Part 3

– Oh, oh, édes mama! – csóválgatta fejét Ádám báró – apám mind veri a pénzt élire, maga meg mind szórja ki az ablakon. Látom, hogy az ablak alá kell állanom a kalapommal.

– Ne féljen Ádám, a mit isten nevében adunk: az százszorosan visszakerül. A főrend ellen mostanában különben is sok a panasz, elhuzódik, szűkkeblü, nem mondom épen, hogy fösvény, de mindenesetre rosz uton van. Nincs vezetője, Széchenyi rom; mi nők, kell, hogy megőrizzük a magyar mágnásság jó hirét.

– S megőrzi azzal mama, ha egy csomó cigányt itt muzsikáltat?

S kacagott a báró.

– Annak is élni kell, Ádám jegyezze meg.

– És ha egy sereg professzort megvásárol?

– Azok is utánunk élnek.

– Igy hát ők a tudomány cigányai?

– Ne legyen olyan kiállhatatlan vén gyerek. Jó, ha atyjától épen semmit sem tanul. A Ladároktól soha se lehetett valami szépet tanulni. Rablók, uzsorások, kalmárok voltak, mig a Rétváriak tiszta gavallérok. Érti?

– Oh mama, mama, de sokat lehet magán nevetni.

S a vékony, erőtlen, cingár ifju gyöngéd nyájaskodással ölelgette édes anyját.

Halk kopogtatás szakitotta félbe a beszélgetést.

Szörnyü magas ember, hozzánk képest egész óriás lépett be, világos, dohányszin hosszu kabátban, magastetejü kalapját hóna alá véve, és vörös nagy bajuszával és kiborotvált kövér képével barátságosan üdvözölve mindhármunkat.

– Nagy örömömre válik, hogy a méltóságos bárónét, kinek nemes tetteit a hir hozzánk is hamar elhozta, – első perceiben már hódolattal köszönthetem. Tudomásunkra jutott hogy a báró ur főiskolánkat tiszteli meg azzal, hogy egyetlen fiát gondjainkba helyezi. Felette kedves kitüntetés ez reánk nézve, ugy Kőrössel, mint Kecskeméttel szemközt. Büszkék vagyunk reá – hajlongott, s olyan mélyen, hogy egy olyan kövér embernek az igazán nehezére eshetett.

– Az igazgató urhoz van szerencsénk? Örvendek.

– Nem, én a latin és görög nyelv tanára vagyok és a hetedik osztály főnöke Rizs Lajos, hosszu éveken át a gróf Bayaknál nevelő, majd a herceg Tömöri család prefektusa. Igen, méltsás báróné, én a legjobb családoknál voltam szerencsés tapasztalataimat szerezhetni. Kötelességemnek tartottam, hogy szolgálataimat rögtön felajánljam. Épen a főiskolával szemben lakom, lakással és teljes ellátással ugy a nevelő, mint az inas, sőt lovász és vadász részére tudok szolgálni. Gyermekeim nincsenek – s ez okból teljes atyai gondomat a báró urra fordithatom. Nőm német egyetemi tanár leánya, Grün Lucsia – nem akarom dicsérni – de müveltségével messze kimagaslik az itteni hölgyek fölött. Zongorában, angol, francia, német, sőt a klasszikus studiumban is helyes oktatást képes adni. Ugyanazért distingvált szülő gyermekét rendesen elsőben is hozzánk hozza – ha t. i. valamely mágnás-család már előre el nem foglalja a helyet.

– Oh mennyire örvendek – mondá a báróné, maga mellé ültetve az óriás embert, ki a kanapén oly csepp helyet foglalt el, hogy azon tán én sem tudtam volna elférni.

Rizs Lajos tanár ur hamar áttért a tantárgyakra, mi közben mindegyre kitekintgetett az ablakon.

Mivel ruházatomról és bizonyosan egész orcámról látta, hogy én csak ki vagyok, alig fordult felém egyetlen egyszer, akkor is a szemüvegével, s ugy nézve, hogy sok dologgal tisztába jöhettem hamar. Ádám bárót ugy simogatta, mint egy kis hét éves gyermekecskét.

– Mikor teszünk vizsgát? – kérdé a sok hizelgő, magasztaló beszédet ketté vágva Ádám báró.

– Vizsgát, báró ur? – s játszott a tanár szemüvegével. – No azt majd meglátjuk, lehet, fogunk módot találni abban, hogy – –

– Igen, igen, édes Rizs – veté közbe a báróné – Ádám a görögöt és latint eddig nem igen szerette. Bár kitünő.

– Ah, kitünő? az nagyszerü.

S pár odavetett kérdést tőn a rendhagyó igékből.

– Én nem tudom, de Sándor megmondja.

Megmondtam.

Rám tekintett.

Mocskolta a kis gymnáziumi tanárokat, kik igen olcsón megvehetők s kik kibeszélhetlen sok kárt okoznak ez által. Nincs náluk összhangzás, a mi a teleki tanároknál igen erős; nincs egyöntetüség, a mi itt példányszerü. Jobbára mind Erdélyből származtunk ide. Testvérekül tekintjük egymást. Csak az igazgató bennszületett. Régi, elvavult ember, nagy német, de rendesen minden baj nélkül mellőzzük. Különben a harmoniát soha meg nem bontja. Épen jő.

Rizs ur fölkelt, gondolom, hogy a kanapét az igazgató számára tartsa fenn.

Odasugta a bárónak, hogy a latin és görög a főtárgy, de ne féljen, mert az ő rendszere gyermekesen könnyü. Játszva haladnak. S ugy illegette, kedveltette magát, mintha vastag lábaival és karjaival és nagy, dohányszin kabátjával már megkezdte volna a játszást.

Átfogta a báró nyakát és melegen magához szoritotta.

– Én Timár János vagyok – tekintgetett szerteszéjjel a belépett sovány, őszes ember, nyájas mosolylyal közeledvén a bárónéhoz – a helyi főiskola igazgatója.

A bárónénak több versen kezet csókolt és nemcsak Ádám bárónak, de nekem is számtalanszor oda-oda nyujtotta a kezét, melyen szakadozott ujju, barna keztyük fityegtek.

– Nos, nos – talán ismeri collega ő nagyságát a bárónét.

– Ah, régóta.

– Szép, szép. Az erdélyiek minden mágnást ösmernek. Soha se láttam még olyan erdélyi tanárt, a ki elejétől végig nem ismerte volna a mágnásokat. Szép, szép. Mi alig ismerünk kettőt-hármat. Nem tolakodunk, azaz, mágnás ritkán jő iskoláinkba. Ha vagy egy kerül is, rendesen igen gyenge. Megöli őket a házi nevelői rendszer. Nagyon kell becsülnöm a báróné azon elhatározását, hogy a bárót nyilvános iskolába adja. Helyes. Embert csak emberek között lehet megösmerni. Vajjon igazat ad nekem a báróné?

– Tökéletesen.

– A báró tehát növendékünk lesz?

– Ugy óhajtom, édes igazgató ur.

– Hány éves?

– Tizennyolc. Fejlődésében kissé elmaradt.

– Mint Lacim. Összeillenek. Hányadik osztály?

– Hetedik – felelt a báró.

– Mint Pistám. Összeillenek. Zongorázik?

– Kicsit játszom.

– Mint Marikám. Játszhatnak együtt. Nos, nos – azt vélném báróné, itt első teendő lenne a jó elhelyeztetés.

– Igen – lépett előrébb az óriás Rizs tanár ur.

– Csak nem? – szólt az igazgató ur, látható megütődéssel.

– Abban a kitüntető szerencsében részeltetett a méltsás báróné kegyessége, hogy Ádám báró a mi szülei gondoskodásunk kedves tárgya leend.

A két professzor hamarosan összekoccant s az igazgató ur néhány éles szót mondott bizonyos emberek és faj élelmességéről, miközben előadta, hogy Ádám báró épen az ő házát találta volna. Ej, ej!

Azonban gyorsan kibékültek. Csak a felett tört ki heves disputa, hogy ki legyen mint correpetitor Ádám báró mellett.

– Az vagyok-e én – fordult felém az igazgató.

– Nem.

– De igen – fogta meg kezeimet a báró.

– Pistámat kellene pedig, ki minden dologgal ösmerős. Nos, nos? – fordult a báróné felé. Neked öcsém (ez engem illetett) juttatok én más helyet. Tanitasz nálam. A báró mellé egy értelmes fiu kell, jó fiu. Te ugy veszem észre gyönge vagy még.

Előmutattam bizonyitványomat.

– Ő mindenből kitünő – fogta pártomat a báró.

– No, no, ösmerjük azokat a falusi bizonyitványokat.

S mind a két tanár gunyosan nevetett.

– Nem engedem – erősité Ádám báró. Ha ide hoztuk, velem marad.

A báróné néhány szót mondott, melyből kivettem, hogy a tanárok mellé állott.

– Sándor maga velem fog lakni. Igen mama, senkit sem fogadok el mást. Jön velem Sándor?

Én rámondtam – a nélkül, hogy latolgattam: jól mondom-e, hogy igen is megyek.

Rizs ur latinul mondta az igazgatónak: a kölyök nekem se tetszik, várjunk pár hetet. Impertinens pofája van.

S azzal a bárónéhoz fordult:

– Mégis jó lesz nagyságod, ha az ifjak együtt maradnak. Ragaszkodnak egymáshoz. Tegyük meg a báró kedvét. Ez nevelési elv.

Igy jutottam én a báróhoz – azon nevelési elvnél fogva.

Még azon délután, az összes tanári kar vezetése mellett, megnéztük a főiskolát; bementünk abba a terembe, mely a hetedik osztály tanterme; megnéztük a báróné akaratából, ki igen vallásos urhölgy vala, a templomot minden zege-zugában és természetesen Rizs tanár ur lakását is, mely valóban csinos uri helyiség, kényelmes, tágas, tiszta épület. Csak az a sok apró-cseprő német kutyája ne volna. Ezek összeszakgatták a ruhánkat s annyit ugattak, hogy a báróné többet nem is ment oda s csak kicsiben mult (gondolom az erdélyi származáson), hogy a bárót is el nem vitte onnan.

– Mire tartja a professzorné – kérdé bizony jó haragosan a báróné – Rizs tanár ur fehér őszhaju, téglaveres arcu nejét – ezt a sok haszontalan kutyát? Valjon nem jobb volna egy-két árva leánykát tartani helyette?

– Mindig tartunk – mosolygott alázatosan a tanár ur, s feleségének intve a vastag lehajló szemöldökével, hogy hallgasson – most is kettőt adtunk férjhez, de a kutyák háládatosabbak méltsás báróné.

– A ki jót tesz, hálát soha se várjon. Megfizet az isten.

A tanár urak a báróné háta mögött összenéztek s kacagtak. A kutyákat nevették-e vagy a haragos professzornét, a ki kedves kutyáit egyre csókolgatta, vagy a férjhez adott árvákat, vagy épen, hogy a báróné az istenre utalt, hogy ő fizet – nem tudom. Annyit hallottam, hogy dicsérték az erdélyi mágnások nagy vallásosságát s fölkérték a bárónét, hogy mivel az idő igen szép, néznék meg talán a hires teleki temetőt.

Mindnyájan megindultunk.

– Jösz te csak – intett engemet magához az igazgató-tanár ur, ki elmaradt egy kissé a bárónétól s a tanári kartól. Állj ide egészen mellém. Kérdezek némely dolgokat, de bizalmasan s felelsz. Hanem ugy tudd meg, hogy egyetlen szót is tovább ne adj. Értettél domine?

– Igenis.

– Mondd meg nekem elsőben is, ismered te jól a báróékat?

– Hiszen egy helyt lakunk Erdőháton.

– Nos, nos, tehát felelj nekem pontosan: gazdagok? mi? te? gazdag emberek?

– Nagyon gazdagok.

– Látom, mert nagyon fösvényecske a báróné, pedig olyan tökfejü fiuval, a milyen Ádám báró, itt nálunk bajos lesz prosperálni. Hiszen az egy sült szamár. Hogy vagy te a báróval vagy a bárónéval? Azt veszem észre szeretnek. No, ha igen, hát ide hallgass. A báró holnap vizsgálatot tesz minden tantárgyból és te is. Egyszerre kérdezünk. Ha nem találná el a kérdést, mert hiszen annak az esze sem ott jár – hát megfelelsz te. – Érted? Gyorsan megfelelsz.

– Igenis.

– Mindig inteni fogok a plajbászommal (s egy hosszu, fekete plajbászra mutatott), a mikor aztán felelsz. Ezek az erdélyi urak, már csak azért is, mert a báró földijük – a lehető kiméletesek fognak lenni. Igen becsületes emberek, hanem te hatalmasan résen állj.

– Igenis.

– Nos, nos, a tiz tanárnak legalább kétszáz forintot fizet a báróné. Add fiam értésére, de szépen, modeste, domine. Nos ezt el ne felejtsd, kétszáz forintot akár aranyban vagy akár bankjegyekben. Csak cimezze az összeget a báróné hozzám és mindenesetre a vizsgálat előtt. Nálunk igy szokás. Adhatna különben többet is, de mi senkit meg nem huzunk. Hallod-e fiam, ajánlani fogod a bárónénak, hogy a concernens tanárokhoz privátórára járjon a báró, mivelhogy a fiu felette tökfilkó, azaz igy mondod: gyenge és beteges. Ilyen legényre mi nagyon szoktunk ügyelni. Jól megmagyarázd. Ha ügyeskedel, be fogod látni alkalmas voltát. Engem sürűn meglátogattok. Értsd meg. Akarom, hogy a báró valóságos atyát kapjon bennem. Most mehetsz. Megállj. A pénzt a lelkedre kötöm, mert ugy veszem észre, a báróné igen szépen beszél, de fizetni is ezzel szeretne. Ohó! Tehát magyarázz meg mindent jól. Te igen okos és becsületes fickónak látszol domine. Atyai gondom lesz reád. Most mehetsz.

Mikor este felé hazaérkeztünk s a vendéglőben magunk maradtunk, a báróné igen megelégedve mondá:

– Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzorok közt. Hogy ne?

Épen előakartam adni, hogy az igazgató ur mit mondott a holnapi vizsgálatra nézve, mikor hirtelen beugrik Rizs tanár, néhány darab könyvvel.

Kiküldött.

Mivel a kávéházba nem akartam menni s gondoltam, hátha hamar hivatnak, a kocsiszinbe mentem s beültem a hintóba. Onnan néztem, mikor szólitanak.

Öt tanár fog ott kérdezni: a latin és görög, történelem és földrajz, számtan és vallás, magyar és német nyelv és a természettan tanára. Mindenik eljött, egyik a másik után.

Mikor eltávoztak, akkor az inas kiáltotta a nevemet.

Most volt még a báróné igazi jó kedvében, most dicsérte még a professzor urak rendkivüli finomságát.

Ádám báró kedvetlenül ült az ablakban és egy csomó papirosra könyökölt.

– Sándor – szólt lassu hangon – itt vannak a thésisek.

Hát minden tantárgyból ki volt adva hat-hét kérdés és közülök egy minden tárgyból jól meg volt plajbászozva.

Olyan könnyü kérdések voltak, hogy nálunk csak Berci vagy Gros örvendhetett volna ily semmiségeknek. Ma is nevetem, a történelemből ott volt a Zrinyi Miklós kirohanása és hősi halála.

Ovidius husz első sora leirva és minden latin pont alá szép, öreg betükkel odaalkalmazva a szószerinti forditás. A számtani példa apró betükkel félig kidolgozva és a vallástanból ez: hol született urunk Jézus, a Messiás?

– Mit köhög? – kérdé a báróné tőlem, meghűtötte magát?

– Nem, csak igy szoktam, mikor gondolkozom.

– Most ne gondolkozzék, hanem tanitsa a bárót. Szegénynek ugyan fogós kérdéseket adtak.

Ádám báró elnevette magát.

– Oh mama, nem szégyenled magadat, te oszlopasszony!

A báróné is nevetett, de igen vidám volt s igy felelt:

– Ha én minden időmet a szegényeknek áldozom s ha én most is egy szegény fiut hoztam ide s annak a szerencséjét megalapitom: a jó isten csak atyai módon cselekszik, ha ezeknek a professzoroknak a szivét igy kormányozza. Ne féljen Ádám, az isten mindenért fizet.

Most már szükségesnek találtam, hogy elmondjam: mit bizott reám az igazgató ur.

De hogy kezdjem, mikor az szégyen?

Nem. Tanitottam inkább egész éjfélig a bárót. Oh, mily szivesen tanult. Gyermekkoromtól fogva egész maig sokféle teremtés volt a kezemen, de soha engedelmesebb, szelidebb, figyelmezőbb tanitványt nem adott a sors. Ugy ette volna a betüt, ha lett volna alapja, ha a lelketlen emberek el nem rontják: ugy szeretett volna szépen, értelmesen felelni, ha lett volna hozzá ereje. Egy szegény, nyomorult árva fiuban nem lehet tisztább, munkásabb szivet kivánni.

S végre elfáradt, összeesett, s igy virradt meg a vállamon.

A báróné rég aludt már a másik szobában, mikor Ádám báró még mind messiásozott, algebrázott, zrinyizett és gyúrta a latint, görögöt és a többit.

Csak természetesen szörnyü mód gyarlón ment minden tárgy.

De ennek nem Adám báró volt az oka.

Korán felébredt, s rögtön munkához fogott.

Azt gondoltam, már most csakugyan szólok a bárónénak a pénzről: azonban mert néhány elejtett szavából azt vettem ki, hogy ez iránt már intézkedett – jónak láttam hallgatni.

Négylovas hintón, magas tetejü kalapos, hosszu német kabátos, fehér keztyüs inassal és kocsissal mentünk a főiskola elé.

Három-négy professzor ugrott ki s vitte be a bárónét és a bárót.

Itt is talált alkalmat az igazgató ur, hogy atyailag figyelmeztessen a pénz iránt, hogy kétszáz forint, hozzá, ő hozzá cimezve.

– Hozza – sugtam neki.

– Jól van domine. Most már aztán ne féljenek. Bátorság, éberség.

Épen három rongyos, nagy kamasz fiut censeáltak valamelyik osztályból. De keményen, mérgesen, hogy ugyancsak.

Minden tanár kimutatta, hogy lelkiismeretes ember, s az igazgatót tartja fődolognak.

Egyik sem volt nyersebb, gorombább, mint Rizs tanár ur. Minden szóba beleakadt, s ha nem volt helyes a felelet: nagyokat csapott öklével az asztalra.

Ketteje megbukott, visszavettetett.

Istenem! hogy sirtak, különösen a legkisebbik, egy sárgás-zöld képü, kis erőtlen fiu, valami Jánosi nevü, a falhoz forditotta orcáját s ugy zokogott.

– Ki, ki, távozzanak – intettek a tanárok.

És Sámuel pedellus, mint három borjut – kihajtotta őket.

Ádám báró kékes-halavány orcájáról csurgott a viz.

A tanár urak egymás közt tréfálóztak és ijesztették a bárót, hogy no báró ur: itt az idő, most vagy soha!

Minden tárgyból – a plajbászolt kérdést adták neki, de hogy? Mintha az épen csak most jutott volna az eszükbe.

– Hát, hát édes báró – néztek sokáig az ég felé, vagy a padimentumra, vagy a király és királyné ő felsége gyönyörü aranyrámás, nagy képére – hát álljon meg csak, mondja meg – ne feleljen mindjárt, gondolkozzék, hát – kezdé a vallástanár egy veres, harcsa bajuszu, kis pökhendi emberke, kifeszitett mellel és fényes laktopánnal, s az ujjain egy csomó gyürűvel – mondja meg nekem, miféle nevezetes világesemény, epochale momentum történt a caesarismus arany korszakában Káá-bannn, vallási tekintetbenn? bennnn?

Szegény báró, már azt hitte meg van fogva és sápadozva nézett rám, fogta a kezemet – mikor a végén felkacagott és kiáltott: Augusztus római császár uralkodása utolsó évében született Jézus Krisztus.

A tanárok összenéztek és kalapjaikkal verték a térdeiket, hogy ez nagyon jól van.

– Nagygyon joó – huzta a szót a vallás-tanár.

Utána én kaptam egy kérdést a különböző vallásfelekezetekről s azoknak leglényegesebb tanairól párhuzamos egybehasonlitásban.

Törötten ment. De hisz erről alig tanultunk valamit.

Meg is kapkodtak emberül.

A báróra nézve azonban minden jól ment. Zrinyi Miklós vitézül harcolt.

A vizsgálatot nagyszerü diszebéd fejezte be a nagy vendéglő fölékesitett és bezárt kávéházában, igen sok pohárköszöntővel ugy a bárónéra, mint az öreg báró urra, a hazafiak egyik legáldozatkészebbikére és a báróra, az ujkor Széchenyiére, kinek kötelessége lesz valósitani, mint a nagy, halhatatlan Rétváriak utódjának, hogy Magyarország, ha nem volt, tehát legyen. Sirt a báróné örömében.

– Hm, domine – motyogott az igazgató ur, egy percre a zajban magához intvén – itt furcsán vagyunk. Három-három arany egy tanárnak – hm, hm, tisztelem Erdélyt! Ezt hozza helyre a báróné.

Egyébiránt távozása előtt ugy nyilatkozott a báróné Ádám báró előtt s előttem, hogy:

– Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak között. Hogyne?

Pedig én ugy látom: majd alig van valami.

IV.

Rizs tanár nem nyugszik, mig be nem bizonyitja, hogy ő gavallér.

Az egész nyolcosztályu öreg-teleki gymnáziumban egyetlenegy báró volt. Ennek kell tulajdonitanom, hogy minden tanár az ő kedvét kereste. Hol ide ültették: itt jó világos van; hol amoda helyezték, oda nem süt a nap. Én is vándoroltam vele, mert Ádám báró nem hagyott el magától. Az erdélyi születésü tanár urak minden percben ugy szólitották: nagysád: instálom; kegyeskedjék nekem ezt megmondani méltsás báró ur; parancsoljon leülni Méltóságod. Eleinte a tanulók nevették ezt a csodálatos tiszteletet, azt hitték tréfa; de majd ők is nagysádozták, mint egy falusi kisasszonyt.

Az igazgató ur igy szólitotta az első heteken:

– Mondja meg nekem Ladár Ádám… (Igy, se ur, se domine, se fráter, se báró.)

Gondoltam, a három arany miatt beszél ilyen hidegen. Lehet is. Majd azonban, hogy a tanári kar részére mindjárt mindjárt finom erdélyi borok és vaddisznók és különös sajtok érkeztek: ők is, a magyarországi születésü professzor urak is igen szépen kimondták: nagysád, méltsád, instálom, kegyeskedjék, méltóztassék, könyörgöm, sőt, mint az istenhez szokás szólni imádkozásban: esedezem.

– Báró ur tanuljunk, nagyon sok lecke van – kérém Ádám bárót az első hetekben, tudja-e, megigérte, hogy kitünő fog lenni. A báró és báróné ő Nagyságaik számitanak ám erre otthon.

Nem mondom: huzakodott, mert leült, belekönyökölt a könyvbe, figyelmesen hallgatott reám, de azon vettem észre: alszik. Költögettem, Ádám, hej, báró ur, zabban vannak a lovak… Hangosabban beszéltem, mire indulatosan nyitott reánk Rizs tanár ur s gonoszul lehordott s kikergetett a szobából.

Jöttek délutánonkint a tanár urak s karon fogták a bárót. Vitték a temetőre, a a hires Máté-kertbe, a huszár-kaszárnyába, hol mulatni szoktak s késő estéken hozták haza.

Tanulni se tudtam, mint Erdőháton, ugy busultam, féltem, hogy istenem, mi lesz majd ebből?

Ők bizonyosan nem tudták, hogy Ádám bárót mire szánták a szülői, hogy neki oszlopembernek kell lennie, okos, tanult, munkás, igazi lelkiismeretes, derék embernek. Ők azt gondolhatták – – de lehetetlen eltalálnom mit gondolhattak.

Sallustiust forditottuk. Épen Jugurthát. Szép történet, mindenki okulhat belőle. A két hitvány királyfi példája, mintha egyenesen arra való lett volna, hogy a báró lássa meg: mivé teszi az embert a munkátlanság.

Rizs tanár szép öreg betűkkel leirt minden pontot latinul és mellé mindjárt oda helyeztette a magyart. A bárónak csak olvasni kellett, a mint következik. Igy is felelt mindig az irásból és sohasem a latin könyvből.

– Ugy, ugy – mondogatta, föltartott kevély, husos fejével Rizs ur – ugy nagysád. Nagyon jól van, instálok még egy pon tot méltsás báró ur. Ugy, igen helyes. Még egy pontocskát báró ur. Elég, kitünően van. Köszönöm.

Oda nem mertem nézni sem a tanár urra, sem a báróra. Égett a képem a szégyentől, mert azt hittem, mindenki tudja, hogy itt milyen ocsmány játék foly.

– Báró ur – szóltam egy alkalommal, mikor már nem tudtam többé magamat türtőztetni – ha ez igy megy, akkor az első deklinációt is elfelejtheti bátran.

Lángveres lett. Átölelte a nyakamat és kért, hogy meg ne mondjam senkinek, hogy ő miből és hogyan felelt, nem fogja többet tenni, Rizs ur egy szemtelen gazember.

Megöleltem, megcsókoltam a bárót, mint tulajdon kedves testvéremet és kértem, hogy ne menjen a tanárokkal sétálni. Mondja meg, hogy dolgozni akarunk.

Mindent megigért és esküvel fogadott.

A forditásokat azonnal összetéptem és elkészitettem a bárót a magam módja szerint. Hogy örvendett, ugrált, majd nem tudott hova lenni örömében, hogy igy is megy a munka.

Reggel behozta Rizs ur az uj készitményt. Csak arra kérte a bárót, hogy tanulja meg jól elolvasni.

S következett egy dolog.

Előbb engemet kérdezett Rizs ur az iskolában.

Minden szavamba beleakadt, semmi se volt jó.

– Üljön le – nyomta meg a szót érdesen. Kérem méltóztassék folytatni nagysád.

Oda ment a báróhoz, hogy ujjával mutassa, hol következik.

– Hol a szöveg – kérdé ijedten. No, báró ur, tegnap fájt a feje – ma nem kérdem.

– Tudom.

S olvasta a báró bátran, bizodalommal.

Igen – de nem jutott eszébe egy szó is, egyetlen sort vagy mondatot nem tudott leforditani. Mind olvasta, mind kezdte, hol itt, hol ott, a negyedik caput helyett mondta az első caput magyarját. Kacagott, röhögött az egész osztály. Lássa, lássa – mondogatta Rizs ur – ugy-e, hogy fáj a feje, báró.

Óra végén haza kellett mennünk mind a kettőnknek.

Rizs ur alig várta, hogy beérjünk a szobába, nekem ugrott. Erős kezeivel fölkapott a vállaimnál fogva s rázni kezdett.

– Szamár, gazember mit tettél?

– Ne bántsa a tanár ur, én vagyok az oka – esdekelt Ádám báró.

– Paraszt, intrikus tolvaj, kit akartál te megszégyeniteni? Tolvaj…

A tanárné is bejött, s minden kutya bejött s ugatott.

– Mi ez? – kérdé a tanárné – egyet csipve rajtam előre is. Lopott? Mennyit lopott? Policáj – policáj – hamar. Kazzemperr neki!

– Nem gazember – állott az asszony elé a báró – itt semmi policiára nincs szükség, de igenis egyébre. Sándor, mi innen még ma elköltözködünk. Tegye le tanár ur azt a fiut, mert velem gyülik meg a baja.

S a mindig sápadt s oly könnyen el-elaluszó cingár ifju lekapta a falról a vitőrt s jobb térdét előre feszitve, készen várta a tanárt.

Ádám báró kék ajkáról, mint a nyavalyatörős kis Pap Petiről, mikor elérte a betegség – foszlányokban szakadt alá a hab. De nem reszketett, csak előrébb, előrébb feszitette a lábait.

– Nagysád – fogta össze alázatosan kezeit – hát ezt érdemlem én méltóságodtól, a miért védelmére keltem?

– Engem nem volt miért védelmezni, engem senki se bántott.

– Hát ez a semmirevaló –

– Ne mondja azt a szót, mert keresztül szurom önt.

S mint a villám egyet cikázott kezében a tőr.

A tanárné ordított és emberekért kiabált. De mintha mindenkit elnyelt volna a föld: egy teremtett lélek nem látszott sehol.

– Maradj Lucsia – ki ne menj. Elbánok én ezzel a fattyuval.

– Kit ért ön az alatt a csúf szó alatt – kérdé a báró, tőrével egy arasznyira a tanártól. Rögtön keresztüldöföm, ha bocsánatot nem kér.

S az óriás termetü ember eleresztett s kezdett alkudozni a báróval.