Part 5

És ha a malom munkásai azt mondták rá, hogy ő is csak a maguk fajtája, hát nagyot tévedtek. Egészen más ember volt ő. Hatalmas ideák és jelentős tervek forogtak a fejében. Ha ezerszámra akarta legeltetni a jószágot a havasi legelőkön, ez a terv egy konzervgyár ötletével függött össze. Ezt az ötletet aztán továbbszőtte, elgondolta, hogyan fogja hajóra rakni a konzervgyár termékeit. Bevezetteti a villanyvilágítást, mechanikai műhelyt rendez be és gőzekével szántat. Azt is megtehetné, hogy gyógyszertárt és egy könyvesboltot költöztet Segelfossba, vagy maga is nyithatna egy kis szatócsüzletet, kereshetne háromezer koronát egy évben és élné a maga nyugodt életét. Bizony, mindent megtehetne, – hasznára fordíthatná a Theodor bolondságait, és egyszerre veszedelmes konkurrensként állna itt. És ha az egyik úton-módon nem sikerül, talál ő még mindig egy csomó megoldást, tőle minden kitelt. No de légy csak nyugodt, kis Theodor, oda már mégse fejlődik a dolog, hogy téged is nyugtalanítson a szatócsboltodban, élj te csak nyugodtan és légy büszkesége az édesanyádnak. Van nekünk még néhány más tervünk is és egyet még ebben az esztendőben megvalósítunk a Csendes óceánon, itt is van már a távirat! A háború hívja a mi kis hajónkat, a mi brilliáns kis hajónkat, olyan az, mint a bagoly, nappal nem lehet látni, nem, csak éjszaka vitorlázott, ott vitorlázott az ezeregy éjszakában és szín gyémánt a rakománya. Küldd csak ide nekünk! mondta a háború. – Kérem, kettőszázhúszezer az ára! Kedves Theodor, nekünk csak hatvanezerbe van a hajó. Nem bántuk meg a vásárt, jó hajó volt és gyémánt a rakománya. Egy fiatalember vezette, sennor Felix, de ma már ismét másik hajót vezet. Pompás mesebeli hős az a sennor Felix!

Holmengraa úr még egyszer kiszalad az ebédlőbe, mikor visszajön, duzzad a tárcája. A matrózoknak van ilyen teli tárcájuk, mikor kiszállnak a szárazföldön. Leszállt az este, Holmengraa úr az órájára néz és nekiindul. A lépcsőn a lányával találkozik s tréfásan mondja neki: Örvendek, hogy látlak! – Hasonlóképen! feleli a lány és nagyot nevet. Ők ketten mindenkor jóbarátok és jópajtások. És sem az apa nem kérdezte meg a lányt, hogy honnan jön, sem pedig az nem érdeklődött Marianénál, hogy hová visz az útja.

A malom irodájában töltötte el ezután az idejét, hol ezzel foglalatoskodott, hol amazzal, a segédkikötőmesterre valami fontos munkát bízott, jó néhány órára való munkát. Közben sötét lett az éjszaka, amilyen sötét ebben a világos évszakban csak lehetett. A kis uccákat és házakat azért tisztán meg lehetett különböztetni.

Most jön ki a postahivatalból a főnök, széles válla ringatózik, amint elindul az úton. Észrevette már mindenki rajta, hogy ez a pontatlan ember, csak egyetlen egy dologban pontos: nevezetesen minden éjszaka elmegy hazulról. Gondolkozik, filozófál, mosolyog valamilyen megfigyelésén, vagy ha lármát hall, összeráncolja a homlokát. Jó, hogy nyár van, legalább nincsen szüksége felöltőre! Alighanem nagyon fontos dolgokat forgat a fejében, hogy olyan kevés figyelmet fordít a külsejére, meg a ruhájára. A nadrágja menetközben mindig lecsúszik egy kicsit, már kitérdesedett egészen, rossz az anyaga és rojtos a széle is alul. De Baardsen távirász nem törődik a nadrágjával, megvan ez a jó tulajdonsága, és ha meglátja alul a rojtokat, azt mondja magában, hogy ő lett bizonyára kisebb. Egyébként gyakran tesz vidám és mélyértelmű kijelentéseket és néha nagyszerű megjegyzéseket fűz az eseményekhez.

Egy ideig a rakodópart környékén csatangolt. Ismer itt mindent az utolsó szögig, pontosan tudja minden láda helyét. Egyszerre nesz üti meg a fülét, összeráncolja a homlokát és elindul a hang után. Csöndes az éjszaka, valamelyik házból beszéd hallszik, onnan, ahol a segédkikötőmester lakik, az ő hangja ez, szid valakit, valamiért nagyon izgatott és egy férfi áll előtte. No lám, hiszen ő az első basszus a kikötőmester dalárdájában, tehát beszélhetne sokkal hangosabban is, de most csak suttog, szinte sziszeg.

Hát azért rendelt be engem éjszakai munkára, átkozott disznó! Mit keresett itt? Szerenádot akar adni az ablak alatt? Szerencsére Daverdana nem az a jóféle, ő nem nyitja ki az ablakot. Attól bízvást alhatik.

Maga előtt kergeti az idegen férfit és továbbsziszegi feléje:

Mit vigyorog? Ha csak a jogomat tekinteném, fejbekólintanám ezzel a bottal!

Úr és szolga! gondolja nyilván Baardsen és továbbmegy. Óvatosan visszanéz a vállán át, látja, amint a főnök úr igyekszik lassan tisztázni a dolgot és szomorúan mosolyog. Mi mást is tehetne, minthogy szomorúan mosolyog. Mi mást is tehetne, minthogy szomorúan mosolyog és megzavarodik. Baardsen most még élénkebben filozófál: megmentette volna az urat a szolgájától, ha módjában van, azt is megtehetné, hogy besettenkedik Daverdanához és megnyugtatja a lárma miatt. Baardsen elmosolyodott, mint aki valami nagyon csinosat eszelt ki. Ebben a pillanatban döntő elhatározásra jutott az üldözött principális. Mintha csak eddig a pontig lett volna szüksége kíséretre, tovább nem, villámgyorsan kitért oldalvást, leszegte a fejét, futásnak eredt és a következő pillanatban már eltünt szem elől. A segédkikötőmester lassan és hallgatagon ment tovább, úgy látszik, visszatért ismét a munkája mellé, a raktárba.

Úr és szolga, – bizony ezeréves história kisértett itt és Baardsen most sem érhette meg a végét. Csak egy epizódnak a kezdete volt ez. Egy deresedő hajú, bolond özvegy ember! Valamikor jó sora volt, de most már kevésbé jól megy a dolga. Hallgasd csak ezt a síri, éjszakai sötétséget, úgy forrong-lázong, akárcsak ő! Tulajdonképen nem is volt ez tolvaj dolog, vagy állati dolog, – ahol egy szolgának nincs keresni valója, ott távol kell tartani, ez a kíméletlen igazság. Arcátlanság volt, annyi igaz. De arcátlan ember volt-e ez a főnök egyébként? Sőt ellenkezőleg, finom volt, adakozó és mélylelkű. Nem, ezen nem volt könnyű eligazodni! És Baardsen is azzal intézte el magában az ügyet, hogy ezen úgy se igazodik el senki! A szél sem úgy fuj, ahogy a könyvek előírják és furcsa volna, ha valaki – mennydörgésszínű harisnyáról beszélne.

Mielőtt Baardsen kiment az éjszakába, egyideig bizonyára benn tespedt a táviróhivatalban, mert hosszasan elsétált a Theodor színháza felé, mielőtt visszafordult, hogy ismét ugyanazon az úton haza térjen. Nagyszerű hangulatban volt és a gondolkozása kitünően működött. Amint azonban a segédkikötőmester lakása mellett elhaladt, megzavarodott egy pillanatra, mert az elüldözött főnök ujra csak ott állt. Nem érez hatalmat maga fölött, gondolta Baardsen, senki sincsen Segelfossban, aki miatt ügyelnie kellene magára! Az ördög értse az ilyen dolgot. Baardsennek tulajdonképen nem volt mit keresnie éjszaka ez előtt a lakás előtt. De itt most cselekedni kellett, menteni, ami még menthető, – mindenek előtt a főnököt. Minden köszönés és bevezetés nélkül egyenesen odament Holmengraa úrhoz és azt mondta neki:

Elfelejtettem rávezetni az ön tegnapelőtti táviratára, hogy a megjelölt idő bizonytalan volt.

Talán összerezzent a főnök ijedtében? Nem, a legnyugodtabban tudomásul vette a közlést.

Úgy? mondta.

Már mint az ön válasza számára megjelölt határidő. Az óra helyén egy kereszt volt. Nagyon fontos táviratnak látszott, azt hiszem, kifejezetten meg kellett volna jelölnöm, hogy az órát elolvashatatlanul adták le Puerto Ricoból.

Nagyon jól megértettem, mit jelent a kereszt, mondotta a főnök.

Úgy? kérdezte Baardsen kurtán és nyomban tovább indult.

Jőjjön velem még pár lépést, a zavarosan megjelölt idő azt is jelentheti, hogy mai válasza későn érkezik. Háborúban égetően fontos minden óra.

Nem baj, ha későn is érkezik a válaszom, mondta a főnök.

Ha jól tudom, nagy összegről van szó, egész kis vagyonról…

Úgy van, mondta a főnök. És mentek tovább és beszélgettek egymással. A segédkikötőmester szembejön velük, már megint rosszat sejtett, fut, ahogy a lábától telik, de amint kettesben találja őket, lassan elmegy mellettük és köszön.

Mindezideig a főnök nagyon tartózkodóan viselkedett, most azonban egyszerre úgy érzi, hogy nagy hálával tartozik a távirásznak és ennek a legszívélyesebb módon kifejezést is ad.

Nagyon is jól értettem, hogy mit jelent a kereszt, mondta. Ha létrejön az üzlet, egy hajómmal kevesebb van. Nagyszerű hajó volt, olyan árut vitt, ami a gyémántnál is többet ér. Ha pedig nem lehetett megkötni az üzletet, akkor tovább megy a hajó az áruval. Így van ez. De alighanem megkötötték azt az üzletet, különben ma egy másik táviratot kaptam volna.

Aztán egyéb dolgokról beszélgettek és közben mind tovább haladtak az úton, egészen jól meg lehetett különböztetni a sárkányfejeket Rasch ügyvéd házán, és elmentek egy kert előtt is. Holmengraa úr mind beszédesebb lett, Baardsen észrevette, hogy többet beszél a kelleténél és hogy már nem nagyon mérlegeli a szavait. Holmengraa úr háza is egyszerre feltünt a sötétben.

Leülünk egy kicsit, mondta a malomtulajdonos.

És beszédes maradt továbbra is, szigetekről regélt, ahol színesbőrű lányok élnek, egyre-másra lelkesedett, rajongó szavakkal illetett régi és közismert dolgokat, néhány egyéni mondását rövid időközökben többször is elismételte, bár azok értelmét Baardsen sokkal jobban ki tudta volna fejezni, így valahogy: Nem úgy van-e, amint mondom, hogy a szerelem csak múló betegség. Igyekezni kell kilábolni belőle és megtalálni önmagunkat. Nem gondolja?

A malomtulajdonos nem volt iszákos, se pedig valami kéjenc, az élete szabálytalanságai nem voltak beteges természetűek. Átmeneti tipus volt, néha kijött a sodrából és ha leszállt az este, – trubadúr lett belőle. Baardsennek lassankint kínos lett a fecsegése, de akkor a malomtulajdonos hirtelen egy üveget húzott ki a mellső zsebéből és megkínálta a távirászt…

A szárazföldi tengerész kínálta az italt, Baardsen ugyan már kevés dolgon lepődött meg, de erre még ő is azt mondta: Nem.

Elsápadt és felállt. Talán nem akarta megbántani a malomtulajdonost, mert hozzátette:

Köszönöm szépen, de nekem ma még munkám van otthon és ilyenkor nem szabad innom! Egész más, ha ön maga iszik meg egy pohárkával, áldomást a nagy üzletre!

Igen, mondta a malomtulajdonos, és felállt ő is. Igen, nagyon helyes, egy pohárkával a jó üzletre! Nagyszerű bor ez, magammal vittem, mert készültem valahová és szerettem volna együtt inni valakivel.

Félek, hogy tartóztatom, ön bizonyosan fáradt és szeretne már lefeküdni, mondta Baardsen.

Nem, nem vagyok fáradt, mondta, ivott egy kortyot az üvegből, aztán ismét a zsebébe rejtette.

Akkor hát – jó éjszakát!

Baardsen mélyen és udvariasan köszönt a kalapjával, aztán elment.

Furcsa ember, gondolta a főnök úr, mikor magára maradt. Tehát jó éjszakát, mondta hangosan, bár nem vagyok fáradt és nem akarok még aludni.

Később Baardsen mégegyszer kimegy az éjszakába, a síri csöndbe… Még egy órácskát elfilozofál és gondolkozik az emberi léten, – az ördög érti az egészet! És aztán mégegyszer arra néz, a segédkikötőmester lakásának az irányába. De mi az? Hiszen ott áll a malomtulajdonos! A főnök úr, – immár harmadszor. Éppen most fogja a kulcsot és nyitja vele az ajtót.

3.

Ugyanazon az estén, mikor Rasch ügyvéd és a felesége kerti ünnepélyt rendeztek, a Sjura szarka pokoli lármát csapott Holmengraa úrék házában. Sjura ugyanis azt akarja, hogy este, ha ő már aludni tér az ágra, béke és csönd legyen körülötte mindenütt. Ha azonban nem hagyják nyugodni, akkor csivikelni kezd és ezúton értesíti a többi szarkát: lármázzanak ők is, amint a torkukon kifér és ilyen módon aztán fülsiketítő lárma keletkezett.

Vajjon miért csörög a szarka odaát? gondolja magában Irgensné, mert ő is ott van a kerti ünnepélyen.

Igen, most végre megrendezte az ügyvéd a kerti ünnepélyt, az őszi ünnepélyt – és ott van egész Segelfoss. Baardsen távirász ugyan hiányzik, mert az utóbbi években nem tett a háznál egyetlen látogatást sem és így szóba se jöhetett, hogy őt is meghivják. Egyébként azonban senkiről se feledkeztek meg és a munkások valamennyien eljöttek egy teára meg vajaskenyérre.

Ha pedig Willatz Holmsen megérkezik, tanítja Rasch ügyvéd a feleségét, nyugodtan ülsz tovább a székeden, amíg ide nem ér, és nem fogadod őt ünnepélyesen. Nézz csak mindig rám és figyeld, hogyan csinálom én, akkor tökéletesen biztosan fogsz mozogni. Ha pedig Willatz Holmsen indulni készül, eszem ágában sincs, hogy visszatartsam.

Mert Rasch ügyvéd úr kénytelen volt némi társadalmi formákra oktatni a feleségét, az asszonynak semmi érzéke sem volt az ilyen finomságok iránt. De mi lenne, ha csakugyan mindenben utánozta volna őt és a zsebkendőt a ruhája ujjában hordta volna, mint az ügyvéd úr, vagy Muus doktor? Nem, az lehetetlen. Az ügyvéd úr lassanként belefáradt, hogy az asszony minden társadalmi fogyatékossága fölött őrködjék és csak akkor utasította rendre, ha már valami nagyon is szembeötlő ügyetlenséget követett el.

Nézd csak, Christine, nem kell a tányért ferdén tartani, hogy az utolsó csöpp levest is kikanalazza az ember, gondolj már egyszer erre is! Finom ember nem tesz ilyesmit!

Raschné talán rosszul ítélt, mikor úgy érezte, hogy az ura elnyomja, ennek igazán nem volt semmi alapja, ha helyesen fogta volna fel a dolgot, még hálásnak is kellett volna lennie. De az asszony persze hálátlan volt.

Csinos asszony volt egyébként, kissé már hervadt virág, becsületes és egy kicsit ostoba, úgy hogy nem mindig tudta, mit beszél. Leánykorában jókedvű volt és szeretett volna férjhez menni, mint asszony pedig nehézkes lett, érzékeny és szürkehajú… A kikötőmester… ó, úgy látszik, nem egymásnak teremtette őket az Isten! Ma este a kikötőmester itt volt a dalárdájával és mikor kinn a kertben énekelni kezdtek, az asszonynak föl kellett szaladnia a hálószobába, hogy elrejtse könnyeit. Hogy az Isten áldja meg érte! És ki tudja, vajjon nem neki énekelt-e, első szerelmének, Christine Salvesennek? Csak Irgensné hosszas nógatására nyujtotta Rasch ügyvédnek a kezét, valószinüleg ez volt az Isten rendelése és most már két gyermeke is volt, messze földön nem találni párjukat, – legfeljebb Willatz Holmsen vehette volna fel velük a versenyt, Willatz Holmsen, mikor még gyarmek volt.

És most Willatz el se jött erre az estélyre. Nem, mióta Anton Coldevin ismét elutazott, Willatz már megint a maga ura volt és azóta szorgalmasan dolgozott. Irt is neki egy levelezőlapot, – kedves Christine asszony! – megköszönte a meghívást és kérte, hogy a férjének is adja át üdvözletét, de őnála otthon most éppen ég a munka és ugyancsak össze kell szednie magát, ha idejére el akar készülni vele, ezért nem is mer eljönni az ünnepélyre.

Jó, jó, mondta erre az ügyvéd úr, de doktor Muus eljött, Holmengraa úr és a lánya is jelenvannak, meg aztán Landmarckné is eljött a leányaival!

És az ügyvéd úr még sokakat fölsorolhatott volna: az ura-i előljárót, a Segelfossi Ujság szerkesztőjét és egyben szedőjét, Henriksen udvari szállítót, a boltos Per két leányát, vagyis a Jensen kisasszonyokat, ezeknek ugyancsak felvitte az Isten a dolgukat. De bátyjuk, a boltos Theodor nem jelent meg, mert nem volt jó viszonyban az ügyvéddel.

A vendégek künn gyülekeztek a kertben. A nyár már jól előrehaladt, de azért még mindig enyhe és szép volt az idő, nem volt szükség felöltőre, persze Florina mégis felhúzta a sárgaselyem kiskabátot, bár föl kellett szolgálnia benne, egyébként azonban mindenki jól érezte magát kabát nélkül is. És a kert, vagy a park, ha úgy tetszik, – teljes pompájában virult a virágágyaival, bokraival és más gyönyörűségeivel. Minden volt itt, semmi se hiányzott, a szökőkútban fölfelé ívelt a vízsugár, zöld volt a pázsit, ápoltak az utak és az ünnep napjára még sok minden újat vásároltak be, sok fapadot és kerek asztalt és az asztaloknak bádog volt a teteje, ha valamit rátettek, hatalmasat dördült mindannyiszor.

Igen, itt a kertben játszódott le a tulajdonképeni ünnepély, itt örökítette meg az új fényképész az egész díszes vendégkoszorút, még nappal, amíg világos volt és aztán itt maradtak a vendégek, késő éjszakáig. De a finom és előkelő vendégek később a verandán foglaltak helyet, sőt még a szobába is beültek, puncsot ittak, össze-összeütötték a poharukat és úgy multoztak. Nagyon kellemes volt az ünnepély és doktor Muus bizonyára valamennyiük véleményét juttatta szóhoz, mikor poharat emelt és köszöntőt mondott a kertre és Rasch ügyvéd házára. De milyen szép is volt, amint doktor Muus kiállt és beszélt és uralta az egész társaságot! Egyetlen zavaró a nyomorék füle volt rajta, de egész arcán ragyogott a szellemesség és a szemüveg úgy ült az orrán, mint egy japán tudósén… Ma esti beszéde egyébként szimbólikus jelentésű volt, mert a doktor Délnorvégiában kapott állást és közvetlenül az elutazása előtt állott. Dícsérte a kertet és a parkot, azt mondta, hogy még csak a pacsirták hiányoznak belőle. Hiszen valamivel délebbre sincsenek még pacsirták, de ő, minthogy szándéka oda áttenni a szállását, mégis csak közelebb kerül a pacsirtákhoz… Üdv mindenkinek, aki szintén követi majd délre! Hálás köszönet! mondta Rasch ügyvéd. Hálás köszönet, mondta Landmarckné is, sőt még a zsebkendőjét is kihúzta, azzal integetett a doktornak és azt kiáltotta: brávó! A kikötőmester pedig összegyüjtötte az embereit a veranda előtt, az énekesek krákogtak és a torkukat köszörülték, aztán belekezdtek a dalba:

„Az ifjúság szép tavaszán S a forró nyárnak évszakán…“

Most Rasch ügyvéden volt a sor. A kulcscsomó csörgött a zsebében, most még kövérebbnek és elhízottabbnak látszott, de határozottan és értelmesen beszélt. Pacsirtái, mondta, nincsenek, nem, egyelőre még nincsenek. De egyébként sok mindent bvezetett már itt Segelfossban és ezzel bizonyos mértékig példával járt elő másoknak. Mi volt ez a hely, mielőtt ő ideérkezett? Puszta mező. És micsoda most? Ápolt park, ahol szökőkút csobog és ritka külföldi fák virágzanak, az ő keze alatt kivirágzott a mező, egy modern villa emelkedett ki a földből, olyan, aminőket délen építenek és most már néhány vasöntődével tárgyal két művészi szobor ügyében, amelyeket a kert díszéül szánt. De ez még nem minden, ő, az ügyvéd, egy magasabb célt követett ezzel az összejövetellel, most, mikor annyi befolyásos férfi és hölgy van itt együtt, azt ajánlja, hogy alapítsanak egy jótékonysági egyletet Segelfossban, – elnökül választhatnak, akit akarnak. Egyben megköszöni kedves vendégeinek szíves megjelenésüket, igen, mindegyiknek külön-külön megköszöni a maga és felesége nevében és emeli poharát házának pótolhattalan barátjára, aki most távozni készül innen, doktor Muus egészségére!

Hurrá és brávó és a dalárda uj énekbe kezd.

De ezzel még nem mindenki számára fejeződött be az estély. Holmengraa úr és a leánya elmentek és az ura-i előljáró is elkísérte Holmengraa kisasszonyt, a kedves barátnőjét. De nem ment el a doktor, és nem ment el Landmarckné sem a lányaival, ezek a vendégek ott maradtak késő éjszakáig és tovább szórakoztak.

Az ügyvéd lakásában csakugyan lehetett is szórakozni. Nem volt itt holmi modern csecse-becse, szecessziós stílus, négyszögű lámpák és ifjú festők képei, itt a legszolidabb polgári szellem uralkodott, a háziúr örökölte az izlését, belevésődött az a családba sok hosszú hivatalnok-nemzedéken át és ki tudott tenni magáért! Volt ott egy üvegajtós könyvszekrény és minthogy a nagy költők már mind meghaltak, egyetlen élőnek a műve se volt a könyvszekrényben, csak nagy költők voltak benne. És gyönyörű szőnyegek a földön, géppel hímzett négyszögű gobelinek a falon, kis asztalkán két hatalmas album feküdt, Rasch ügyvéd rokonainak és barátainak fényképeivel és itt feküdtek még Rasch úr és felesége esküvőjéről az üdvözlő táviratok, bekötötték őket egy könyvbe és a dátumot arany betűkkel nyomták a tetejére! Az étagère roskadozott antikutánzatú gyetyartatók, meg a számos kagyló, és szép díszkövek, üvegpalackok és mindenféle karácsonyi ajándékok, a tintatartók és porcellánfigurák terhe alatt. De Rasch ügyvéd azért nem mindenben követte a családi hagyományt. Ő is, mint doktor Muus, elsajátította kissé a modern idők szellemét, amennyire azt valódi izléssel, – a veleszületett izléssel – össze lehetett egyeztetni. Így például doktor Muus, mikor utoljára volt a városban, a hajón néhány kereskedelmi utazóval ült együtt. A társalgásuk és a nézeteik ugyan nem feleltek meg neki, de a kést-villát feltünően új módon és nagyon tetszetősen kezelték, úgy tartották, mint valami tollszárat. A modern időknek ezt az ujjmutatását doktor Muus is magáévá tette, egy kevés gyakorlat kellett csak, és mind nagyobb ügyességet fejtett már ki, hogy a húst a tányérjában mintegy tollszárral vágja el. Nem sok időbe telt és az ügyvéd is utánozni kezdte, megtanulta a kés új fogását, persze a feleségét sokáig kellett oktatnia, ez az asszony semmit se lesett el magától. Doktor Muus nem örült különösképen, mikor észrevette, hogy az ügyvéd keze folytatja az ő művészetét és csak a jó Isten tudja, hogy miféle családból való lehet, aki ennyit eszik és ilyen vastag ujjai vannak! Az ügyvéd panaszkodott, hogy érzékeny a gyomra, de ez minden bizonnyal csak komédia volt, doktor Muusnak viszont csakugyan gyönge volt a gyomra, ez a nemzetség kifinomulását jelentette az elődök hosszú sorát át.

Milyen szépen énekelt a dalárda! mondta Raschné a Landmarck hölgyeknek, csakhogy valami beszélgetésbe kezdjen.

Gondolja? No igen, persze, felelte Landmarckné. Mi, déliek ugyan egészen másfajta énekhez szoktunk.

No, csak úgy gondoltam, hiszen erre mifelénk ez is nagyon istenes volt. Én ugyan édeskeveset értek hozzá.

Téged csakugyan könnyen ki lehet elégíteni, kedves Christine, mondta a férje. De egy dolognak igazán örülök, hogy megalapítottuk a segelfossi jótékonysági egyletet. Ennek csakugyan szívből örülök.

A doktor minden időben jól értett hozzá, – úgy van, minden időben, hogy megadja a kellő választ. Ismét poharat emelt és sok szerencsét kívánt barátjának az elnöki álláshoz.

No igen, felelte az ügyvéd közömbösen, az ember feláldozza magát a felebarátaiért. Most azonban egy bazárt kell létesíteni és pénzt kell szerezni. Ez az első dolog. És nagyon szeretném, ha számíthatnék az ifjú Landmarck kisasszonyokra.

Ez a Holmengraa kisasszony nem nagyon rokonszenves, mondta az egyik Landmarck lány.

Tudja Isten, – igazán nem! bólintott rá a másik.

Szerintem ezt nem is igen lehet várni tőle, végtére is nem olyan családból való, amelyben kulturált nemzedékek követik egymást, jelentette ki doktor Muus.

Meg aztán egészen sárga a bőre! Nem rossz gyomortól van ez, doktor úr?

Jaj, csak rossz gyomorról ne beszéljenek! kiáltott az ügyvéd.

A doktor azonban nem hallotta a közbeszólást és így felelt:

Nem, ez öröklött dolog. Föltétlenül öröklött. Akinek van egy kevés tudományos fogalma a fajokról, annak ez iránt nem is lehet kétsége. Holmengraa kisasszonynak indián vér folyik az ereiben, az ilyet úgy hívjuk, hogy quinteron.

Milyen érdekes, egy indián nő! kiáltott az egyik Landmarck-lány.

Ó, hogy lehet valaki indián! mondta a másik Landmarck lány.

Nekem csak az előljáró okoz gondot, mondja az ügyvéd, mintha csak a saját gondolatait mondaná ki hangosan. Egy szép napon majd kitör a botrány. Attól félek, hogy kénytelen leszek kurtán-furcsán elbánni vele.

Csakugyan annyira a viszonyain felül költekezik? kérdezi a doktor.

Dehogy is, ahhoz nincs is elég esze, feleli az ügyvéd bosszúsan. Sok pénzt kereshetne az, de nem tudja, hogy fogjon hozzá, és még mikor magától adódik valami a kezébe, akkor sem ért hozzá, hogy megtartsa. Lám, most is azért, mert mi, tehetősek, mind öt koronát jegyeztünk a segelfossi jótékonysági alapra, neki is ugyanannyit kellett adni. Pedig ez meghaladja az erejét, ha ötven őrét adott volna, az is elég lenne tőle.

Nem látom a távirászt ma este. Az sehová se jár? kérdi az egyik Landmarck-lány.

Nem, a távirász nem jár sehova, mondta az ügyvéd. Nem hívhatom meg ide azt az embert, ha egyszer sehol se tesz látogatást. Vannak bizonyos formák, amelyekhez minden művelt embernek ragaszkodnia kell, különben megszűnik minden társadalmi rend.

Az utolsó dal igazán csinos volt, mondta hirtelen Raschné. Nem gondolja, Landmarckné asszony?

Az ügyvéd mosolygón és végtelen fölénnyel adja meg nejének a választ: