Part 7
Theodornak minden kedvezett. A pezsgőlimonádé számára éppen kissé hűvös volt az idő, mostanában hullatták a bokrok is a levelüket. A lányok nagyon csinosak voltak, úgy érezték, hogy ki kell használni az időt és még az ősz előtt utoljára felizzott a vérük, a fiúk mindannyiszor eloltották a fáklyákat, ahányszor csak Nils varga meggyujtotta őket, mert olyan kellemes volt így a félhomályban. Aztán ment egyik pár a másik után, minthogy pedig kissé hűvös volt, kénytelenek voltak leülni, szinte gyökeret vertek egyhelyben és szorosan összehúzódtak, hogy ne fázzanak. Az égen sorra felragyogtak a csillagok és számtalan ponton megvillant a sötét szigeten egy-egy szivarnak a tüze.
Nils varga már megint nagyon sovány volt és a külseje is nyomorúságos, tavasszal keresett utoljára, amikor jegyszedő volt a színházban és azóta csak most jutott keresethez, mint őr és fáklyagyujtogató a szigeten. És most ezek a bolondos emberek megakadályozzák, hogy a munkáját lelkiismeretesen végezze. Be is megy a kunyhóba, hogy bepanaszolja őket:
Mindig kioltják nekem a fáklyákat. Én sorra meggyujtogatom őket, ők meg eloltják.
Theodor kimegy vele, hogy elhallgattassa és maga vizsgálja meg a dolgot.
Hiszen nincs itt senki, mondja Theodor. De azért csak gyujtsd meg mégegyszer.
Julius is kijön a kunyhóból és odasúgja Theodornak:
Megvan a zsebkendő!
Minden úgy megy, mint a karikacsapás, Theodor ismét felhúzza a gramofont és egy mazurkát játszik, hogy az össze-vissza kószálókat is összegyüjtse egy táncra a mező közepén.
Az se hozza ki a sodrából, hogy a pék megragadta az alkalmat, kiürítette az egyik borosüveget fenékig, és most már elég alaposan becsípett.
A párocskák lassankint visszatérnek a környékről és előbb még egy kis szíverősítőt fogyasztanak, aztán táncolni kezdenek. Csodálatos jókedve volt mindenkinek, a fiatalság nevetett, krákogott, szivarozott, ó, micsoda ünnepély! Ugyancsak tudja a dolgát ez a Theodor! Még az utvär-i hölgyek is előbujtak a kunyhóból, körben forognak a fiúkkal és nem törődnek semmivel.
Most már mindenki elhagyta a kunyhót, csak az uraságok maradtak a magányos asztal melett: Mariane kisasszony és Anton Coldevin. Mariane az egyik lócán félig a falnak támaszkodik és Anton azt mondja neki:
Végre egyedül!
Mariane egy szóval se válaszol, csak egy gyors pillantást vet oldalvást. A férfi folytatja:
Micsoda pillantás! Így is csak maga tud nézni az emberre.
Igazán?
Gondolja, hogy ezúttal otthon találom az édesatyját?
Hát meg akar látogatni?
Hogyne. Megmondaná alkalomadtán édesapjának, hogy igazán szerencsém volt az Aranyhallal? Mondja meg neki, kérem, hogy jól is intézkedtem és szerencsém is volt.
Mariane intett a fejével. Anton közelebb húzódott hozzá és így beszélt neki:
Volna egy kivánságom: Szeretnék magával együtt menni, egy úton és szeretném, ha aztán utolérne az eső, és egy ernyő alatt kellene folytatni az utunkat.
Úgy? mondta a lány. Magának tehát szerencséje volt és sok pénzt keresett.
Igen!
Nem segíthetne akkor valakin egy kicsit?
Anton nagyon meglepődött.
Valakin? Ki az? Ismerem?
Azt nem tudom. De az bizonyos, hogy az illetőnek nagy szüksége volna pénzre, körülbelül ezer koronára.
Hm. Igen… De egy sereg idevaló ember alighanem közelebb áll ehhez az ügyhöz, mint én… hiszen én nem is vagyok idevaló. Egyébként természetesen rendelkezésére állok. Van valami biztosítéka az illetőnek?
Tudok valakit, aki nem kért volna biztosítékot, névtelen ajándékra.
Anton mosolygott.
Ez annyira ellentétes minden üzleti szellemmel, hogy egyáltalában nem állna jól nekem. Nem, én az ilyet nagyon mesterkélt dolognak tartom.
Vagy úgy? mondta a lány.
Úgy érzem, hogy az ilyesmiben mindig sok a képmutatás és az elmult századok szelleme kísért benne.
Tudok valakit, aki nem kért volna biztosítékot, mondta Mariane.
Csakugyan! felelte Anton és azonnal tűzbe jött. Ismerem. De az nem üzletember, az egy senki.
Aranyat ér! kiáltotta Mariane.
Letette a lábait egymás mellé a földre és most egyenesen ült a padon.
Aranyat? Szó sincs róla, – még ezüsöt sem. Az erdejét kell neki irtatni, hogy egyáltalán megélhessen.
Ezen Mariane nagyot mosolygott, de Anton nem vette észre a beszéd hevében:
Aranyat? Nem, van neki néhány hangszere és ollói meg keféi, és sok pár keztyűje, mindenféle malachit és onyx műtárgya… de aranya, értéktárgya…
Szóval záloga… egészítette ki Mariane és a hosszúkás szeme egyszerre keskeny lett, mint a kés pengéje.
Nos, igen, van-e valami záloga, valami biztosítéka?
De hát nem jó barátok maguk? kérdezte a lány és csodálkozott.
Hogyne! De nem hallotta, mikor szemtől-szembe felmondtam neki a barátságot? Ó, még tovább is mentem talán! Ő még a mult századból származik, művészetről és természetről, államtudományról és etikai életről ábrándozik. Én ezt nem teszem. Én ebbe a világba tartozom, megszerzem és kiadom a pénzt. Ezer koronát adjak egy embernek? Ha maga parancsolja, ám legyen. De meg kell jegyeznem, hogy ezt a gondolatmenetet elavultnak és balgának találom. Az ezer korona természetesen így is rendelkezésére áll, amelyik pillanatban parancsolja. Még holnap reggel táviratozom érte. Nos, nem vagyok elég kedves? kérdezte és közelebb húzódott a Mariane lócájához.
Rendben van, tehát ezer korona, mondta a lány és ismét nagyon ravasz volt és kacérkodott. Nem, üljön csak egy kicsit tovább, oda ni, – így, igen, így jó lesz. Látja, én nem szívesen fordultam volna Willatzhoz, vagy az apámhoz.
Willatzhoz? – kiáltotta Anton. Hiszen annak nincs is ezer koronája.
Nincs-e?
Nem. Adja ezt át neki az üdvözletemmel együtt!
Annak a Willatz-nak többje van, mint maga gondolja.
Willatznak? No ugyan! Szóval, hogy többje van? Hát neki jó, ha úgy van. Egyébként be kell vallanom magának, hogy én ezt az egész Willatz-féle modort nem értem. Legfeljebb arról lehet szó, hogy Willatz magának telepanaszkodja a fejét és ezzel adja az ártatlant. Hát nem érzi, hogy az orránál fogva vezeti magát? Fogadjon el egy jó tanácsot, Mariane! Bevallom, hogy csak ezért jöttem, nem az ünnepély kedvéért, hanem csak egyedül magáért, és most itt vagyok. És közelebb akarok jönni magához, mert a lábai elé akarok borulni, látja? Hogy ez lehetetlen? Szerintem nagyon is lehetséges, hallgasson csak meg engem. Előbb nem mertem volna ezzel a szeme elé kerülni, de közben nagyon jó üzleteket csináltam az Aranyhallal. Nézze, nekem az nem áll jól, ha szerelemről beszélek, vagy álmatlan éjszakákról és más ilyesmiről. De azért nem kevésbé igaz, hogy már az első segelfossi tartózkodásom ideje óta fülig szerelmes vagyok magába és most meg kell engem hallgatnia, Mariane! Nem állítom én azt, hogy valami különösebb érdemeim volnának, erről szó sincs, de valami keveset mégis csak nyujthatok magának, Willatz ebben a tekintetben szóba se jöhet. Csak kettőnkön múlik minden.
Ugyan, hogy érti ezt? Hagyjon már fel ezzel a fecsegéssel!
Kérem, ne húzódjék el! Inkább befejezem. Egy józan és reális ember tesz magának ajánlatot, Mariane. Fogadja el a kezemet, soha senkinek még föl nem ajánlottam.
Nem! mondta Mariane, és ne is beszéljünk többet a dologról.
Pedig csak azért tettem meg ezt a hosszú utat, hogy magát megnyerjem.
Megőrült!
Beszéljünk komolyan, Mariane. Én felajánlom magának a kezemet és ebben még nincsen semmi őrültség. Ismerjük egymást gyerekkorunk óta, azóta várok magára és csak nem akartam idő előtt a terhére lenni a kérésemmel. Willatz egyáltalán nem számít az én szememben.
De az enyémben igen!
Ugyan! Tudja jól, hogy az lehetetlenség. Még ha erről a kereskedőről volna szó, – de talán ő is van a háttérben?
Nem, Willatzról van szó, mondta a lány és felállt a helyéről. Jőjjön kérem, menjünk ki innen!
De hallgasson rám! kiáltotta a férfi és ugyancsak felugrott. A lámpa fénye a szemébe hullt és fájt neki. Hallgasson rám… ennek a zongoraművésznek nincsen jövője, most nem akarok róla egyebet beszélni, minthogy nincs jelen, csak úgy nagy általánosságban mondom. Hogy a hölgyek rajonganak érte, az igazán nevetséges. Egy asszony kevesebbet ér az ilyen zenésszel, mint valami kis bérmálkozó fiúval. Ezek mást se tudnak, csak játszani, nem is férfiak.
Maga pedig egy otromba fráter!
A férfi gyorsan a lámpa után kapott és egy pillanat mulva már sötétben álltak. Mit jelent ez? A lány nem akarta megadni magát, hanem vészesen morgott. Sem erőszak, sem tolakodás nem érték el a céljukat, mindez egy lépéssel se vitte közelebb a férfit. A következő másodperc hozta meg aztán a legtisztább csalódást, a férfi hatalmába kerítette a lányt, rávetette magát, az ajkát csókokkal zárta le és teljes erejével a karjaiba szorította, – de ebben a pillanatban egy szúrást érzett, heves fájdalmat a combjában és eleresztette a lányt. Talán az ezüst nyilát használta Mariane? Az ezüst nyíl nem volt nála, késsel szúrta meg Antont? Vajjon azért-e, mert a férfi már a karjában tartotta, ő pedig nem akart a karjába símulni? De vészesen morgott, még egyszer, mielőtt beleszúrta volna a kést!
Theodor megjelent az ajtóban.
Úgy hallottam… megpattant a lámpa.
Én ütöttem le, mindta Anton.
Mingyárt hozok egy másikat.
Mariane kiment a kunyhó elé és Anton követte a szabadba. Az izgalom elült és mindaketten megigazították a ruhájukat. Anton megtapintotta a sebét és még mindig nehezen lélegzett. De Mariane nem lélegzett nehezen és szemmelláthatóan nem is nagyon viselte meg az egész dolog.
Nincs magánál a zsebkendőm? kérdezte és a férfi felé hátranyujtotta a kezét, anélkül, hogy megfordult volna.
Tessék? A zsebkendője? Nincs nálam, de azonnal megkeresem.
Szólt hozzá, tehát nem gyűlölte, nem is útálta, az ördög érti ezt a lányt, ezt a meszticet! A férfi hálás volt neki, amiért úgy megőrizte a nyugalmát, de úgy érezte, hogy most aztán vége minden fölényének. A lány nem kiáltott, csak morgott, mielőtt beleszúrta a kést, most pedig a zsebkendőjét keresi! Nem volt valami közönséges tucatszépség, nem, sárga volt a bőre és az arca vágása indiános, rossz volt a rajza, rossz a színe, nem volt klasszikus arc. De amint a karjában tartotta lányt, érezte, hogy szép, az érzékei műszere jelezte, hogy mennyi édes és odaadó van a lány testében és a mozdulataiban. Igyekezett alkalmazkodni Mariane viselkedéséhez és csak ennyit mondott:
Kérem, felejtse el ezt!
Természetesen, mondta a lány.
Köszönöm szépen. De bizony Isten, életemben még ilyen eredeti dolog nem esett meg velem. Maga kést ragadott?
Nem, egy villát, mondta a lány és meg is mutatta, még mindig a kezében tartotta. Kérem, tegye vissza az asztalra!
A férfi a kezébe vette a villát és megolvasta az ágait.
Egy, kettő… tehát három… vagyis négy lyuk van bennem.
De igazán az ördög érti ezt a lányt. Most odafordult a férfihez és azt mondta neki: Kérem, felejtse el maga is!…
Theodor visszajött, egy lámpával a kezében és Anton követte. Marianne még mindig a kunyhó előtt állt és nézte a táncot. Vajjon megbocsátotta-e ennek a bolond fiúnak a viselkedését, vagy talán – egy kicsit érthetőnek is találta? Végre is ez nem volt olyan fajta férfi, hogy ravaszkodással akarta volna megszerezni magának, nem, élénken elütött az ezernyi tucatembertől, akik mind másképen cselekedtek volna. Vajjon a tette nyilt egyenessége nem szólt-e mégis egy kissé a lány szívéhez?
Nem találom a zsebkendőjét, jelentette Anton.
Most odalépett Theodor, benyúlt a belső zsebébe, aztán körülnézett és – nem nyujtott át a lánynak semmit…
Következett a kávé, mindenki kapott, – milyen nagyszerűen rendezte ezt el Theodor!
Nem, köszönöm, mi is itt iszunk a többiekkel, mondta Mariane.
Nem mer többé bejönni a kunyhóba? kérdezte Anton.
Kevésbbé félek tőle, mint maga! felelte a lány.
Kávét és puncsot szolgáltak föl és Mariane megkérdezte, hogy hány óra.
Ne gondoljunk-e még a hazatérésre?
A fiatalság már megitta a kávét és likőrt is fogyasztott kellőképen, a tánc csak most élénkült föl, aki nem táncolt, valamelyik asztalnál ült és még néhány pohárka likőrt küldött a kávé után, a jókedvet már nem lehetett se emelni, se megrontani és itt volt Julius, a kiváló pezsgőlimonádéval, meg a sok finom ennivalóval, – vagy nem volt-e pompás a Larsen-szálloda ellátása?
Julius valamennyiünknek kóstolót akar adni az éléskamra finom dolgaiból. És Theodor is pompás fickó, felülmúl mindenkit!
Egy szó, mint száz, a hangulat odafejlődött, hogy a fáklyák már megint kezdtek kialudni és a párok egyenkint tünedeztek el.
De most felharsant a Theodor vezénylő hangja:
Minden ember a ladikokhoz! Punktum! Theodor Jensen!
És ez olyan frissen és jókedvűen hangzott, hogy az emberek szívesen beletörődtek, lementek a ladikokhoz, hurrát kiáltottak és azt mondták:
Köszönjük a szép ünnepélyt és éljen Punktum Theodor! Hurrá!
A pék és Nils varga ott maradtak Juliusszal együtt, hogy kioltsák a fáklyákat és mindent rendbe összecsomagoljanak. De a péket már semmire se lehetett használni, mámorában elnyomta az álom.
Az úton visszafelé szól a gramofon és általános a jókedv, egyik ladik se válik el a másiktól, egymás után siklanak a vizen, mint egy hosszú lánc. Theodor admirális ladikján három égő lampion függ, hellyel-közzel egy-egy árva csillag is fényeskedik ott fönn az ég kék boltozatán, nem volt tehát se sötét, se világos, hanem éppen a legkellemesebb. És Theodor lovagiasan az utvär-i hölgyeket is fölvette a ladikjára.
Amint a segelfossi öbölbe értek, Theodor egy rakétát küldött fel a levegőbe. Ez volt a jel: tíz dinamitrobbanás reszkettette meg ismét a földet és egy sortűz ropogása hasította végig a levegőt.
Éljen a királynő! mondta Anton a rendesnél több érzelmességgel és meghajolt Mariane előtt.
Theodor a kalapjához nyúlt.
Most a zászlódombról egy hatalmas rakéta ívelt az ég felé és más dombokról is rakéták szálltak fel, a meglepetés kezdetét vette, a csoda bekövetkezett. A ladikokban pihentek az evezők, az emberek figyeltek és a szemük-szájuk elállt. Fel-felkiáltottak a meglepetéstől. A rakétákat tűzcsóvák váltották fel, aztán római fény, aranykorona, pisztolyrakéta, tüzes páva következett, – Úristen, micsoda hosszú sor! És csak repült, repült tovább a sok tüzes rakéta, végnélküli sorban, minden nagystílű volt és bőséges, Theodor ugyancsak kereshetett az idén a szárított halakon.
Nagyszerű, mondta Mariane. Én még sohasem láttam hasonlót, Theodor!
Ilyen tüzijátékot? Azt akartam, hogy nálunk is legyen, mint más városokban, mondta Theodor.
A zsebébe nyúlt és egy kis csomagot húzott ki. Most vagy soha! gondolta magában. Letépte a selyempapirt és azt mondta:
Mariane kisasszony, – bocsásson meg, de ha elvesztette a zsebkendőjét, hadd ajánljak fel helyette egy másikat. Tessék, nagyon kérem, fogadja el.
Nem, köszönöm, már nem szükséges, nemsokára otthon leszek.
De kérem, nézze csak meg és tartsa meg aztán.
Mariane megnézte és a meglepetéstől elállt a szava.
Csipkék! Úristen! De nem, nem… köszönöm.
Miért nem akarja elfogadni? Mikor olyan készséggel ajánlom föl.
Ez nagyon drága jószág. Mit kezdjek vele? Nem, köszönöm.
Theodor talpraesetten válaszolt:
Véletlenül hordom csak a zsebemben, ezt beküldték a céghez… hiszen ez csak egy minta.
De Mariane csak a fejét rázta.
Most kialudt a tüzijáték és minden tüzijátéknál jobban a Theodor jókedve. Theodor megalázottan hallgatott. Ugyan mire jó ez a szívtelenség? Hiszen, hogy azt a sált visszaküldte, – no jó, hát nem volt szüksége a sálra. De egy ici-pici kis zsebkendőcskét csak elfogadhatott volna! Odafordult az utvär-i hölgyekhez és a szegény fiú remegőn mosolygott, mert halálos seb volt a szívén:
Nem parancsolják?
Ó, nem, ezt már nem lehetett elfogadni, miután Holmengraa kisasszony már visszautasította. Persze, hogy szívesen vették volna ezt a kis csipkecsodát, – még olvasójelnek is jó lett volna, úgy-e, de most már csak azt felelhették:
Nem, köszönjük, mindegyikünknek van már zsebkendője.
Úgy látszik, nem tud túladni rajta, mondta Anton Coldevin és nevetett.
És Theodor is nevetett, mert az már a vérében volt, hogy elrejtse minden fájdalmát és szégyenét, csak egy pillanatig volt halottsápadt az arca. Aztán ujra felszedte a selyempapírt, becsomagolta a kincsét, úgy, ahogy tudta, és nagyon szomorú látvány volt ebben a pillanatban.
Aztán kiszállt mindenki és mentek, végig a mólón. Theodort sokan kísérték haza és a kíséret hurrát kiáltott, a boltos megfordult, a kalapját lengette és azt kiáltotta:
Jó éjszakát és hálás köszönet!
Mariane a kezét nyujtotta és szívélyes szavakkal mondott köszönetet. Aztán hazakísérte őt Anton Coldevin.
Úgy ám, az ünnepély a dunnalúd-telepen egészen páratlan volt Segelfoss történetében. Az emberek lenn álltak a parton és úgy néztek Theodorra, mint valami diadalmas hősre és másról se beszéltek, csak az üdvlövésekről, meg a tüzes csóvákról. A zselatinos ember pedig még mindig ott várta a boltban, hogy kiszolgálják és ezt nem is volt oka megbánni, mert ilyesmit úgysem élt még meg!…
Csak Lars Manuelsen csóválta rosszalóan a fejét. Elhatározta, hogy írni fog L. Lassennek, a fiának és megkérdi tőle, hogy nem istenkáromlás-e ez a sok tűzokádó rakéta és mindenféle furcsa emberi találmány.
4.
Van egy hete, hogy nem láttalak, mondta Willatz Mariane-nak. Mért nem jöttél aznap, amikor megígérted?
Anton volt itt, mondta Mariane.
Azt tudom.
Úgy?
Láttam. És mért nem jöttél el, ahogy megígérted?
Azt épp úgy tudhatod, mint a többit. Vele voltam a dunnalúd-telepen, a kiránduláson.
Ezt már nem tudta Willatz és a szemöldöke könnyen megremegett. Nem, ezidőtájt egyáltalán senkiről se tudott, annyira szorgalmasan dolgozott és annyira gúzsbakötötte a munkája, hogy az elmúlt héten, azon a bizonyos napon Mariane éppen csak közönségnek kellett volna neki, hogy meghallgasson valamit, de a lány nem jött el. Willatz azontúl is szorgalmasan dolgozott, de most már nagyon rosszul ment a munka.
Viszont találkozott az uccán Mariane apjával és néhány szót is váltott vele.
Úgy látom, sárgulnak már a lombok, mondta Willatz. Most már jó volna kijelölni az erdőben, hogy milyen fákat lehet majd kivágatni.
Már meg is történt, felelte Holmengraa úr.
Megtörtént? Nagyon hálás vagyok érte. Hát azt mikor csináltatta meg?
Nemrégiben. Nem akartam önt zavarni, igyekeztem a legjobb tudásom szerint intézni mindent.
Köszönöm szépen. És favágókat is szerez majd nekem?
Különös ember ez az új Willatz Holmsen a régihez képest! gondolta magában nyilván Holmengraa úr. Segítségre és útmutatásra van szüksége mindenben. Két ember néhány napig vágta volna a fát, és már régen elkészültek volna vele. De az új Willatz Holmsen véletlenül sem ejtett egy szót se a fizetésről, úgy látszik, nem is gondolt rá és a pénzt se készítette el.
Azért olyan hangon, amelyből némi fáradság csengett ki, így válaszolt Holmengrra úr:
Erről is lehet éppen szó.
Köszönöm szépen, mondta Willatz. De úgy látszik, megérezte, hogy Holmengraa úr fáradt és nem akarta tovább tartóztatni. Ajánlom magam.
Nagyon is szorgalmasan dolgozik maga, Willatz. Ujabban már egyáltalában nem mutatkozik nálunk!
Hát szeretném valahogyan tető alá hozni a dolgot. Meg aztán mindenkinek megvan a maga gondja. Sokáig vesződtem, amíg egy szál cérnát fűztem a tűbe, az utóbbi időben nagyon sokat küzködtem vele, mondta és mosolygott.
Most jut eszembe: nem gondolkozott még róla, nem engedhetne át nekem valamit az ön hegyi rétjeiből? mondja Holmengraa úr.
Hogy őszinte legyek, jobb szeretném, ha nem kerülne rá a sor, felelte Willatz.
Rendben van, akkor ne is beszéljünk róla többet.
Kedves Holmengraa úr, jól tudom, hogy ez úgy tetszhetik, mintha rosszakarat, vagy hálátlanság dolgoznék bennem ön ellen. De az apám, a birtok régi tulajdonosa, utolsó levelében arra kért, hogy ne adjam ki a kezemből a birtokot, sőt szerezzem vissza az egész területet.
Ne is beszéljünk róla többet, mondta Holmengraa úr.
És senki se vette volna észre az öreg ravaszdin, hogy a szíve mélyén mennyire örül ennek a kudarcnak, nem is látszott meg rajta az öröm, olyan udvariasan és hidegen adta meg a választ.
Így folyt le az ifjú Willatz beszélgetése Holmengraa úrral, mikor az uccán találkoztak.
Most itt ül mellette Mariane. Vajjon ő is olyan hideg lesz-e, mint az apja?
A dunnalúd-telepen? Mi az?
Ott rendezett ünnepélyt a boltos Theodor. Talán emlékszel, vagy nem hallottad nemrégiben az éjszakai üdvlövéseket és a rakéták ropogását? Nos, akkor voltam ott én is.
A lány azt várta, hogy most valami gúnyos megjegyzés következik, olyasmi például, hogy akkor igazán nem csoda, ha ő hoppon maradt. De nem, a fiatalember csak bólintott a fejével.
De most itt vagyok. Vagy már késő? kérdezte a lány.
Valamit nagyon szerettem volna neked eljátszani, de aztán átugrottam azt a részt. Most pedig már teljesen ki is húztam.
De kedves Willatz, hát nem teremhetek itt rögtön, mihelyt te hívsz…
Én nem csak úgy egyszerűen hívtalak téged, hanem nagyon fontos volt nekem, hogy eljőjj. Könyörögtem neked, hogy jőjj el hozzám.
Milyen szerencsétlen vagyok! Végül még én leszek az oka, hogy a partitúra nem készült el.
A fiatalember is mosolygott, hogy viszonozza a hidegséget.
Végre is nincsen rá szükségem, hogy annyira függjek valakitől. Eddig például senkitől se függtem.
Nem, kétségkivül nem, mondta a lány, és kissé túlozta a megértést, fölkelt és odalépett az ablakhoz, mintha a függönyön akarna igazítani valamit. Ugy-e, azóta már csináltál néhány nagyszerű dolgot?
A fiatalember ismét mosolygott.
Nem emlékszel már, hogy Grieg zseniálisnak nevezte a dolgaimat?
De igen, arról beszélek.
Akármi volt is az oka, kétségtelen, hogy Willatz ma este más volt, mint rendesen. Máskor, ha négyszem közt voltak, mindig finom és szívhezszóló szavakkal beszélt a művészetéről, most pedig csak mulatott rajta. Máskor tombolt féltékenységében, most meg úgy ült itt, mint egy fadarab.
Különben, mondta a lány és kinyújtózkodott, hogy elérjen valamit a függönyön, közben azonban a karja alól is a fiatalembert nézte, különben, ha azt akarod, hogy a zsenialitásod napfényre kerüljön, akkor jövőre is temetkezz magadba és hallgass mélységesen mindenki előtt.
Ez a szúrás talált, a fiatalember egész testében összerázkódott, úgy látszik, ma alapos csatája lesz ezzel a lánnyal! De mintha csak szentül föltette volna magában, hogy ma nem engedi maga fölé kerekedni, ismét mosolygott és a gondolataiba merülten ült a helyén, a karbafont kezeit nézte és mosolygott.
Az nem is lehet vitás, amit Grieg mondott, folytatta a lány, de te azért tehetsz, amit akarsz. Anton különben még mindig itt van, – azt tudod?
Igen, felelte a fiatalember.
A lány villámgyorsan hátat fordított az ablaknak.
Szóval tudod?
Ó, hogy izgatta a fiatalember nyugalma! Willatz pedig csöndesen felelt:
Ez nem lephetett meg Mariane, az arcodon nem is látom semmi nyomát, hogy meglepne. Persze, hogy tudom, hogy Anton itt van, hát mit tesz az? Mindig tudtam, hogy miért állsz az ablaknál, és mért szeretnéd, ha megnézném, hogy ti mit csináltok.
Ez is talált. A lány csaknem teljesen behúnyta a szemét. De a következő másodpercben már ismét megtalálta a fölényét. Szeretett volna sziszegni, vagy ismét egy villát felkapni, de ezt a hajlandóságát most ügyesen véka alá rejtette. Az utolsó cselfogása nyilván nem használt.
Nem tudom, hogy mit akarsz ezzel, mondta a lány. Mondd csak, nem játszhatnál el egyszer egy egész darabot? Mért mindig csak egy kis részt?
Ments föl ma ettől! Még nem készültem el vele, utasította el a kérést Willatz.
Felmentelek egyszer s mindenkorra, mondta a lány és a hangjából őszinte sértődés csengett ki. Egyszer s mindenkorra.
Hogy ezek ketten milyen furcsa csatákat vívtak egymással! Willatz, ez a faember is engesztelhetetlenül állt ott a lánnyal szemben és úgy kérdezte:
Tehát most te nem akarod többé?
Nem, felelte a lány, és egy pillanatig úgy állt a helyén, mint a megtestesült akarat. Most látom csak, hogy egy szalmaszál volt, ami bennünket összekötött.
És hallgattak mindaketten.
Ugye? kérdezte Mariane.
Mi ketten is vettünk már részt ünnepélyeken, mondta Willatz.
Ezzel azonban akaratlanul is kimutatta a foga fehérjét. Egy óvatlan pillanat elég volt, hogy féltékenysége rést találjon és megnyilatkozzék, Vajjon észrevette-e a lány?
Add át Antonnak az üdvözletemet! mondta, hogy ezt a kudarcát ismét jóvátegye. Mikor utazik el?