akivel odakünn turbékoltak? Vigyázzon bácsi, belé ne szeressen!«

Ez aztán szellemes ötlet volt; mindenki kaczagott rajta. Igazán nevetséges: egy összeszáradt aggszűz és egy totyogó agglegény!

»Mije fáj, mit akar?« Kérdezik tovább, ismét komolyra húzva arczukat. »Jól van, kimehet; várjon, mig majd újból sorra kerül. – Csakhogy már a végére jutottunk! Igaz, küldje be a szómszédnőjét!«