Part 3

Csak néhány négyzetméter telket szeretnék megszerezni Willatz úr birtokaiból. Nem mintha neki volna szüksége az eladásra, hanem mert rajtam segít ezzel. Építkezni akarok és szeretném magam ujra feldolgozni. Az ügyvéd úr úgyis konkurrenciát sürget Segelfossba, most hát megkaphatja, ha kívánja.

Nem dolgozhatom a férjem ellen, mondta Raschné.

És másnap Theodor néhány sor írást kapott Willatz Holmsentől, hogy átveheti a telket. „Martin béres, a jelen sorok átadója, mérje ki a telket, az árát állapítsuk meg kétszáz koronában, ezt az összeget pedig élelmiszerekben, – mindannyiszor tíz korona értékű részletekben, – kell kiutalni annak a csirkefogó Konradnak, Holmengraa úr volt napszámosának. Az adásvételi szerződést az ura-i előljáró állítsa ki.“

Ennyit tehát máris elért Theodor.

A telken megkezdte a fundamentum ásatását, helyet csinált a pincének és alapfalaknak. Dinamittal robbantgatott a bolt közelében, nem éppen azért, hogy az apját halálra ijessze, de viszont nem is kímélte őt különösképen. Boltos Per ismét ordítozni kezdett, de mikor az ügyvéd elmagyarázta neki a dolgok állását, meg se mukkant többet.

Még hogy ő megmukkanjon? Soha! A drága fia, meg az anyja ugyancsak tévednek, ha azt hiszik, hogy ő majd békét ajánl!

Az ügyvéd ellenben egy nap elment Theodorhoz és bizonyos egyezséget akart megbeszélni vele. Az ügyvéd, úgy látszik, rájött időközben, hogy a bolt nem tudja Theodort kifizetni, anélkül, hogy alapjaiban meg ne inogna. Azt mondta tehát:

Az ön befektetett pénze, a törvényes örökséggel együtt…

Theodor szerette megszívlelni a jót, ha másnál látta. Most is elgondolta, hogy mit tenne az ifjú Didriksen hasonló esetben, azért hát félbeszakította az ügyvédet és azt mondta neki:

Lemondok minden örökségről.

Ez a váratlan nyilatkozat szinte mellbevágta Rasch ügyvédet. Mégis csak szomorú dolog, hogy már az ilyen uborkafára felkapaszkodott emberek is kezdik majmolni a rendes polgárokat. Ha ez a Theodor legalább jó családból származnék!

Nem kell annyira nagyzolnia, fiatalember! mondta neki.

Nagyzolok, vagy nem, semmi köze hozzá, felelte Theodor.

Kérem, ez csak barátságos tanács volt.

Nincs rá szükségem.

Na, mondta az ügyvéd, most nem is arról van szó. A dolog úgy áll, hogy az üzlet könnyedén ki tudja önt fizetni és tevékenységét még mindig folytathatja, a régi mederben…

Akkor hát fizessen ki! mondta Theodor.

A saját jószántamból tennék önnek egy ajánlatot. Engedje meg, hogy azt kifejtsem és ne szakítson félbe. Tehát: az üzlet nagyon is jól kifizetheti önt, különösen, ha ön olyan szép, fiatalos hévvel és talán egy kissé elhamarkodottan lemond minden örökségről.

Mondtam már, hogy ehhez semmi köze.

Ez igaz, közvetlenül nincsen közöm hozzá.

És közvetve sem, semmi módon. Nem szokásom takarékkönyveket osztogatni, de nem is kérek senkitől semmit, jelentette ki Theodor ingerülten. Fogja be a száját és menjen az útjára, az ajánlatát nem fogadom el! Érti?

Az ügyvéd úr sajnálkozó arccal mondta:

Csak az ön és a többiek javára szolgál, hogy itt ülök és eltűröm, amint ön – jártatja a száját, hogy én is ebben a modorban beszéljek.

Ön nagyon jó tudja, hogy én az árukat és az üzleti követeléseket elárvereztethetem, amíg a magam részét teljesen le nem fedeztem! kiáltotta Theodor dühösen. Mégis csak a boltos Per fia volt, és ha kellett, tudott sziszegni, mint egy kígyó. Ön azt is jól tudja, hogy akkor az üzlet fölbukfencezik. Ha pedig nem tudná ezt, akkor higyje el nekem, én többet értek hozzá, mint ön, én születésem óta az üzlettel nem foglalkozom.

Nem lehet tudni, vajjon elismerte-e az ügyvéd ennek az állításnak az igazságát, vagy pedig csak úgy akart tenni, mintha nem hallaná a dicsekvést. Mindenesetre tény, hogy másról kezdett beszélni.

Az én egyéni ajánlatom tehát így szól: Mindkét fél előnyére az üzlet úgy megy tovább, mint eddig. Ön vezeti, de a nővérei cégtársak. Elfogadja?

Nem, felelte Theodor.

De hiszen ön vezetné továbbra is! Nem akar beleegyezni, hogy főnöke legyen a boltnak, mint eddig?

Nem, felelte Theodor.

Hm, mondta az ügyvéd. Kénytelen vagyok önt figyelmeztetni, hogy ez az ajánlat személyesen tőlem származik és senki más nem sugalmazta. Könnyen lehetséges, hogy az ön atyjánál és a nővéreinél is ellentállásra találnék, ha előadnám nekik. Ez a lehetőség azonban nem fog bekövetkezni, minthogy ön a tárgyalást ezen az alapon kereken elutasítja. Hm! És mi az ön ajánlata, hogy a dolgok rendbejőjjenek?

Theodor így válaszolt:

Nekem egyáltalán nincs mit ajánlanom. Ön és a többiek engem ki akarnak rúgni és én erre csak azt mondom: csak tessék!

Rendben van, akkor hát ennél maradunk. Az üzlet megy tovább… természetesen ellenőrzés alatt.

Micsoda ellenőrzés alatt?

Az ön szülei és a nővérei ellenőrzése alatt, vagy pedig az enyém alatt, ha ők megbíznak vele.

Theodor most nagyon ravaszul mosolygott és azt mondta:

Ha ön odajön, hogy engem a szatócskodásban ellenőrizzen, kétségtelenül zárt ajtókra talál és az ajtókon rajta lesz az előljáró pecsétje, amíg engem ki nem fizetnek. Jól értettem, hogy ez az ön szándéka?

Nem. Én mindkét fél számára a legjobbat akarom, fiatalember. Vigyázzon, hogy a elkeseredés valami könnyelmű lépésre ne ragadja. Önt ki fogják fizetni, a Segelfossi Takarék és Kölcsönpénztár lehetőség szerint közbe fog lépni, az üzletnek elég hitelbiztosítéka van.

Na, hiszen akkor nagyszerű! kiáltotta Theodor. Lépjen közbe az ön bankja minél előbb, annál jobb!

Amint az ügyvéd dolgavégzetlenül kitette a lábát a boltból, Florina kezébe adta a kilincset. A lány bejött és azt mondta, hogy nem várhat tovább. Theodort azonban éppen paprikás kedvében találta és hamarosan megtudhatta tőle a választ:

A pénzt majd akkor lehet átvenni, ha a gyerek már itt lesz.

Előbb nem?

Nem.

Rövid gondolkozás. Florina csaknem egészen behunyja a szemét.

Akkor írok majd a menyasszonyának és elmondok neki mindent. Ruthnak hívják, azt még tudom.

Tedd meg, Florina, tedd meg! Akkor megvizsgál téged a doktor és azonnyomban letartóztatnak. Tedd csak meg!

Florina nevetett.

Engem letartóztatnak? Jóságos Isten, ön úgylátszik nincsen egészen az eszén. Azért van ez, mert kitették a boltból?

A jó Theodor ebben a pillanatban megfeledkezett róla, hogy milyen kitünő vevője áll előtte és megint goromba lett.

Takarodjál haza azonnal és magadon járjon az eszed, ne pedig énrajtam! Jó pipa vagy te, mondhatom! Három hete fájt már a fogad, mielőtt Didriksen ideérkezett. Arra tanuk vannak. A hatóság vegye a kezébe a dolgot és akkor majd a napfényre derül, hogy miért ajándékozott neked takarékkönyvet az ügyvéd.

Ilyen hangot használni egy ilyen kitünő vevővel szemben! Most már világos volt, hogy Theodor nem a jogért és igazságért küzdött, hanem a nagy bankjegyekért. A bankjegyek ebben a pillanatban ott duzzasztották a pénztárcáját és ő szeretett volna szabadon rendelkezni felettük. Florina ugyan furcsa képet vágott a heves szóra, valószínűleg, mert asszony volt és így a lágyszívű és gyönge nemhez tartozott. A szemébe könnyek ültek ki és azt mondta:

Sose hittem volna, hogy ilyen gonosz tud lenni.

Ha még egyszer ki mered nyitni a szádat, meglátod, mi történik! ordította Theodor és élt a hatalmával. Egy szót se akarok hallani többet!

Azután tüsszentett és selyemzsebkendőt vett elő, aztán ujra visszadugta a kabátja külső zsebébe, de úgy, hogy a vége még mindig kilógott belőle.

Na, az ügyvéd úr majd a segítségemre lesz, mondta Florina és felszárította a könnyeit.

Az ügyvéd úr? No, ezt eltaláltad! Az ügyvéd úr ebben az ügyben magán se tudott segíteni.

Csak ne vegye ezt olyan biztosra! mondta Florina.

Ez a jelenet végre kellő hangulatot ébresztett a boltos Theodorban, hogy átmenjen a segelfossi kastélyba és megköszönje az előzékenységét Willatz Holmsen úrnak. Az adásvételi szerződést a telekre vonatkozóan a zsebében vitte. Egyébként nála volt a pénz is, a kétszáz korona. Határozottan bűnnek tartotta volna, hogy támogasson egy olyan embert, mint Konrad, hiszen az egyáltalán nem szolgált rá.

Az ifjú Willatz kissé összeráncolta a homlokát. Egy idegen úr ült a szobájában, úgyhogy Willatz nem tehetett mást, csak a homlokát ráncolta, amiért a parancsait nem teljesítik.

Nem olvasta az utasításomat a kétszáz koronára vonatkozóan? kérdezte.

De igen, hogyne, felelte Theodor bosszúsan. És ha minden áron az a kivánsága uraságodnak…

Igen, az a kívánságom.

Az idegen úr Willatz Holmsen barátja volt. Anton Coldevinnek hívták és szemmelláthatóan szintén előkelő úr volt. Csak ült a helyén és egy kissé felülről nézett végig Theodoron. Ez még sokkal rosszabb volt, mint Willatz fölénye.

Én csak azért gondoltam… Azt hittem, hogy jobban ismerem az itteni embereket… De természetesen! Ajánlom magam és nagyon szépen köszönöm, hogy el tetszett adni a telket. Már dolgoznak is rajta. Kérem szépen, ne tessék fáradni, magam is megtalálom az utat.

És Theodor eltávozott a hátulsó lépcsőn, mert a hátulsó lépcsőn jött is fel a kastélyba.

2.

A két jóbarát magára maradt.

Úgy látszik, nem nagyon igyekeztél, hogy a főlépcsőn vezesd le, mondta Anton Coldevin és mosolygott.

A helybeli boltos volt, azt mondják, nagyon tevékeny ember, felelte Willatz. Éppen most vett tőlem egy kis telket.

No és nem tudtatok megegyezni a telek árára?

De igen, már előbb tudattam vele, hogy hogyan rendelkezem.

Willatz úgy látszik, elégedetlen volt önmagával, azért nem akart többet mondani. Micsoda ötlet is volt ez, a saját jobb meggyőződése ellenére, ilyen embereket támogatni! De azért ragaszkodott a parancsához, ha már egyszer kiadta, akkor is, ha az bolond parancs volt.

Mit is tett Willatz voltaképen? Konrad csak csatangolt ide-oda, minden bizonnyal nagy inségben volt. Willatz először egy este ételhordóval a kezében látta lejönni a sziklák közül, ahol a halakat szárították. Később nem találkozott vele többet. A halak már száradtak voltak. Konrad pedig munka nélkül. Willatz joggal gondolta magában: Mi közöm ehhez az emberhez? Volt neki egy Aslak nevű pajtása, azt Willatz alkalmazta a birtokon, Konrad ellenben nem talált munkát. No, és hát nem is keresett semmit. Aztán ismét csak fel-feltünt az az ember az úton. Willatz találkozott vele, megtörtént ez jó egynéhányszor tiszta véletlenségből, és Konrad mindannyiszor köszönt. Levette a sapkáját és köszönt. Willatz ránézett a szürke, nagy szemével, aztán tett valamit a szegény emberért, ami éppen eszébe jutott, ahogy az apja, meg a nagyapja is tette volna: adott neki néhány száz koronát, tíz koronánként.

De most az a csirkefogó majd még eljön, hogy megköszönje, – még csak az kellene!

Egy telket? mondta Anton. Mi lenne, ha én is vennék tőled egy telket és idetelepedném a közeledbe?

Akkor nem lehetnél konzul, mint az apád.

Ki lehet olyan, mint az apja. Ebben a tekintetben talán túlzott fogalmaid vannak? kérdezte.

A hang, ahogy mondta, kissé furcsa volt! Hiszen jóbarátok, akik nagyon közeli viszonyban vannak egymással, megengedhetnek maguknak egy-egy tréfát, és vidám nevetés közben – kikaparhatják akár egymás szemét is. Ez a két fiatalember azonban kétségkivül csak olyan viszonyban volt, mint a házigazda és a vendége. Mégis már az első napon ez a hang lett uralkodóvá köztük, mind szabadosabban árasztották el egymást és mindig a vendég volt az, aki a házigazda rovására ezt a hangot megütötte.

Pauline behozza a kávét. Nem nehéz eltalálni, hogy hol jár a tekintete és az idegen fiatal úrnak még választ se ad, akármilyen szíves hangon szól is az hozzá.

Egy hete vagyok már itten, Pauline, éppen ideje, hogy nekem is jusson egy pillantásod, mondja.

És mikor Pauline már kiment a szobából, ő még mindig tovább szövi a témát:

Micsoda csodálatos szemei vannak ennek a lánynak!

Egy szó, mint száz: Anton Coldevin vidám úr volt, szabad és közvetlen és nem egészen ment bizonyos kevésbé finom merészségtől. Saint-Cyrben kereskedő szellemben nevelték és ugyancsak értette a dolgát, belépett az apja üzletébe és ott is derekasan megállta a helyét. Az apja nyugodtan gondolhatott arra, hogy most már majd kimélheti magát és előkészült rá, hogy nyugalomba vonuljon.

Anton és Willatz nem sokat látták egymást iskolás idejük óta, mikor a szünidőben itt Segelfossban szoktak találkozni. Az egyik Franciaországból érkezett akkor, a másik Angliából, a koruk hasonló volt, a családjuk is, derék fiú mind a kettő, de eltérő természetű. Később levelezés tartotta fenn a barátságot és amikor Willatz most tavasszal hazautazott, a barátját is meghívta magához. Anton azt felelte, hogy igen, eljön, és megkísérli majd, hogy elüsse az aranyhalat a kezéről.

Az aranyhalat?

A hangja már akkor is kissé hanyagul csengett és Willatz a homlokát ráncolta. Csodálkozott magán, amiért meghívta a barátját. „Aranyhal“ – ez volt a neve a Coldevin-cég legújabb vasuszály hajójának, arra találó elnevezés lehetett, de itt kevésbé volt a helyén, mert hiszen Holmengraa kisasszonyt, mióta nagylánnyá serdült, Anton csak egyszer-kétszer látta Kristianiában. Valóban, úgy lenne, hogy ilyen üzletiesen – csak a lány pénzére gondol Anton Coldevin?

Nem kell ahhoz erőszak, meg lehet azt szerezni másképen is, felelte Willatz.

Lehetséges, riposztozott Anton, de erőszakkal viszont mindenkit meg lehet szerezni.

Csakhamar kiderült, hogy a két fiatalember gondolkodása nagyon távolesett már egymástól. És minden barátkozás hamarosan civakodásra vezetett köztük. Még szerencse, hogy Antont legföljebb tizennégy napra nélkülözhette az üzlet. Ennyi idő is elég volt arra, hogy néhány kiadós gorombaságot vágjanak egymás fejéhez.

Holmengraa úr házában Anton eleinte csöndes és komoly volt, sőt annyira tartózkodónak mutatkozott, hogy Holmengraa kisasszony szükségesnek látta a segítségére sietni és emlékeztette arra, hogy hiszen régi ismerősök ők már. Ez aztán nem vétette el a hatását.

Látom, hogy folyton a gyűrűimet nézi, mi érdekeset talál rajtuk, kérdezte a lány jókedvűen.

Alighanem azt akarja megbecsülni, hogy mennyibe kerülhettek, mondta magában Willatz.

A kezét nézem, felelte Anton.

Mi néznivaló van rajta, hogy eljegyeztem-e már magam?

Ejnye, de csúnyákat mond!

Bizony, ilyen ember ez, mondta Willatz. Szép vendéget hoztam a házatokba! Ezen mindenki nagyot kacagott, csak az Anton nevetése hangzott kissé erőltetetten.

Én nem töröm magam azért, hogy finomnak tartsanak, mondta, vagy hogy meglássék rajtam az előkelő ükapám. Vagy hogy angolnak tartsanak. Inkább vagyok francia és természetes.

Én pedig norvég, mondta Mariane.

Azért is szeretjük magát, kisasszony.

Willatz eleinte igyekezett a maga kimért szavaival valamennyire ellensúlyozni Anton tulságos közvetlenségét, de most már tudta, hogy miféle legény Anton úr és azt is tudta, hogyan kell viselkednie vele szemben. Most már nem őrködött fölötte, ha Antont tulságosan messzire viszi a merészsége, az ő baja.

Úgy veszem észre, hogy már egészen jól megbarátkoztatok. Én talán mehetek is, mondta.

Ezen mindenki nevetett, csak Mariane mondta elégedetlenül:

A partitúra… már megint az az örökös partitúra.

Willatz csodagyerek, mondta rá Anton. Karácsony éjszakáján született és lehet, hogy már akkor is zongorázott. Csakhogy úgy van vele, mint a többi csodagyerek: mihelyt nem gyerek többé, hát vége a csodának. Ugy-e, Willatz?

Ezzel is kissé messzebb ment a kelleténél. Mariane zavartan az ölébe sülyesztette a tekintetét, Willatz pedig azt felelte:

Könnyen meglehet, hogy igazad van. De egyelőre, adieu! Legyetek jó gyerekek!

Nem sok időbe telt és Antonnak észre kellett vennie, hogy jobb lett volna, ha ő is távozik Willatz-cal. Mert Mariane az ablakon keresztül figyelte a távozó fiatalembert és a jókedvét mintha elvágták volna. Az sem igen segített a hangulatán, hogy Anton a maga módján igyekezett nagyon kedves lenni, sok bókot mondott és végül még azt az állítást is megkockáztatta, hogy csak a viszontlátás kedvéért jött Segelfoss-ba.

Mariane azt mondta:

Csakugyan? Azért jött, hogy engem viszontlásson? Na, az meglehet, én már tíz-tizenkét évvel ezelőtt is azon voltam, hogy kitörülhetetlen benyomást tegyek magára.

Anton minden nap meglátogatta Holmengraa úr házát és magával hozta a friss fiatalság és közvetlenség varázsát. Hamarosan észre kellett vennie, hogy Willatz állandóan keresztezi az útját; ez a furcsa ember, akinek nem volt egyebe, mint a birtoka, meg a zenei tehetsége. Ő mögötte viszont ott állt az üzlet. Ostobaság, – hiszen ez a Willatz nem vitte semmire. Miért becsülik mégis többre? Miféle törvény parancsolja, hogy ez így legyen? Egyszer Mariane valami szálat vett le a Willatz válláról, mialatt beszélgettek, és olyan volt egészen, akárcsak a maga válláról vette volna le a szálat, – annyira természetes mozdulat volt az.

Ha valakinek a felsőbbségét tudjuk, megbocsáthatunk neki. Igen, annak megbocsátunk. De nehéz megbocsátani a magunkszőrűnek, ha amiatt ér mellőzés… Anton megszokta, hogy mindenen keresztültöri magát, itt pedig sorompót eresztettek le az orra előtt.

Úgy látszott, hogy már semmi se segít rajta. Pedig a ház urával sikerült minden kapcsolatot megtalálnia. A legélénkebb társalgást folytatták Holmengraa úrral a keleti háborúról, a fekbérről, a hajók útvonalairól Dél- és Középamerika felé és Willatz, amint praktikus dolgokra került a szó, úgy ült ott, mint egy senki és csak hallgatott. Azt hinné az ember, hogy ezzel csak ártott magának, pedig szó sincs róla! Megfoghatatlan!

Mikor vége volt a beszélgetésnek, Holmengraa úr elismerően mondta:

Coldevin úr, ön bizonyára jól intézi majd a dolgát Délamerikában, – ha a szerencse is segíti! Anton pedig így felelt:

Az én hajómnak bizonyosan szerencséje lesz, még a neve is: „Aranyhal“.

Így telt el az első hét.

Most már úgy volt el együtt a két pajtás, hogy a barátság kissé hűvös lett köztük. Anton elismétli néhányszor, hogy Paulinének csodás szeme van, de hozzáteszi, hogy ez aztán minden…

Mert nincs hozománya? kérdezte Willatz élesen.

Ért-e a háztartáshoz? kérdezte Anton. Van otthon egy kis gazdaságunk, teheneket tenyésztünk és beszereztünk egy szeparátort is. A legnagyobb komédia végignézni, hogy este, mikor a lány még ráér, ott üldögél a szeparátor mellett, míg csak el nem alszik, de reggel, ha már a körmére ég a dolog, úgy dolgozik, mint egy őrült, hogy elkészüljön. Szeretném tudni, vajjon Pauline mindezt nem ugyanígy csinálja-e?

Nem, mondta Willatz.

Anton ránézett és elmosolyodott.

Bocsáss meg, hogy néha mosolyognom kell rajtad, de bizonyos dolgokat ugyanúgy a visszájárul intézel el, mint az apád. Őt majmolod egy kicsit.

Willatz fölállt és indulni készült. Anton elcsodálkozott, hogy egy házigazda ilyen kíméletlenül tud bánni a megbecsült vendégével; még otthagyná a faképnél. Hát mit tegyen akkor a vendég?

Ha esetleg ismét átmennél Holmengraa úrhoz, mondta Willatz, akkor megkímélnél attól, hogy itt ülsz és gorombáskodol velem.

Persze, megint a partitúra…?

Igen, a partitúra.

Ez az „örökös partitúra“, mint Mariane kisasszony mondta. Tudom jól, hogy nem én vagyok az első Holmengraa úr vendégei között. Te magad szabadítasz rá a Holmengraa úr házára? Miért? Annyira ártalmatlannak tartasz?

Nem vagyok egészen ártalmatlan. Magadnak ártasz.

Te legalább is ezt reméled. Tudod mit, ezt az utolsó csepp likőrt már nem veled iszom meg, hanem majd csak egyedül.

Szégyeld magad. Nem vagyok én neked való házigazda!

Nem, én ma nem Holmengraa úrhoz megyek, mondotta Anton. Majd később, előbb azonban máshova látogatok. Hogy is hívják azt a fiatal urat? Az imént volt itt…

Theodort gondolod? Theodor Jensent, a boltos Theodort?

Úgy van! Gondolkoztam a dologról és bosszant, hogy olyan félvállról bántál vele. Ugyan mit vétett ellened?

Semmit.

Ez a fiatalember kereskedő, üzletember a maga módján, bizonyos fokig kollégám, persze szűkebb korlátok között. Én megsértődtem az ő nevében, mert nem kísérted ki.

Nem.

És miért nem?

Mert nem akarom, hogy idejárjon.

Hiszen magad mondtad, hogy tevékeny ember. Bizonyosan fölér veled. Férfi, aki megfogja a dolog végét. Te meg semmi se vagy.

Kevés a kereskedelmi műveltségem és ezért nehéz megadnom a kellő választ, mondta Willatz. Semmi! Micsoda ostoba szó! Elég különös, hogy a legapróbb dolog is valami. Nézd csak például a boltost, a közvetítő kereskedőt! Vásárol, de nem azért, hogy elhasználja a cikkeit, hanem hogy haszonnal továbbadja. Ha minden ember megveszi, amire neki magának szüksége van: a közvetítő kereskedőre semmi szükség többé. Ilyen könnyen ki lehet törölni a világból. Akkor te és Theodor Jensen – már nem is vagytok. Ti vagytok a semmi, amint rólam mondtad az imént. Különben valamik mégis csak vagytok, megvan például az a tehetségtek, hogy az egyik embert becsaljátok a szobátokba, a másikat pedig ügyesen távoltartjátok onnan.

Elmegyek hozzá és meglátogatom, mondta Anton. Bocsáss meg, hogy a filozófiai fejtegetéseidből egy szót se hallottam. Azt mondtad, hogy neked megvan a tehetséged távoltartani a szobádtól azokat, akik nem felelnek meg neked. Ez mindenkire vonatkozik?

Ostobaság!

Ha szól a Jensen kollégámnak, akkor szól nekem is.

Be akarsz ugratni valami elhamarkodott válaszba? Igen, ez a szándékod? kérdezte Willatz és különös mellékzöngéje volt a hangjának.

Nekem egészen mindegy, hogy te mit csinálsz, mondta Anton. Gyere, menjünk együtt egy darabig. Én Jensen kollégámhoz megyek. Ne is képzeld, hogy leteszek erről a tervemről.

És Anton Coldevin csakugyan bement az üzletbe, dohányt vásárolt és hosszas beszélgetésbe elegyedett Theodorral. Megtudta, hogy az üzlet felosztás alatt áll, hogy a két nővére meg egy ügyvéd akarnak ottan kereskedni, míg Theodor a szomszédban nyit üzletet. Őrület az egész és öngyilkosság, de nem lehet változtatni rajta.

Anton nagyon szívélyesen érintkezett Theodorral, és Theodor, a szokott módján, majd kicsattant a büszkeségtől.

Őszi ünnepséget szeretne rendezni, mesélte, egy szép kirándulást, zenével és mindenféle frissítőszerrel, ki a dunnalúdtelepre.

Hát van önnek dunnalúdtelepe is?

Igen, van itt egy és más, néhány hajórakomány hal, dunalúdtelep, a Gosen vezérképviselete, vaj, színház…

No nézd csak, nézd! Dunnalúdtelep! És dunnalúd tojások is vannak?

Theodor rábólintott.

Hogyne, prima árú! Van egy kis házikó is a szigeten. És hogy szabad-e remélnie, hogy Coldevin úr is, – ilyen előkelő ember! – résztvenne az őszi kiránduláson.

Köszönöm, az nem lehetetlen. Egy ilyen kirándulás az ünnepségek királya lehet. És mikorra tervezik?

Nemsokára. Ősznél előbb nem lehet, csak ha már a madarak elhagyták a szigetet.

Vajjon Holmengraa kisasszony a résztvevők közt lesz-e? kérdezte Anton.

Egyébként Antont nemcsak a Theodor kollégája indította erre a látogatásra, hanem annak húga, a Coldevin konzulék háziasszonya is. Antonnak már csak puszta udvariasságból is üdvözölnie kellett a hozzátartozóit, de nem csinált ebből nagy dolgot.

Üdvözletet hozok a hugától, mondta.

Köszönöm, felelte Theodor. Hamarosan ide fog jönni, hisz ő is köztük van, – ő is ki akar engem dobni innen.

Anton azután elment a Holmengraa úr házába és már ott találta Willatzot. Tehát idejött Willatz, nem ment a téglaégetőbe és nem temetkezett el a partitúrái közé! Ejnye, ejnye, micsoda alattomos ember! Anton elhatározta, hogy nem fog magyarázkodni, hanem a tervbe vett idő előtt elutazik. Willatznak csak pár szóra lett volna szüksége és azonnal békés mederbe terelhette volna a dolgot, de ő se akart magyarázkodni. Pedig elmondhatta volna, – ami igaz is volt, – hogy megpróbált dolgozni, de sehogysem ment a munka, hanem szinte megállt egy helyben, ő pedig társaságot keresett, hogy kissé fölfrissüljön a szelleme. De nem mondta ezt, egy szót sem szólt. Ez a hallgatás is angol sajátság volt. És Anton megvetett minden angolos sajátságot.

Meglátogattam Jensen kereskedőt, mondta. Valami őszi ünnepséget rendez és meghívott engem is. Bizonyosan kitünő mulatság lesz, hát el is fogadtam a meghívást. Majd akkorra megint eljövök, hogy részt vehessek rajta.

Jó, hát akkor megint ellátogatsz ide, mondhatta volna Willatz. Vigyen el engem is az ünnepélyre, mondhatta volna Holmengraa kisasszony. De egyik se szólt egy szót sem.

Az ügyvéd is valami őszi ünnepélyt akar rendezni, törte meg végül a csöndet Holmengraa kisasszony. Te is ott leszel, Willatz?

Hát meghív az engem?

Hallgatás a válasz.