Part 4

E teremben az utolsó ágyhoz értünk. A nyitott ablaknál, nagy karos-székben félig ül, félig fekszik egy ifjú szűz; 18 éves, amint fejtáblája mutatja. Az alkonyat szellője halkan, észrevétlenűl lopódzik be hozzá és magas, tiszta homlokáról elsimítja a verejtéktől oda tapadt finom hajszálakat, majd ismét játszadozva, a gesztenyeszín fürtök közűl másokat szabadít ki és lassan lengeti őket. Mintha a leányt magát is ez a szellő lehelte volna ide fehér pehely alakjában a vén bőr-karszék fekete ölébe: oly könnyű, oly légies. Karja fáradtan hanyatlott le, keskeny, csaknem átlátszó keze takaróján nyugszik. Mozdulatlanúl, szótlanúl bámul maga elé, mintha ez a sürgés-forgás itt körülötte őt nem is illetné.

Angelának hívják. Hogy kicsoda, ki volt apja, anyja, nem tudom, nem is kutattam. Csak annyit tudok, hogy soha név viselőjére jobban rá nem illett. Ha elnézem hosszasabban, szinte látom, mint nőnek vállain aranytollú nagy szárnyak, szinte várom, hogy a nyitott ablakon át egyszere csak elröpítik, föl a magasba, oda, ahol épp most gyúl ki az esti csillag. De a szárnyak hamar eltűnnek: itt zajognak körülöttem a kollegák.

A diagnozis könnyű; ágya fölé oda is van írva a fekete táblára nagy bötűkkel e végzetes szó: Phthisis. Szegény, mindennap olvassa saját sorsát, és mindig elgondolkodik fölötte: vajjon miféle betegség lehet az, vane-e belőle gyógyulás? Megkérdezte már többször az ápoló szürke-nénét: »Testvér, tudod-e, mit jelent e szó; mondd meg nékem, veszedelmes-e? Meggyógyulok-e még valaha?« Bizonyára meg, hisz már jobban érzi magát, csak nagyon gyönge, mert étvágya nincs. De most adnak be neki valamit, amitől meg fog jönni az étvágy, s az étvággyal megjön az erő, a fölfrissült élet.

»Nos, mi újság?« kérdi a tanársegéd úr. A betegnek nincs mit felelnie. »Kopogtatással a jobb tüdőben caverna mutatható ki, a légzési fölület igen csekély stb.« mind régi dolog, százszor hallottuk és meg is láttuk mindannyiszor. »A gyógyítást illetőleg már mitsem tehetünk; a kilátás persze a lehető legrosszabb: még két-három nap!« Az utolsó mondás halkabb a többinél, de annak, akiről szól, elég hangos. Ki van mondva az itélet, a vizit tart tovább a másik teremben. Ezen már nincs mit vizsgálni. Minek is? Két-három nap, vagy annyi se! Az áldozat szemét lehunyva tartja, de azért erősen fülébe cseng a szó, lesz még ideje néhány hosszu éjszakán át hánytorgatni magában. Mire jóformán föl tudná fogni e jóslat jelentőségét, akkorra talán már be is teljesűl.

– Hogy van, Angela? – szólok hozzá, megfogva kezét. Fölpillant, ragyogó fekete szemével rám néz s aztán elmosolyodik. Minő szemek, minő mosolygás! Földi lények így nem mosolyognak, ezt a mosolyt csak a túlvilágról lehet nyerni előre, drága áron, az élet árán.

– Köszönöm – feleli halkan – csak úgy, lassan… Igaz-e, amit mondtak, már meghalok?

– Szó sincs róla; ki beszél itt halálról? Két-három nap mulva meggyógyúl.

Úgy szeretné, de – látszik – úgy nem tudja hinni szavaimat. Miért is volt ezt a kis reményt így összetörni?! Hát nem-e jól van az nagyon, hogy a halál észrevétlenűl lepi meg áldozatát, hogy nem enged időt a rettegésre? Minek megbontani azt kegyetlenűl, amit a könyörűletes természet oly jól rendezett?!

– Nézze, Angela, virágot hoztam magának. Elfogadja-e tőlem? kérdem, egy véletlenűl nálam lévő rózsát nyujtva át neki.

– Miért ne, szól, sőt nagyon köszönöm. Oly régóta vágyódom virág után! Megigérték otthon, hogy hoznak gyakorta, ha majd megjő a tavasz. A tavasz itt van, már-már el is múlik, de rám, úgy látszik, nem gondol többé senki sem.

Hiába igyekszik szemhéjai alatt szétmorzsolni egy nehéz könnycseppet, hiába mosolyog, a könnycsepp töredékei végig futnak az árnyas pillákon, kiűlnek a hosszú, fekete selyemszálak végére és ott csillognak, reszketnek sokáig, akkor is, mikor már a szemek rég vidámabban fénylenek.

– Lám, mily szép idő van ott künn, mily kellemes az este! Ugy-e szeretne már künn lenni a szabadban?

– Oh! nagyon; de azt mondták, csak a jövő szombaton mehetek el, addig még erősödnöm kell. Mily hosszú idő!

Jövő szombatig! Mily hosszú idő! Itt hagysz te minket, szép leányka, sokkal hamarább, de mások visznek el innét. Elvisznek, és hová?… Halottas ágyat néked fehér rózsából meg gyöngyvirágból kellene vetni, ibolyával ékesíteni. Puha selyem való takaróul gyöngéd tagjaidra, rózsaszinű fátyol szemfödőnek, hogy legalább az vessen ott is orczáidra pírt, oly szépet, mint volt az egykori, nem a mostani lázas. Fehér rózsából halottas ágy… Nyirkos pinczében puszta bádogra dobnak, később pedig csillogó késekkel megrakott kemény márványasztalra; kibomlott dús hajad lesz lepedőd, takaród és szemfödeled.

Angela! Vigasztaló szavaimra mindig nyájasan válaszol és feleletét mindig az a leírhatatlan mosoly kiséri; szeme oly csillogó, arcza oly piros! A beszéd nagyon fárasztja, szemhéjai már néhány szó után lankadtan lecsukódnak és azok a szegélyző hosszú fekete selyemszálak szelíden, lágyan simúlnak egymásra. Jó éjszakát, Angela, álmodjék szépeket!

Még egyszer fölnyitja szemét: Jó éjszakát!

Istenem, miért is kell ily szép leánynak így elpusztúlnia? Miért?! Szégyen volna, ha nem tudnám. Azért, mivel a tüdő szövetének legnagyobb része a tuberkulózis baczillusai által okozott lobfolyamat folytán elpusztúlt, az egyén szervezete a hosszas lázak által teljesen kimerűlt stb. stb. Tudom nagyon jól; egyébbel pedig mit törődöm? Mit is álldogálok annyit itt? Még rossz néven veszik. A többiek már rég a férfi-osztályon gyarapítják tudományukat, egyedül én időzök itt haszontalanúl…

A másik terem is csak olyan, mint az előbbi. Itt fekszik mozdulatlanúl, csontig lesoványodva az egyik: két hete még ifjú kedvvel csomagolgatta másnak a gyógyító porokat, kevergette az erőt adó pillulákat, nem sejtve, hogy majd az ő számára hiába keresnek. Fél teste elhalt már, és a halál alattomosan terjed rajta lábtól fölfelé: csak félig él, nyomorúltan, tétlenűl és mégis, ki tudja, mikorra halhat meg egészen, mikorra pusztúl el végig a velő, mely gerinczében megromlott? Teljes öntudattal a szabadúlás perczét talán már ő maga is óhajtva várja. Amott a másik, ellenkezőleg, mit sem tud a világról. Hátra szegett fővel, üvegesedő szemmel az üres légbe bámul és szűntelen mormogás közben ökölre szorított kezeit melle fölött ide-oda csavarja. Hiába rakják a jeget feje tetejére, az sem fogja elolthatni azt a gyilkos tüzet odabenn a koponyacsontok alatt. Észvesztő kínjai elmultak eszméletével együtt, és nem is fognak többé visszatérni sohasem.

Igen sokat lehetne mondani mindkét esetről, de tenni velük annál kevesebbet. A dolog elég világos, a kór megállapítása nem nehéz, és ha talán még is maradna fönn kétség, legyünk még néhány napig türelemmel: mindenre kapunk fölvilágosítást odaát a szomszédban, abban az alacsony, sötét házban…

Az idő telik, fogynak a még hátralevő ágyak; a látogatásból egynek-egynek folyton kevesebb jut.

– Hogy van?

– Roszul, kérem, nagyon!

– No, majd jobban lesz!

Siessünk, siessünk! A tanársegédet már alig néhány ember környezi. Nem is csoda! Régóta tart a vizit. Ilyenkor már nagy a hőség, aztán meg – bár sok alakban, sok változatban, mindenütt ugyanaz a szomorú kép. Legtöbben elszállinkóztak, mások csoportokba állnak, beszélgetnek és únják magukat nagyon; amilyen jó volt télen a nappali fűtést itt megtakarítani, oly nyomasztó most az ittlét még a tandíjmentesnek is, hisz a hűvös szellőt ott künn néki is ingyen adják.

Ez betegének mai állapotát vezeti be naplójába, vagy a hőmérővel próbál boldogúlni, az reczipéket másol tuczat számra azzal a szent meggyőződéssel, hogy jegyzőkönyvébe száz meg száz embertársa földi üdvét gyűjti.

Mindenki össze-vissza járkál, zajong; a szenvedők is megelégelték a türelmet, már most kedvére nyög, jajgat, aki még elég egészséges hozzá. A vizit véget ért, a legutolsó ágynál a hallgatóság egyetlen egy, hegyes orrú, pápaszemes, kopaszodó emberkéből áll.

Alig hogy az ágyat föléri, mégis mindent látni akar, soha nem mulaszt el alkalmat, hogy valamit megtudhasson és mégse tud még semmit, ő a legszorgalmasabb és mégis ő bukik meg legtöbbször. Mikor a tanársegéd úr beteszi maga mögött az ajtót, csak ő sajnálja, hogy már vége van, és bámul, hogy egyedül maradt. Megcsóválja fejét: az ilyen dolgot komolyabban kellene venni!

Igaza van, kolléga! De azért csak siessünk innét, ki a lombos fák közé, a szabad ég alá! Higyje el, ott lehet legjobban átgondolni, amit ma itt tanúlt. Átgondolni, sőt átérezni is. Vagy ez talán fölösleges?

Bocsánat! Ismét igaza van. A szív nem rigorozál, érzés nem kell a tudományhoz, még kevésbbé a praxishoz: a diploma, meg a pácziens – ha akad – úntig elég.

Az oltár.

Még a régi klinikán voltunk. Rozzant volt ott minden, a helyiségek szűkek, alkalmatlanok. A friss levegő a szenvedőkhöz némelyik ágyon el se juthatott. A kórtermeknek fehérre meszelt falait a gőz, a füst és a por hamar megszürkítette; a tág hasadékú padolatból a szennyet nem lehetett egészen eltávolítani. Nem felelt meg semmi a legújabb tudomány követelményeinek.

Most szellős, tágas minden terem, a kényelem a pompáig megy, a tisztaság kifogástalan. De – tudja isten – itt minden oly hideg, oly szívtelen: a fényes falak, a fényes márványpadlók gúnyt űznek a szenvedésből. Az a régi, rozzant ház – nem tudom miért – rám nézve sokkal meghatóbb, sőt kedvesebb volt. Talán azért, mert az a rongyos épület a társadalom rongyaival, melyeket magába zárt, oly jól összeillett, talán mert ott minden zúg számos évtized keserveiről tudott regélni bánatos, de kegyetlenűl szép dolgokat. Itt ebben a nagy palotában a szurtos viskók lakói, az érdekes esetek még inkább idegenűl, elhagyatva érezhetik magukat; ez a fény az ő végtelen nyomorukon oly szívtelenűl kaczag!

Hányszor ültem korán beállott téli estéken az ablakmélyedésben csöndesen, észrevétlen, hallgatva a teremben föl-föltámadó hangokat és, hosszú közökben, azt a százféle apró neszt, ami a fülledt mozdulatlan levegőt népesíti és amiről nem tudni, bennünk keletkezik-e, kivűlről jön-e?

Vagy mikor az asszistens magyarázó szavával együtt elhangzott a hallgatók zaja, s a férfiosztály nagyterme és mellékszobája lassankint kiürűlt, mikor már eltűnt ágytól-ágyhoz siető viaszgyertyája az utolsó észlelőnek is, s a betegágyak fölé mindig sűrűbb homály borúlt: hányszor jártam véges-végig a régi termen, mely már annyi kínnak volt tanúja, hol már annyi végsóhaj szállt a magasba.

Köröskörűl, fejjel a fal felé feküdtek. Végig-végig mértem a jobb- és baloldali ágysor közt vonuló útat; lépteim neszét a puszta falak visszaverték. A homályon át itt-ott egy sápadt arcz, egy beesett szem tekintett felém és kisérte mentemet, ide-oda, szűntelen. Úgy éreztem, mintha e szemsugár egy láthatatlan, de erős fonál volna; úgy rémlett, mintha e fonál lekötne és rajta újra meg újra előre s aztán vissza kellene mozognom, akár csak az óra ingájának, amely ott ketyeg a falon, de soha nem üt. Minek tudja meg a gyötrelemben virrasztó, hogy éjfél van, s oly messze még a reggel?! Mégis róla számítják a halálos ágyon fekvők életüknek hátralévő rövid perczeit s a lábbadozók a lassan telő órákat, amiket még e szomorú helyen kell tölteniök.

Mély csönd van; csak néha szakítja meg egy-egy mély sóhajtás, elfojtott nyögés, visszatartott zokogás, vagy lázbetegnek érthetetlen szakadozott szava. A legnagyobb kínban gyötrődőnek se hallik jajja: egyik az ápolónő durva korholását rettegi, a másik sajnálja a nyugvókat fölriasztani, és némán ontja könnyeit. Oh! mennyi kétségbeesett gondolat fordul meg ilyenkor, hosszú csöndes szürkületen ez agyakban, mennyi rémes eszme! Az utczáról egy gázlámpa a nagy fehér falra veti sárga fényét, róla ijesztő halálvázak néznek le a lábuk előtt vonaglóra. A nyomor e perczeiben talán előtűnnek a múlt keserű emlékei, vagy rövid örömei, a jövőnek fakó, vigasztalan képei, melyekre a remény szépítő sugarat csak ritkán ha vet.

Végig-végig jártam e termet, és az emberi szenvedés sötét költészete különös hangulatba ejtett. Mennyi boldogságnak volt már e hely temetője, hányszor dobbant itt szerelem utolsót, mennyi szenvedés után jutott itt gyakorta csöndes révpartra az élet hajója, hányszor esett már itt erény kétségbe az örök igazság felől, mennyi bűn lelte méltó büntetését, mialatt az óra mindig egyformán intézte ketyegését, és állt véle szemben az oltár, a másik falhoz támasztva hátát. Az óra: reménytelen és változatlan öröklét, az örök semmiben futó holt idő, – az oltár: örök élet, örök remény s bizalom jelképe.

Mit keres oltár itt? Régi, buzgóbb idők jele akkorról, midőn még a haldoklónak reményt, bizodalmat adtak útravalóúl. Most? Ahol nem használ a pézsma, a kámfor, az aether, ott a remény fölösleges. Csak tért foglal az oltár: helyén két ágy is elférne.

Egy öreg ápolónő könyörgött érte, hogy ne bántsák. Fiatal volt, mikor ide jött; az oltárt itt találta: az már akkor is vén és fekete volt. Sokat imádkozott mellette. Az újabbak, a fiatalabbak nem imádkoznak; azoktól bizony el is tüzelhetnék az oltárt.

Nemsokára úgyis minden oltár fája a fázó szegények tűzhelyén fog égni, és eltünik az emberi gondolatnak utolsó kínpada. A hazug fölvilágosodás így reménykedik. Ámde nincsen filozófia kegyetlenségében oly hatalmas, hogy kiölhesse a költészetet az összes emberiségből; a köznapi létnek gondja nem lesz sohasem oly epesztő, a szükség soha oly égető, hogy a szent forrást végkép kiapassza. Az örök költészet búsan így felel: Hiába romboltok le minden templomot, marad oltár az igaz érzelemnek, ahová lerakja virágát!

Valamire azomban még itt is jó. A középső szekrénykében, a szentség helyén, áll a tintatartó, a hőmérő meg a hallgató-cső, kések és ollók fényes környezetében. Csíkos lepedő a terítő; használatra kikészített törülközők növelik a pompát. A két vánkos még meg van; régesrég nem látszik rajtuk hímzés. Az egyik alatt kórtörténetek pihennek, a másik a láztáblákat védelmezi: bonczolási jegyzőkönyvek vastag kötetei a misekönyvek. Vajjon mikor miséztek itt utoljára?

Abban a félig lepattogzott sötétségben, ami az oltárképből maradt, már alig-alig látszott, hogy Mária alakja emelkedik a felhőkben diadalmasan és szelíden, lábát a meghódoló földgömbre téve. Feje körűl csillagokból koszorú. Arcza elmosódott, de a csillagok még mindig csodálatosan világítottak, és mintha fényük az esti homályban sem aludt volna ki. Jobbról-balról, a szöges gyertyatartók között egy-egy kis szent állott a szűzanya szolgálatára. Arany ruhájuk egészen lerongyollott; barna fatestükkel, meztelenűl ácsorogtak ott szomorún, szégyenkezve, hogy még mennyei hivatalukból is letették őket és szolgai, földi munkára alkalmazták: az egyik a tanársegéd úr finom pálczikáját szokta tartani, a másik divatos kalapot hordott tisztességben megkopott fején.

Az ápolónő mécset tett az oltárra, nem áhitatból, nem a Szűz Mária tiszteletére, hanem mivel onnét volt legkevésbbé bántó éjszaka a fény. Kétfelől egy-egy vaskos bonczolási napló szolgált ellenzőül. Legtöbb sugár a képre esett és az mosolyogva nézett szét a teremben, nem törődve a maga ócskaságával. Méltóságukat a félhomályban a szentek is visszanyerték; árnyékukat a tetőig fölvetették és onnét hajlongtak lefelé.

Az ablakhoz vonúltam. Leültem egy faszékre, elrejtve a fal mélyedésében, és kinéztem az utczának szemközti gázlángjaira. Nem volt semmi dolgom itt, de valami mégis fogva tartott. Nagyon kellemetlen gondolatok vonúltak át agyamon lassan, lomhán, és nem űztem el, sőt vártam, kivántam őket.

Egész nap annyi zaj, annyi sürgés-forgás vett körűl. Egyik klinikai épületből ki, a másikba be, sietve a város egyik végéről a másikra, szűntelen ácsorogni, figyelni, ahogy lehet, hallgatni jajgatást vagy vidám zsivajt, látni vért vagy megszokott, únott kolléga-arczokat, fullasztó hőség, szennyes levegő reggeltől-estig: nagyon fáradt voltam, a fülem zúgott. Úgy éreztem, mintha e csöndes teremben is dübörgő vasúti kocsin ülnék. Az álomnak és az ébrenlétnek furcsa vegyüléke vett rajtam erőt. Föl akartam kelni, hogy megnézzem, növekszik-e a huszonötös láza? Mintha rég nem hallottam volna köhintést a tizenkilenczes ágya felől… Minő dübörgés, hőség…

A vasút gyorsan robog tova, a tájak szűntelen változásban tekintenek át az ablakon. Ismerem a vidéket, nem nagyon érdekel; olvasok. Örömtelen sötét könyv van a kezemben. Nincs benne szó halálról, sem az élet nagyobb nyomorúságairól, de sorain körösztűl nem világit az életkedvnek csak egy sugara sem. Nem unalmas, de fárasztó, úgyszólván leverő. Ha az embernek nincs is baja, élete szűntelen vesződség, nevetséges haszontalanság, mely egy fáradságos mozdúlatot sem ér. Engem is mindig feketébb gondolatok fognak el; valami végtelen unalomnak és lankadásnak érzete. A könyv lassankint lehanyatlik kezemben, és én könyv nélkül olvasok tovább, szürke, szürke lapokat, ahol minden oly útálatos…

Halk, de gyors beszédnek hangjai riasztottak föl. Az oltár előtt, a mécsnek lobogó világában, két alak hosszú, fehér ingben. A magasabbik zordonan és győzedelmesen tekintett társára, aki szégyentől vagy bánattól lesújtva keresett valamit a padolaton és összeverődő térdein ingadozott.

Hirtelenében azt sem tudtam, hol vagyok, a szókat nem értettem, a beszélőket nem ismertem meg. Utóbb láttam, hogy két ágy, jobbról és balról üres. Más nem ébredt föl: jó éjszaka volt, nyugalmat hozott. Hol lehet az ápolónő?

Oda kellett volna mennem, hogy lefekvésre intsem őket, vagy az ápolónőt hívnom. Nem mozdultam.

»Hát maga mit csinál itt? Mit keres maga az oltárnál? Maga istentelen! Ilyen okos, tanúlt ember hogy tehet ilyen ostobaságot? Menjen innét!«

»»Ne, ne! Hagyjon itt, csak egyik sarkot engedje, a többi a magáé lehet egészen.«« Görcsösen megfogódzott az oltár szögletében. Térdei összecsuklottak, homlokát az éles párkányra támasztá. »»Azt hittem, a Máriakép kilép a keretből és újjával megfenyeget. Hol vannak a gyertyák? Előbb még égtek! Mindig rám nézett, és a csillagok rám ragyogtak.««

»Maga bolond«, mondja a másik. »Uram bocsá’! milyeneket beszél! Feküdjék le és hagyja a jó keresztény embereket imádkozni. Én már meggyógyulok, de magát megbünteti az Isten.«

»»Nem, nem bűntet meg, hiszen én is jó keresztény vagyok, az is voltam, csakhogy máskép. Én is meg fogok gyógyúlni – jaj nekem! – a szűzanya mondta.««

»Az ám! Most is gyötri a kórság azért a sok pogányságért. Menjen, hadd imádkozom!«

»»Azért se, nekem is szabad!«« Letérdelt, inkább lerogyott a földre, összekulcsolt kezét feje fölött magasan kinyujtva. A sovány, remegő karokra ráesett egy kevés sárga fény; vékony nyakát, behorpadt vállait a fölbomlott ing födetlen hagyta. Az ingnek egyik fele fehéren világított, a másik sötéten maradt és a környezet homályával összeolvadt. Arcza tőlem elfordúlt, haja kuszált és vörhenyes szőke volt; szemei – úgy látszik – fölfelé merednek, mert fejét hátraszegte.

Társa állva nézte egy darabig. Összerázkódott, mintha fáznék. Megcsóválta fejét és ágyába bújt, szemére is fölhúzva a takarót.

Mi az oka e jelenetnek egy lábbadozó és egy mindinkább sorvadó között? Az ott halálra hűti magát: le kellene fektetni. Miért ülök itt és nézem tétlenűl?… Egy párbeszéd töredéke jutott eszembe. Nem rég hallottam, véletlenűl. Vitatkoztak. Az egyik durva napszámos volt. Úgy vettük észre, jólelkű, mikor nem részeg. Kínzó baja akkor még javában tartott. Volt ideje és oka megbánni minden bűneit. A másik valami középfaj volt. Úr, de koldus. Nagyon is sokat tudott arra, hogy helyzetében boldog lehessen, de keveset ahhoz, hogy valami magasabbra vigye. Betegségének éppen támadását észleltük.

Reggel volt. Az úr szidta a napszámost, hogy mit mászkál éjszaka az oltárnál? Nem tud tőle aludni. Azt hiszi, hogy az használ valamit?

Használ, mert az isten a bűnöst is megsegíti, vélte a napszámos. Van neki itt egy könyve, amelyben meg van írva szépen.

Ostobaság mind! – tartá az úrforma beteg. És kezdte fejtegetni, hogy nincs isten; ha van is, nem törődik az emberekkel. A napszámos szörnyűködött. Én nem hallottam tovább beszédüket, melybe később a terem többi lakója is beléelegyedett, egyiknek vagy a másiknak pártjára állva.

Utóbb a nagy beteg lábbadozóvá, és a gyöngélkedő nagy beteggé lett… Az ott még mindig épp úgy térdel, mint előbb. Csak nem nézhetem, hogy megölje magát? Előhivatom az ápolónőt, akit elnyomott volt az álom. Betegünk nem akarta elhagyni az oltárt. Erőszakkal kellett ágyába tenni. Őrült módra rugdalódzott, kiabált, az egész termet fölverve.

Állapota napról-napra súlyosbodott. Lázaiban folyton az oltárral vesződött: sok álmatlan éjszakán át töprenghetett volt fölötte. Dühöngései mindig veszedelmesebbekké váltak. Valahányszor a napszámos, aki nemsokára már fönnjárt, elment ágya előtt, reá akart rohanni, szűntelen ordítozva, hogy az őt megátkozta.

Mire a napszámost gyógyúltan hazabocsátották, ellenfelét a bolondok közé kellett szállítani.

Azóta a klinika új házba költözött, de az oltárt nem vitte magával.

A napsugarak.

Most már magasan röpűlve a szemközti háztetők fölött, az ablakokon tág útat találnak, óriási nyalábokban, tündökölve hatolnak be a nagy kórterembe és friss erőt, jól eső meleget hoznak magukkal, egészen mást, sokkal éltetőbbet, mint aminőt a fűtés adhatott. Szétáradnak mindenüvé, még a legkisebb zugba is, örömet festenek mindenüvé, még a sápadt, kiaszott arczokra is; örömsugár siet eléjük még a fényevesztett szemből is, utolsó csilláma örömnek, reménynek. Napsugarak, tavaszi napsugarak! Mily boldog az, akire csak egy is ráesik!

Oh, ti százszorosan boldog egészségesek, akiknek arczát enyhe szellő minden nap meglegyinti, akik láthatjátok a virágnyílást, a pázsit sarjadozó zöldjét, hallhatjátok az első madárdalt: ti ezt a boldogságot nem ismeritek. Nagyon szegények kincse ez, és ti gazdagok vagytok. Ti nem tudjátok, mit érez az, akire hosszú, kínos heteken át sugárt csak az ápolónak virrasztó mécse vetett, mikor megpillantja újra az első napsugarat! Ha csak vékony nyaláb is, keskeny résen beszürődve, ha csak egy szál is, aminő a sötét börtönre itélthez lopva látogat el, csak napsugár, tavaszi napsugár legyen!

A legsúlyosabb betegnek éppen ágya mellett éri egy pompás fényküllő a tarkakoczkás marványpadolatot és erre ragyogó foltokat vet. A beteg sovány, fehér kezét, melyet már alig emel, kinyujtja és gyönyörrel nézi, mint veszi körűl ezer meg ezer sugár, mint csókolgatják hizelegve; szinte érzi, hogy újúlt erővel lüktet ereiben ami kevés vére még megmaradt; szinte érzi, hogy a melegség kezén át lassankint tovább terjed, be egészen szivéig, föl egészen agyáig. Mily jó, mily boldogság! Ennél nagyobb már nem érheti soha többé őt, az annyi lelki kinccsel gazdag, nem rég annyi törekvéssel, annyi reménnyel erős ifjút, aki magának jövőt, szépet, magasztosat még csak álmodott, de hogy megalkossa, jóformán hozzá sem foghatott. Ime, most a verőfény szívébe új érzést hozott, valami rég eltávozottat, visszhangját valami vidám kaczajnak, mely elhangzott régen, vagy tán nem is régen, de végkép, de örökre. Észre se veszi, hogy a többiek közt örvendő moraj kél, hogy a többiek mind készülődnek.

A tanársegéd szavára leszáll ágyáról, aki csak tud, magára ölti kék csíkos, hosszú köntösét, tőle telhetőleg sietve, hogy a drága idő kárba ne vesszen. Ez nem tud elfojtani egy jajkiáltást, midőn az öltözésnél karját emelni kénytelen; az az első lépések után reszkető térddel, inogva fogódzik meg az ágy lábánál és fáradtan megpihen; itt egyik alig vonszolja testét két mankóján; amott a másik bekötött szemével félénken tapogatózik, míg egy szürke néne meg nem szánja és útba nem igazítja. Soknak minden mozdúlat kínszenvedés, és mégis úgy vágynak, úgy igyekeznek innét ki a szabadba!