Part 6

Éppen az a kedves benned, Christine, hogy olyan könnyen megelégszel.

Landmarckné megszólal:

És ez az ifjú Holmsen a „kastélyban“ mint errefelé mondják… nagyon csinos lakóház, de kastélynak igazán nem kastély! Itt fönn északon, úgylátszik, nem sok kastélyt látnak. Azt mondják, hogy a tulajdonosa most megint itthon telepedett meg.

Igen, azt mondják, felelte a doktor, mintha nem is tudná bizonyosan és mintha nem is volna érdemes erről bizonyosat tudni.

De ma este nem volt itt, úgy-e?

Nem, ő se tartja tiszteletben az udvarias formákat, felelte az ügyvéd. Én a feleségem kedvéért mégis meghívtam, – hiszen az ember mindig szívesen hoz áldozatot a szeretteiért, – végre is Christine kora gyerekkorától kezdve jól ismeri. Az eredmény pedig az volt, hogy el se jött.

De hiszen lemondott és kimentette az elmaradását, vetette közbe az asszony. Irt egy nagyon udvarias levelet.

No, még csak az kellett volna, hogy ne is válaszoljon udvariasan és tisztelettel, ha én olyan szíves vagyok hozzá, hogy meghívom.

Nem tudom, mi az oka, de némely emberrel szemben sehogyan se tudok felmelegedni, mondta doktor Muus. Az ifjú Willatznak az apjával se tudtam baráti viszonyba kerülni, furcsa volt nekem ez a Holmsen, aki mindhalálig hadnagy maradt. Úgylátszik, azt hitte, hogy velem szemben adhatja az előkelőt, de bennem persze emberére talált!

Florina szobalány belépett és azt mondta:

Kérem, itt van egy távirat, azon a helyen találtam, ahol a malomtulajdonos ült.

A távirat Holmengraa úrnak szólt és már felnyitották: Puerto Rico ekkor és ekkor, – kétszázhúszezer egy hajóért, – a „Bagoly“-ért – válasz legkésőbb eddig és eddig az óráig. – Felix.

Felix a malomtulajdonos fia, – magyarázta az ügyvéd. De hogy veszthetett el egy ilyen fontos táviratot! Florina, vidd fel azonnal Holmengraa úrnak!

A hatalmas összeg egy pillanatra mindenkinek elállította a szavát, olyan volt egészen, mintha csak az asztal közepére hullott volna a pénz. De aztán lassanként megeredt a szavuk: Kétszázhúszezer. Isten mentsen az ilyenféle üzletektől, az ilyen összegektől, aminőkkel ez az ember dolgozik!

Még az ügyvéd is leverten mondta:

Az az ember maga se tudja, hogy milyen gazdag!

És a sok kis ember belepillantott egy másodpercre valami másféle nagyszerűségbe, mint aminő az ő reményeik előtt valaha megvillant és most egy kis időre volt szükségük, amíg ujra vissza tudtak zökkenni a rendes kerékvágásba. Holmengraa, a csodák embere elvesztett egy táviratot, Florina most viszi utána, de vajjon nem szándékosan hagyta el azt a táviratot?

Landmarck lelkészné csak a saját gondolatmenetét követte még mindig és azt mondta:

Felix, – szép név, úgy-e lányok?

Csakugyan, a lányoknak is tetszett ez a név.

Sose fog hazajönni? kérdezték.

Haza? Hiszen otthon van, mondta doktor Muus magából kikelten. A törzsénél, fűzte hozzá.

A parkból nevetés és szerelmi suttogás, meg könnyű sikoltások hallatszottak. Egészen későre tehát még nem járhatott az éjszaka.

Amint azonban a suttogás és a sikoltozás folyvást ismétlődött és sehogyan se akart vége szakadni, doktor Muus nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze az ügyvédet:

Mondja csak, kérem, ezek a maga választói, hogy ilyen kímélettel kell lennie irántuk?

Ez talált. Az ügyvéd egy pillanatig úgy tett, mintha leleplezték volna, aztán azt mondta:

Az a nézetem, hogyha mi megtaláljuk a magunk szórakozását, hadd találják meg a munkások is az övéket.

Helyes a szó, bölcs kádi és aranyba lehetne foglalni, felelte a doktor, és ezzel ismét kiköszörülte a csorbát.

Valamennyien föltétlenül magára szavazunk, mert megérdemelte. Csak félre ne értse a szavaimat.

Kétség se fér hozzá, hogy azok odkünn több élvezetből is kivették a részüket, mint a teából és a vajaskenyérből, mondta az ügyvéd kiengesztelődött hangon. Már egész este figyelem őket. No, de most aztán…

Fölállt a helyéről és a verandáról kikáltott a sötétségbe, hogy mindenki hagyja el a parkot és menjen haza. De hozzátette:

Köszönöm, hogy eljöttetek!

Bizony, bölcs kádi, nem kellett volna a kerti ünnepélyt ilyen késő nyáridőben megrendezni. Bár még szelíd volt az idő és csöndes, de már nagyon is sötét volt, jó alkalom, egy és más dologra és a növényeknek bizony volt mit szenvedniök, a pázsitot is több helyütt feldúlták a szép, homokos útak egészen összeomlottak. És mikor megjelent a Segelfossi Ujság, egy vezércikk volt benne, mely szerint Rasch ügyvéd nem fogja többé megnyitni a parkját semmiféle népünnepély számára. Ez nagyon szomorú dolog, írta az ujság, mert az ügyvéd úr és a nép mindig a legjobb viszonyban voltak, de most íme, a nép maga dúlta fel a szép viszonyt. Az ünnepély után a növények nagy részét letaposva találták és a bokrok közül nem kevesebb, mint tizennyolc női fésű került elő, egyikükön piros gyöngy volt. Nem lehet vitás, hogy ez igen csúnya dolog, – írja az újság – és véleményük szerint az emberek nem róhatják le másként hálájukat Rasch ügyvédnek, mint úgy, hogy a választáson őt jelölik. Szavazzon mindenki Rasch ügyvédre!

Tehát az ügyvédet jelöljük??

De a bölcs kádinak nem lett volna szabad olyan sokáig habozni az ünnepéllyel, mert az esték már sötétek voltak, és sötétben sok minden megeshetik. Miért is jajveszékelt a szarka olyan kétségbeesetten? Nem csekélyebb okból, minthogy betörtek Holmnegraa úrhoz. Míg ő és az övéi az ünnepélyen voltak és magárahagyták a házat. Betörtek az élelmiszer kamrába, nagyarányú lopás történt, húst, szalonnát és sajtot, vajat és füstölt lazacot loptak el, meg mindenféle édességet befőttes üvegekben, hatalmas húsdarabokat, csaknem mindenből valamit. Ezt akarta Sjura tudtára adni mindenkinek!

Amint Irgensné hazajött, azonnal odament a szekrényhez, ahol a kulcsokat tartogatta és megnézte, hogy megvan-e valamennyi kulcsa? Irgensné tökéletes gazdasszony volt és talán meg is sejtett valamit, talán nem, bizonyos, hogy addig nem volt nyugta, míg az elveszett kis éléskamra-kulcs hiányzott. Fogott tehát egy gyertyát és kiment a kamrába. Azonnal észrevette, hogy mi történt és a kiáltozásra összecsődítette az egész házat, odajött az előljáró is, minthogy éppen a közelben tartózkodott és most az előljáró fogta a kezébe a gyertyát, mindent pontosan megvizsgált és összegyüjtött minden nyomozási adatot, de ilyet, sajnos, keveset talált. Ha esetleg voltak is lábnyomok az udvaron, azok már elvegyültek más lábnyomokkal és a tolvaj nem hagyott hátra semmiféle ismertetőjelet. Annyit azonban az előljáró azonnal felfedezett, – látták a többiek is, – hogy a kamra ajtaján felnyitották a lakatot, a Yale-lakatot, pedig egész idő alatt érintetlenül lógott az ajtón, most azonban a kulcslyuk körül a rozsdában friss nyomok mutatkoztak. A lakat a legtökéletesebb rendben volt, tehát csak kulccsal nyithatták ki és csukhatták be aztán ujra.

Ó, bár hozott volna Holmengraa úr egy másikat a városból, kiáltotta Irgensné és sírt és jajgatott. De az én hibám az egész, mondta és még jobban sirt és még jobban jajgatott. Nem lett volna szabad egy pillanatra se kiengednem a kezemből a kulcsot és még éjszaka is magamnál kellett volna tartanom.

Nagy zűrzavar keletkezett, csak Holmengraa úr fogadta hidegvérűen a dolgot és annyi volt az egész mondanivalója, hogy némi szárított húst majd csak beszereznek ujra.

Gyerünk, menjünk be mindnyájan! Jőjjön, előljáró úr!

Azonban míg ott ácsorogtak, odajött Martin béres a kastélyból, megütötte a fülét, hogy lopásról beszélnek, és azt mondja hangosan, hogy mindenki meghallja:

Ezt Lars Manuelsen tette.

Hallgatás.

Azt gondolod? kérdi az előljáró.

Igen, azt gondolom!

Martin béresen meglátszik, hogy esze ágában sincsen kímélni Lars Nanuelsent.

Láttad?

Igen, találkoztam vele, mikor a zsákmányát cipelte. És Ole Johan is találkozott vele, meg a félvér Petterünk. Mindahárman találkoztunk vele, mert együtt mentünk.

Hol találkoztatok vele?

Itt! mondja Martin béres és néhány lépéssel átmegy az ucca másik felére.

Az előjáró magasra emeli a gyertyát és a fényét Holmengraa úr arcára vetíti, de nem szól semmit. Holmengraa úr se szól egy szót sem.

Mit kerestetek itt olyan későn? kérdezi az előljáró.

És Martin béres így válaszol:

Nem akartunk mi lopni. Mi Willatz Holmsen alkalmazásában vagyunk a segelfossi birtokon. A dolog így történt: Hallottuk, hogy a szarka szörnyű módon kiabál és akkor azt mondta az Ole Johan, – történetesen nálunk volt és ő mindig mindent tudni akar, – gyertek, nézzük meg, hogy mit akar a Sjura! Így jöttünk ide.

Az előljáró ismét Holmengraa úr arcába világított, de Holmengraa úr röviden és szárazon csak ennyit mondott:

Elget álltunk és fecsegtünk már itten.

És ezzel bement a házba.

Az előljáró még néhány kérdést tett, de inkább csak azért, hogy befejezze a kihallgatást.

Azt mondod, hogy Lars volt? Köszönöm. Megszólított benneteket, vagy ti szóltatok hozzá?

Én azt mondtam, hogy jóestét, ő azonban csak morgott rá valamit és sietett tovább. Többet nem beszéltünk.

És világosan fölismerted, hogy ő volt az?

Esküt teszünk rá, ha szükséges. Édes jó uram, mi ismerjük Lars Manuelsent és a bekecse gombját, meg a parókáját. Egy cserépfazekat vitt a hóna alatt.

Az a befőttes fazék volt, kiáltotta Irgensné. A málna! Hatalmas Isten, ha az a fickó a kezembe került volna!

Mariane kisasszony bement a házba és magával vitte az előljárót is. Az emberek pedig elszéledtek.

És habár Holmengraa úr később egy szóval se célzott a lopásra, vagy a tettesre, mégis széltében-hosszában elterjedt a híre. Már nagyon sokan tudtak róla. A Segelfossi Ujság se hallgathatta el a dolgot, és egy fölényes jogi ismeretekről tanuskodó cikkben hozta nyilvánosságra az eseményt, kétség se lehetett felőle, hogy a cikk a Rasch ügyvéd tollából származik, mert csak úgy tajtékzott belőle a gyűlölet és düh.

A dologból nagy hűhó lett. A tettes azonban biztonságban érezhette magát, mert nyilvánvaló módon titokzatos és szinte borzalmas volt az egész história. A Larsen szálloda okvetlenül kaphatott valamit a finom húsneműekből, mert egy csapásra különösképen jó szálloda lett belőle, így mondta legalább néhány kereskedelmi utazó, mikor őszi cikkeivel bejött a boltba, elmondták, mennyire meglepte őket, hogy ilyen szállodát találnak ebben a városban és megigérték, hogy ajánlani fogják mindenkinek. És az hogyan történhetett, hogy a Larsen-szálloda most egyszerre kitünő füstöltlazacot és sonkát tálalhatott vendégei elé? És honnan került elő a kitünő málnabefőtt? Vajjon nem függ össze mindez a Holmengraa-ház legutóbbi éjszakai kalandjával? Mert mi egyéb magyarázata lenne? Lars Manuelsen végre is Daverdana apja volt, és Julius szálloda-tulajdonos az ő testvérbátyja, alkalmasint mindaketten nagyon jól tudták, mit kockáztathatnak és mit nem.

Mintha felkavarták volna egész Segelfoss városát: nem volt az már az a csöndes és ártatlan kis fészek, mint azelőtt. Hogy ártatlan?

Segelfoss a latrok barlangja lett, mondta Lars Manuelsen, meg is fogom írni az én Lassen fiamnak.

És hogy csöndes-e? Nem, nem volt itt csöndes semmi, lejátszódott minden nagy sorsfordulat, csak éppen kicsiben, mert a méretek kicsinyek voltak.

És most aztán elkövetkezett a boltos Theodor őszi ünnepélye is a szigeten, a dunnalúd-telepen, amint Theodor azt már régóta a fejében forgatta, főleg azzal a célzattal, hogy felülmúlta az ügyvéd kerti ünnepélyét. És ha valaha felülmulhatatlan ünnepi műsort állított össze valaki, hát minden bizonnyal Theodor volt az. Esze ágában sem vot, hogy az egész gyönyörű napot a kietlen szigeten üsse agyon, számára az volt az első szempont, hogy az ő neve és a cég neve sokáig fényeskedjék egész Segelfossban, azért tartogatott egy meglepetést, – amelyet még sose láttak, sose hallottak Segelfossban! Tüzijátékot akart rendezni!

Ó, ezt a Theodort minden hájjal megkenték ám!

A készülődés most lekötötte minden idejét. Az új üzletház is csaknem teljesen tető alá került már, és mihelyt megszárad rajta a sok arany és lakk, be is lehetett költözni. Most már nem volt rá érkezése, hogy maga is a pult mögé álljon. Valaki zselatint akar vásárolni:

Adjon még öt csomagot abból a multkoriból.

Várj míg visszatérünk az ünnepélyről, felelte Theodor. Nem láttad, hogy felhúztam a lobogót?

Miért is van kint a zászló?

Azt még idejében megtudod.

Theodor a zászlót Anton Coldevin tiszteletére tűzte fel, de egyben az ünnep tiszteletére is. Kornélius inast két nap egyfolytában kiállította a zászódombra, az embereknek már az oldalukat fúrta a kiváncsiság, nemrégiben, – erre még emlékeztek, – a kereskedelmi utazónak és a hajójának szólt a zászlólobogtatás, de most?… Itt valami egészen különös dolognak kell bekövetkezni! A postahajó már megérkezett és Coldevin kolléga partra is szállt már, de Theodor még mindig lobogtatta a zászlót. No de vigyázzatok csak, ez a Theodor mindig tudta, hogy mit csinál! Sohase tette lóvá az embereket, mindig volt valami komoly értelme, ha ő kieszelt valamit.

A délután napos volt és szélcsöndes, öt ladik várta készen a kiránduló ifjúságot és a parton eleven élet nyüzsgött. A malom fiaatl munkásai közül is többen szabadságot kaptak erre a délutánra, valamennyien elhozták a lányokat is, lehetséges, hogy Mariane kisasszony lépett közbe a munkásság érdekében, minthogy ő is el akart menni velük. Csakugyan meg is jelent és Anton Coldevin az ő társaságában volt. A lány nem ellenkezett, hanem teljesítette a kérését és eljött vele.

De vajjon minden ellenvetés nélkül-e? Szó sincs róla! Anton még azelőtt való nap este érkezett, a Larsen-szállodában vett lakást és azonnal fölkereste a lányt. Hogy vajjon eljön-e holnap az ünnepélyre, a dunnalúd-telepre?

Jóságos Isten, hát megőrült? kérdezte a lány.

A fiatalember így válaszolt:

Úgy veszem észre, hogy az én szerény indítványom és a maga végtelen fölháborodása nincsenek arányban egymással.

Azt hiszi, hogy ezt vártam volna magától?

Megígértem, hogy visszatérek, hát eljöttem.

És a lány önkénytelenül elcsodálkozott és éreznie kellett, hogy ebben az emberben van tetterő és mozgékonyság. Nem töltötte az életét hiábavaló töprengéssel, hanem amit mondott, azt csakugyan meg is valósította. Három napig utazott és most itt van.

Majd holnap megadom a választ, mondta a lány.

Köszönöm, felelte a férfi. És ígérje meg, hogy az éjszaka nem fogja a dolgot a káromra eldönteni!

No nézd csak, ez a Coldevin nem esett a fejelágyára.

Másnap reggel aztán sikerült megegyezni és mind a ketten elindultak az ünnepélyre. Boltos Theodor eléjük ment és már messziről üdvözölte őket. Ó, Theodor remegett az örömtől és izgalomtól és természetesen igyekezett totumfac lenni, úgy érzi, hogy most már joga van kissé szabadabban beszélni, és mikor Mariane köszönt neki, Theodor így szól:

Jónapot kívánok, és engedje meg, hogy szívből üdvözöljem!

Nagyon udvarias volt és hálás, sőt megtiszteltetést emlegetett állandóan.

Mikor a ladikok eleveztek a partról, Theodor már beváltotta első meglepetését az egész város környéke számára: üdvlövést adatott le! Még pedig nem közönséges vadászpuskákkal lődöztek a levegőbe, hanem Theodor a hegyekben különböző helyütt apró aknákat ásatott és azokat dinamittal töltette meg. Ezeket süttette el most. A föld megremegett. Az emberek kiáltoztak: hurrá!

Mintha csak király utazna, mondta Mariane.

Igen… vagy a királynő! felelte Anton és meghajolt.

Még tíz ilyen lövést adatok le, ha majd visszatérünk, magyarázta Theodor és a kalapja után nyúlt. No lám, most leveszi a gramofon tetejét és a kürtök rázendítenek a himnuszra: God save the King.

The Queen! mondja rá Anton és ismét meghajol.

Theodor pedig ujra a kalapjához nyúl.

Szegény Theodor, hogy neki is ott kellett lennie! De vajjon szegény-e? Ó nem, most már arannyal lehetett felmérni. Jobbra-balra szaladgál és affektált ötletei voltak, zavarában azt gondolta, hogy most bátor világfinak kel mutatkoznia, ez a próba azonban nagyon rosszul sikerült, csupa félszegség derült a napvilágra. Theodornak minden más téren megvolt a maga súlya, de mint világfi nevetséges volt, – tizenkettő ment ilyenből egy tucatra.

Ilyen üdvlövések, ez a zene és ilyen kirándulás, – gondolta Theodor és egy pillanatig se kételkedett benne, hogy egész Segelfoss csak őt lesi és – szétpukkad az irigységtől. Egy egész ladikot megtöltetett étellel és itallal, ezt a ladikot Julius szállodatulajdonos, a pék és Nils varga vezették, hármukra hárult a felszolgálás gondja.

Még egy ladik jön utánunk, jegyezte meg Mariane kisasszony.

Az a mi élelmiszerszállítmányunk, sietett a magyarázattal Theodor és ismét a kalapjához nyult.

Theodor ugyanis állandóan a kalapjához nyúlt és úgy tartotta rajta a kezét, mint egy szalutáló katona. Ez csak úgy hirtelen jutott eszébe és egészen önállóan, de nagyszerű ötletnek találta! Később az est folyamán egy másik ilyen nagyszerű ötlete is támadt: mikor a felszolgálóknak harsány hangon valami utasítást adott, hozzátette, – mintha csak levélen írná alá magát, – Theodor Jensen! Új, csíkos ruha volt rajta és úgy érezte, hogy egyszerűen ellenállhatatlan. A lábán pedig volt egy pár cipő, – Isten tudja, hogy Kinából, vagy Bécsből hozatta-e.

Bécsből, mondta Theodor.

A cipő hegyes volt és egész végig lyukgatott, a közepén sárgabársony-betét, szinte különálló, még csak kis ezüst csöngetyűk hiányoztak róla.

Az ünnepély nagyszerűen kezdődött, a jókedv, vidám dal és napfény jegyében. A lányokon valami nagyon furcsa ötlött szembe: úgyszólván egyikükön se volt fésü. De azért mindannyian jókedvűek voltak, egyszerűen úgy tettek, mintha a fésü tökéletesen divatját multa volna. És mindvégig ilyen is maradt a hangulat. A tenger nyugodt volt, mint egy hatalmas bádoglemez, ha rátűz a nap. A környékről még több ladik csatlakozott hozzájuk, és ők mindenkit szívesen láttak.

Hangos lövéseket hallottunk, mondták a jövevények.

Ó igen, mondta Theodor.

Most már csakugyan hatalmas embertömeg volt együtt és igazán helyénvaló volt, hogy egy egész ladik élelmiszert hoztak magukkal.

Egyszerre csak egy új hatalmas halászladik jött velük szembe, Utvärből jött és minthogy szép tiszta volt, frissen olajozott, még a nap is rásütött, olyannak látszott, mint egy aranyos mellezetű kicsi hajó. Ezen ültek a hölgyek, akik Henriksennél laktak Utvärben.

Nagy menydörgést és lövöldözést hallottunk, mondták ők is.

Kitünő! mondta Theodor és a kalapjához nyult. Mi egy kis ünnepélyt tartunk, kérem forduljanak vissza és tartsanak velünk, kiváló tisztelettel Theodor Jensen.

És jöttek ők is, mint ahogy mindenki jött, a házigazda ellenállhatatlan volt.

Értesíteni kellett volna Willatzot, szólt Mariane Antonhoz. Talán eljött volna.

Én nem is merek jelentkezni Willatznál, mert már az utolsó alkalommal is nagyon terhére voltam, felelte Anton. Azért csak incognito tartózkodom itt.

Miért nem hozta el a nővéreit is, Theodor? kérdezte Mariane.

Theodor ezúttal elfeledkezett róla, hogy a kalapjához nyúljon.

A nővéreimet? Nem, Holmengraa kisasszony, az én nővéreim abban sántikálnak, hogy engem kidobjanak a házból, pedig ezzel csak önmagukat teszik tönkre, engem nem. Nemsokára meglesz a saját cégem.

És Theodor részletesen elmagyarázott mindent, most már nem is vigyázott a szavára, mert ebben a tárgykörben teljesen biztosnak érezte magát. Végezetül kijelentette, hogy most már étkezni se jár haza, hanem a szállodába, – mindezt a nővére miatt.

A nap gyorsan lehanyatlott és gyönyörű volt a naplemente, ez az alkonyi pír már nemcsak arany és vér, a nap szinte belesülyed a tengerbe, valami hangtalan mennydörgéssel. Az egyik fénykéve peremén két sirály ül a vizen, hatalmas sirályok nézik a lemenő napot és a mellük, mint a ragyogó bíborselyem, vörösen izzik a haldokló sugarakban. Fejüket és a szemüket a ladikok felé fordítják, de azért nem repülnek föl.

Mariane egészen a gondolataiba mélyedt és úgy mondja:

Milyen titokzatos teremtések ezek a sirályok! Csak élnek a maguk világában és ott bizonyosan nagyon tekintélyes madarak. Ha pedig elhullnak, az alighanem nagy veszteség a madárvilágra!

Nagyszerű szavak voltak ezek, megtalálták az utat Theodor szívébe és a boltos csodálatosan szeretetreméltónak találta őket. Egyébként hozott magával egy kis ajándékot is Mariane kisasszony részére, amiért olyan bájos és kedves volt, hogy ma velük tartott. Ó, mindössze csak egy 35 koronás kis zsebkendőt, az utazó azt mondta róla, hogy egy hercegnőnek lehet ajándékozni. Csak most úgy kellett intézni a dolgot, hogy Mariane kisasszony a tulajdon zsebkendőjét elveszítse az est folyamán.

Hamarosan ott leszünk? kérdezte Anton.

Igen, odamegyünk, ahol a lobogót látja.

Tehát itt is kitűzette a lobogót?

De ez még nem minden. Ha sötét lesz, akkor majd fáklyákat és lampiónokat gyujtunk.

Kiderült, hogy Theodor előreküldte az embereit, és azok megtettek minden előkészületet. A társaság partraszáll és felmegy a kunyhóhoz, azt kövekből és gerendákból tákolták össze és az ünnepélyes alkalomra színes vásznakkal aggatták tele. A kunyhót mindenki megcsodálja. Azonnal egy kis szíverősítő érkezik: bor és kalács.

És míg a szakácsok és a felszolgálók tüzet raknak és terítenek, Theodor körülvezeti a vendégeit a dunnalúd-telepen.

Törzsvendég itt és ismert mindent.

Valamikor a mienk volt ez a dunnalúd-telep, gondolják az utväri hölgyek.

És ez csakugyan igaz is volt. Egy napon azonban az utväri Henriksen nagy és súlyos adósságokba sodródott és a sziget a boltos Theodor kezére jutott, mert mindennek a világon az a sorsa, hogy egyik kézből a másikba kerül.

A szigeten most nem lakik senki, a madarak is elköltöztek már, üresek a fészkek és várják, hogy a lakóik visszatérjenek esztendőre. Egy-egy vöröslábú madár még osztrigára vadászott a part mentén és a sirályok ringatóztak a hullámokon a sziget körül.

A kép majdnem mindenütt ugyanaz volt és így hamarosan végezni lehetett a sétával. Szerencsére már alkonyodott, a kunyhóban meggyujtották a fáklyákat és a lampionokat. Most derült ki, hogy három ember határozott utasítás szerint kezelte az élelmiszerkészleteket és ugyancsak derekasan megállta a helyét. A pék annakidején még az öreg boltos Per üzletében elitta a maga sütödéjét, azért ma este csak a kenyeret és a süteményeket bízták rá. De Julius szállodás az italokról gondoskodott. Most borokat és finom poharakat készített elő, hosszú asztalokat teríttetett, a kunyhó előtt pedig pezsgőlimonádét kevert.

Theodor megmutatta az embereknek az etiketteket.

Bizony, érti ám a módját ez a Theodor, suttogták egymás közt a fiatalok.

Csak mikor már együtt volt az enni-innivaló, akkor vált el, hogy milyen pompásan kitett magáért a Larsen-szálloda! És az emberek itták a pezsgőlimonádét és ettek hozzá vajaskenyeret, füstötlazaccal és sonkával, aztán a málnabefőtt került sorra, az emberek már előre annyit halottak ezekről a nyalánkságokról, hogy a könnyük is kicsordult nevettükben.

Csak fejbe ne vágjanak érte! mondták és egyelőre nagyon finomak maradtak a célzásaikban.

De később, mikor már a bor jobban megindította a nyelvüket, merészebbek lettek és azt mondták:

Csak a dutyiba ne zárjanak érte bennünket!

Juliust a munkája a kunyhó belsejéhez kötötte, úgy hogy ezek a rosszindulatú tréfák nem jutottak a fülébe, ő szolgált fel a vendégeknek, ahányan csak helyet foglaltak odabenn, megkínálta őket Theodor legfinomabb konzerveivel, hideg szárnyassal és lekvárral hozzá, felszolgált háromféle módon elkészített tojást és kétszersültet áfonyabefőttel, sört és vörösbort és a szárnyashoz még egy kosár pezsgőt is. Julius mindezt maga ókumlálta ki a szakácskönyvből, részben pedig a kereskedelmi utazóknál érdeklődött utána.

Ó, micsoda ünnepély volt az! És ha az emberek a Rasch ügyvéd kerti ünnepélyére gondoltak, csak a gyámoltalanság akadályozta meg őket, hogy megvetően ne nyilatkozzanak róla.