Part 4

Kitelik tőled, hogy meghívasd magad, csak azért, hogy aztán lemondhass, mondta hirtelen Mariane.

Anton csodálkozó tekintettel mérte végig mindkettőjüket. Ezek tehát nem voltak békés viszonyban, hanem össze-összecsaptak, mint a vivófelek. Anton ugyan egyiktől se sajnálta azt a kis keserűséget, de még se volt ínyére tovább hallgatni a társalgást.

Bocsásson meg, Mariane kisasszony, én tulajdonképen a kedves apjaurával akartam beszélni, mondta. Gondolja-e, hogy lesz néhány pillanat ideje a számomra?

Várj egy kicsit, bizonyosan mindjárt itt lesz, mondta Willatz és indulni készült.

Az édesapám odaát van a malomban, mondta Mariane, nem tudom, mikor jön haza. Menjünk talán oda mind a hárman, esetleg még útközben érjük.

Ezt az indítványt el is fogadták, bár Willatz kissé kelletlenül egyezett bele, és előzőleg hosszasan nézte az óráját.

Mikor kiértek a széles útra, – ez köti össze a malmot a rakodóhellyel, – egy férfi állt ott és várt. Konrad volt. Köszönt és azután egy lépést tett előre, mint aki mondani akar valamit. Csak Anton állt meg a helyén, a másik kettő nyugodtan haladt tovább.

Miért beszéltél velem olyan hangon? kérdezte Willatz és mosolygott. Most azt fogja hinni, hogy nem vagyunk jóban.

Mariane szeme hosszúkás lett és keskeny, szinte eltünt az üregében.

Nem baj, ha azt hiszi is, mondta a lány.

Aztán másról kezdett beszélni:

Már megint kellemetlenségek vannak a munkásokkal.

Úgy? Már megint?

Nem is tudom az igazi okát, de hát nem sok kell ahhoz. Ha jól értettem, valami utalványok miatt zúgolódnak. Ezek az utalványok a boltba szólnak. Mert a munkások ott mindenféle árút vásároltak és az egész összeget a malom terhére íratták fel. Most a papa be akarja vezetni, hogy ne adjanak a malomnak nak semmi más árut, csak amelyikre utalványt hoz a munkás a malommestertől vagy a munkavezetőtől. A munkások pedig meg akarják szüntetni ezt az utalványrendszert, szégyen, gyalázat, azt mondják, ez éppen annyi, mintha megbélyegeznék őket.

Igen, nagyon érzékenyek lettek, mondta rá Willatz.

De aztán hamarosan belenyugodtak és ennek meg is volt az oka. Kiderült, hogy az Ole Johan nem is tud írni. Hát helyette a munkások maguk írják meg az utalványt és azt írják rá, amit akarnak. Hahaha, ez igazán mulatságos! Senkise a sagvikai Berteltől kérte az utalványt, mert az tud írni, hanem mindenik az Ole Johanhoz ment. Később aztán már nem is mentek senkihez, hanem maguk írtak minden utalványt, míg Theodor gyanút nem fogott és meg nem vizsgáltatta a dolgot. Ma délután két ember jött el papához és azt mondották neki: Fizettesse meg az adósokkal a kiutalt cikkek árát! – Azonnal el fogom őket bocsátani, mondta a papa. Nem, a két ember ezt nem akarta. És a papának fel kellett menni velük a malomba tárgyalni.

Velük együtt tárgyalni? kérdezte Willatz.

Hát mi egyebet tehetett volna?

Én nem hiszem, hogy az édesapád sokáig üzemben tudja még tartani a malmot.

Bizonyosan mindennek megvan az oka nála, én nem tudhatom. Mindenkinek meg vannak a maga okai. Tulajdonképen egy vőről kellene már gondoskodnom a papa számára, hogy az segítsen neki, de én még mindig kések vele, mondta Mariane.

Pedig meg kellene próbálni! jegyezte meg tréfásan Willatz.

Bizony, vőt kellene kerítenem, ismételte Mariane, de úgylátszik, sehogyan se tudom nyélbeütni a dolgot.

Willatz nevetett és a nevetése hangos volt és biztos, úgy nevetett, mint aki nyeregben van.

Várj még egy kicsit, talán csak egy hónapig még, talán már addig sem. Tudod, nem mindennap vagyok ilyen rossz hangulatban.

Várjuk a partitúrát. Bizony arra várunk.

Szeretnék egy kicsit több lenni, szeretnék valaki lenni, mikor igent mondasz majd nekem. Félre ne értsd engedelmes szolgádnak ezt a nemes vonását.

Marianenak ugyan nem sikerült teljesen magáévá tenni ezt a tréfás hangot, de lehet, hogy nem nagyon törődött az egésszel. Azt észre kellett vennie, hogy a Willatz könnyedsége erőltetett, és a tréfás szavaknak valahogy hamis csengésük volt. Vajjon nem látta-e, hogyan rángatózik a fiatalember szemöldöke? S annál inkább rángatózott, minél nyiltabban beszélt a lány.

Willatzot nyilván visszataszították ezek a szabadszájú kitörések, azt biztosra vette, hogy a lánynak nem az igazi természete az erőszakoskodás. Csak szakítana már egyszer ezzel a beszédmóddal! Willatz tudta jól, hogy Mariane lelke nem finomság nélkül való, még ma is ragaszkodó volt és bájos, mint gyermekkorukban, mikor kérte, hogy adjon neki „egy hosszú-hosszú csókot“. De azt is tudta, hogy az utazások és új ismeretségek sok mindent elváltoztattak a gondolkodásában, fogalmaiban és azért Mariane időnként merész volt és nyers, mint a korabeli norvég nők általában, érzett rajta valami idegen hatást. Az ilyen friss és közvetlen kiszólásokkal nem egyszer ért el nagy sikert a társaságban, a fiatalembernek mindig maró kín volt az, és eltávolította őket egymástól, hogy végül is féltékenységi jelenetekre, aztán pedig édes kiengesztelődésre vezessen.

De Mariane, – ó, milyen ravasz teremtés volt! Akárcsak az indián nagyanyja. Tudta ő jól, hogy mit csinál. Vagy törik, vagy szakad: ez volt az elve.

Mariane azt mondta:

No, már itt is van. Hiába, ez már csak úgy van, – ha te valamit a fejedbe vettél, akkor bizonyosan úgy is történik.

Igen, én unalmas fráter vagyok, ismerte el a fiatalember.

A lány ajkáról pedig ez a megjegyzés röppent el:

Azt hiszem, nekünk az a bajunk, hogy nagyon is egymásnak teremtett az Isten…

Ez valami megmásíthatatlan valóság lehetett, mert a fiú rábólintott, aztán kis idő mulva újra csak bólintott.

Anton hatalmas ugrásokkal sietett a nyomukban.

Bocsánat, hogy elmaradtam! mondta. Willatz, egy köszönetet kell neked átadnom.

Willatz a homlokát ráncolta. Nyilván sejtette, hogy Konrad mit akart, de szándékosan kitért az útjából.

Szóval egy köszönetet kell közvetítenem, mondta Anton zavartalanul. De nyugta nélkül nem adom át. Ez furcsa neked?

Igen… hogy úgy mondjam… egy kissé furcsa.

Nos hát, tehetsz, amit akarsz, felelte Anton, de arra mifelénk nem így viselkednél. Jön egy ember és meg akar köszönni neked valamit, te meg úgy teszel, mint aki se lát, se hall.

Willatz azt mondta:

Legalább neked volt alkalmad beszélgetni egy kicsit. Hiszen te a nép gyermeke vagy.

Jóságos isten! Igy járni lehúnyt szemmel az életen át, mint te! tört ki Antonból az őszinte hang. Nem értem, hogy hogy teheted ezt! Az apád még megtehette, mert neki kívül-belül ilyen volt a természete, de te… te csak az apád nagyságának a maradványain tengődöl.

Mariane hangos nevetéssel közbevetette magát és Willatzot is engedékenységre hangolta.

Igy beszél az ember jóbarátja és kedves vendége! mondta a fiatalember. Szinte tűkön áll félelmében, hogy nem talál elég goromba lenni.

A nép gyermeke! utánozta őt Anton. No, de hát mit tehet az ember? Egyébként neked talán hasznos ez az elvakultság, eltakarja előled az életet minden bolondságával és ravaszságával együtt. Idenézz, ez itt az élet! mondta és lemutatott az útra.

Néhány teherkocsi jött velük szemben, az emberek arca lisztes volt és ez furcsán hasonlóvá tette valamennyit. Hő! kiáltották a lovaiknak. A kocsik nyikorogtak a súlyos teher alatt, az emberek a kocsik mellett mentek nap-nap után. Ha elérkeztek a kirakodóhelyre, leszedték a kocsiról a lisztet és rozst rakodtak fel, a rozst felszállították a malomba és onnan ismét lisztet hoztak le a kirakodó helyre. Egyik nap a másik után.

Szinte látom a lelkemmel, amint te is résztveszel ebben az életben! mondta Willatz.

Részt is veszek benne a magam módján, jelentette ki Anton. Éppen most keresem fel a malomtulajdonos urat egy kis felvilágosításért, nekem is van üzletem, ha nem is foglalkozom éppen liszttel. Menj csak haza, Willatz és vedd el Synöve Solbakkent!

Mariane ismét felkacagott, de ezuttal egyedül.

No nézd csak, ő nem is nevet rajta, mondta aztán. Willatz, te nem is nevetsz?

Csak akkor, ha te úgy parancsolod, hogy mulatságosnak találjam, felelte a fiú.

Holmengraa úr barátságosan köszönt és elébük sietett. Nyugodtan és közvetlenül, mint egy boldog apa. Mintaképe volt a belső egyensúlynak. Mariane megkérdezte, hogy vajjon a bűnösöknek utilapút kötött-e a talpára, az apja azonban mosolygott és azt felelte, hogy túlságosan sok bűnös akadt.

No, te élet rajongója, van itt valami a te számodra, mondta Willatz Antonnak.

Hárman együtt megérttették vele, hogy miről van szó és Anton végül azt mondta:

Tehát az ellenőrzés hiányán mult az egész.

Most meg Willatz nevetett hangosan.

Csakugyan! mondta. A hiba mindkét részről történt, így írják ezt majd minden újságban. És ha a dolog a törvényszék elé kerül, akkor a bírák is ugyanezt fogják mondani. Én munkát és bért adok a munkásoknak, ha tehát a munkás meglop engem, akkor mind a kettőnké a felelősség, nekem azoknak is munkát és munkabért kellett volna adnom, akik a munkást ellenőrizzék, továbbá munkát és bért adnom azoknak, akik az ellenőrökre felügyeljenek. Egyuttal pedig a munkások, a jól végzett munkáért béremelést fognak követelni, különben sztrájkba lépnek.

És te mit tennél velük?

Ha kevés csőcselék volna a világon, akkor engedném, hogy csak éljenek és szaporodjanak.

Én az ön helyében döntőbíróságot tartanék a leghelyesebb megoldásnak, fordult Anton Holmengraa úrhoz.

Willatz megint fölnevetett, hanyagul, hátravetett fejjel.

Milyen unalmas! mondta. Ó, Anton Fredrik Coldevin, – így hívnak, úgy-e? – te igazán páratlan ember vagy, jobban megérted az idő szavát, mint akárki más.

Természetesen, csak a kihágás, a visszaélés megállapítására és minősítésére vonatkozóan kérnék döntőbíróságot, magyarázta Anton sértődötten. Mert ha az ember kiélezi a dolgot, akkor az az összes munkások közös ügyévé növekedik, az üzem pedig megáll. Azt hiszem, a malomtulajdonos úr ezzel teljesen tisztában is van. De ha a munkások maguk bíráskodhatnak a saját ügyükben, ezt aligha fogják elutasítani. A döntőbíróságot tehát csak az utalványok sorsának eldöntésére hívnám össze, megállapítani, hogy mi ajánlatosabb: megtartani vagy megszüntetni az utalványokat?

Papa, hát sokan követték el a visszaélést? kérdezte Mariane, mert már torkig volt ezzel a sok szóbeszéddel.

Igen, nagyon sokan. Úgylátszik valamennyien, csak sagvikai Bertel és Ole Johan nem volt benne.

Tehát csak az ellenőrök álltak ellen a kisértésnek. És miféle cikkeket vásároltak az utalványokért?

Holmengraa úr mosolygott.

Mindenfélét, a vitorlavászontól a petróleumig.

No, ilyet még nem pipáltam.

A kis boltos Theodornak elmagyarázták, hogy a mi petróleumhordónk üres, vettek tehát egy hordót és felosztották maguk közt. A vitorlavászonról azt mondták, hogy a szűréshez szükséges. A margarint pedig, hogy vajaskenyerük legyen, ha különóráznak, mert olyankor a malom ad nekik ellátást, magyarázták. Hahaha! Megáll az ember esze! És mióta csinálják ezt már így!

Anton a fejét csóválta és erre ritkán lehetett alaposabb oka. Az ellenőrzésnek ekkora hiánya mégis csak meglepő volt, sehogyan se ment a fejébe.

És most mit akarsz tenni, papa?

Nem lehet itt semmit se tenni. A büntetés nagyon is sok embert sújtana, de azonkívül is: kétélű fegyver volna.

És az Ön könyvelője nem fedezhette volna fel ezt a dolgot azonnal? kérdezte Anton és szinte remegett a fiú csupa üzleti érzék és túlfeszített kereskedőszellem hatása alatt. Nem gondolt arra, hogy a malomtulajdonos talán nem is tart számot az ő részvételére ebben a kínos ügyben. Az üzletben nem állítottak ki részletes számlát minden tételről? kérdezte Anton.

Nem! felelte Holmengraa úr kurtán.

Igen, de… kezdte Anton, aztán félbeszakította a mondatot, mert észrevette, hogy Mariane mosolyog az ő túlzott buzgalmán.

Látom már, meg kell mutatnom az összes kártyáimat, mondta Holmengraa úr és mosolygott ő is. Annak idején magam mondtam Theodornak, hogy részletes számlára nincsen szükség, hiszen annyiféle tételről úgyse lehet szó.

Ezzel csak a bizalmát akarta kimutatni Theodorral szemben, aki csakugyan rá is szolgált erre a jóvéleményre. A fiatalember maga nem is követett el semmiféle visszaélést. Theodor egyébként valami nagyon távoli rokonságban is van vele, az édesanyja harmadágon unokatestvére Holmengraa úrnak. Holmengraa úr itt Segelfossban kezdettől fogva segítette a családot, hogy talpraállhasson.

Vagy úgy! mondta Anton. De neki is észre kellett vennie, hogy ez mégis csak furcsa üzleti viszony. Ilyesmit csak dúsgazdag ember engedhet meg magának.

Ott álltak a keresztútnál, ahol Willatznak be kellett fordulnia, hogy visszatérjen a téglaégetőbeli szobácskáihoz és a partiturája mellé. Már fogta is a kalapját.

Most jut eszembe, Holmengraa úr, nem tudna-e nekem néhány ügyes erdőmunkást?

Erdőmunkást? kérdezte a malomtulajdonos, és visszatért a saját gondolatai világából. No, majd csak akad egy-kettő. Az ön erdejét végignéztem, amennyire tudtam, és azt hiszem, hogy sokat föl lehet használni belőle.

Köszönöm! mondta Willatz és eltávozott.

Holmengraa urat szemmelláthatólag olyan kevéssé érdekelték a rendellenességek a malomban, hogy még ilyen udvarias és kielégítő választ is tudott adni egészen közömbös dolgokra vonatkozóan. De azért Mariane figyelmét nem kerülte el, hogy a hangjának valami nagyon finom, kellemetlen mellékzöngéje volt, mikor válaszolt. – Vajjon mit jelentsen ez? Azt persze nem is sejtette, hogy az apjának is bizony tanácsot kellene kérnie a saját ügyeiben. Mi lesz azokkal hegyirétekkel és legelőkkel, hogyan fogja megvásárolni vagy kibérelni őket, hogy legelőnek rendezze be ezer szarvasmarha számára? Egy szót se említett a dolog felől. És Mariane azt gondolta magában: Nyilván azon mérgelődik, hogy Willatz még ezt az egyszerű kis erdőirtást se tudja egyedül nyélbeütni, hanem mindenhez segítségre szorul.

Karját az apja karjába öltötte és úgy mondta ki a szavakat, hogy rá se nézett, mintha nem is hozzá szólna:

Jelenlevő gyermeked nevében tiltakoznom kell az ellen, hogy Willatzra haragudj.

Ó, te édes kis indiánlány! felelte a malomtulajdonos és mosolygott.

Nem, nem haragudott ő senkire. Amint hazaértek, Antont magával vitte a fogadószobába és ott egy félóráig elbeszélgetett vele a délamerikai viszonyokról és mindenről világos képet tudott festeni. Anton nagyon örült, hogy ilyen kimerítő felvilágosításhoz jut. Igen, minden jel arra mutatott, hogy Anton helyesen diszponált az „Aranyhal“-lal, vélekedett Holmengraa úr, de a szerencsét nem szabad kihagynia a számításból. Anton spekulációi szemmelláthatóan felkeltették a mesebeli Tóbiás király érdeklődését. Értesítsen később néhány sorral, hogyan ütött ki a dolog, mondta.

És még ott maradt a fogadószobában, mikor Anton bement a lakószobába.

Mariane hirtelen úgy érezte, hogy túlságosan sok rajta az ékszer. Az utolsó fél órában kivette a füléből a nagy arany félholdakat és gyöngyöt tett a helyükbe. Anton ezt azonnal észrevette és úgy találta, hogy így még sokkal szebb. Igaz, hogy gyönyörűek voltak azok a félholdak, csodálatosan finom aranyláncocskán himbálóztak, de azért mégis volt bennük valami indiános, sőt Anton úgy érezte, hogy: zenebonás ékesség, – a gyöngyök közelebb hozták a lányt Európához. Mariane nyugodtan végighallgatta ezt a gondolatot és csak annyit felelt rá:

Úgy találja? No, ennek örülök.

Érdekli az, hogy nekem tetszik?

Minden bizonnyal.

Aztán arról kezdett beszélni, hogy a közeli napokban elutazik, – mikor is indul délre a legközelebbi hajó? Pénteken? No igen, szóval elutazik. De ha a dunnaludak elköltöznek, újra visszatér.

Hogy érti ezt? És mit akar a dunnaludaktól?

Ó, jóságos Isten! kiáltotta Anton. Hogy mit akarok a dunnaludaktól? Azt az időt várom, amikor a dunnaludak elhagyják a költőhelyeiket és üresen marad a fészkük… A dunnaludak, a Jensen kereskedő telepéről…

Csakugyan, erről megfeledkeztem. Hiszen maga vissza akar térni az őszi ünnepélyre.

Különösen, ha én és az ünnepély remélhetjük, hogy maga is meg fog ott jelenni.

Én? No már bocsásson meg!

Jó idő múlva ez a válasz mégegyszer eszébe jutott Antonnak és akkor megsértődött rajta: hogy is ne, mikor neki föltett szándéka, hogy megjelenik a kollégája, Jensen kereskedő ünnepélyén. Ez az úgynevezett boltos Theodor, mozgékony ember, az új idők embere. Figyelje csak meg, milyen agilis, hogyan terjeszti ki az üzletét mind szélesebb és szélesebb körre! Ez ám a jövő embere! Némelyik ember, úgy látszik, csak a múltban él. Olyanok, mint a vakok, kimeresztett szemmel járnak és sokan bölcseséget olvasnak ki a szemükből, amiért olyan mereven egy irányba néz. Az ilyen embereknek a saját szigetükön kellene élniök, valahol a tenger közepén, ők nem tudják, hogy az élet olyan, mint a nap világa, és mint a kereskedelem és a tűzérség. Mit ártana az magának, Mariane kisasszony, ha elmenne egy nyilvános ünnepélyre, ahol mindenki csak örülne, hogy megjelenik.

De mindez semmit se használt, falrahányt borsó volt az egész és Mariane kijelentette, hogy hallani se akar tovább a dologról.

Ha nem, hát nem, mondta a fiú. De ősszel majd visszajövök. És akkor majd a szállóban lakom, – hogy is hívják csak? A Larsen szállodában.

Mikor Anton elment, Mariane egy kézimunkát vett elő – még a régi, jó időkből, – jól megnézte, aztán újra letette az asztalra. Elővett egy könyvet és olvasott belőle néhány sort, majd egy csomag kártyát vett a kezébe és keverni kezdte. Egyszerre csak felnyitotta a fogadószoba ajtaját és azt mondta, hogy szeretne sétálni egyet.

Jól van, sétálj csak! mondta az apja barátságosan, mint mindig.

Holmengraa úr egyedül maradt. Teljesen egyedül a háznak ebben a részében. Valami történhetett vele, abban a pillanatban, amikor Anton elhagyta a szobát. Lehetséges, hogy egy ember ilyen hirtelen, átmenet nélkül megöregszik? Vagy csak a súlyos gondok hajlították meg a derekát és tették ilyen méltatlanná egy királyhoz? Nem volt előtte papíros és nem valami meghatározott számlán dolgozott, csak ült, ült a helyén és elmosódó szemmel nézett a kezére: nem, a szabadkőműves gyűrű se mentette már meg, nem mentette meg semmi, az sem, hogy titokzatosan kacsintott oldalvást és olyan arcokat vágott, mintha valami láthatatlan lénnyel lenne állandó összeköttetésben, a munkások mégse adták be a derekukat. Minden átmenet nélkül újra tegezni kezdték és Tóbiásnak nevezték. Ez olyan volt neki, mint az ökölcsapás. Minden tekintélyét elvesztette előttük, megint látták éjszaka, amint lányvadászatra indult. Igen, úgy tett, mintha erdőt nézne Willatz Holmsen számára, és akkor estefelé fölment a házikókba a hegy oldalán és ott kért éjjeli szállást.

Hohó, te Tóbiás vagy, te szabadkőműves, ugyanolyan, mint mi vagyunk és egy szikrával se különb! Most pedig felemelted a liszt árát. De nem tudtad teljesen kiszipolyozni a vérünket, egy csöpp vérünk még maradt. Nem szégyenled magad? És ha egy kis utalványt állítunk csak ki magunknak és azzal elmegyünk a boltba, hogy megvegyük rajta, ami az életünkhöz kell, akkor ránktörsz, mint egy rabszolgatartó és elszámoltatsz minden őrével. Szégyen, gyalázat!

Néhány munkás nyugodtabban fogta fel a dolgot és kimutatta az igazságérzetét. Ezek előzékenyen bólongattak és egy és más csekélységben igazat is adtak a malomtulajdonosnak. Ez nem is olyan ostoba dolog, mondták valamire. Nem is egészen bolond ez az ember, mondták máskor. De ez még rosszabb volt, mintha a többiek, a garázdák beszéltek. Aslak már nem volt a malomban, de a szelleme még mindig ott kisértett.

Nem, ez tarthatatlan helyzet volt. Úgylátszik, valóban nem úrnak született, hanem arra, hogy megjelenjék és eltűnjön, mint a mese alakjai. Az emberek, Isten tudja, mit képzeltek az ő gazdagságáról. Ő pedig spekulált, keresett pénzt, vesztett is, talán már nem is volt több veszteni való milliója. És ez volt a döntő az emberek szemében. Vajjon miért emelte újra a lisztárakat? Jóságos ég, ha ezt szükségből tette, akkor aligha érhet többet mint a többiek Segelfossban és akkor miért járt volna neki nagyobb tisztelet? Szégyen gyalázat!

Hova gondol most, min tűnődik úgy el és miért nézi folyton a kezét? Most lett-e csak világos az agyában, hogy az új módszerrel hibás útra tévedt az utóbbi hetekben? Da vajjon mihez kezdjen most? Elvégre is parasztnak született, az volt és az is marad, a fantáziája nem tudta egészen elhomályosítani a szemében a valóságot. Akkor is a földön maradt, ha a szárnyai vitték. És mikor a mult héten ismét felemelte a liszárakat, azt mégis csak helyes számítás alapján cselekedte. A többi malmoshoz képest még így is olcsó volt és a különbség kiadta a szállítás költségét, – hát miért ne tette volna? Az emberek miatt? Hiszen az már kiderült, hogy az emberek hogy ítélnek felőle. Ha nem tudták gazdagnak, ügyet se vetettek rá! Pedig milyen ostoba tévedés volt ez! A tucatemberek életpályáját nem lehetett az övével összehasonlítani, olyan volt az, mintha egy hétköznapot a sorshoz hasonlítanak. És a vagyona? Miért akartak arról mindenáron tudni valamit? Talán gazdag volt, talán nem. Lehet, hogy annyija se volt, amennyit egy aranyásó egy nap alatt kiás, – de mi különbséget tett az? Talán mégis gazdag volt, csak nem tudott róla senki. Mariane ravasz volt és okos, és gyakran szerette volna tudni, hogy a különböző levelekben és táviratokban mi áll.

Mond csak, papa, kérdezte nem egyszer tréfásan, miért küldted vissza a fiadat még gyerekkorában Mexikóba és miért taníttatad ki, hogy birtokot tudjon kezelni és hajót vezetni?

Mert így te azt hiszed, hogy Mexikóban birtokom és hajóim vannak, felelte Holmengraa úr titokzatosan.

Akármilyen vihar vetette is Segelfossba Holmengraa urat, annyi tény, hogy itteni tartózkodása az állandó munkászavargások és fokozatosan hanyatló tekintélye miatt nem volt különösebben ajánlatos. És nem állt-e nyitva a számára a világnak mind a négy tája, miért kellett éppen itt lennie? Nyilván nem kötötte ide semmi, sem Irgensné, sem a főztje, sem a munkások, a malom, az utak, vagy a folyó… semmi, semmi. Vagy az volt a kivánsága, hogy a hazájában élhessen? Hajtotta valami természetes ösztön, egy földöntúli hatalom, és csak ezért vette vállára a keresztet? Ebben az esetben, – úgy ám, jó emberek! – átlépne a fejetek fölött, menne a maga útján és eltiporna benneteket, minden teketória nélkül, mint egy szalmaszálat a lábai alatt.

De ő nem tiport le senkit, arra nem volt semmi képessége, mert nem született uralkodónak. Uralkodónak? Hiszen még a gazdaságát se tudta a kezében tartani és nem minden időben tudott dacolni a munkásai gúnyos föllépésével. Most is: nem az irodájában ül-e és ott töpreng a világ rosszaságán? Nagyszerűen ment minden, amíg ő király volt és mesebeli alak, addig úgy ment, mint a karikacsapás. Mindenki a földig hajlongott előtte, később azonban visszájára fordult az egész. Falusi ember volt, aki már egy lépéssel el-eltávolodott a maga paraszti osztályától. Első úttörő volt a nem-parasztok sorában, – mi egyéb telt volna még tőle. És mégis – ő volt Segelfoss regéje, mint a csillag világított az egész csürhe fölött.

Kiszalad az ebédlőbe és ujra visszatér. Titkon hallgatózott az ajtókon és most ismét leült, mintha megmenekült volna, – a ház ura megmenekült! És most mintha földerülne a kedélye is, már mosolyog. Ugyan mi értelme van ennek a töprengésnek? Persze, hogyha teljes napvilágnál nézzük a dolgokat, nem lenne már szabad olyan bolondosnak és fiatalnak lenni. A lányok nem tudják titokban tartani a malomtulajdonos úr különös kirándulásait és csak kérdezik egymást: Veled is megtörtént? Hol? És hányszor? Ó, ez a kalandos Szindbád, ez a hóbortos fickó, ez a deresfejű ifjonc! Nem elég nehézséget okozott-e Irgensnének éveken át, hogy szolgálót kapjon a házba? Valahol a messze távolban voltak országok és ültetvények, ahol a kávé terem, meg banán és a cukornád, jó illat árad belőlük és az éjszaka, – az éjszaka a kalandos hajósoké, meg a bolondosoké. És vannak szigetek, sárga, fekete és fehér lányokkal. Szó, ami szó, nem lett volna szüksége rá, hogy olyan pontosan felmérje Willatz Holmsen erdejét, hiszen a hegyi házikókban voltaképen nem volt semmi vonzó, hacsak az nem, hogy Marcilie leányzónak egy fiatal huga volt ott. A lány apja vitte Holmengraa urat egy darabig a hegyeken át, mert a lány apja mindig fel akarja venni a szekerére Holmengraa urat.