Part 4

Könyörgött, rimánkodott s mindent megigért, csak azt fogadjuk meg, hogy nem megyünk el s erről a jelenetről nem szólunk. Ő nagymérvü szivbajban szenved s mikor a görcs elfogja – nem ura magának. A forradalomban kapta ezt a szivbajt, mikor Batthyáni grófot agyonlőtték, a kit rendkivül szeretett. Erről a mai dologról az ő esze mit sem tud. Ez egy borzasztó álom, valóságos szerencse, hogy a báró közbe vetette magát. Máskor neje Lucsia (egy fehér ősz haju, paprikaveres arcu német nő) szokta a gondviselés szerepét játszani.

Jó, hogy bevégződött a jelenet, mert jöttek az erdélyi tanárok, s hivták a bárót, hogy menjen sétálni.

– Ma nem megyek – szólt visszautasitva a sétát a báró.

– Miért nem? – kérdé a számtanár, egy görbe hátu, homály képü, majdnem gyermekes arcu, szőke ember, nagy hosszuszáru vadászcsizmákban – hogy ne jönne nagysád? Egy szép verset fogok felolvasni, legujabb költeményemet, mely ma jött a Délibábban. »Álmos herceg.« Ballada Arany modorában.

– Dolgoznom kell.

– Mit? Kidolgozom én a számpéldáját. Jőjjön, jőjjön. S karon fogta.

– Nem, nem megyek – maradt szava mellett makacsul.

A számtanár költő volt, Rácz Károly ur. Furcsa, de különben nagyon jó ember. Szemüveggel járt, bár szemüveg nélkül is jól meglátott mindent. Szokása volt mindig, mikor a tanterembe jött, egy csomó ujságot hozni, ugy lökni be a lábával az ajtót s felkuporodni az asztalra vagy valamelyik pad tetejére s ott majd mindig dudorászva olvasgatni. Egyet kihivott közülünk, annak diktált egy fogós példát. S az osztály pihenhetett.

Egyébiránt sokszor kijelentette, hogy nincs valami unalmasabb dolog, mint a mathesis. Nem is bánja, ha nem törjük utána valami nagyon magunkat. Csak tanuljunk jó modort, ez a fő. Ez a horog, mely nélkül nincs hal. Rácz ur volt az egész ifjuság kedvence.

Rizs tanár kivezette a másik szobába társait, azután pár percre visszajött, megsimogatott s ajánlotta, hogy azt a pár felhevült percet dobjuk a Lethe folyamába. Ő részéről odavetette édesörömest.

– Csupa sziv vagyok, azt láthattátok fiuk eddig is, de mint minden nemes érzésü ember: – kissé lobbanékony. Ám a báró felséges gavallér, nem hittem volna. Ilyesmit csak egy báró tehet. Becsülöm.

A hizelgő szavakra csak egy vonás se változott Ádám báró arcán. Hidegen vette a magasztalásokat s hátat forditott a tanár urnak, ki egész jó kedvvel távozott.

– Megjegyzem báró ur – szólt még egyszer visszatekintve az ajtóból, ha helyében vagyok, én is ugy tettem volna. Nincs valami szebb, mint a gavallérság. Gondolom érzi: hogy én se tettem mást a báró irányában. Szeretném, ha felfogott volna.

Mint a bünös ember rendesen: ő is alig tudott kifogyni védekezéseiből.

A báró most, mikor már mindennek vége volt, most kezdett el reszketni: elsápadt és egy perc alatt elaludt. Átöleltem, dörzsöltem, hogy meg ne haljon és egyszer csak, mikor már egészen elboritottam homlokát, orcáját könyeimmel – fölvetette szemeit.

– Oh be bolond maga Sándor – szólt mosolyogva. Maga engem mindig felébreszt. Látja én nem vagyok olyan erős, mint maga. Mindjárt kimerülök.

– Báró ur, kérem szépen, ne felejtse el – –

Félreforditottam orcámat, mert ugy rángatódzott az ajakam; azt akartam mondani, hogy ezt a cselekedetét soha el nem felejtem és nem tudtam ezt a három-négy szót összetenni.

Csak néztem reá, néztem pirosodó, halavány orcáját és néztem, hogy mosolyog, nevet és egy könyvvel kettőt-hármat a fejemre ütött, hogy ne legyek olyan nagy szamár, mert itt hagy.

Azért vett fel a báróné, hogy ezt a gyenge, beteges fiut, ha valaki bántaná: védjem, ki sokkal izmosabb, erősebb vagyok és ime, ő állott az oltalmamra. Épen ezen gondolkoztam talán és e miatt szégyenlettem magamat, mikor a báró szól:

– Miért nem rugta mellbe azt a semmirevaló embert? Taszitotta volna ki a fogát. Oh, milyen gyávák maguk; csak a korcsmában s az utcán tudnak verekedni. Láttam, mikor Bévárdi egy embert, egy hatalmas fiatal embert össze vissza korbácsolt, a miért egy durva szóért az visszafelelt. Hát nem tudta megmondani, hogy a kasznár urnak nincs igaza, engem meg ne merjen ütni, mert megfojtom. Mire való akkor az embernek esze, ereje, ha még egy állatnál is ostobább és félénkebb? Maga is ugy viselte magát, mint egy szánandó eb. Maga mindig gyáva marad.

– Nem, báró ur – pattantam fel az eb szóra – én tudtam volna mit csináljak, ha otthon vagyok.

– És itt miért nem?

– Mit mond a báróné, ha megtudja, hogy én verekedtem? S ujból?

– Nem az a kérdés, más mit mond: az ön szive mit mond. De igaza van apámnak, hogy a köznépnek jóformán szive egyátalán nincs is.

A báró ilyenekben fölötte mód fejlettebb eszü volt, mint én; ő már a harmadik kérdést tette, mikor én még az elsőre alig tudtam felelni.

– Meg fogja a báró ur látni, hogy nekünk van szivünk és mi nem félünk a haláltól sem. Egyszer az apám testvére a szomszéd faluban cholerában feküdt, de édes anyám meg otthon tifusban és mi gyerekek igen kicsinyek voltunk még s apánk szegény. Meghozzák a hirt, hogy Károly bácsi az utolsót járja. Apám rögtön kocsira ült s bár tudta, hogy a betegség ragadós, s anyám se tehet semmit: elment, s még az estve ölében haza hozta a testvérét. És meggyógyitotta. Hát ha mind elkaptuk volna a bajt; hát ha elkapja anyánk: nem! mondá apám, első a kötelesség, a becsület.

– Jó. Szeretném látni, hogy itt mi volt a kötelesség, mikor magát felpofozta az a gaz? Ez a becsület?

– Hogy a báróért eltürjem a méltatlanságot.

– Ez szép. No csak Sándor védje a gyávaságát máskor is igy: akkor magából még igen derék ember lehet valamikor. De nem előttem.

Ha egy furkos bottal a fejem tetejére sujtanak: nem szédülök ugy el, mint erre a kegyetlen szóra. – –

– Mily kevélyek vagytok, ha egy kis szép dolgot cselekesztek? mekkora árt fizettettek érette: mily mélyen megalázzátok az embert, hogy kiforduljon szivünkből képetek, mint a felpanaszolt falat szánkból!

Gondolhattam ilyenformákat, mert elhallgattam, s egy szót se válaszoltam a báró – hiszem – szeretetteljes vagdalódzásaira. Kimentem a kertbe s elővettem ajánló leveleimet, hogy – de hát anyám? hát akkor testvéreim?

Most elolvastam azt a levelet is ujból, a mit anyám csak négy nappal ezelőtt küldött. Tolvajsággal vádolnak otthon, hogy a süket kertésztől valami galambokat loptam volna és Bévárdi kasznár ur vádol, Ő keresi a tanukat és ő sürgeti, hogy ez az igazság okvetetlen kiderüljön. Hiszen eddig senki se vádolt, soha egy tűérőt el nem loptam; uram teremtőm, hogy kerülök én most ebbe a lopásba? Mi akar ez lenni? Igaz, nagyon szerettem a galambokat s a könyvemet oda adtam volna egy szép, fehér gatyás galambért vagy dolgoztam volna érette akármit, de lopni – én? a ki a bizonyitványaimban is a legjobbat kaptam mindig az erkölcsből. Soha, se otthon, se az iskolában nem büntettek. Most még ki is csaphatnak egy galambért, sőt a börtönbe is juthatok, mint az a szegény zsidó asszony, a kit a papné, gyanuból – egy ezüst kanálért három hétre lezáratott, hogy majd ott is halt meg.

Ez a pont, hogy ha lezáratnának: a tömlöcben én is meghalhatnék, megvigasztalt.

Tudtam, hogy Bévárdi ur boszujából történik az egész, mert ártatlan voltam, elsőben nem is féltem, hanem most emlékeztem, hogy Rizs tanár ur szólott akkor, hogy a levelet kaptam – valami madártolvajról. És összenevetett a feleségével.

Tisztán kivehettem, hogy a fellegek erősen tornyosodtak.

Egész ebéd alatt szomoru voltam nagyon; nem a durva bánásmódért, mert azt szinte elfelejtettem már, nem is a báró igen sértő szavai miatt, mert láttam a jóságos, szelid tekintetéből, hogy ő nem ugy értette azokat, hanem a galamblopás nyomódott a szivemre.

Tudtam, hogy van egy régi tanulótársam, az özvegy Dúzs Jánosné korcs, tolvaj, szabólegény fia, a ki pénzért vagy egy üveg borért mindenre képes És haragszik is, hogy néhány hozzám szokott galambját egyszer-egyszer nem adtam vissza.

Anyám irja a levelében, hogy a báróné igen lehordta miattam és bosszusan panaszolta, hogy szivemben sok gyom maradt még és nem hiszi, hogy ki lehetne mind irtani. – Miféle gyomok azok fiam? hol szerezted? Itthon nem. Nem loptál-e valami kést, gombot vagy valamit az uton – Valld be és én addig kérem térden állva a nagyságos bárónét, hogy a milyen jólelkü, mert valóságos anyja a koldusoknak – hogy megbocsát. Mi az fiam: nálam is a napokban gyomlálni kezdett. Azt mondta, én is olyan vagyok, mint a fiam – – nálam is van mit gyomlálni. Mi ez?«

Mindezek most igen levertek.

Rizs tanár ur és a felesége is szokatlan nyájasak voltak hozzám. Egy-egy ételből, a miről tudták, hogy igen szeretem – kétszer is tettek a tányéromra. Tréfálkoztak velem, hogy milyen nagy fejem van, mint egy tök, de mintha itt-ott ez a tök most be volna horpadva. Sohse busuljak. A szamárnak is mentől többet ütik, fésülik, annál szebb a szőre.

Ilyen szavakat nem hallottam én otthon soha.

Rácz ur, ki most is – mint számtalanszor – nálunk ebédelt, nem győzött ezeken eleget nevetni s a báró ur is egészen belejött a kacagásba. Az apró, fehér kis kutyák mind a székekre, asztalokra szöktek s ugy ugattak, mintha mindent értenének.

Egy percben elhatároztam, hogy fölkelek s inkább a legszegényebb módon keresem kenyeremet, de ilyeneket nem tűrök tovább.

Ha nem ugrottam volna olyan hamar a hintóba! Most se Bévárdi urtól nem kellene tartanom, se ennyi sértegetésnek nem volnék kitéve.

Pedig hogy irigykedtek reám tanulótársaim s az igazgató fiai, hogy én milyen ur vagyok!

Minden fogás ételnél nagyobbodott a sértegetés.

Mikor már nem birtam és sirni kezdtem, Rizs tanár gunyosan oda nyujtotta az asztalon át kezét és szólt:

– Tisztelt barátom béküljünk, de ne hogy ragadós legyen a keze. Én gavallér vagyok s megfogom mutatni, hogy ebben nem is lesz hiány. Megértett? Ezt a szót jól tartsa meg. Hát a galambok? Mi? Otthon furcsán turbékolnak – tevé hozzá nagy röhögéssel.

Végre felkeltünk az asztaltól.

Otthon sokszor volt az ebédünk csak krumplileves, itt most öt tál étel – óh, de az isten ilyen gazdag asztal mellé – mégis egy szegény fiut se ültessen többé! Hagyja meg a szegényeket szegényekül és ne engedje, hogy azért a falatért, a mit megesznek, minden hitvány, kedvét tölthesse rajtuk.

Az én egykori értelmes, bátor és jó feleleteim napról-napra zavarosabbak, dadogóbbak és silányabbak lettek. Elültettek a báró mellől, mivel nem voltam többé reá nézve tisztesség és az igazgató-tanár ur fia foglalta el helyemet. Most már a báró bátran olvashatta a leirt forditásokat, kidolgozott számpéldákat, sőt azt is megengedte neki a vallás és történet tanára, hogy a leckét ugy lesse és olvassa ki a kalapja mellé tett könyvből, mint a gazdagabb, hetykébb fiuk.

Néhányszor megdorgáltam ezekért otthon, hiszen nem tudtam még akkor, mekkora különbség van egy báró s egy szegény fiu között.

– Ne izetlenkedjék – mordult reám Ádám báró – a többi is ugy felel, a hogy tud. Szuper mindig csal, pedig első és Balla is. Hát Rizs csak épen annyit tud a görögből, a mennyit reggelenként bevág, egy árva szóval se többet. Kivallották egymásnak a tanárok. Mit szégyeljek akkor én? A bácsi (a történelem tanárát csufolták igy) millió szamarat mond egy órán: Mária Terézia nagy férfiu volt, de József se maradt hátrább; mikor őseink a szorosokon áttörtettek, megdördültek az ellen ágyui… no, ilyen magyarázatok után nem vagyok bolond, hogy komolyan tanuljak. Vagy hazudom?

Kénytelen voltam megvallani, hogy igazat beszél.

– De mégis báró ur – kérem – nagyságodnak más lesz a pályája, oszlopember –

– Oh ne szamárkodjék, mi az az oszlopember?

– A ki jobb és többet tud, mint más és becsületesebb.

– Ezt hagyja el kedves gyermekem – a becsületet más valakitől kell megtanulnom.

– Oh, báró ur – tört ki nyelvemen a szó – hogy érdemlem én ezeket?

– Hagyja, hagyja, maga mindenkivel összevesz és mindenkivel haragot tart – holott – –

– Holott báró ur?

– Megtiltom magának Ilyés Sándor, hogy velem igy beszéljen. Tudja meg, ma egy szót se beszélünk többet.

Kizöldült, kikékült, mintha töviseken járna, kapkodta a lábait és csettegtetett az ujjaival.

Érzem, itt volt az idő, hogy ekép szóljak:

– Báró ur engem nagyon elárulhattak, kérem beszéljen őszintén, mondja meg, mivel vádoltak, felelni akarok, mert én mindenben igaznak és ártatlannak tartom magamat és sértegetéseket senkitől sem tűrök tovább; a báró ur rosz uton van, holott a legjobban indult; ne fogadja el a falábakat, lépjen saját lábaival, vesse el azt a sok hazug munkát, dolgozzék velem becsületesen, a mint igérte és én fogadom a jó istenre, hogy a báró ur édes atyja és a báróné ő nagysága édes anyja meg lesz velünk elégedve. De igy, édes báró, nem élhetünk. Ez cudarság, ily fedezgetésekkel a tanári kar megöli önt és önben azt, a kinek oszlopemberré kell lennie.

Ily beszédre jött el az idő.

Fel is nyitottam a számat – de Rácz ur befogta.

– Megállj Ilyés – szólt az ő szép, csengő, érces hangján. Eljösz velem, megengedi a báró?

– Oh, tőlem mehet a püspök ur – szólt nevetve és kikelve arcából.

– Jer.

És megfogott Rácz ur és vitt majdnem futva.

– Te szerencsétlen – kezdé, a mint beléptünk hozzá – tégedet tönkre tesz az az átkozott paraszt hencegő modor.

– Nem hencegek, tanár ur.

– Épen most velem szemközt is hánykolódol. Te, ha akarsz, jó fiu lehetsz és tudd meg: nagyon szerencsés. Nálunk Erdélyben, ha egy szegény fiu beveheti magát valami mágnás családhoz, kész a szerencséje; lehet pap, a legjobb eklézsiákban; professzor pompás fizetéssel és biztosan; ha használja az alkalmat, meggazdagodhatik. De a modor, a jó modor nélkülözhetetlen. Itt Magyarországon, ha valaki a te rendedből tud valamit, egy kis esze van, szörnyü öntudatos, makacs, veszekedő, uralomvágyó, nem akar ösmerni sem istent, sem embert. Hát várjon; előbb jusson fel a fára, akkor eheti a legszebb gyümölcsöt; bottal verni le – az nem ér pénzt. Te igy tész. Cudarul bántál Rizs tanárral, megszégyenitetted. Szerencséd, hogy ő gavallér. De kérd meg, csókolj kezet, dicsérd, abban nem tört még ki senki foga, emeld ki hatalmas rendszerét. Jól esik az. Most ide figyelj, néhány verset fogok felolvasni.

Hatot, de tizet is olvasott, éneklő erdélyi modorban.

Ma már mindenki ösmeri a Rácz Károly verseit. Cifrák azok, de rosszak, hol Hugo Viktor, hol Goethe, hol Arany, hol az isten tudná kinek az utánzásai – de hiresek.

– Nos? kérdé csillogó szemekkel. Tetszenek? No, ugy-e?

Néhány szót kellett mondanom. Mit értettem én akkor még a versekhez.

Nem volt megelégedve, legalább tőlem többet várt.

Kissé kedvetlenül dudorászott és olvasott még egy csomót.

Lelkemre kötötte, hogy vegyek fel egészségesebb modort, ráspolyozzam meg a nyelvemet s ne azt keressem, hogy nekem mi tetszik, hanem mivel szerezhetek kedvet másnak. A báró el van tőlem idegenedve, nem csodálja, ne leckéztessem örökké, hanem mulattassam. Ő született ur, főispán, akár miniszter. Ő egy állandóan teritett asztal, megrakva finom borokkal, ételekkel annak, a ki okos.

– Sajnálnám – fejezé be jószivü tanitásait – ha elbocsátana, pedig elfog, ha számitásba nem veszem, hogy Rizs gavallér s egy jó szóra mindent megbocsát. A báróné husvétra okvetetlen itt lesz: akkorra sorsod, fiu, elválik.

Kezét nyujtotta, hogy csókoljam meg, ehhez is szoknom kell. Erdélyben szegény fiuk, sőt vén emberek is kezet csókolnak magasabb rendüeknek. Hódolat, tisztelet, mindig kedves kötelesség. Légy hozzám hű, ne láss, ne hallj; a mit láttál, temesd el, a mit hallottál, zárd a szivedbe. Mi szeretjük a mulatságot, kártyát, egyebet; mellettünk te is jól élhetsz, kellő modorral, simasággal, szolgálatkészséggel. Irásod nagyon jó: verseimet ezentul te fogod tisztázni.

S miután egy nagy papirköteget és tiszta papirost átadott, kijelentette, hogy ne féljek, mert jó modorral sokat helyre lehet hozni. Névnapok, születésnapok – mind alkalmas eszközök, hogy általok szegény ember emelkedhessék.

– Bemegyünk a nyáron Erdélybe, az a modorra nézve a legjobb iskola.

Egész hazamenet mindig a modorról gondolkoztam, melynek körvonalai kezdtek előttem homályosan lerajzolódni. Otthon elővettem a szótárakat, a görögöt, a latint, a németet, mert gondoltam, hogy valamelyikben csak megkapom tiszta, határozott értelmét.

Ha egyik szótár utba igazitott, már a másik megzavart. »Ha az ember valamit jól eltalál…« Ez ez. De hogyan találjam el? Egy azt is mondja, hogy: erőltetett, mesterkélt dolog lenne. Gondolom is. »Finomság, illedelmes ravaszság, melyet sokszor szerencsésen lehet alkalmazni.«… De hogyan? Ezt nem mondja. »Mérték, a melyet nem lehet áthágni…« Érzem, hogy – nem, nem, én a törvényt nem hágtam át. »Szélnek kedvire…« »Szőr mentében…« Azaz sohasem mondani ellent? Hiszen akkor…

Volt az osztályunkban egy nagyon jó tanuló, valami igen szegény, rongyos zsidó fiu, ki ruhájáról, sovány, elaszott ábrázatáról itélve, még nálam is szegényebb lehetett. Ugy hitták: öreg Kohn, pedig fiatal volt. Megkérdem ezt – gondolám. Ő soha senkit sem bánt, neki jó modora van és okos, még franciául is tud: ő bizonyosan tud a modorról.

Elmentem hozzá.

Szűk, piszkos, nedves szobácskában lakott egy boltosnál, hátul az udvarban, a tyukól mellett. Épen öt-hat kisebb-nagyobb gyermeket tanított, kik rugták, csipték. De egy kövér zsidó asszony is ott ült számtalan ékszerekkel.

Kértem, hogy ha végezi a tanitást, jönne velem néhány szóra.

A temető felé mentünk.

– Öreg Kohn – kezdém, én kérdeznék tőled valamit. Ha tudod, felelj nekem tisztán.

– Felelek.

– Mondd meg nekem, mi a modor?

– Miért akarod?

– Erre van szükségem.

– Milyen modor?

– Jó modor.

– Hát ha száraz kenyeret kapsz vacsorára, megköszönöd és kezet csókolsz gazdának is, gazdaasszonynak is. És vidám képet vágsz.

– Nem igy.

– Nem? Akkor hát az, ha jól pofon vágnak – ártatlanul: egy szót se szólj.

– Ne tréfálj most öreg Kohn.

– Ha igérnek uj öltözetet és olyat adnak, mint ez az enyém, foltosat, rongyosat, pecséteset és olyan bővet, hogy négy olyan ember, mint te, elférne benne: ugorsz egy nagyot örömödben. Ez is a jó modorhoz tartozik.

– Te gunyolódol, pedig én is olyan szegény fiu vagyok, mint te, Kohn és lehetnél hozzám őszinte.

– Mit használok én valakinek az őszinteségemmel; hogy leszid s ha eddig jó volt hozzám – elkerül. Mondd el nekem, ma mit ebédeltél, hadd csókolom meg a fogaimat.

– Öreg Kohn, most már látom, miért hivnak tégedet öreg Kohnnak.

– Ugy-e? Csak gaz Kohnnak ne hivjanak, mert annak a szemét ütöm ki.

– Látod, ez a modor, az enyém is ez. És csak azt akartam tudni, jó és helyes modor-e ez. Többet ne szólj.

Megvigasztalódva váltam el a kis öreg Kohntól, ki nem tudta mit akartam s a nélkül hogy akarta volna – felfogása szerint – kimondta az igazat.

Tehát mégis jól cselekedtem a modorra nézve.

Ez megerősitett eddigi eljárásaimban. Becsületérzés, igazság, egyenesség, tiszta munka: ez lesz a modor.

(Akkor még nem tudtam, hogy a ki ezekre elhatározza magát, legalább egy jó hosszu időre, vessen számot a világgal.)

Most már még keményebben tartottam magamat. Kezeim közé vettem a bárót mint egy eltévedt, tékozló fiút, s törekedtem hatalmasan ráncba szedni. Gondoltam, ha ő kitette magát érettem a tanár urral szemben fegyverrel és nem félt: akkor, ha jót akarok végezni, nekem sem szabad megijednem. Mintha fáradtan sokáig ültem volna utazásom közben, valamely utszéli akácfa alatt és igen-igen elmaradtam volna kitüzött célomtól, ugy pattantam fel most tétovázásomból, s ragadtam meg az időt.

– Ide üljön a báró, vegye azt a könyvet, vigan, tanuljon; itt lesz a félév, s a ki becsületes ember, megtartja szavát.

Tekintetemben vagy szavamban, mozdulataimban, hangomban volt-e valami parancsoló: elég az, hogy Ádám báró bár duzzogott, hánykolódott, fenyegetődzött, dörömbölt, karmolt – végre is napról-napra megpuhult, nem mondom mint egy rugós csikó, de bizony tisztességgel essék – mégis csak ilyenformán.

A forditásokat tűzbe dobtuk, a kész munkákat szétszakitottuk, s leültünk, s néha éjfélig is eltörtük magunkat a munkával. A báró felségesen aludt a munka után, de nem alatta, s izmosodott, szépült, és vidámodott.

Nem engedtem, hogy a professzorokkal csavarogjon. Csak rá néztem, s hiába hivták, azt mondta nem megyek.

Édes istenem, nem birtam az örömömmel. Én is vissza kaptam kedvemet, érzelmemet, becsületesen feleltem, bátran. Előbb a tanulótársaim, majd a tanáraim is kezdték mondogatni: ez az Ilyés megpendült. – Szuper, Balla, Fekete, aligha le nem maradnak.

De a báró – oh istenem, milyen szépen haladt. Csupa tűz, elevenség és mozgalom lett.

Pár hét mulva következtek már a vizsgálatok.

Hát engemet citálnak az igazgató-gyülésbe ilyen cédulával:

»Ilyés Sándor hetedosztályos tanuló, erdőháti születés, 17 éves, árva fiu, lopás és sikkasztás miatt, február 2-án, d. e. 11 órára az igazgató-terembe megidéztetik, meg nem jelenés esetében, kicsapatás terhe alatt, átadatván további fenyitő eljárás végett a világi hatóságnak.«

Sámuel hozta a cédulát, épen mikor ebédeltünk.

Rizs tanár ur mindjárt ott a vendégek előtt (mert vendég mindig volt) fel is olvasta. Hajtogatta a fejét s igen nagyon sajnálkozott rajtam.

Pénzről, kanalakról, óráról, gyürűkről, arany gombokról suttogtak a nők.

– No ez fiu – fordult felém mosolyogva, mert nem tudta megállani, hogy ne nevessen a tanár ur – csuf csáva lesz. De reménylem, meg fogom mutatni, hogy bennem lovagias embert találsz. Maradj a helyeden, egyél, még nem vagy elitélve, még a család tagja vagy. Sok parasztdölyf volt és van benned fickó, de most láss példát arra is, mi a gavallérság, nóbelség. Egyél.

Fölkeltem s kértem, hogy mehessek a szobámba.

Megengedték.

A bárónak tudni kellett erről valamit, mert sem meg nem ütődött, sem védelmemre egyetlen szót is nem szólt.

Mit tehettem?

Megkeményitettem magamat; végig gondoltam tetteimen, s azt mondtam, engemet az isten nem hagyhat el.

Egy köny nem jött a szemembe, de a szivem majd ketté hasadt.

Aznap én is kerültem a bárót, ő is mind kitért előlem. Egyszer-egyszer láttam orcáján a régi zöldes sápadtságot és ajkán azt a furcsa kék szint. S mintha lelte volna a hideg, mert mind a meleg kemencéhez huzódott és reszketett.

Megjelentem az igazgató-teremben.

Nem irom le a tanárok arcát. Ne lássa őket ugy soha senki.

Különben talán csak én gondolom, hogy oly gunyosan, megvetőleg néztek reám.

Felmutatták és felolvasták a Bévárdi ur vádlevelét, a helység előljáróságának jegyzőkönyvét a kihallgatásokról, a tanukról, kik majd mind azt vallották, hogy látták, mikor a galambot éjjel kivettem a fészkéből és ugyanakkor egy fejszét is elloptam. Valami iratok elsikkasztásáról is szóltak.

Az igazgató ur felém fordult:

– Fiu, ezek a vádak terhesek, a tanuvallomások nyomósak, bár nem megdönthetlenek – nos, nos? mit szólasz ezekhez?

– Hogy ezekből semmi sem igaz.

Rizs ur oda tekintett a tanárokra és mosolygott és suttogta: impertinens!

Egy hetet adtak, hogy tisztázzam magamat. Addig is – elmozditottak a bárótól. Rácz ur fölkelt és kijelentette, hogy ő addig gondoskodik ellátásomról, költségeimet viseli.

Ott az egész tanári kar előtt oda jött hozzám Rizs tanár ur, a vállamra tette kezét és nyájasan mondá:

– Tudd meg, hogy ezt a kedvezményt én szereztem meg a számodra, holott nem érdemelted meg és még jobban is megfogom mutatni, hogy gavallér ember vagyok. Sziv. Tudod-e mi ez: sziv. A mi neked fickó nincs.

V.

A jó utra térek.

Most már oda képzelhettem magamat a pálfalvi uton az erdőszélbe, a hol a szép, meleg szeptember végén, egy kora reggel édes anyámmal és Juliskával üldögéltem, a legszebb reményekkel tekintve a jövőt és a legjobb kedvvel és étvágygyal törögetve a jó anya sütötte fonatos kalácsot. Nem marasztott volna Öreg-Teleken senki, ha azonnal véglegesen fölszedem sátorfámat és bucsut mondok minden rendü ismerősömnek.

A bárót elvitték a professzor urak egy gazdag odavaló urfihoz, ki rosz erkölcsü, korhely tanuló volt ugyan, de a kinek szüleinél sürűn báloztak, névnapoztak, hangversenyeztek és – kártyáztak az előkelőbbek. Azt akarták, szó nélkül váljunk el, vagy hogy egy tolvajjal még csak kezet se szoritson. Künn a város végén, közel a szőlőkhöz s a nagy nádastóhoz, egy parasztemberhez tettek, kinek már nagy, felnőtt legényfiai és férjhezmenő leányai voltak.