Part 2

– Kedves, jó szomszédasszony, a fia az én fiam lesz és az édes anyja: az én szomszédném. Ott fogunk lakni a régi kertészházban a Diós mellett. Érti?

II.

Még az uton már minő vihar tör ki.

Anyám megkérte a bárónét, hogy a mig ő nagyságaik a grófi udvarban ülnek, én hadd maradhassak ő vele.

– Azt gondolja – mosolygott jóakarattal a báróné – hogy egy kissé jobban fel kellene fiát öltöztetni? Nem bánom.

Nem, a világért sem ezt gondolta anyám; hiszen a rajtamlevőnél jobb őszi ruhám nem is volt, hacsak a téli kabátot föl nem veszem. De azt meg ilyen forróságban hogyan?

Mégis mikor magunk maradtunk, kivétette anyám a holmimat a hintóból és sírva, szégyenkezve egy juhistálló mellett felöltöztetett. Csakugyan a téli kabát került reám, s a nagy uj téli csizma.

– Fiam – kezdé anyám, szemmel láthatólag megvigasztalódva a majd sarkamig érő kávébarna kabáton s egy hid melletti lombos akácfa mellé huzódván, közel a hintóhoz – istennek adjunk hálákat, tégedet ma nagy szerencse ért. Tanitsd meg azt a kis bárót mindenre az ég alatt, rágj szépen minden betűt a kedves, okos szájába és azon légy, hogy többet tudjon náladnál is. És most fiam megmondom, de soha el ne áruld és soha ne éreztesd a báróékkal, hogy apádat ők tették tönkre, az öreg István báró uzsorája. István báró is oszlopember, adakozik, mindenütt ott van, a hol segiteni kell, de még a kocsisa pipájából is kivenné a dohányt. Most ne kérdezz többet, én mindeneket tiszta szivem szerint megbocsátottam, elfelejtettem, csak a báróné jó legyen hozzád: én, ugy áldjon meg minket az isten, soha semmit fel nem hozok és nem követelek.

– No, fiu – szólalt meg dörgő, kemény hangján Bévárdi kasznár ur a hátunk mögött – te ma oly szemtelenül viselted magadat irántam s anyád olyat cselekedett, hogy – hogy. Csak ezt akartam megmondani édes Ilyésné asszonyom. Irja oda a füle mellé.

Azzal hirtelen eltünt, kocsira ült s mikor a dombra felért, a Krisztus urunk keresztjéhez – láttam, hogy felénk fordul – és botjával fenyeget.

Igy kellett életem legszerencsésebb napján mindjárt hamar megtanulnom, hogy: mindazért, a mi bennem valami jobb volt és van, rettentő árral kell fizetnem.

Sirtunk és vigasztaltuk egymást, hogy ne féljünk, mert a rosz ember mellett mindig ott áll az isten és ő tudja mikor mit tegyen.

– Jézus Mária, hát maguk hova bujtak – szidott és nevetett a cifra ruhás inas, Károly, hajadon főn, göndör, szőke haját meg megnyalt ujja hegyével kondoritgatva. Most rögtön jőjjenek az officérek szobájába. Én itt mindent tűvé teszek, kiabálok, hogy a drága torkomat összetöröm és sehol, mintha elnyelte volna a föld magukat. Teritve az asztal. Pedig nekünk Sándor – ölelt át – jó barátoknak kell lenünk, ha azt akarjuk, hogy mindenből kapjunk, a mi jó.

S egész az officérek (udvari tisztek) szobájáig arról beszélt, hogy ő milyen nagy és kedves embere az öreg bárónak, a ki pedig egy országos smucig. Csak nagy gyorsan elmesélte egy utazásukat.

– Füredre mentünk, Köcscsén, az uton egy sánta, vak koldus kunyorált. Adj neki, mondja a báró, egy krajcárt. S oda tartott elém egy négykrajcárost. Én oda dobtam az egészet. Hát mit? egy báró inasa egy krajcárt csak nem ad. No, hogy hazakerülünk, a sok virágos, diadalkapus jószágainkon átvergődünk, számoltat ám a báró. Három krajcárral a többek közt nem tudok beszámolni. Igaz, mondám, Köcscsén a koldusnak adtam. Hát nem meg kellett adnom a három krajcárt? Hanem azért ne félj vén cudar – ez a jó kis eszem megsegitett. Ugy kell oktatnunk ezt a kis penészbogarat is, nehogy a vén oszlopra üssön. Csak tegye mindig azt, a mit én mondok. Tiz esztendeje, hogy szolgálom a bárót – egy pof kicsi, de annyi nem érte az orcám bőrét. Urak csak az együgyü embert ki nem állhatják. Tudjon az ember hirt mondani, örökké fris hirt; a mit nem szabad, azt ne lássa meg: s nem hal meg éhen. Ha ur nem volna, jó világ se volna. Igyanak asszonyság, pompás pecsétes bor van az asztalon. Egyenek. Arra való az ur, hogy a szegény éljen utána.

S egyet csipett a Juliska orcáján, mire én akkorát taszitottam a szemtelenen, hogy orra bukott.

Nem szólt, csak a kondor haját borzolgatta.

A báróné már ott állt a gazdagon megrakott asztal mellett és igazán a legjobb indulattal pirongatott bennünket, hogy hova tüntünk. Ez többet ne történjék.

Ádám báró ujjongott, ugrált örömében, hogy én olyan furcsán vagyok öltözve és a Hetényi grófok is jókat kacagtak.

Csak anyám volt szomoru, ki nem szerette, hogy a mulatság a mi rovásunkra történik. Szegény asszony volt és mégis azt óhajtotta volna, hogy ugy megbecsüljék, mint a gazdagot, a mi épen lehetetlen.

Nagy kegyességet mutattak irántuk a grófok s a báróné is mindent elkövetett, hogy anyámék a lehető vidáman menjenek haza.

Egy darabig én a bagázsiás kocsin mentem, de a mint kiértünk a péli határból, ismét csak oda kellett ülnöm a báróékhoz.

Azt gondoltam, egész uton deklinálunk. Ebből indultam ki és kezdtem Ádám bárót csöndesen bevezetni az első deklináció mélyedéseibe.

Mindenkép elpróbáltam; külön vettem az egyenlő végzetű eseteket, igy – azt mondta a báró: zavaros, érthetetlen; majd sorba vettem, igy a dativust mindig elugrotta. Arra is rámentem, hogy – de mit tehettem mást, hogy énekeljem: rósa, rosáe rósáe – – Erre nevetett ő is, a báróné is, s mivel a családhoz tartozónak gondolta magát: az inas is.

Láttam, igen gyerekes utra tévedtem. De a báró is olyan gyermeknek látszott. Azt gondoltam, jó lesz, ha rövid kivonatban közlöm a legfontosabb szabályokat és hogy közelebb férjek a báróhoz, tehát versben. No, igy még legjobban ment és hiszem, hogy még az nap délelőtt eljutottunk volna a harmadik névragozásig, azonban a báróné a nagy forróságban elaludt s utána csakhamar Ádám báró is.

Intettek a kezeikkel, hogy hagyjam abban az egész repeticiót.

Nem is bántam, mert igazán kezdtem dühbe jönni. Ennyire elhanyagolni egy bárót, hogy tizenhét-tizennyolc éves korában ne tudjon annyit, mint Grosch, a ki a legostobább fiu volt az osztályunkban – mégis megfoghatatlan. És minden esztendőben, minden tárgyból kitünő osztályzatai voltak. Hogy lehet az? Lehetne annyira romlott egy professzor, megvesztegethető egy egész tanári kar, hogy idáíg menjen? Hisz nálunk a szegény kis Jánosit csak azért vetették vissza, mert az igazgató, Cseh Gáspár ur, évenkint sokszor elmondott goromba trágár vicceire soha sem akart nevetni. S Nyári Károlyt meg azért, mert borotválhatta a bajuszát, holott Jupiter tanár urnak még egy szál se volt s ezt az ő bosszantásának vélte.

De mennyit tudtak azok ehhez képest.

S Ádám báróból oszlopember lesz. Mi az az oszlop?

Kezdtem ezen gondolkozni s azon vettem észre magamat, hogy sirok és inkább mennék gyalog anyámmal s Juliskával, vinném az ágyat hátamon vagy fejemen, csak ne kellene ezt a rettentő meleg kabátot magamon tűrnöm s ezt a nagy téli csizmát, mely miatt nem tudok mozdulni.

Nagy homokon gázolt keresztül a hintó, meleg, forró homokon, mely vereslett és csillogott az égető naptól.

Én hol egyik, hol a másik sarokba huzódtam, azért is, hogy kapnék egy kis árnyékot és azért is, nehogy fel találjam költeni a bárót vagy a báróné ő nagyságát.

Ebben a türhetetlen hőségben hát ime az a gondolat csap a fejemhez, hogy ha a báróné nincs, hát akor én most a mi szekerünkön megyek apámmal, talán édesanyámmal, három csengős lovon, jó boritós, bőrös ülésü kocsin, mint a baranyai módosabb papfiak, megyünk talán többedmagunkkal Pápára vagy Nagy-Kőrösre, erdőszélen, viz mentén, de hűvös helyen és dalolunk, tréfálkozunk, nevetünk és megyek vékony nyári ruhában, talán ingujjban, szalmakalappal. Égett a fejem és le akartam ugrani.

Harag, düh, gyülölet, bosszuállás forralta a véremet s azokra, a kik jóakarattal felvettek hintójukra, most ugy néztem, mint a kik engemet meg most láncra vertek. Apámat, anyámat kifosztották, apámat megölték, ah, még bizonyosan ezek börtönbe is vettették és én most itt üljek?…

Oda-odatekintettem a kondorhaju inasra, a kit feltaszitottam a szemtelenségeért, hogy vajjon nem veszi-e észre valamiről, hogy miket forgatok az eszemben? nem ragad-e meg, mint gonosztevőt, a vállamnál fogva és nem adja-e vissza a kölcsönt?

Valóban rab voltam. Itt az inas őrzött engemet, a miért nem tudtam elnézni, hogy hugomat valaki csak egy ujjal is megsértse; otthon meg, Erdőháton, Bévárdi ur fogja kinozni szegény anyámat és testvéreimet, mikor épen az isten már rájuk tekintett volna. Lenne lakásuk a Dióserdő mellett, a régi, szép kertészházban és – Ah istenem, végig gondoltam, hogy mivel és hol állhat bosszut anyámon vagy rajtam, mert azt tudtam, hogy a kevély ember anyám kifakadását soha meg nem bocsátja. De hiszen még Pélen tudtunkra is adta, hogy megálljunk.

Miért nem tudott anyám hallgatni, hagyta volna reá, hogy igenis inasa voltam Kos professzor urnak. Nem volt-e Antal János püspök is Erdélyben inas gyermekkorában? Hisz olvastam. Nem volt-e kályhafütő annyi érsek? Főkép tót érsek.

De ha én csakugyan nem voltam más?

Nem, nem voltam. Az Ilyések előkelő magyar nemesek voltak.

Mit ér? Bár napszámos lett volna az apám, most őseim tisztességeért nem kellene lakolnom. Bizonyosan boldog volnék, hogy valaki mint egy darab sarat megtűr a ruháján és odább visz.

Anyám és testvéreim állottak előttem. Ki védi őket?

Oh istenem, bár ne itta volna le magát Sötér Pista.

A báró urék egy nagy zökkenésre fölébredtek.

– Hát magával mi történt? – kérdé a báróné.

– Én csak gondolkoztam.

– De sirt, csupa veresek a szemei.

– Nem, csak melegem van.

– És nem tudja tűrni? Ha tűrni nem tud, mi lesz magából?

– Tűröm, nagyságos báróné.

– A szegények türelmetlenek és minden nyomoruságuk innen származik. Ha boldogulnak: akkor kevélyek lesznek és nagyravágyók; ha elmaradnak, irigy lelküekké válnak és bosszuállókká. Ha ember akar lenni, azt mondom, jókor kezdje. Keresse a hibát mindig magában és ne ott, a hol nincs. Legyen alázatos, engedelmes, mindenkihez alkalmazkodó. Mondja a legény, hogy maga felrugta. Igaz ez?

– Igenis, nagyságos báróné, felrugtam – mondám kigyulladva.

– És magának adtak példás erkölcsi bizonyitványt? Egy verekedőnek?

– Soha nem loptam, nem csaltam, senkit nem árultam el, kötelességemet pontosan teljesitettem, soha büntetést nem róttak még reám.

– És hogy esik, hogy nálam az első napon már verekedett?

Nem jutott eszembe mit mondjak, elfogott a szégyen és sirni kezdtem.

– Látod (igy, erre a hangra vette a báróné) nekem most azt kellene tennem, hogy leszállitsalak, eredj, takarodjál semmirevaló, a ki meg nem becsüli magát, szenvedjen. Te nyilván egy alattomos ember vagy s ezzel nyerted meg professoraidat. Itt jó, hogy hamar kimutattad a körmödet. Ez is foglalkozásaim körébe tartozik, hogy az ilyen embert megjavitsam. Oh, én hamar átlátok a szitán. A kivel én egyszer találkozom: azt megismerem az első nap. Te makacs vagy, eszed van, de szived nincs, használni foglak a magad helyén. Tanitod a bárót és te tanulj tőle szivet, nemességet, gyöngédséget, szerénységet: akkor hatáskörödben te is lehetsz oszlopember. Mig igy, hamar odább löknek s a ki egy helyt kiállhatatlan volt, az olyan, tudd meg, mindenütt kiállhatatlan.

Mosott, mosott, kegyetlenül mosott, mert azt hitte, megérdemlem és nem engedett szóhoz jutnom; dicsérte az inast, a ki példányképe a jó, hű embereknek s a ki ma ártatlanul olyan goromba, neveletlen bánásmódban részesült attól, a kit én a pártfogásomba vettem.

– Meg fogod kérni, mert a ki az én cselédjeimet bántja: az engemet is sért. Be fogod-e vallani hibádat? Bevallod. Jó. Elég.

Megsimogatott és mint egy igazi nemes, jólelkü asszony néhány könyet is ejtett.

– Ne szólj – utasitott vissza, mikor látta, hogy szólni akarok. Nem szeretem a sentimentál bocsánatkéréseket. Látom, beösmerted hibádat, megbocsátok. Ez lett légyen az első bűnöd! Szeretem, hogy rögtön szarvaidnál kaphattalak. Ebből láthatod, hogy engem megcsalni soha nem lehet. Oh, bár Ádám báró is ily éles szemeket nyert volna a természettől, mert nagy missiojához semmi sem kivántatnék meg inkább, mint a jó szem. Annak, a ki életét mások üdvére, javára akarja föláldozni – s én ezt kértem istenemtől – erősen kell látnia erősen. És most Ilyés Sándor, erről a mai cselekedetedről nem akarok tudni egy szót is. Fait accomplie, azaz be van végezve.

Ugy örvendett a báróné s olyan jó volt hozzám, hogy mind a két kezét összecsókoltam.

Ha azt a fellökést el nem követem s bűnbe nem keveredem előtte: majd azt hiszem, hogy felényi jó kedve se lett volna az uton.

Mindjárt-mindjárt egy-egy megtéritett gonoszról beszélt s oly édesen, oly ékesen, olyan boldogságtól csillogó szemekkel, hogy ő a rosszakban sokkal több örömet találhatott, mint a jókban.

Mondta, hogy ha bizalmára érdemes leszek, ha gonosz természetemet merőben megváltoztatom és szabványai szerint élek: többeket fog mondani. Kiképezhetném magamat arra, hogy majdan mellette titkár legyek, de erre feltétlen engedelmesség kell, eszméinek elsajátitása és mindenek fölött jézusi sziv. A pap is volt titkára, de fájdalmasan tapasztalta, hogy a papok leghitetlenebbek és legönzőbbek. Mindenkiben ördögöt látnak és a szegények ügyét nem képesek felfogni. Koldusház, szegényház, árvaház, menedékház betegház – nekik mindez csak a restség, korhelység, dologtalanság melegágya. Mindez a voltairismus még. Hanem irtogatom. A tanárokat is sorra vettem, de azok meg, mint a pincérek, minden lépésüket fizettetik. Müveletleneket nem használhatok, pedig maholnap át kell venni Ádámnak az egészet. Kezeim nehezek – elkövéredtem.

Valóban a báróné igen kövér volt.

Sirt, hogy az isten csak őt verte meg ezzel a kinos teherrel, holott neki annyi dolga volna. Irigyléssel szólt a napszámosokról, kik mennyi temérdeket esznek és még sem hiznak meg. A szegények már csak ezért is százszor boldogabbak, mint az urak.

Egy gazdag ember jól nem is ehetik, mert rögtön ott terem rajta a rettenetes kövérség.

És sokat beszélt a szegénység előnyeiről, kellemes helyzetéről, szerencsés állapotáról.

Igen, én bevallom – és ma is állitom, hogy a szegénység nem teher, nem büntetés, nem nyomoruság. Mi nagyon boldogok voltunk otthon. A mi édes anyánk, a mint ő szokta mondani tréfásan, – mikor egy-egy nagyobbacska vasárnapi ebéd után kiültünk a folyosóra s mindnyájan egy uj dalba kezdtünk, a mit én vittem az iskolából – meg politurozta a szegénységet. Csodálatos módon nekem ugy is tetszik, mintha a mi dombon fekvő házunk ablakába sütött volna legtovább a nap. Már másutt régen sötét volt és a mi kis ablakunk még mind csillogott.

Tehát addig is, mig a sors oda emel és készit engemet, hogy egykor a báróné titkárja lehetek majd: siettem dologhoz látni. Átléptem a harmadik deklinációra. Összes fogásaimat elővettem, hogy a báróval megkedveltessem a latin nyelvet.

Soha se felejtem el, ugy ült ott a hintóban kövér édes anyja mellett, mint egy kis szent. Sötét fekete haja, mely kékes szint játszott, rá-ráesett szép, magas, tiszta homlokára, nagy álló szemei, melyeket hosszu vékony szivárvány szemöldek ékesitettek, olyan bizodalmasan, figyelemmel néztek, reám; csontos, vékony ujjait egybefoglaltat mintha imádkoznék, s nagyocska széles szájával engedelmesen pörgette a him, nő és köznemü szavakat. Mint egy gyermek, holott lehetett már annyi idős, mint én.

Mekkora büntetésre méltók isten előtt azok a tanárok, nevelők, kik ezt a szelid, figyelmes ifjut annyira elrontották. Egy szó nem fogott az esze.

Hogy jobban menjen: a báróné maga is próbálta. Egyszerre deklináltunk mind a hárman.

Szegény báró mindenre kész lett volna.

– De jól megy, pompásan megy – miért nem mondja maga is – szólt Ádám báró. A professorok mindig azt mondták.

– Igen, igen, báró ur, majd mondom én is, de még most – –

– Ennyiért Cseh ur táncolt volna örömében. Most forditsunk.

Ovidiusból kezdte a Metamorfosist. Pörgette sebesen: az első sorokat olvasta és mondta a második lap magyarját.

– De a báró ur –

– Nos, nem jól van?

– Nem. Hisz mást mond latinul, mint –

– Igaz, várjon, én a rézkort találtam mondani. Ujra kezdem.

Akkor meg négy-öt történetből is össze-vissza mondott mindent.

– Varju ur azt mondta csak mondjam sebesen, Cseh tanár ur nem is tudja, hol járok.

– Nálunk az iskolában bezzeg kiporoltatta volna azt, a ki ilyesmit merészel.

Ádám báró elpirult.

– Én nem megyek igy Telekre – szólt mélyen elpirulva.

– Lesz talán pár napunk ott, azalatt elkészitem én a bárót.

– Én nem állok igy vizsgára, megbuktatnak.

– Ne féljen Ádám – biztatá a báróné. Ott leszek én.

– És megint fizet. De ott nem lehet ám, ott nem Erdőháton vagyunk.

– Azok is emberek – mosolygott a báróné.

– De azoknak sok kell.

– Sokat adunk – kacagott ő Nagysága.

– Azok nem fognak majd felelni én helyettem, mint az erdőháti professzorok. Nem megyek, anyám, igy nem megyek.

A báró ugy megkötötte magát, hogy nem tudtunk vele birni. Vádolta apját, anyját, nevelőjét, tanárait. Lökött, rugott, hogy hajtassunk vissza, mert ő a szégyenpadra nem áll.

És most egészen ellenem fordult a báróné.

Előbb csöndesebben, majd szikrázó szemekkel szidott, mocskolt, mint egy igen-igen ravasz, alattomos intrikus kölyköt, a kinek csak abban telik öröme, ha rosszat tehet, ha másokat vádolhat, mások becsületében gázol, régi, hires tanárokat, tudósokat – a kik bizonyosan ezer meg ezer hazafit adtak már a hazának – leránt, besároz.

Az inas a bakról felénk fordult és vigyorgó szemekkel integetett felém és készen állott bizonyosan, hogy engem ledobjon az első intésre.

És most határozottan felteszem a kérdést: nem jobb volna-e, ha ledob?

Magamra, anyámra, Juliskára, a báróra és sok nevezetes emberre nézve.

Ha én akkor nem hallgatok, hanem oda mondom a bárónénak:

– Én oka semminek sem vagyok.

A báróné indulatba jő.

– Maga egy semmirevaló ember – kiáltja merészen.

Én erre megfelelek.

Bizonyosan megállunk. Én leszállok Holmimat ledobják.

Nem marad más hátra szivemben, mint egy szerencsésen kezdődött és nyakas modorom miatt szerencsétlenül végződött utazás emléke. Anyámék nem költöznek a kertészházba, Juliska – – de azt gondolom, szükséges lépésről-lépésre mennem.

Nagyon kipirulhattam, a szemeim igen kivörösödhettek, a jó isten tudja milyen zavaros tekintetem lehetett, mert a báró megragadta anyja kezét és rimánkodva esdekelt:

– Ne bántsa Sándor, ő nem oka annak, hogy engemet megcsaltak, bár lett volna énnekem valakim, a ki az igazat igy megmondta volna, most bátran mennék Öreg-Telekre.

Felém nyujtotta fehér, puha kezét, s annyi szeretettel, oly meleg, tiszta szivvel simogatta a vállamat és szólt: Sándor, lássa, ilyen ám ez az én mamám! De ne haragudjék. Meg fogják egymást maguk szeretni. Anyám is hóbortos egy kicsit és maga is az. Én is az vagyok, minden Rétvári gróf az volt, csak a papa nem hóbortos. De ő öreg és nem gondol másra, csak a pénzeire. Menjünk át egy kissé a történelemre – a Zrinyi Miklós szigetvári kirohanására. Maga beszéljen. De vesse le azt a nagy, bolond téli kabátot, hiszen egyenesen az az oka, hogy olyan indulatos; azokat a nagy bérescsizmákat is rugja le. Vegyen az én ruháim közül, lesz talán olyan cipőm is, hogy használhatja. S meglássa, mindjárt máskép megy ez a bolond veszekedés.

Teljes hatalommal uralkodott Ádám báró édes anyján.

A báróné nem szidott többet, sőt számos drága ajándékot adott, hogy nem tudtam eléggé megköszönni. Ujra a megtérités munkájához látott, mert azt mondta: visszaestem. Egy visszaesett beteg pedig sokkal nagyobb dolgot ád az orvosnak, mint bármely nagy beteg az első stádiumon.

Ugy is vigyázott és vigyáztatott reám az inassal, és kocsissal, mint egy kötözni valóra. Minden kivánságomat azonnal teljesitették és folyvást oktatott és mint mondá: gyomlált a szivemben.

III.

»Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak között. Hogy ne?«

Öreg-Telek olyanforma város, mint Cegléd, vagy Nagykőrös, vagy Kecskemét, vagy Szabadszállás vagy épen Halas. Homok, mindenütt homok, szárazmalom, az utcákon padló, a hol csak megállapodhatik a viz, eső hólé; pocsolya, sárga-zöldes vizű tó és itt-ott gyéren egy-egy akácfa. Gyümölcsös, a minő nálunk a legkisebb faluban is bőven van, itt talán még egyetlenegy sincs. A házak rendetlenül össze-vissza hányva. Egy utca megindulna már és hirtelen, mint valami irigy ember, keresztülvágja a másik. De a templom és főiskola pompás épület. Egymás mellett van. A diákok belátnak a templomba s a templomban levők láthatják, hogy mit csinál a diákság. Nem lehetetlen, hogy ebben van valami haszon. Mindjárt gondoltam.

Mi a nagy vendéglőbe szálltunk. Onnan mondom, hogy nagy vendéglő, mert ez volt fölirva cimül a homlokzatra. Különben az épület alacsony is volt, piszkos is és egy jókora istállónál nem sokkal nagyobb. Egyik szögetjén kávéház volt, akkora, mint egy bolt. Az ajtajában állott egy csomó szinész, dalolva, fütyörészve, ásitozva és huzódozva – mintha minket észre sem akarnának venni, holott a mint kisült: a báróné kedveért még az nap este – mert mi déltájt érkeztünk meg – diszelőadást rendeztek hangversenynyel, operettel, vigjátékkal és egy felvonás tragoediával, teljes kivilágitás mellett.

A bárónét igen megörvendeztette az, hogy itt szinészek is vannak. Rögtön hozatott is három páholyjegyet, a mit egy egész szinészi küldöttség adott át.

De ezekről csak futólag akarok megemlékezni, jóllehet mind hármunk szivét nem a jeles főiskola és professzorátusa foglalta el, hanem a diszelőadás.

»Az országosan tisztelt, nagynevü honleány és hő műpártoló báró Ladár Istvánné született gróf Rétvári Róza urhölgy tiszteletére.«

Öreg-Teleken először adatik felséges, világhirü stb., stb. operette, vigjáték, dráma, tragoedia-részlet – hangversenynyel és Poczok Izsák hannoveri magánhegedüs játékával stb., stb.

Igy egyszerre az egész város megtudta, hogy ki van a nagy vendéglőben.

Járt-kelt ablakunk alatt fölebb-alább a népség, főkép hivatalnokok és cigányok tudakozódtak utánunk; az előbbiek, hogy kitünő szállást és kosztot ajánljanak fel a bárónak, az utóbbiak, hogy hegedüljenek és ha lehet, hát azonnal. Diákokat is láttunk.

Épen ebédeltünk, mikor egy köpcös, veres, kis ember, erősen a tarkójára lapitott fényes, veres hajjal és nagy, husos orral, sárga kabátban, egy levéllel belép hozzánk.

– A főiskola tekintetös igazgatójától, csókolom kegyös kezeit nassás báróné, báró ur és nevelő ur.

– Kicsoda maga? – kérdé a báróné feltünő jó kedvvel.

– Én, csókolom kegyös kezeit, a pedellus vagyok, ugy mint Sámuel. Csak igy hivnak. Ne is tessék máskép mondani, csak Sámuel vagy akár Samu. Igenis. Nagy az meleg, röttentő.

– Üdvözlöm a tekintetes igazgató urat – szólt nyájasan a báróné, elolvasván a levelet – várni fogom.

Sámuel vidáman vitte az izenetet, de még vidámabban, a mit a markába csusztattak.

Fel is harsant odakünn a folyosón a zene.

A cigányok bizonyosan látták, hogy nem lesz káruk.

– Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak között – morzsolgatá a báróné örömteljesen. – Hogy ne? Ez igazán szép. Általában a milyen szegényes ez a kis város – olyan szivélyes a népe.

A vendéglős ur is becsoszogott. Szikár, mozgékony nyaku, nevető szemü, ritkás szakállu kicsided ember, egy kis táblácskával, melyre akárki is láthatta, hogy minden percben kész irni.

Csak ugy sugva, mintegy bizalmasan mondta:

– A direktor ur azzal biztatta a szinészeket, hogy a diszelőadás után a méltóságos bárónő egy kis vacsorát – no persze egyszerüen, a legegyszerüebben – én azt igen értem – kegyeskedik adatni a játszó személyeknek, nagyon jól játszanak, de a jövedelem igazán kicsiny. Még nálunk igen tudatlan a nép. Lassan szokik. Ha parancsolja a méltóságos báróné – én kész örömmel készittetek számukra egy parányi kis vacsorát. Valami kis kulás – nagyon fognak örvendeni. Szerenádra is készültek.

– Kérem tisztességes vacsorát tessék készittetni. Szives figyelmöket mindenesetre meg kell köszönnöm.

A vendéglős egy csosszanással künn termett.

– Lássa Sándor, ilyen ám ez a mama – jegyzé meg nevetve Ádám báró.

– És ha igazi oszlopember akar lenni Ádám, a mi kell is, hogy legyen, akkor az ilyen csekélységek elodázhatlan teendők.